Magyarság, 1927. október (8. évfolyam, 222-247. szám)

1927-10-01 / 222. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁMÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILL., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741 POSTAFIÓK 19 FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN BUDAPEST VI. ARADI U. 10. TEL.: T. 252-30, 252-31 FŐ KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET BANK UTCA 7. TELEFON: TERÉZ 294-31, 294-32 FIÓKKIADÓHIVATAL: BUDAPEST, VI. KER., ANDRÁSSY ÚT 8. SZ. TELEFON: TERÉZ 234-32 BUDAPEST, 1927 OKTÓBER 1. SZOMBAT VIK. ÉVFOLYAM 222. (1993.) SZÁM A bilabak A Magyarság által nyilvánosságra hozott Paléologue-jegyzőkönyv után az egész magyar társadalmon végigreszket a nagy kérdés: ki a felelős? Ki a felelős azért a történelmi alkalomnak elmulasztásáért, amely még egyszer kezünkbe adta sorsunkat, amikor százezer magyar katonát hívott az Erdős- Kárpátok ormára, megvédeni a nyugati civilizációt a zsidó-tatár szovjet inváziójával szemben? Ki a felelős azért, hogy lábhoz tett fegyverrel nem állhattunk oda a gránitra, amely nemcsak a magyar impérium határát szegélyezi, hanem, ahol véget ér a keresztény nyugati civilizáció földrajzi pereme is? A francia ajánlat körül gomolygó homálynak fel kell szakadnia, hogy a felelősség kérdését a tények és dokumentumok fényében tisztázhassuk. Mert, ha a háborús politikával és a zsidó forradalmakkal szemben az ország bukásának kérdését föl kellett vetnünk és meg kellett alapítanunk, ha a történetírás vizsgáló szemét nem kerülheti el egyetlen tényező se, aki vagy ami bármely rövid ideig is gyakorolta a hazamat ebben az országban, akkor lehetetlen kisikkasztanunk vagy elvonnunk a nyilvánosság elől azok szerepének felderítését sem, akik az új Európa erjedésének legbizonytalanabb és legzavarosabb, következőleg legtöbb lehetőséget nyújtó korszakában az ügyeket vezették. A liberális-radikális sajtó a felelősség feszegetésének problémájában készen találta a maga formuláját, amikor a kurzust állítja bűnbakul s amikor a rögtöni ítélet vad és bosszúálló fanatizmusával siet leültetni a vádlottak padjára azt. Ha a kurzus alatt azt a magyar politikát érti, amelyik a maga siralmas opportunizmusával és gyávaságával minden korban kész volt alkalmazkodni a mindenkori hatalmi állapothoz, akkor valóban fején találta a szeget, amikor a magyar politikának e nyomorult lelkisége fölött eltöri a pálcát. Akiknek a kezén a Peléologue-jegyzék megfordult s akiknek elméjébe és szivébe volt letéve a magyar nemzet sorsa 1920 tavaszán és nyarán, — úgy látszik, — egyenes leszármazottjai a nemzet erkölcsi gyengeségét és rossz tulajdonságait reprezentáló ama politikai szellemnek, amely ott sütkérezett mindenféle hatalom fényudvarában, hívják azt akár császári aulának, kiegyezési rendszernek, vagy éppen forradalmi Magyarországnak. A megalkuvást, az opportunizmust és a gyávaságot nem a kurzus tenyésztette ki. A kurzus bűne csak az volt, hogy nem tudott megszabadító ettől a minden politikai égalj alatt virágzó növényzettől s amely éppoly kevéssé ismeri az alkotmányjogi skrupulusokat, mint a világnézeti és elvi ellentmondásokat s amely egyforma könnyedséggel tornássza át magát a legnyaklrőbb politikai akadályokért, hogy bejuton a hatalom sáncai közé. Igazán ne is tudnék megmondani, mi köze van páldául a keresztény kurzushoz Simonyi-Simadam Sándornak, aki oly sokágú és hasznos közgazdasági tevékenységet fejtett ki s aki előtt a szabadelvű politika se zárta le a személyes érvényesülés sorompóit. A keresztény kurzusnak semmi köze azokhoz a politikusokhoz, akiknek csodálatraméltó el traktikai érzéke és alkalmazkodóképessége kifogott minden politikai változáson s akik a nemzeti és keresztény felbuzdulás lángjain is meg tudták sütni a maguk pecsenyéjét. De, ha a kurzus alatt a keresztény társadalom nagy önmagára eszmélését érti ez a liberális és radikális sajtó, akkor ferdítései,, ténycsavarásai és rágalmazásai ellen tiltakoznunk kell. Hiszen ez a szegény keresztény társadalom sohase jutott hatalomra a maga tiszta célkitűzései, naiv és makulátlan lelkisége szerint. Ez a nemzeti magyar társadalom, természetesen, vétót mondott a magyar államvasutaknak tervbe vett bérbeadása ellen, ott tüntetett és tiltakozott minisztereinek ablaka alatt a maradék Magyarország értékeinek kiárusítása ellen, anélkül persze, hogy halvány sejtelme lett volna a francia nagytőke és nagyipar bevonulásának politikai hátteréről. Ez a szegény magyar társadalom szégyentől pirosló arcával látta egymásután a megszeplősitett őszirózsa, a zsidó pribékek és az oláh bocskor alatt az ország fővárosát s a türelmetlenségtől égő lélekkel várta a felszabadító trombitajelt, amely történelmi kötelességének teljesítésére szólítja a királyi Pozsony és a tragikus Királyhágó felé. Ez a szegény balek magyar társadalom ott virrasztód lelkében az Ipoly könyökhajlatainál, reszketve a parancsért, amely fiait az ezeréves határok felé hívja. Ez a legfájdalmasabb Niobe, ez a magyar társadalom, nem veszíthette el annyi gyermekét,, hogy frissebb áldozatokkal ne lett volna kész tetézni csodálatraméltó heroizmusát, amellyel — íme — bámulatra ragadta, sőt jobb belátásra azt a francia diplomáciát is, amely halálra ítélt bennünket. Ez a magyar társadalom " szó nélkül ment el guerilla-harcosnak Nyugatmagyarországra, hogy megtorolja azt a becstelenséget, amellyel volt szövetségese is beállott a dögkeselyűk és hullafosztogatók sorába. Ez a magyar társadalom alávetette magát a szanálás sanyarúságainak is, mert az mondatot neki, hogy az ő sorvadó zsebéből kell talpraállítani Csonkamagyarországot. Ez a keresztény magyar társadalom fulladt el az infláció szennyes hullámaiban, ennek vagyona került közprédára a nemzeti vagyonmentő vásáron, s ezt a szegény, gyámoltalan, elbolondított, hiszékeny magyarságot vonszolták el a genfi népszövetségbe, hogy ott valamelyik győztes nagyhatalomnak kiröhögött kliense legyen. Megengedjük talán, hogy egy-két úgynevezett kurzusnagyság is terítékre kerülhet a felelősségrevonás nagy hajrájában. De, ha volt valaha igazság abban, hogy megálljt kell mondani minden könnyelmű, durva és hamis általánosításnak, akkor a keresztény és nemzeti irányzat bűnbakul állítása egyike a legvakmerőbb szemfényvesztéseknek. Hogyan? Azok akarnak most általánosítani, akik kézzel-lábbal tiltakoztak minden általánosítás ellen, mikor egyes zsidóknak vagy egyes szocialistáknak hazaárulásáért a jobboldalról a kollektív felelősség kérdését feszegették?’Akik folyton az ellen védekeztek, hogy néhány Istentől elrugaszkodott zsidónak vagy szocialistának bűntényeiért erkölcstelenség és igazságtalanság volna vérvádat emelni az össz-zsidóságra és a szocializmusra, most a keresztény társadalom történelmi felmozdulását akarják eláztatni a história előtt azért, mert ennek, a kurzusnak egyik-másik képviselőjét a felelősségrevonás szorongatja a francia ajánlat elszalasztásáért? Helyes: nem térünk ki az általános felelősségrevonás elől. De akkor kezdjük a háborús defallizmus konkolyhintőivel, a Károlyi-forradalom hitvány csepűrágóival és Kun Béla cimboráival. Majd meglátjuk, ha elmegyünk az egyetemleges felelősség vonaláig, kinek lesz több követelni és reklamálnivalója? A keresztény kurzusnak, vagy a zsidó liberalizmusnak és szocializmusnak. Bethlen István és Teleki Pál nyilatkozatától várják a Paléologue- rejtély tisztázását Hét év távlatából, mint valami lélegzetelszorító és izgalmas dráma jelenetei válnak lassan-lassan ismertté egyes részletei azoknak a diplomáciai küzdelmeknek, amelyek Magyarország új határainak megállapítása körül folytak. A Paléologue-jegyzék nyomán támadt nyilatkozat ezön, az eddig féltékenyen őrzött iratok, bizalmas feljegyzések megdöbbentő világossággal mutatják, milyen óriási lehetőségek voltak 1920-ban, a forrongó, bizonytalan, jegecesedési pontot kereső Közép-Európában Magyarország számára. Az akkor folytatott diplomáciai tárgyalások — már az eddig ismert adatok szerint is — hosszú hónapokon keresztül reményt nyújtottak arra, hogy Európa akkor legy'•■igyobb katonai hatalmassága magára vállalja a trianonibéke feltételeinek megváltoztatását. A magyar nemzet égő kíváncsisággal várja, hogy azok a személyiségek, akik eddig még minden nyilatkozattétel elől elzárkóztak, végre szakítsanak a titkolódzás álláspontjával. Elsősorban Teleki Pál grófnak és Bethlen István gróf akkori tárcanélküli miniszternek van módjában kitölteni azokat a hézagokat, amelyek az eddigi nyilatkozatok és adatok ismerete után is még fennállanak és áthidalni azokat az ellentmondásokat, amelyek most a magyar közvéleményt nyugtalaníá. Kétségkívül nagy, fontossága van azoknak a megbeszéléseknek is, amelyek jelenleg a magyar és a francia külügyminisztérium között folyamatban vannak és amelyeknek célja hivatalos meghatározás szerint megállapítani, hogy elküldték-e és ha igen, ki küldte el a Paléologue-jegyzéket? Mi, természetesen, nem tudhatjuk előre, hogy milyen formulában fog megállapodni a két külügyminisztérium és hogyan fogják magyarázni az akkori tárgyalásokat. Mindenesetre azonban az általunk közölt adatok és az elhangzott nyilatkozatok, közöttük elsősorban Simonyi Semadam volt miniszterelnök megállapításai után azt hiszszük, hogy az egyedüli helyes és célravezető eljárás az volna, ha a külügyminisztériumok rászánnák magukat az összes, ma már úgyis inkább történelmi jellegű dokumentumok nyilvánosságra hozására. Különösen nem lehet mellőzni a Miterand-féle júliusi okmány közzétételét. Nemcsak magyar, hanem európai érdek is, hogy a Trianonnal kapcsolatos ezek a rendkívüli jelentős kérdések a történelmi igazságnak megfelelően tisztázódjanak. Ára 16 fillér Az antant 1920-ban megfenyegette a cseheket, hogyha nem engedik át a lengyel lőszerszállítmányokat, magyar csapatok megszállják a Felvidéket A Magyarság pénteki számában rendkívül érdekes visszaemlékezést közölt Sréier István volt honvédelmi minisztertől, aki elmondta, hogy milyen tárgyalások voltak az antant katonai bizottsága és a magyar honvédelmi miniszter között a lengyelek megsegítéséről és a lengyelek részére szánt francia muníció átengedéséről, amit akkor a csehek minden úton-módon meg alkurták akadályozni. • Ezeket a visszaemlékezéseket most a legbeavatottabb forrásból újabb, igen jelentős adatokkal egészíthetjük ki. Az újabb adatok szerint a csehek magatartása, amellyel a francia muníció átszállítását lehetetlenné akarták tenni, francia és antant katonai körökben természetszerűleg a legnagyobb felháborodást váltotta ki és a franciák akkor igen radikális lépésre szánták el magukat. Az antant Pozsonyban székelő haditanácsa, melynek vezetője Weygand francia tábornok, az egyik legkitűnőbb francia katonai tehetség volt, a legkeményebbhangú demarsot intézte a cseh kormányhoz. Közölte a csehekkel, hogy amennyiben továbbra is vonakodnak átengedni a lengyeleknek szánt muníciót, az antant felhatalmazza Magyarországot, hogy megszállja az egész Felvidéket és közvetlen összeköttetést létesítsen a szorongatott lengyelekkel. A csehek ettől a fenyegetéstől, természetesen, nagyon megijedtek, és újabb huzavona után végre a Miskolc—Kassai—Poprádfelka—Kralován—Trstena vonalon átengedték a muníciós vonatokat. Amikor a lengyelek ilyen szorongatott helyzetben voltak, az antant megkérdezte a magyar honvédelmi minisztert, hogy mennyi idő alatt tudnák mozgósítani és felszerelni azt a hét, illetve tíz hadosztályt, amelyet a lengyelek megsegítésére kértek, továbbá mennyi idő alatt tudnák a mozgósításnak és felvonulásnak haditervét bemutatni. Az akkori honvédelmi miniszter kijelentette, hogy a hadosztályok tapraállításához két hétre van szüksége és mindjárt átnyújtotta az antant katonai vezetők legnagyobb meglepetésére azt a mozgósítási és felvonulási tervet, amelyet Berzeviczy Béla tábornok, a hadsereg akkori vezérkari főnöke dolgozott ki már előzetesen minden utasítás nélkül. A pozsonyi antant haditanács a magyar vezérkar terveit felülvizsgálta és azt elsőrangú munkának minősítette. A vezérkari főnök egész különleges harcászati propozíciókat is tett, amelyeket a bolsevikiek elleni hadviselésnél használni lehet és ezeket a propozíciókat Weygand tábornok, aki a lengyelek védekezését vezette, később fel is használta.