Magyarság, 1927. október (8. évfolyam, 222-247. szám)

1927-10-30 / 247. szám

36 nap RÉGI MAGYAR FURCSASÁGOK Magyar vitéz beszélgetése lovával Magyar bánat — katona bánat. Fölényes, dacos és befelé zokogó. — Szétverték a sere­get, megsemmisült, összeomlott minden, fel­égették a házat, földönfutóvá tették az asz­­szonyt meg a gyermekeket, a menekülő vitéz sötét éjszakában, csillagfény mellett bujdokol az erdőn. Reá áradt a bus gond s oldalán kardjával, szivében halavány reménységgel bandukol az erdőn. Csak egy hűséges barátja van mellette : a lova, akivel úgy beszélget, mint megértő, kedves bajtársával: — Indulj azért, lovam. — Látod elszántt utam. — Vagyon jelen előttem: — Nem le­het panaszod , — Meg­ jár te ablakod, — Hordozd bátran bus szivem — Nints semmi mentséged, — Jó vaspatkó-szeged ; — Ke­­resd­ fel régi kedvem, — A setét éjszaka — Sok zápor’ harmatja — Már nem újság előt­ted ; — A’ tsoportos jegek — És köves ösvé­nyek — Ne ijesszenek téged ; — Sűrű tövis­bokor, — Kit fogsz nyomni sokszor. — Lesz örömödre néked. — Kő­eső, csattogás, Menny­dörgés ’s villámlás, — Ne gátolja utadat; — Zuzmaráz a hideg, — Jeges út s fergeteg, — Ne rettentse lábadat; — Köves erdős he­gyen, — Lombokos mezőken — Belül hagy­jad nyomodat. — Nagysáros berkeken, ’s ho­­mok-tér-völgyekben — Ha szintén lesz­ is útad ; — Irtoványos rétre, — ’S posványos helyekre, — Ha a’ szükség rá juttat; — Sem­minek ítéljed, — ’S kedvemet ne szegjed;­­— Lészen hasznos jutalmad. Ha oda érkezel,­­— Kit szivem gondol­ el, — Lészen kedves szállásod , — Engemet sok bútól, — Emésztő gondoktól — Meg­mentesz, és lakásod — Lé­szen barátomnál, — Jó hív pajtársomnál, — Uraddal nyugovásod. — Hideg ősz’ kezdetin,­­— Dugvág berke szélin — Sok búval s gond­dal valék , — Ollyan szándék éré, — Elmém­ig rá­tére, — Hogy útamra készülnék , —­ A hol vigasztalást, — S kedves nyugvó szállást,­­— Fejemnek találhatnék. Hogy mit felelt Beniczky Péter (1603— 1664) szentelt vitéznek e felszólítására a lova, azt fölösleges megmondanom, mert minden magyar ember tapasztalatból tudja. A magyar ember úgy beszél a lovával és a kutyájával mint értelmes lényekkel és Beniczky Péter uram a harcok csillapodtával, amikor „Ma­gyar Rhythmusok, avagy versek“ című mun­­kácskáját írogatta, visszaemlékezve vitézi éle­tére, verseiben gyakran beszélget, parancsot vagy kérést intéz a lovához, akihez kétségkí­vül kedves emlékek fűzik. Nem szidja, nem ócsárolja, nincs ellene semmi panasza, be­cézve Lovat­skám-nak, Katzolátskám-nak szólítja és abrakotská­val biztatgatja csak szedje össze minden erejét és fusson, fusson és nyerje el a versenyen az elsőséget. — Pállyán vár ajándék, — Szép drága martalék, — Nyerd el édes Lovatskám, — Jobb bért nyersz magadnak., Hirt ’s hasznot Uradnak, — Fel-neveltt Katzolátskám, — Bizony meg-hízlallak, — És meg-nyu­gasztal­­lak ; Van ahoz abrakotskám. Nem akarok e két idézettel bizonyítani semmit. Nem akarom bebizonyítani, hogy a ló a magyar vitéz szívében együtt lakott a pajtárssal és a kedvessel, — hiszen ez mind­nyájunk előtt ismert dolog. De kedves és megható az a gyöngédség, amellyel a versei­ben lovatskájához beszél és érdekes adalék a régi magyar úr lelkivilágához. Beniczky Péter nagy ur volt, aranysarkantyús vitéz, sok felsőmagyarországi falunak, nagy birto­koknak ura. — Bár — mint Bartók István esztergomi vicarius, a Magyar Rhythmusok sajtó alá rendezője írja róla, — sokat nem tanult, Oskolákban nem járt, deáltul keveset tudott. Beniczky Péter uram a kardjával Szolgálta hazáját és harcaiban leghűségesebb társa a lovatskája volt s ha elöregedve, várá­ban pipázgatva visszaemlékezett a letűnt ízépidőkre keserűség nélkül talán igazán csak a lovára gondolhatott. Tr. Z Szenzáció intisire­ttedvez a fényes f­­izetés 1. feltételekkel. 50 háló a,300.000-*.O­­EO ebédlő e,000.000-től. VI., And­rássy­ út 52. szám. (Bejárat Eötvös utca sarok.) naauRSiis 1927 október 30, vasárnap IBCTigmwBgai^^^ M­agyar irodalmi állapotok a Délvidéken Az S. H. S. királyságbeli magyarság iro­dalmi és kulturális élete a szomorú magába roskadtság vigasztalan képét mutatja. Helye­sebben és őszintébben : nem is lehet és nem is szabad délvidéki magyar irodalomról be­szélni, hiszen ilyen — néhány hivatottság­­nélküli, irodalmi munkát sohasem alkotott. Írói ákaroknak feltolakodó, fontoskodó és nagyképűsködő, önelőtérbe toló dilettáns iro­dalom játszását leszámítva — nincsen Dél­vidéken. Minden állami és társadalmi támo­gatás nélkül nem tud kialakulni kulturális megújhodás, mely a magyar tömegek hallat­lan közönye s az írók marakodása, félté­kenykedése folytán a lassú, de biztos elsor­vadás felé halad. Annak ellenére, hogy itt néhány valóban tehetséges író él és dolgozik, komoly és való­ságos irodalmi életről beszélni nem lehet. Nem lehet, mert az írói alkotások érintetlenül hevernek a műhelyben, valamelyik asztal­fiók mélyén és a hallgatásra kárhoztatott írók csendes szomorúsággal állapítják meg napról-napra, hogy írásaik számára nem akad kiadó. De nemcsak a kész regényeknek, a novelláknak és a verseknek nem akad ki­adójuk, de nem akad olyan társaság vagy nyomdavállalat sem, mely egy nívós és ko­molyabb irodalmi értékű irodalmi folyóirat alapítására vállalkoznék. Az irodalmi élet és a termelés elevensége így ellankad és sok, talán világirodalmi jelentőségű mű marad megíratlan, mint égő, nyugtalanító, örökös terv. Nincs olvasó és nincs kiadó Ennek a különös állapotnak egészen spe­ciális okai vannak, melyeknek — és ezt sietve kell megállapítani — egyáltalában nem az írók az okai. Az irodalmi élet halottságának okai elsősorban a zsíros bácskai földben van­nak. A bácskai magyar mindig elsősorban földtáró, akár földmives, akár nem. Érdek­lődésének köre nem távolodik el nagyon messzire a földtől s fajának megtartását és csorbítatlan továbbadását is a földtől várja inkább, mint a magyar betűtől. Áldozatkész­sége csak a föld iránt nyilvánul meg, a föld dolgaival és terményeivel szorosan össze nem függő kérdések, célok, bajok, törekvések és szándékok nem érdeklik, nem nyitják meg tömött erszényét. Azokat haszo­ntalajiságok­­nak tartja. Ebből a nehéz földből, a bácskai ezerholdas, pompás termőföldek világából nem tud kipattanni és életre kapni a magyar irodalmat életrekeltő és megtartó szent láng. De az irodalmi élet megszületésének más oldalon is vannak súlyos akadályai. Ez a magyar nyomdavállalatok közömbössége és részvétlensége a nagyszerű kérdéssel szem­ben. Ezeknél a milliós nyomdavállalatoknál teljesen hiányzik a mindenen áttörő és felül­­etülekedő fajszeretet és a tehetséges keres­kedő élelmessége. Nagy­üzemeik mellett is csak óvatos­ és krajcároskodó grájzlerosai ezek a nyomtatott betűnek és a magyar kul­túra terjesztésének. A csak kevéssé is kocká­zatosnak látszó üzletet nem vállalják és bár az lenne az elszakadt, magába roskadt ma­gyarság kulturális elismertetése és felemelése is az idegen faj közepén , nem vállalják, mert esetleg egészségtelen lesz az üzlet kimenetele, amely nem hozza meg a pontosan kiszámított üzleti hasznot. A jugoszláviai magyar irodalom haldoklá­sában tehát elsősorban a tőkeerős és tekin­téllyel rendelkező nyomdavállalatok a hibá­sak, amelyek legfeljebb a kalendáriumki­adásig, álmoskönyv és köszöntők megjelente­téséig és holmi Nick Niemand — vagy Nick Carter-féle „irodalmi“ termékek kiadásáig merészkednek csak el, amikor a jugoszláviai magyar kultúra szentségesen szent ügyét akarják szolgálni. Itt nincsenek önzetlen könyvkiadóvállalatok, melyek valósággal hemzsegnek az úgynevezett Szlovenszkó és Erdély nagyobb magyar központjain (pl. Er­délyben : a Lapkiadó rt., a Kaláka és a Mi­nerva rt. Kolozsváron, a Pán Temesváron, a Főbusz-vállalat Aradon , a Felvidéken pedig a Voggenreiter-könyvkiadó és a Kazinczy Könyvbarátok Társasága stb­). Ellenben hem­zsegnek az úgy­nevezet­t könyvterjesztő válla­latok, amelyek három-négyszeresen drágáb­ban, mint az eredeti eladási ár, adják a Ma­­gyarországból importált könyveket. A Buda­pestr­ől hozott könyvek óriási kelendősége egyébként élénk cáfolat az óvatoskodó jugo­szláviai könyvkiadók védekezésére, hogy az ott kiadott könyvekkel nem csinálnak jó üz­leteket. Sőt ! A vállalatok mellett, amelyekben nincs ál­dozatkészség és amelyek nem ismerik fel a kötelességeiket a magyarsággal szemben, meg kell állapítani, hogy hasonlóan bűnös a dél­vidéki magyar társadalom is, amelynek nem­törődömsége és érzéketlensége a belföldön termett magyar betűvel szemben a lehető leg­nagyobb. Eszem-iszomra, milliós kártyacsa­tákra, pezsgős dőzsölésekre, hetekig tartó la­kodalmakra és cigányozásra van pénz bőven, de kultúrára nincs. Vagy ha van is: a kül­földről behozott irodalomnak hódolnak, a hazait leszólva és lemosolyogva nem méltat­­ják magas figyelmükre. A lapok élet-halál harca Még az irodalmi folyóiratok is elhallgatni kénytelenek a kellő támogatás hiányában. Nemhogy mecénás nem akad, de még előfize­tők is gyéren. Legutóbb két szépirodalmi lap szűnt meg : a zombori „Új élet“ és a sza­badkai „Vajdasági kultúra“, ezenkívül a nagybecskeresti Szinázi és irodalmi lap , a „Fáklya“. Jóakarattal, bár kevés hozzáértés­sel és még kevesebb tehetséggel szerkesztett lapok voltak ezek, amelyekből azonban hazaértő kezekben könnyen nőhetett volna terebélyes faóriás : a Délvidék elszakadt ma­­garjainak irodalmi és művészeti reprezen­tálja. „Kulturélet“ címmel, majd „Koszorú“ néven később Szabadkán szándékoztak ki­adni egy-egy, a „Nyugat nívójára tervezett la­pot, de a terv még csírájában megsemmisült. Folyóiratuk ma csak a vajdasági magyar aktivistáknak és dadaistáknak van, ez az Új­vidéken plakátalakban, bizonytalan időkö­zökben megjelenő. „Az“ című szemle, amelyet ennek az irodalmi irányzatnak néhány lelkes művelője tart fenn és jelentet meg, hogy a szellemi termékeit valahol közzétehesse. Nemrég néhány irodalombarát társadalmi adokzás formájában akarta előteremteni egy irodalmi folyóirathoz a szükséges összeget. gyűjtési akiót a magyar lapok lelkeshangú felhívásokkal harangozták be, az eredmény azonban szörnyű és a magyarságra nézve szégyenteljes kudarc lett: csak két adomá­nyozó akadt, két dolgozó újságíró, ki a fize­téséből 1000—1000 dinárt ajánlott fel a nagy­szerű kulturális célra. A milliomos földes­urak, a bankárok, a gyárigazgatók , a nagy­kereskedők és a gabonások mélyen hallgat­tak. Igaz viszont, hogy­­ szörnyű átokképpen nem is élhetne meg sokáig egy-egy magyar szépirodalmi lap a Délvidéken. Csakhamar megölné a széthúzás, a veszekedés, a tollfor­­gatók egyik-másik csoportjának bojkottja vagy gúnyhadjárata. Itt klikkekre szakadozott a magyar irodalom. Két-három író külön klikket alkot —­ a kenyeret adó lapvállalatok szerint — és egy másik klikk tagjait már nem ismeri el írónak. Ezek a klikkek — ame­lyek a magyar kultúra érdekeit nem, csak a saját önzésük érdekeit ismerik — sohasem engednék a hozzájuk tartozó folyóiratban ki­nyomtatni a nevét egy velük más nézeten levő, más világnézethez tartozó, más politi­kai irányzatnál elhelyezkedett írónak , pláne ha az nekik még ellenszenves is a személyé­nél fogva, legyen bár a legeredetibb és a leg­súlyosabb tehetség. Senki más nem „író“, csak a klikkhez tartozó kettő-három, a véd és dacszövetséget és egymástömjénezést es­küdött jóbarátok. Két-három ember pedig nem tud megcsinálni egy szépirodalmi folyó­iratot, legfeljebb három-négy számig. Innen van-e, nem-e, de bizonyos, hogy Miinél több számot még nem é­rt meg magyar szépiro­dalmi lap. (Az erősen, szerzetes-izó „Vajda­sági Kultúra“ kivétel volt.) Ien megjegyezte magának és most még talán jobban húzódik minden irodalmi vállalkozás pártolásától... Egy másik példa : „A Munka“ szabadkai hetilap havonként nyolc oldal teret engedett át a szépirodalomnak, de megértésével csak­hamar magára maradt, mert nem irt senki számottevő ember a mellékletbe, bojkottálták a hivatásosak a lapot és kezdett az éretlen és alkalmatlan dilettantizmus túlsúlyra, vagy még inkább egyeduralomra vergődni. Így az­tán a szépirodalomnak itt is végleg befelleg­zett. Ezután a magyar párt akart irodalmi la­pot alapítani, de ez a tervezgetéseken túl semmivel sem jutott el. Megtörtént ugyanis az a szomorú és kétségbeejtő eset, hogy az egyik szabadkai napilap intrikája folytán a vajdasági írók és újságírók kétharmad része eleve megtagadta részét ebben a szent mun­kában, elgáncsolva ezzel az ottani magyar ús­ság egyetlen irodalmi lapjának megszületését. A remek terv az irigység miatt megbukott« nem is lesz soha irodalmi lapja a magyar­ságnak, mint ahogy színtársulata sem lesz soha többé a szerb impérium alatt. Irodalmi egyesületek, vagy társaságok ha­sonló okok — a féltékenykedések — miatt nincsenek. Csupán Nagybecskereken műkö­dik egy aktivista ifjakból álló, exkluzív kör, az Ady-társaság, melynek irodalmi súlya és jelentősége csak annyiban van, hogy egymás­tól alaposan messzire eső időközökben Ady- verseket mutatnak be a becskereki közönség­nek, felolvasásokat rendeznek és aktivista- dadaista­ pápákat próbálnak népszerűsíteni. Ezeknek a sivár és szomorú viszonyoknak ellenére is szerényen dolgoznak az S. H. S. királyságban élő magyar betűvetők. A szá­­mottevő magyar írók ma ott a következők : Borsodi Lajos, Lovász Pál, Szenteleki Kor­­nél, Ambrus Balázs, Somfay János, Szántó Róbert, Kovács Antal, K. Végh Vilma, Bar­tók Márta, Radó Imre, Bóniss László, Treisz Géza, Aszlányi Dezső, Havas Károly, Milkó Izidor, László Ferenc, továbbá hozzájuk le­­het számítani — hosszas itteni működésük után — az immár eltávozott írókat is: Páll Tamást, Császár Gézát és Fekete Tivadart. Mindhárman végleg elköltöztek Jugoszláviáb­­ól, éppen a sivár és ::'’"".Hen irodalmi vi­­szon­yok miatt. A könyvtermés — szá­gyan silány, szinte est Évenként alig két-három napvilágot, kizáróan az Legutóbb Aszlányi D. K. Végh Vilma, Császár Heinz Vilmos és Kovac meg a termésük javul. Aszlányi Dezső is több füzetben, Borsoc mel újabb novelláit mos Vércseppek cim­léses verseskönyvvel A szív húrjain című Szántó Róbert Aszme remény), A viaskodó féla halála (novellái mentéről címmel adta könyveket. De ezek csepp a nagy óceánt gatni kénytelen. Az irodalmi élet magyarság, de a­­ hiányában élhetett az értékek felőrlődő megsemmisülését,­­ harcát. Évek óta a közönség köz,é sül felrázására, pusztá s az irók kifárad ritkábban szólaltatja dűlő dallamait. \ — na« 'denies, mit Iái: Itsé^TC, P. Horváth DezsS 4tt ke­l cim­­íz Va« és iz« Antal ok­ ki v­iái kői« A pró2 Tiszt. .egüket „ — eg* ró hall látja iji észültség­en nézni Ígéretek ökös kií­­ró, amit a­­ti közöny maradt, n* írva, mind­ik felesen« Idegen földön Ez a szétuzás onnan van, hogy itt alig van­nak benszülött írók. Az újságírók, irók és egyéb értelmiségek négyötödrésze baranyai és egyéb magyarországi menekült, akiknek sem talaja, sem multja nincsen a bácskai magyarságban. Ezenkívül egy részük még mindig gyűlölettel néz át a határon és rossz­­lelkűen utál és gyűlöl mindent, ami magyar. Ezek egy része — szörnyű tragédia a délvi­déki magyar ügyre nézve ! — a legnagyobb magyar napilapok szerkesztőségeiben vezető állásban helyezkedett el. Ezek többnyire kö­zepes újságírói és írói tehetségek, akik aztán részben magyargyűlöletből, részben pedig féltékenykedésből a világért sem engedik szóhoz jutni lapjaikban a valódi délvidéki intranzigens magyar hazafias írókat, ezek megjelenő műveiről következetesen mélyen hallgatnak, esetleg fölényes kritikával a ki­végzését próbálják előmozdítani. Ezeknek az ideiglenesen Délvidéken élő magyar tollforgatóknak felfogására és akna­munkájára jellemzésül meg kell említeni egy esetet : nemrég az egyik szabadkai nagy na­pilap emigráns­ szerkesztője almanachot adott ki, amelyben a vajdasági reprezentáns ma­gyar írók egy-egy munkájukkal szerepeltek. Nos, a Vajdaságban gyökeret vert írók egy részét ez az almanach tudomásul sem vette, ugyanakkor, amikor valamennyi emigráns­­újságíró, tehát aki nem is író, mint hamisí­tatlan és tősgyökeres vajdasági magyar író szerepelt a könyv lapjain. Az ott élő magyar­ság ezt a nagyon furcsa eljárást természete­ bPföiSnSt és mindennemű régi szokásomhoz híven legdrá­gáj gúbban veszek, sHSJWürte*. 3. (RátóczHt mellett.) Isten szabad ege alatt Nem állok soha én : igázhúzó Titok. Megyek, mindig megyek, rohanni nem bírok, Futásra fáradt már a szivem és a lábam, De állni ? állni ? én ? — talán soha álltam, Vesződtem, mint gyerek, higabb eszü gyerek­ekel­ Hogy friss cipót vigyek az iskolába reggel. Nem voltam hujja-hós, borzas ifjú-titán. Nem volt időm vidám dalokra nyitni szám. Mint a hajszolt agár : mindig csak futni, futni És hogy hová, hová, biztosan sose tudni/ Mindig kenyér­magot érlelő lánggal égve őszülő fejjel is nem jutni békességre. Ó, nem csuda, ha már rohanni nem bírok. De menni, menni kell! Meddig ? Miért ? Titok, Gyökössy Endre ürasöeM! Mi tífflPiMlat ▼eszünk és eladunk« Frakk-, Smoking-kölcsönzé» Pol&esBSg Bér® Bír vet« Anker-t?»!»Ja, Anker két* t, tétem, fi.

Next