Magyarság, 1927. december (8. évfolyam, 273-297. szám)

1927-12-01 / 273. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENG­Ő, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILL., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741, POSTAFIÓK 1. BUDAPEST, 1927 DECEMBER 1 FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN CSÜTÖRTÖK VIK­., SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST VI. ARADI­ U. 10. TEL.: T. 252-30, 252-31 FŐKIAD­ÓHIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET BANK-UTCA 7. TELEFON: TERÉZ 294-31, 294-32 FIÓKKI­ADÓHIVATAL: BUDAPEST, VI. KER., ANDRÁSSY­ ÚT 8. SZ. TELEFON: TERÉZ 234-32 ÉVFOLYAM 273. (2044.) SZÁM »A régi csárda« — Levél a Szerkesztőhöz - Igen tisztelt Szerkesztő Úr! Ma délelőtt jöttem le az ungi hegyek­ből, párnapos vadászkirándulásról, s most, hogy a vadonban lakás, szénán­­alvás, hideg forrásvizben­ mosdás után fürdőt vehettem, leülök a jól fütött szo­bámban, ragyogó lámpafénynél, a hinta­székbe, kezembe veszem a Magyarság­ót, amit egy hete nélkülöztem. Az első, rég látott betű az ön hortobágyi vezércikke. Elképzelheti, mit éreztem, mikor ol­vastam. Tegnap még a Kárpátok tete­jén, kis vadászkalibában, este hatkor már a legmélyebb éjszakába merülve, emberlakta helytől két—három órajárás­nyira elmélkedtem én is nehéz szívvel, mig öreg rutén emberem elől lógó, fej-, nagyságú golyvájával s hatvanegy­­néhány évével nehezen kínlódott a tűz­rakással a mindjobban erősödő szél­viharban. Mert zúgott a szél és zúgott az erdők koszorúja, köröskörül-lobogva a kisé­ré­tet, mintha kiséret volna ahhoz, ami az én szivem­ben tombolt. Tizennyolcban jártam itt utoljára, mint szabad ember ezen a földön, akkor háltam itt utoljára, egy októberi deres éjjel. Kilenc év után először láttam viszont a hegyeket, ahol legszebb ifjúságom legszebb napjait él­tem át Az a tudat, hogy talán abban a pilla­natban, amikor én a kárpáti erdőség egy magányos kunyhójában nehéz szív­vel forogtam a szénán s nem fogott raj­tam a jól megérdemelt álom valami miatt, amit, ugy­e, nem nehéz kitalálni, talán ugyanakkor éjjel a hortobágyi csúnya földi rozzant csárdában, a leg­kietlenebb magány érzetében, virrasz­tó, más valaki, — ez az érzés, hogy nemcsak én, hogy még vannak mások is, akiknek álmatlanságot okoz a mai élet szenvedése, ez az érzés késztet tol­lat fogni, s ne tagadja meg, hogy az éj­szakai pusztába kiáltásra árva vissz­hang feleljen a nagy sötétségben az ungi, beregi, vagy sárosi hegytetőkről Igen, az ön elhagyatottsága avval a körülötte lévő négy—öt emberrel, élő­lénnyel, bizonnyal úgy aránylott az enyémhez, mint annak a nyolcmilliónyi csonkaországi magyarnak a magára­­maradottsága azokhoz, kiknek fájdalma e percben felsírt bennem. Az ön elhagyatottsága a hajszolt betyáré, aki társaival megszorul az ül­dözők szoros hálójában, — de ép a karja, egész a szíve, önmagával ki­egyensúlyozott, életre-halálra elszánt. A mi nyomorúságunk — az ön­magunkban való kettészakadás. Mintha elhagyott temető csendjében járnék, úgy érzem magam napok óta, a lehullott lomhú hegyoldalakat róva, könnyezésig nehéz a szivem, s az em­beri hitványság még soha úgy nem fájt, mint most. íme, itt ez a hegyvidék, az én szülőföldem, hegyei, népe, nyelve — régi életem, rokonom, sajátom; mióta tudva van, itt éltek őseim. Nyelvben, életsorsban, talán vérben, féligmeddig vagy teljesen elkeveredve másfaju, nyelvű népével. Itt szülőházunk, csalá­dunknak volt s apámnak máig is ott­hona. A falvakban, amerre jártam, ta­nítók, papok, jegyzők testvérként borul­nak a karomba, sírva üdvözölnek a mi kedves, tóttal vegyes magyar nyelvün­kön, tíz éve nem látott testvérüket; em­berem a „mi uraink“-at emlegeti, mikor rólunk beszél .­­ S én idegen vagyok itt? Útleveles, vi­zumos, kegyből, szivességből, határidőre jelentkezni köteles, cseh szót, németet törő külföldi? Egy rokonom él valahol Amerikában, régen elszakadt öregember már. Mikor évekkel ezelőtt hírt hallatott magáról, azt írta: sehol sem tudna nyugodtan pi­henni, csak a Viszoka alatt. Csak ala­nyija legyen, hogy hazajöhessen meg­­halni. Apám, nagybátyám jók­­lettek szlováknak. De csehnek? S én? Lehetek-e más, mint aminek születtem? Nem. Érzem, magyar va­gyok, de az-e, mint a szabolcsi, debre­ceni, dunántúli? Aki talán elnéző mo­sollyal, de inkább megütközve néz vé­gig, ha véletlenül a pesti Palace hall­jában vagy a Kossuth Lajos­ utcai kor­zón harsány „jak se mas?“-al üdvözöl rég látott földim­­árosból. Hány testi-lelki barátom él a határo­kon túl, akikhez testvéri érzéssel ragasz­kodom, aki talán most több szlovák, mint magyar, de hiszem, szivében neki is seb van, neki is hiányzik fele lelke. Széttéptek minket, nemcsak a földet, de minden lelket is, mely nem élhet szüle­tett vére parancsa szerint. Nem, ők nem gazdasági okok, föld­rajzi egység,­­ vérző, széttépett emberi szivek, életek azok, amik legjobban kiáltanak a régi után, így élni, Istenem, távol, idegenként a földtől, szülötteitől, kikkel egy vér vagyok. Nem a magya­roktól, akiket a magyar állam hivatal­nokoknak küldött a Felvidékre, hanem azoktól, akik ezer éve ott laktak, ott él­tek, akik otthon, Eperjesen, Bártfán, Podolinban járták a gimnáziumot, akik mindig sárosi, zempléni, tótusbeszédű urak maradtak, mégha miniszterekké lettek is, vagy egyetemi tanárokká, akik a pesti kávéházban, ha megjelentek, az öreg Banda Marci már magától rá­­zendítete, hogy: Ja parobek Z Kapusán vagy: Zahucselyi huni, zahucselyi lyeszi­ a sárosi urak, vagy svihákok, — igen, hát legyen svihákok, — vagy gavallé­rok, a Mikszáth kifigurázott gavallérjai, de magyar urak mégis, magyarok és gőgösek, most röghöz tapadó, csendes emberek, akik ma sem tudják elhagyni omlótetejü kúriáikat, hanem ottmarad­tak a magyarságukért sírva enni meg­maradt savarkájuk sovány kenyerét. És azok a papok, tanítók, jegyzők, akiknek nem volt soha probléma, mert nem is kérdezte tőlük senki, hogy kik, mik? Hiszen olyan természetes volt, mint ahogy lélegzetet veszünk: az iskolában tótul imádkoztatni meg a gyereket s az­tán a Szózatot emléztetni vele, a papnak tótul prédikálni, aztán magyarul tarok­kozni a kastélyban, vagy dikciózni a megyegyülésen, esetleg országházban; a bírónak a magyar állam nevében kez­deni az ítéletet s tótul fűzni hozzá az atyai feddést; a jegyzőnek tótul vallatni ki a megjelent felet s magyarul irni meg az anyakönyvet. Vájjon mit érezhetnek most ezek, ha ottmaradtak szülőfalvaikban, városaik­ban? Ezeknek — nekünk — nem az őserdők elveszett fája fáj, sem a bá­nyák aranya és ezüstje, sem Máramaros sója, mi nem nemzetgazdasági okokból könnyezünk s nem a tanársógorom fize­téséből, a szegény magyar állam jó­voltából hiányzó számos pengőkért va­gyunk halálosan szomorúak. Tőlünk le­hetne Magyarországon kétszer annyi fizetése mindenkinek, mi mégis hon­talanok maradnánk, mint az a tiroli zergevadász, akinek valahol gránát sza­kította le a lábát s most valami bécsi külvárosban, saját műhelyében, szo­morúan szegeli a cipőtalpat. Ezeknek, a határokon innen és túl élő talajtalan embereknek, se ivadékaik­nak soha, mig élnek és emlékeiket utó­daiknak továbbadhatják, nyugodalmuk nem lesz. Ezek az emberek nem lesznek jók soha cseheknek, ha most már, itt­­ott, csehül beszélnek is, nem lesznek jók autonomista tótoknak sem, de nem lesznek jók megalkuvó, nemtörődöm, anagyias magyaroknak sem, hanem lesznek a testben dolgozó kovász, mely az idők teljesedését érleli. Hogy van az, hogy amikor olvasom: Menjünk innen, mert hidegen fáj a szél, Sárgulva hull le a fáról a levél... megráz valami belől s érzem azt, ami a Szerkesztő Úr szivét megrázta akkor este... De ugyanakkor — talán még mélyebben, mert benne van a gyerek­korom sírása is — megráz a legszomo­­­rubb sárosi tót nóta, melynek hevenyé­szett fordítása igy szól: Felzúgtak a hegyek, felzúgtak az erdők. Hová tüntetek el régmúlt, ifjú idők. idők, ifjú idők, szomorúak, szépek! Így tűnnek az évek s ünnepet nem érek. Tegnap este a Kárpátok zúgó vihará­ban, zúgó erdők közt egy vén tót ember panaszszavára sírtam, s ma este belém­ vág a hortobágyi szegénylegény faji szava. Ha egyszer még abba a hortobágyi csárdába vetné a sors s elfogná a kiet­len elhagyatottság fájdalma, jusson eszébe. Szerkesztő Úr, hogy a Kárpátok rengetegeiben is égnek a virrasztók pis­logó mécsesei, várva a hajnalt, amikor a hegyek orma s az Alföld síkja újra megláthatják egymást.. Addig is Isten velünk! U. L. A pápa Serédi Jusztiniánt nevezte ki esztergomi érsekké Az új hercegprímás a legközelebbi konzisztóriumon bibornoki méltóságot kap Róma, november 30. (Stefani—ügynökség) Az Osservatore Romano hivatalo­san jelenti: őszentsége esztergomi érsekké főtisztelendő Serédi Jusz­­tinián atyát méltóztatott legkegye­sebben kinevezni, akit a legköze­lebbi komisztóriumon a bibornoki méltóságra fognak emelni. A napilapok közük a kinevezés hírét és Serédi Jusztinián szent­­benedekrendi szerzetest dicsérő sza­vakkal jellemzik. Kinevezését nagy­jelentőségűnek tartják és kiemelik nagy tudását és azt a buzgalmát, amellyel hivatásának él. Serédi Jusztinián kinevezésének hírét nemcsak a magyar katolikus társada­lom, hanem az egész magyar nemzeti társadalom a legnagyobb megnyugvás­sal fogadja. Benne olyan férfiú kerül Magyarország hercegprimási székébe, aki tősgyökeres magyar ember, ismeri a felekezeti viszonyokat Magyarországon, nem egyoldalú kurialista, ellenkezőleg: teljesen tudatában van a magyar her­­cegprimási méltóság kivételes közjogi fontosságának s emellett szerény és diplomatikus egyéniség. Serédi Juszti­nián Szent Benedek-rendi szerzetes hosszú esztendőkön át előkelő állást töl­tött be a római Kúriánál. Előadója volt a kánon­jogi kongregációnak és legfőbb tanácsadója a Vatikánnak egyházjogi ügyekben. A római szentszék Csernoch Jánosnak julius utolsó napjaiban bekö­vetkezett halála óta kitartóan és hatá­rozottan ragaszkodott ahhoz, hogy Se­rédi Jusztinián legyen az új esztergomi érsek, amíg kinevezése azonban bekö­vetkezett, hosszadalmas és szövevényes harcok folytak a szentszék és a magyar kormány között az esztergomi érseki szék betöltése körül. A szentszék és a magyar kormány harca az esztergomi érsekség betöltése körül Alig hunyta le szemét a történelmi Ma­gyarország legnagyobb egyházi és közjogi méltóságának utolsó képviselője, bizalmas vatikáni információk alapján máris hire ter­jedt, hogy Serédi Jusztinián a legjogosabb aspiránsa az esztergomi érsekségnek. Híre járt annak is, hogy kinevezése néhány héten belül megtörténik. A Serédi nevéhez fűződő kombinációk hivatalos magyar körökben nagy meglepetést okozott, mindenki tudta, róla, hogy hajlíthatatlan híve a jog­folytonos­sági restarációnak. Ezért nyomban­­ római hírek vétele után diszkrét kifogásokat emel­tek kineveztetése ellen. E kifogások nem ér­­tek célt Rómában s augusztus közepe táján úgy látszott, hogy Serédi kinevezése minden­nap bekövetkezhetik. A római Kúria ugyanis nem barátja an­nak a régi magyar egyházjogi szokásnak, hogy megürült püspöki székeket hónapokon át gazdátlanul hagyjon és kiszolgáltassa az interregnum bizonytalanságainak az egyház­megye kormányzatában épp úgy, mint a javadalmak kezelésében. Ez kiviláglott a pécsi és a székesfehérvári püspökség be­töltésénél is. Az interregnum zűrzavarainak elkerülése mellett XV. Pius pápa és Gasparri bíboros ama felfogásuknak igyekeztek az egyház kormányzatában érvényt szerezni, hogy a politika ne szóljon bele az egyházi stallumok betöltésébe, hanem olyan egyházi férfiakat emeljenek a főpásztori székekbe, akik lelkészi tevékenységükkel szereztek ér­demeket. A magyar kormány a pécsi és a székesfehérvári püspökségek betöltésénél nem emelt kifogásokat, amiből Róma azt a következtetést vonta le, hogy az esztergomi érsekségnél is minden nagyobb ellenállás nélkül megvalósíthatja az általa célszerű­nek vélt személyi kombinációt. Ára a képes melléklettel együtt 24 fillér

Next