Magyarság, 1928. január (9. évfolyam, 1-25. szám)
1928-01-01 / 1. szám
FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁMÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILI ., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741 POSTAFIÓK 19 . BUDAPEST, 1928 JANUÁR 1. VASÁRNAP IX., ÉVFOLYAM 1. 120 691 SZÁM FELELŐS SZERKESZTŐI MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG) BUDAPEST VI. ARADI-U 10. TEL.: I 252-30. 252-31 FŐKIADÓHIVATAL: BUDAPEST V KERÜLET BANK-UTCA 7. TELEFON TERÉZ 294-31 294-SZ FIÓKKIADÓHIVATAL: BUDAPEST VI KER., ANDRÁSSY-UT 8. SZ TELEFON: TERÉZ 234-33 . A vadon szava irta: Pettiő Sándor Amíg idáig ért, hogy elhadarja vagy elsóhajtsa kérését, kimerített már minden protekciót. Elnyűrte minden összeköttetését, a legtávolabbi és legvalószínűtlenebb tájak irányában is, valahol csak éhes és merész képzelőereje valami lehetőséget gyanított,talpalt és könyökölt a hozzá hasonlók százai és ezrei között. Előszobázott és instanciázott, s ahol egy kis rést látott megnyílni a biztos egzisztenciákat övező palánkokon, nyomban ott termelt és jelentkezett akadémiai képesítésének oklevelével, szegénységi bizonyítványával, a legszerényebb emberi arányokra apasztott igényeivel és lázas munkakeövével. Nem a csillagokat verdeső ifjúság szuperén gőgje és mohó energiája, derűs és elpusztíthatatlan önbizalma, kedves és romantikus szertelensége jobban eléd, aki áttanult éveinek jussát követeli a sorstól s akinek kemény kobakján meg se kottyan a csalódásnak egyegy kólintása, ami úgy hozzátartozik a férfasodás processzusához, mint az első szerelmi bánat, az első lovagias ügy, vagy az utolsó lantpengetés zöngeménye. Aki előtted áll most, az talán sohase ismerte ennek a Boldogabb fiafidiagnate drága könnyelműségeit és gondtalan örömeit. Sose érezte magához oly közel áripainak valósulását, mint a gyermek a látóhatár szélén lehajló eget. Ennek a fiatalembernek egészen más emlékei és tradíciói vannak a diákéletből: a fütetlin albérleti szoba egy nagyvárosi sikátorban, ablakával a világítóudvarnak, az ágyrajárás visszataszító rémségei és erkölcsi megalázásai a nyomor e szörnyű találkahelyén, a diákkaszárnyák mogorva, rideg proletárköztársasága, ínséges rabkosztjával, falanszterkvártélyaival, otthontalanságával, szeretetlenségével, a magához hasonlók bajtársi szolidaritásával. Ez a tragikus koraérettség dantei poklok örvényeit látta már, amelyben annyit sírtak, hogy könnyeik jéggé fagytak és már sírni se tudnak többé. Fénytelen szemében az átkoplalt nappalok és az, álmatlan éjjelek tévetegsége. Horpadt mellkasában a kezdődő tuberkulózis kyöszörgi füledbe a jövő dalát a kultúrfölényről és a konszolidációról s alázatos józansága, rezignált meghunyászkodása, fáradt és kiábrándult bölcsessége — úgy látszik — leszámolt már minden egzaltált gerjedelemmel, minden vadregényes ambícióval, minden hebehurgya és jogrendellenes ostobasággal. Átkos csillagzat alatt született hősök, ifjú gályarabjai Trianonnak, fölösleges emberek, akik talán egy istent hordoznak keblükben, várományos B-listások, szentek, mártírok, nihilisták: az embernek torkán akad a falat, ha reájuk gondol s elfelejti önnön gondjait, amikor egy pillanatra fölsötétlenek szeme előtt az ifjú gárda sorai, amint bágyadtan, tétován, csüggedten vánszorognak balsorsuk utján írveretlen állomások felé. Hányan vannak? Ezren vagy tízezren? Vagy talán háromszor ennyien? Ki gondol reájuk? Ki tartja nyilván számukat és sorsukat? A környerület alamizsnás a utói nem érheti őket annyian vannak, boldogtalanok és vigasztalanok. Meglátja-e őket a konszolidáció ébersége? Le- s hajol-e hozzájuk az a hatalom, amely a földi dolgok sorsát intézi ebben a szerencsétlen országban? Ki osztozik gondjaikban? Kinek személyes boldogtalansága az ő életük? Ki hallja az ő hang talán segélykiáltásaikat? Nem vész-e el minden jajszavuk az önzésnek ebben az akusztikájában? Most még talppal és könyökkel dolgozik, de főképp protekcióval, mint a régi világban, amikor kevesebb volt a becstelen önzés és több az emberség az emberekben. De, ha kimeríti az érvényesülés fejlett technikájának valamennyi eszközét is, biztos, hogy száz közül öt vagy tíz év csak célt; a nagy tömeg künn reked a karámon kívül, felfrissülve és meggyarapodva azokkal, akik évről-évre elhasználhatatlan pótlás gyanánt özönlik el a kenyérmezei tábort. A mostani politikai és társadalmi status quo mellett számára az esélyek évről-évre rosszabbodnak. A tények kérlelhetetlen hatalma pozdorjává zúz benne minden illúziót a létért való viadal megenyhülése tekintetében. Egy nagy intelligens tömeget forradalmasít a reménytelenség stabilizációja, amely most még alázatosan térdepel a kultúrfölény és a konszolidáció lábai előtt. A jogrend, és a nyugalom felületének már annyi mindenféle repedésén párolog fel .füst. Csak azt nem tudjuk, vájjon ..iókitörés, a lávaömlés, melyik hasadékon fog magának utat törni? Nézz csak jobban a szemébe ennek a fiatalembernek, tanulmányozd figyelmesebben megkeményedett arcvonásait, szenvedésektől és viharoktól kicserzett ábrázatát. Kell, hogy észrevegyed, hogy nemcsak helyzete változott meg, hanem lassan átalakul a természete is. Ma még félénk, esetlen reverendával kopogtat ajtódon, s csak kérő szava van hozzád. Tekintete legmélyéről azonban néha olyan vad fények lobognak elő, amelyek ismeretlenek és riasztók a te filiszteri életszemléletednek s amelyektől meg kell remegnie a konszolidációnak. A kivert kuvasz, amely a hidegtől és az éhségtől tébolyodottan csatangol a nagyvárosi kövek sivatagában, nézhet csak így, a kényelemben, melegben és jólétben elkényesedett és elpuhult szalonkutyára, a kutyaproletár a kutyaarisztokratára. Még csak meg sem vak-a kantja jobb sorsra jutott rokonát. Behúzott farkkal sompolyog el mellette, felmorduló kutyaösztönének lelkiismeretével azonban már méri a sorskülönbség tragikus igazságtalanságát, s egyet gondol magában a kultúrfölény és a konszolidáció furcsa világrendjéről. Aztán fut tovább valami démoni csökönyösséggel, ha szemében a veszettség sárga kénkövével. Ki ebből a szörnyű kutyacivilizációból, amely kitaszította magából, vissza a vadonba Fut, amíg összerogy valahol az árokszélen. És e vad rohanatban, ebben a kegyetlen részvétlenségben feléled benne az ősi kutyaeredet életprincipiuma és életmorálja, amelyet a civilizáció feigyelme mostanáig elsorvasztott benne. Felüvölt szivében a vadon szava, az élet legősibb kutyatörvénye, amely nem hall és nem ért más beszédet, mint gyomra korpását és elárult és megcsalt kutyaszivének komor zenéjét. Hívja a vadon szava, mint Jack London civilizált kutyáját, amely az alaskai hómezők kegyetlen szenvedései között eltemette magában a kultúrfölény fegyelmét, morálját, életmódját, kényelmét, jóságát, szépségét és amely a maga sorosából tanulta meg a kutyatársadalom ősi leckéjét: aki birja, marja. A szociológusok és a történetírók rég Hét éve várunk Sötétbe néz Iidérc szemünk, Teszünk, veszünk. Pedig de mindegy Minden nekünk. Csak egy a vágyunk. Hét éve várunk. Kelet, Nyugat... Hét éve fut Az indulat. Gyerünk, vezérek! Bedőlt az élet, Semmi nem maradt, Szabad, vagy nem szabad, De egyet még ütünk! Kelet, Nyugat ?. Kezet kívánunk, Akárhová mutat. De már mutasson- Hét éve várunk! Sötétet látunk, S ütünk, ütünk Lehet, tulajdon Apánk fejére. De már ütünk! Zsmaely Peren Az ember meg az asszony Ina, Dóczy Jenő Hol volt, hol nem volt, itt volt, vagy másutt volt, de mégis csak itt volt, e csúnya idegen világban, e sok házu, sok gonda, cifra nyomoruságú, nagy városban volt egy ember meg asszony. Itt éltek egy bérpalota ötödik emeletén, távol mindentől és közel egymás szívéhez. Csendesen, megelégedetten éltek és talán boldogok is voltak, ki tudja ? Az ember minden áldott reggel bekocogott a hivatalba, egy szürke, unalmas nagy házba, minekutána előbb kedvesen elbúcsúzott az asszonyától, megcirógatta az arcát, megcsókolta a szőke, borzas haját s külön, nagy szeretettel megcsókolgata a két, álmosan pislogó kék szemét. Mert ilyenkor, mig az ura sietve öltözködött, reggelizett; a kis asszonyka még az ágyban nyújtózkodott a paplan alatt s kicsit sajnálkozva nézte az urát, amint az készült, sietett, — hogy szegénynek ilyen korán reggel el kell rohannia hazulról. Holott egész bizonyosan szívesebben itthon maradt volna ő vele. De hát is volt, ebbe már bele kellett törődni, ezen már nem lehetett változtatni.•Kellett a kenyér, sőt olykor a kalács is jólesett. ■ * Karácsony:hetében jártak. Egy reggel, mikor ,a vekker telelármázta a szobát s az ember sietve ugrott ki az ágyból és szokása szerint kitekintett az ablakon, látta, hogy sűrű pelyhekben esik a hó. Egész éjjel eshetett, mert vastag hó borított mindent. — Hohó, esik a hót — kiáltott az ember s szava oly vidáman csengett, mint a szánkók csengője. — Szerette a hóesést, a téli fehér világot s miközben öltözködött, friss csókok vidám, tüzes hó golyóit dobálta a feleségére, nyakára, ar fára, aki csikordosan tűrte az ura szeleburdiságát. Rá is átragadt a jókedve s nagy kék szemei derűs égboltját sugározta az órára. Mikor elcsókoltak egymástól, az ember az ajtóból még visszakacagott az asszonyra. — Délután szánkózni megyünk! Haliból Sietek haza, kicsim, korán ebédeljünk. S azzal magára kapta a téli kabátját s ugrálva szaladt le a lépcsőn, hogy minél előbb havat érjen a talpa. Nagy, téli vidámság fogta el, feltartotta a fejét, hogy az arcába is hulljanak a pici hópelyhek. Passzióval gázolt bele a bokáig érő hóba s meg nem állhatta, hogy bele ne markoljon. A hivatalban jó meleg szoba várta. Gőzerővel dőlt neki az aktáknak, hogy hamarább készen legyen velük. De nem ment, most sehogyse ment a munka Fölvette meg letette a tollat. Türelmetlenül nézegetett az órára s kibámult az ablakon. Még mindig hull a hó, még nagyobb pelyhekben. Délutánra nagyszerű szánkóut lesz. Meleg életérzés fogta el. Hátradőlt a karosszékében s lehunyta a szemét. S ahogy lehunyta, egész tisztán, világosan maga előtt látta a kétszobás, kis lakást, a derűs kis fészket, ahol most az aszszony tesz-vesz, rendezget virágos pontyolájában. Talán a bejáróné már meg is hozta az ebédhez valót s már főzöge is az asszonyka. És várja őt a kedves Bizonyosan ő is gyakran nézeget az órára, mert hiszen ma korábban ebédelnek. Elmosolyodott. Már ötödik éve házasok és nincs nap, hogy így munka közben egy pár percre le ne hunyja a szemét, haza ne szalajtsa a lelkét, hogy szétnézzen otthon s megcsókolja az aszszony hosszupillás, kékszemét. Mikor így lehunyja a szemét, olyan s boldog édességet érez, mint egy hosszú csóknál. Ha kinyújtaná a karját, talán el is érné vele s magához ölelhetné az asszonykát, aki talán éppen ő rá gondol most. Kire is gondolna, ha így vágyakozva elkószálnak az érzései, mint neki most. Hiszen nincs jóformán senkijük, öt év óta egymásnak élnek. Szeretik egymást csöndesen, melegen. Oly jó így.• Milyen nagy kincs ez a kicsi asszony. Fehér a bőre, kék a nagy szeme, szőke a haja, mint egy francia babának. És milyen édes, forró a csókja, milyen sejtelmes, suttogó a szava. Milyen szép és mennyire szereli. A szelíd, simuló lelkét lán még jobban, mint a karcsú, nyulánk testét. Csupa illatos báj az egész aszszony, oda sem adná száz világért. Egy pillanatra elkomorodott. Eszébe villant, hogy nincs gyerekük. Dehát . . . ha nincs, hát nincs. Mennyi vesződséget is jelentene egy gyerek. Meg aztán, ha egy lenne, talán lenne több is. Kettő, három. Gond, gond. Jobb, ha nincs, több így. És ki tudja, szeretné-e a felesége őt anyira, mint most, ha gyerekük lenne... Még jobban hátradőlt a karosszékben, összeráncolta a homokát s kényszeritette a memóriáját, hogy visszaemlékezzék egy képre, tisztán maga előttásson !Vfiv jelenetet Harmadéve, éppen igy. ..aBársony hetében, akkor is ilyen nagy hó esett, mint most délután szánkózni mentek s estefelé betértek a sógornőjükhöz, •kinek kisbabája volt. A baba csúnya v.'VrS arccal rí' feküdt a pólyában a •sak ’»dyama« Ságból mosolygott rá fploséi.'e meg egészen odáig volt, mikor lébe kapta. Hogy milyen angyal, hogy a füle, meg a szája, meg az orra . . . Mennyi mindent tudott az a két asszony Ara 82 Ilsén*