Magyarság, 1928. január (9. évfolyam, 1-25. szám)

1928-01-01 / 1. szám

FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM­ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILI ., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741 POSTAFIÓK 19 . BUDAPEST, 1928 JANUÁR 1. VASÁRNAP IX., ÉVFOLYAM 1. 120 6­91 SZÁM FELELŐS SZERKESZTŐI MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG) BUDAPEST VI. ARADI-U 10. TEL.: I 252-30. 252-31 FŐKIADÓHIVATAL: BUDAPEST V KERÜLET BANK-UTCA 7. TELEFON TERÉZ 294-31 294-SZ FIÓKKIADÓHIV­ATAL: BUDAPEST VI KER., ANDRÁSSY-UT 8. SZ TELEFON: TERÉZ 234-33 . A vadon szava irta: Pettiő Sándor Amíg idáig ért, hogy elhadarja vagy elsóhajtsa kérését, kimerített már min­den protekciót. Elnyűrte minden össze­köttetését, a legtávolabbi és legvaló­­színűtlenebb tájak irányában is, vala­hol csak éhes és merész képzelőereje valami lehetőséget gyanított,­­talpalt és könyökölt a hozzá hasonlók százai és ezrei között. Előszobázott és instanciá­­zott, s ahol egy kis rést látott megnyílni a biztos egzisztenciákat övező palánko­­kon, nyomban ott termelt és jelentke­zett akadémiai képesítésének oklevelé­vel, szegénységi bizonyítványával, a legszerényebb emberi arányokra apasz­tott igényeivel és lázas munkakeövével. Nem a csillagokat verdeső ifjúság szu­perén gőgje és mohó energiája, derűs és elpusztíthatatlan önbizalma, kedves és romantikus szertelensége jobban eléd, aki áttanult éveinek jussát köve­teli a sorstól s akinek kemény kobak­ján meg se kottyan a csalódásnak egy­­egy kólintása, ami úgy hozzátartozik a férfasodás processzusához, mint az első szerelmi bánat, az első lovagias ügy, vagy az utolsó lantpengetés zönge­­m­énye. Aki előtted áll most, az talán sohase ismerte ennek a­ Boldogabb fiafidiagnate drága könnyelműségeit és gondtalan örömeit. Sose érezte magához oly közel áripainak valósulását, mint a gyermek a látóhatár szélén lehajló eget. Ennek a fiatalembernek egészen más emlékei és tradíciói vannak a diákéletből: a fütet­­lin albérleti szoba egy nagyvárosi siká­torban, ablakával a világítóudvarnak, az ágyrajárás visszataszító rémségei és erkölcsi megalázásai a nyomor e szörnyű találkahelyén, a diákkaszár­nyák mogorva, rideg proletárköztársa­sága, ínséges rabkosztjával, falanszter­­kvártélyaival, otthontalanságával, szere­­tetlenségével, a magához hasonlók baj­társi szolidaritásával. Ez a tragikus koraérettség dantei poklok örvényeit látta már, amelyben annyit sírtak, hogy könnyeik jéggé fagytak és már sírni se tudnak többé. Fénytelen szemében az átkoplalt nap­palok és az, álmatlan éjjelek téveteg­­sége. Horpadt mellkasában a kezdődő tuberkulózis k­yöszörgi füledbe a jövő dalát a kultúrfölényről és a konszoli­dációról s alázatos józansága, rezignált meghunyászkodása, fáradt és kiábrán­dult bölcsessége — úgy látszik — le­számolt már minden egzaltált gerjede­­lemmel, minden vadregényes ambíció­val, minden hebehurgya és jogrend­ellenes ostobasággal. Átkos csillagzat alatt született hősök, ifjú gályarabjai Trianonnak, fölösleges emberek, akik talán egy istent hordoznak keblükben, várományos B-listások, szentek, mártí­rok, nihilisták: az embernek torkán akad a falat, ha reájuk gondol s el­felejti önnön gondjait, amikor egy pil­lanatra fölsötétlenek szeme előtt az ifjú gárda sorai, amint bágyadtan, tétován, csüggedten vánszorognak balsorsuk ut­ján ír­v­­eretlen állomások felé. Hányan vannak? Ezren vagy tízezren? Vagy ta­lán háromszor ennyien? Ki gondol reájuk? Ki tartja nyilván számukat és sorsukat? A környerület alamizsnás a utói nem érheti őket annyian vannak, bol­dogtalanok és vigasztalanok. Meglátja-e­­ őket a konszolidáció ébersége? Le- s hajol-e hozzájuk az a hatalom, amely a­­ földi dolgok sorsát intézi ebben a sze­rencsétlen országban? Ki osztozik gond­jaikban? Kinek személyes boldogtalan­sága az ő életük? Ki hallja az ő hang talán segélykiáltásaikat? Nem vész-e el minden jajszavuk az önzésnek ebben az akusztikájában? Most még talppal és könyökkel dol­gozik, de főképp protekcióval, mint a régi világban, amikor kevesebb volt a becstelen önzés és több az emberség az emberekben. De, ha kimeríti az érvé­nyesülés fejlett technikájának valamennyi eszközét is, biztos, hogy száz közül öt vagy tíz év csak célt; a nagy tömeg künn reked a karámon kívül, fel­frissülve és meggyarapodva azokkal, akik évről-évre elhasználhatatlan pótlás gyanánt özönlik el a kenyérmezei tábort. A mostani politikai és társa­dalmi status quo mellett számára az esé­lyek évről-évre rosszabbodnak. A té­nyek kérlelhetetlen hatalma pozdorjává zúz benne minden illúziót a létért való viadal megenyhülése tekintetében. Egy nagy intelligens tömeget forradalmasít a reménytelenség stabilizációja, amely most még alázatosan térdepel a kultúr­­fölény és a konszolidáció lábai előtt. A jogrend, és a nyugalom felületének már annyi mindenféle repedésén párolog fel­­ .füst. Csak azt nem tudjuk, vájjon ..­iókitörés, a lávaömlés, melyik hasa­­dékon fog magának utat törni? Nézz csak jobban a szemébe ennek a fiatalembernek, tanulmányozd figyelme­sebben megkeményedett arcvonásait, szenvedésektől és­ viharoktól kicserzett ábrázatát. Kell, hogy észrevegyed, hogy nemcsak helyzete változott meg,­ hanem lassan átalakul a természete is. Ma még félénk, esetlen reverendával ko­pogtat ajtódon, s csak kérő szava van hozzád. Tekintete legmélyéről azonban néha olyan vad fények lobognak elő, amelyek ismeretlenek és riasztók a te filiszteri életszemléletednek s amelyek­től meg kell remegnie a konszolidáció­nak. A kivert kuvasz, amely a hidegtől és az éhségtől tébolyodottan csatangol a nagyvárosi kövek sivatagában, nézhet csak így, a kényelemben, melegben és jólétben elkényesedett és elpuhult szalonkutyára, a kutyaproletár a kutya­­arisztokratára. Még csak meg sem vak-a kantja jobb sorsra jutott rokonát. Be­húzott farkkal sompolyog el mellette, felmorduló kutyaösztönének lelkiisme­retével azonban már méri a sors­­kü­lönbség tragikus igazságtalanságát, s egyet gondol magában a kultúrfölény és a konszolidáció furcsa világrendjé­ről. Aztán fut tovább valami démoni csökönyösséggel, ha szemében a ve­szettség sárga kénkövével. Ki ebből a szörnyű kutyacivilizációból, amely ki­taszította magából, vissza a vadonba­ Fut, amíg összerogy valahol az árok­szélen. És e vad rohanatban, ebben a kegyetlen részvétlenségben feléled benne az ősi kutyaeredet életprincipiuma és életmorálja, amelyet a civilizáció fe­i­gyelme mostanáig elsorvasztott benne. Felüvölt szivében a vadon szava, az élet legősibb kutyatörvénye, amely nem hall és nem ért más beszédet, mint gyomra korpását és elárult és megcsalt kutyaszivének komor zenéjét. Hívja a vadon szava, mint Jack London civili­zált kutyáját, amely az alaskai hó­mezők kegyetlen szenvedései között el­temette magában a kultúrfölény fegyel­­m­ét, morálját, életmódját, kényelmét, jóságát, szépségét és amely a maga soro­sából tanulta meg a kutyatársadalom­ ősi leckéjét: aki birja, marja. A szociológusok és a történetírók rég Hét éve várunk Sötétbe néz Iidérc szemünk, Teszünk, veszünk. Pedig de mindegy Minden nekünk. Csak egy a vágyunk. Hét éve várunk. Kelet, Nyugat... Hét éve fut Az indulat. Gyerünk, vezérek! Bed­őlt az élet, Semmi nem maradt, Szabad, vagy nem szabad, De egyet még ütünk! Kelet, Nyugat ?­­. Kezet kívánunk, Akárhová mutat. De már mutasson- Hét éve várunk! Sötétet látunk, S ütünk, ütünk Lehet, tulajdon Apánk fejére. De már ütünk! Zsmaely Peren Az ember meg az asszony Ina, Dóczy Jenő Hol volt, hol nem volt, itt volt, vagy másutt volt, de mégis csak itt volt, e csú­nya idegen világban, e sok házu, sok gonda, cifra nyomoruságú, nagy város­ban volt egy ember meg asszony. Itt éltek egy bérpalota ötödik emeletén, tá­vol mindentől és közel egymás szívéhez. Csendesen, megelégedetten éltek és talán boldogok is voltak, ki tudja ? Az ember minden áldott reggel beko­cogott­ a hivatalba, egy szürke, unalmas nagy házba, minekutána előbb kedvesen elbúcsúzott az asszonyától, megcirógatta az arcát, megcsókolta a szőke, borzas haját s külön, nagy szeretettel megcsó­­kolgata a két, álmosan pislogó kék sze­mét. Mert ilyenkor, mig az ura sietve öl­tözködött, reggelizett; a kis asszonyka még az ágyban nyújtózkodott a paplan alatt s kicsit sajnálkozva nézte az urát, amint az készült, sietett, — hogy sze­génynek ilyen korán reggel el kell ro­hannia hazulról. Holott egész bizonyo­san szívesebben itthon maradt volna ő vele. De hát i­s volt, ebbe már bele kellett törődni, ezen már nem lehetett változtatni.­•Kellett a kenyér, sőt olykor a kalács is jólesett. ■ * Karácsony:hetében jártak. Egy reggel, mikor ,a vekker telelármázta a szobát s az ember sietve ugrott ki az ágyból és szokása szerint kitekintett az ablakon, látta, hogy sűrű pelyhekben esik a hó. Egész éjjel eshetett, mert vastag hó bo­rított mindent. — Hohó, esik a hót — kiáltott az em­ber s szava oly vidáman csengett, mint a szánkók csengője. — Szerette a hó­esést, a téli fehér világot s miközben öl­tözködött, friss csókok vidám, tüzes hó golyóit­ dobálta­ a feleségére, nyakára,­ ar fára, aki csikord­osan tűrte az ura sze­leburdiságát. Rá is átragadt a jókedve s nagy kék szemei derűs égboltját sugá­rozta az órára. Mikor elcsókoltak egymástól, az em­ber az ajtóból még visszakacagott az asszonyra. — Délután szánkózni megyünk! Hali­ból Sietek haza, kicsim, korán ebédel­jünk. S azzal magára kapta a téli kabátját s ugrálva szaladt le a lépcsőn, hogy mi­nél előbb havat érjen a talpa. Nagy, téli vidámság fogta el, feltartotta a fejét, hogy az arcába is hulljanak a pici hó­pelyhek. Passzióval gázolt bele a bokáig érő hóba s meg nem állhatta, hogy bele ne markoljon. A hivatalban jó meleg szoba várta. Gőzerővel dőlt neki az aktáknak, hogy hamarább készen legyen velük. De nem ment, most sehogyse ment a munka Fölvette meg letette a tollat. Türelmetle­nül nézegetett az órára s kibámult az ablakon. Még mindig hull a hó, még nagyobb pelyhekben. Délutánra nagy­szerű szánkóut lesz. Meleg életérzés fogta el. Hátradőlt a karosszékében s lehunyta a szemét. S ahogy lehunyta, egész tisztán, világosan maga előtt látta a kétszobás, kis lakást, a derűs kis fészket, ahol most az asz­szony tesz-vesz, rendezget virágos pon­tyolájában. Talán a bejáróné már meg is hozta az ebédhez valót s már főzöge­ is az asszonyka. És várja őt a kedves Bizonyosan ő is gyakran nézeget az órára, mert hiszen ma korábban ebé­delnek. Elmosolyodott. Már ötödik éve háza­sok és nincs nap, hogy így munka köz­ben egy pár percre le ne hunyja a sze­mét, haza ne szalajtsa a­­ lelkét, hogy szétnézzen otthon s megcsókolja az asz­szony hosszupillás, kék­­szemét. Mikor így lehunyja a szemét, olyan s boldog édességet érez, mint egy hosszú csóknál. Ha kinyújtaná a karját, talán el is érné vele s magához ölelhetné az asszonykát, aki talán éppen ő rá gondol most. Kire is gondolna, ha így vágya­kozva elkószálnak az érzései, mint neki most. Hiszen nincs jóformán senkijük, öt év óta egymásnak élnek. Szeretik egy­mást csöndesen, melegen. Oly jó így.­­• Milyen nagy kincs ez a kicsi asszony. Fehér a bőre, kék a nagy szeme, szőke a haja, mint egy francia babának. És milyen édes, forró a csókja, milyen sej­telmes, suttogó a szava. Milyen szép és mennyire szereli. A szelíd, simuló lelkét lán még jobban, mint a karcsú, nyulánk testét. Csupa illatos báj az egész asz­­szony, oda sem adná száz világért. Egy pillanatra elkomorodott. Eszébe villant, hogy nincs gyerekük. Dehát . . . ha nincs, hát nincs. Mennyi vesződséget is jelentene egy gyerek. Meg aztán, ha egy lenne, talán lenne több is. Kettő, három. Gond, gond. Jobb, ha nincs, több így. És ki tudja, szeretné-e a felesége őt anyira, mint most, ha gyerekük lenne... Még jobban hátradőlt a karosszékben, összeráncolta a hom­okát s kényszeri­­tette­ a memóriáját, hogy visszaemlékez­­zék egy képre, tisztán maga előtt­­ásson !Vfiv jelenetet Harmadéve, éppen igy. ..a­­Bár­sony hetében, akkor is ilyen nagy hó esett, mint most délután szánkózni men­­tek s estefelé betértek a sógornőjük­höz, •kinek kisbabája volt. A baba csúnya v.'VrS arccal rí' feküdt a pólyában a •sak ’»dyam­a« Ságból mosolygott rá­­ fploséi.'e meg egészen odáig volt, mikor lébe kapta. Hogy milyen angyal, hogy a füle, meg a szája, meg az orra . . . Mennyi mindent tudott az a két asszony Ara 82 Il­sén*

Next