Magyarság, 1928. április (9. évfolyam, 76-98. szám)

1928-04-01 / 76. szám (74. szám)

ELŐFIZETÉSI ÁRAK! FÉL ÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 EGY WRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA I KAP .­­ FILL., VASÁRNAP 32 FIJ.L. AUSZTRIÁBAN HÉTCÖVNAP 30 GA­RAS, VASARNAP 40 GARAS megjel­­enik hétfő kivételével minden nap LEVÉLIZÍM: BUDAPEST 741, POSTAFIÓK 19 BUDAPEST, 1928 ÁPRILIS 1. VASÁRNAP FELELŐS SZERKESZTŐI MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉGI BUDAPEST VI. ARADI­ U. 10. TEL.: T. 252*30, 252-31 FŐKIAD­ÓHIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET BANK-UTCA 7. TELEFON: TERÉZ 294-31, 294-32 FIÓKKI­ADÓHIVATAL: BUDAPEST, VI. KÉR* ANDRÁSSY-ÚT 8. SZ. TELEFON: TERÉZ 23­3 IX., ÉVF­OLY­AM 76. (2144.) SZÁM A fekete rigók írta: JVA Ilotay István Mióta tavaszi lutik járnak, hajnalon­­kint egy-egy fekete­ rigópár szólal meg a kertben az ablak­unk alatt. Úgy hívjuk őket: a mi rigóink.­ Azért a mieink, mert mi viseltünk teájuk gondot a hosszú tél alatt. Mert ők nem mentek el, ittmaradtak hidegbe, fagyba, hóba, sárba, itt szenvedtek.­­Nem olyanok, mint a többiek, akiket cs­­ak a napfény csal ide és tart vissza nálu­nk, hogy az első levélhullásra, az első hideg szélső­hajtásra odébbálljanak bar­­átságosabb tájak felé. A mi rigóink akk­or is ide­jártak, reggelről,­reggelre az arcok alá, itt bujdostak a kerti fák alatt, a fenyő­­bokrok sűrűjében magvakat keres­gélve, fekete-barna gérokjukban is fe­kete földhöz simulva, hangtalanul,­­sze­rényen, szó nélkül, kedves fénylő fe­kete szemükkel oldalt fel-felpillant­va az erkélyre, mi hull le onnan csipegetni­­­való. Nagyon hosszú tél volt az idei, szinte azt hitte már az ember, sose fog kinyílni az idő s most, hogy egy­szerre beütött a tavasz, a ligetben s a kertben meg lehet sikerülni a madarak egymást túllicitáló fecsegésétől, a csi­csergés, fütyörészés ujjongó boldog zűrzavarától, amibe a rigók füttye olyan kedvesen, olyan mélán trillázik bele. Ők a kertek és ligetek cigányai. Feketék, földhözragadtak, hűségesek s erre a nagy tavaszi dzseszbrendre itt biztosan azt gondolják magukban a többiekről: hol voltatok, mikor itt ros­­­szul ment a világ sora és hol lesztek megint, ha újra hűvösre fordul? Ilyen hosszú tele van most a magyar­­cigánynak is. Csak nem akar kitava­szodni. Szörnyű nyomorban vannak. Egy-egy jajkiáltásuk hangzik fel itt-ott, gyűléseket tartanak, szervezkednek, az újságokban panaszkodnak s mind azt kérik tőlünk, hatóságoktól, társada­lomtól: mentsétek meg a magyar nótát! Úgyszólván senki se kiabál már érte, hogy mentsük meg, csak a cigányok. De senki se hallja meg őket. A konszo­lidáció siketen és érzéktelenül elnéz fö­löttünk. Úgy látszik, az ő dolguk nem tartozik a kultúrfölény nagy érdekéhez: kívül m­aradtak rajta. A cigánynak pedig fáj, hogy ilyen közönyösek lettünk hozzá, mikor ő úgy összenőtt velünk és úgy összenőtt a ma­gyar nótával. Nem tudjuk, mikor kez­dődött ez a viszony, mikor lopódzott először a hátunk mögé, mikor hajolt először a fülünkhöz a maga szárazfá­jával. Talán a mohácsi vész utáni Ma­gyarországban, a török és a német gyász alatt, mikor mindenki ugyanúgy elhagyott, mint most, mikor mindenki rajtunk taposott, akkor sajnált meg és akkor hajolt hozzánk először. Egyet­len bevándorlónk volt, aki, mikor j­ött, nem kért semmit, se jogot, se föl­­d­et, se privilégiumot. Ha ilyesmit kér­tél­­ volna, tudnánk, mikor jöttek, föl lenn­­e jegyezve a történelemben vagy a corpa­s jurisban. De semmi se maradt mindéről. Mert ők semmit se kértek. Úgy sompolyogtak be lábujjhegyen, mint ahogy a halotti torra, vagy a lako­dalmas hiúzhoz szoktak. Semmit se kér­tek, miko­­r elkezdték. Keleti nép vol­tak, nem vo­lt semmi üzleti számításuk, nem akartak­ bennünket boldogítani, civilizálni és­em akartak megzsarolni sem. Csak vigasztalni akartak. Sem­mibe se akar­ok„osztozni velünk, csak a sorsunkban, f­őleg a rossz sorsunk­ban. És vigasztalok háromszáz eszten­dőn keresztül. Megmentették, fenntar­tották, muzsikába öntötték, nemzedék­­ről-nemzedékre hagyták egy nemzet egész érzelmi világának zenei kincseit. A legindividuálisabb, legnomádabb, leg­rakoncátlanabb nép voltak s a legkon­zervatívabb hivatást szolgálták. Két­­háromszázesztendős hangokat őriztek meg, olyanokat, amelyekbe a múlt volt bezárva, a maga bánatával és dicsősé­gével, elmúlt nemzedékek szerelme, öröme, duhajsága és mélabuja. Azt mondják róluk a modern magyar zene­kutatók, hogy elrontották a magyar népzenét, hogy kiforgatták eredeti jel­legéből, kicifrázták, keletiesen felsallan­­gozták, a maguk képére és ízlésére formálták. Miért tették? Bizonyosan csak azért, mert nagyon szerették, mert a magukénak érezték, vagy legalább nagyon közel magukhoz a lelket, mely bennük megszólal s a népet is, amely­nek szájáról ellesték. Valóban senkire se bíztuk rá annyira a lelkünket, mint rájuk. És senki se volt büszkébb erre a bizalomra és senki se volt hálásabb érte. Volt idő, több mint félszáz éven keresztül, a XIX. század derekán az ő kezükben volt nemcsak a lelkünk, de a pénztárcánk is. Olyan állapotban voltunk, annyira rájuk bíztuk magunkat, olyan narkoti­kummá váltak, azt csinálhattak volna egy egész uralkodó társadalommal, vagy annak nagy részével, amit akar­tak. Nemcsak a lelkét, de minden va­gyonát magukhoz muzsikálhatták volna. Levetkőztünk volna nekik, aminthogy csakugyan le is vetkőztünk. Mindent elvehettek volna tőlünk, nem csalással, nem erőszakkal, csak úgy szépszerével. Mert magunktól adtuk volna, aminthogy adtuk is. Kiruház­kodhattak volna, új vagyonos, birto­kososztályt építhettek volna magukból, új, gazdag társadalmi réteget, egy kü­lön rend öntudatával, ízlésével és cél­jaival. Fölénk vagy mellénk kereked­hettek volna a hegedű erejével. Súlyt, pozíciót, anyagi, társadalmi befolyást, elismertetést, tekintélyt szerezhettek volna. A zsebükbe nyomkodtak, a fe­jükhöz vertük ezt az alkalmat s ők mindebből semmit se kértek, illetve semmit se tartottak meg, semmit föl nem használtak, semmivel vissza nem éltek. Még nálunk is nagyobb urak vol­tak. Mindent átmuzsikáltak másoknak, más bevándorlóknak, akik ügyesebbek, élelmesebbek, számítóbbak voltak. Akik a két úr között harmadiknak a háttér­ben álltak s a számlát írták, hogy a kettő révén lassan minden hozzájuk folyjon, hozzájuk meneküljön: vagyon, pénz, föld, szerencse, anyagi, politikai, társadalmi erő. Ezekben aztán már semmi se volt meg abból, amiért a ci­gány valamikor a fülünkhöz hajolt.­ Abból a lélekből, melynek közös húrjait a cigánymuzsika megrendítette, fölka­varta, abból a múltból, melynek hang­­­jait, árnyait, emlékeit, érzéseit idézte, a magyarságnak, mint nemzetnek s a magyarnak mint embernek lelki vilá­gából, öröméből vagy bánatából. Ennek az uj urnak mindehhez már semmi köze nem volt. Más fából faragták, más bölcsőben ringatták. Mit tudott volna kezdeni ezzel a muzsikával? Semmi oka nem volt a sirvavigadásra, nem ért­hetett semmit se a Rákóczi-induló vad keserűségéből, nem tudta miért kell ci­gány ahhoz, hogy egy nyárfás tanyába nem h­allik be a kurjantás s miért be­­gyűrni a süvegünk tetejét, ha látjuk a fergeteg elejét. Eleinte udvariasságból Kikötőben Írta: P. Ábrahám Ernő Szombaton délután volt. A Reeperbahn mulatóhelyei és pincekocsmái tele voltak matrózokat, kikötőbeli alkalmazottakkal. Ahogy be-benyitottam az egyikbe, az aj­tón keresztül áradt ki a muzsika, a dal, a dévai kacagás, hangos vitatkozás s a füst, a szeszes pára, a romlott levegő. Egy tipikusan tengerész tanyát kerestem s az egyik pincekocsmában csakugyan jófor­mán csak matrózok mulatoztak. Vékony matróz ruhájukból kiveres lett egészséges, izmos mellük és nyakuk, szemük tele volt a tenger erejével, titkaival. Jókedvüek, frissek, egészségesek voltak s nyers őszinteséggel dévajkodtak a lányokkal. Az asztalok tele voltak sörös, whiskys po­harakkal. Az egyik asztalnál pókereztek a matrózok s a nők a vállukon könyö­kölve gibickedtek. A másik asztalnál da­loltak s verték a ritmusra az asztalt. Csupa indulót daloltak. Ittak, mulattak a többi asztaloknál is. Csak az egyik sarok­­asztalnál iddogált egy öregebb ember. Tengerész-e, munkás-e, nem tudtam ki­venni, de látszott, hogy kikötőbeli. Az asztalához ültem, whiskit rendeltem s csendesen szemlélődtem. Az öreg sört ivott, keveset, nagy időközökben hör­­pintve egyet-egyet. Szelíd arcvonásu, bo­rongós kék szemű ember volt, ötven kö­rüli! Ott volt a kocsmában, de látszott a tekintetén, hogy a lelke messze jár. Mi­kor az asztalához ültem, szívesen bólint­­gatott s mikor leültem, megint csak né­zett a levegőbe. A borongásából tudtam, hogy a múltba néz. Egyszer csak üve­gesre tört a szeme kékje s rettegéssel fordult hozzám: —* Jön. Nemsokára jön. — Ki jön? —­ kérdeztem értetlenül s láttam, hogy az ereje képzelődik. — Ki jönne? Káté! — mondta most már eszelősen. — Nézze, bácsikám. — igyekeztem megnyugtatni, — én lá­t­tam a tekinteté­ből, hogy valami régi em­lv­e a lelkén s talán csak képzelődik. &,i 02 a Káté? Mért jönne? Az öreg tekintete megy.4. Hozott, hogy olyan kételkedő hangon kérdeztem, el­múlt belőle a rémület s csodálatosan mély multbanézéssel meredt m­aga elé. Sokáig hallgatott, akkor felnéz.'­ s szin­te akkor vette megint észre, hog'Y én is az asztalánál ülök. Megvillant a­­ tekintete, láttam, eszébe jutott a kérdésem.­­ — Ki az a Káté? Hát gyöjjön köz­­elebb, magának elmondom. De csak mag­­ának, érti? — s kémlelve, reménykedve, fe­n­ye­­getődzve nézett rám.­­ — Mi van Kátével, öreg söröskan­csó­? — röhögött át a szomszéd asztaltól az egyik matróz. — Egyszer még kihalászod! — vágta át a szót egy másik is s röhögött az egész kocsma. De az öreg mintha nem is hallotta vol­na. Kezdett érdekelni a dolog. Az öreg pedig rám nézett. — Hej, uram, — kezdte, — soha az ember asszonyban ne bízzon. Tudja, mit csinált belőlem az asszony? Néztem rá, vártam, hogy megmondja. Az öreg pedig megfogta a kezem, a sze­membe fúrta a tekintetét, hozzám hajolt s a fülembe súgta:­­— Gyilkost! Pár pillanatig nézett, várta a hatást s újra kiszakadt belőle: — Gyilkost, uram! Gyilkost! — Ugyan, hisz akkor nem lesme­­tt. Eszelősen, kémlelődve nézett körül s megint suttogta: — Akarja, hogy elmondjam?­­— Hogyne. Nagyon érdekel. « Régen volt az, uram. Még akkor egy ősz hajszálam se volt s megvolt vala­mennyi. Most már csak itt az alján van valami, felül egész kopasz vagyok. De akkor fiatal voltam, erős, bátor. Nem volt nálam különb halász, uram. Úgy ismer­tem a tengert, mint a tenyeremet s mikor más csak alig egy-két mázsával fogott, az én bárkám alja tele volt hallal. Elhallgatott, elgondolkozott. Azután megint megcsillant a szeme s újra kezdte: — Hej, uram, de szép dolog is a ten­ger. A hullámok, a szél, a csillagos éjsza­kák, a messzeségek, távolságok, a vesze­delmek! Ember kell oda, férfinak való dolog az. S járja az ember hetekig s örömmel gondol rá, hogy nemsokára haza­tér a kikötőbe, ahol lányok, asszo­nyok várják a halászt, meg a tengerész­népet. Szép harmatos testű, gyenge asz­­szonynép. Megint elhallgatott. Hagytam elmé­lg­edni, hallgattam. — Uram, — kezdte kis idő múlva me­­gint, — nem volt szebb lány egész Ham­­bu­r­gban Kitenél. Kocsmai lány volt, de nen­­ afélte. Tisztességes lány volt, uram, esküszöm s a tűzbe tettem volna érte a kezeme­t. Csak nagyon szeretett mulatni. Ahol ő volt, ott a matrózok, halászok nem is törődtek más lánnyal. Pedig még csak hozz­á se érhettek, uram. Ha valaki közelebb a­kart hozzá simulni, csak meg­villant a td’úntete­s rend volt. Mint az ál­­latszelidite'­­i tigrisekkel, úgy bánt velünk. Hogy valaki’ hazamehetett volna vele, ar­ról álmodni ,de lehetett. Csuda, ha bele­szerettem, ur.fim? Hallgattam, vártam, hogy folytassa. — Egy féhértendeig jártam utána, uram, s még csak a karját se foghattam meg. A tengeren is mindig rá gondoltam a hej, de sokáig tartott most már minden halászás. Mert csak a kikötőbe vágytam Káté után. Érti ezt uram, érti? — Hogyne érteném .. . — Nahát. Az lett a vége, hogy egy este, mikor megint mulattunk, csak elébe áll­­tam: — Kate, — mondtam neki, — én nem tudok szép szavakat, — mert én csak egy tengerjáró ember vagyok, de szeretlek, mint a sirály a tengert s csak az a vá­gyam, hogy a feleségemmé tehesselek. Rám nézett, várta a hatást s aztán folytatta: — A szemembe nevetett a lány, uram, a szemembe. Bolond vagy — mondta. —■ mert én is a szabad életet szeretem mint a sirály, dalolok, mulatok veletek, de soha egyikötök se tehet magáévá. Elhallgatott, elnémult. — Hej, de fájt ez nékem, uram. S csak még jobban megszerettem. Egyre csak kérleltem s végre meggondolta és a fele­ségem lett. Sokáig hallgatott s kétszer is hörpin­i tett, mig újra kezdte: — Hej, uram, de boldog élet követke­zett. Három hét, mint a a paradicsomban. Hívtam Kátét is, de sehogyse bírtam rá­venni. Három hét múlva innen megyek haza, hát Káté­­sehol. Mikor ment el?. Estefelé, mondták a házbeliek. Sokszor, elmegy? Minden este. Úgy vert a szivem, uram, mint a gép. Mentem kocsmákba. Az egyiket megtaláltam, dalolt a mat­rózokkal. E­gy örömmel borult a nya­kamba s­­ nem mertem neki szemre­hányást tenni. S tudtam, tiszta maradt s még csak egy ujjal se nyúlhattak hozzá. Haza vittem. Másnap este vacsora után feküdni akarok lefelé. Hát látom, öltözik az asszony, cifrázza magát s csak oda Ára 32 Illléig \

Next