Magyarság, 1928. július (9. évfolyam, 147-172. szám)
1928-07-08 / 153. szám
30 ATMPOMIWIBllftÍBÓi Egy fejezet az emberi arc történetéből Amikor 1831 decemberében a világhírű angol hajó, a Beagle útra készen állt Plymuth kikötőjében és megadta a jelt az indulásra, akkor egy kevésen múlt, hogy a hajó kapitánya, Fitzroy megtagadja a hajó egyik utasának az expedícióhoz való csatlakozást. Ez az utas Darwin volt, annak oka pedig, hogy a kapitány nehézségeket gördített Darwin tengeri útja elé, nem volt más, mint — Darwin orra! Fitzroy — úgy látszik a frenológia híve, ama tudományé, amely a többek között azt is tanította, hogy az orr alakja összefüggésben áll a szellemi képességekkel is — kételkedett abban, hogy valakinek, akinek anynyira kevéssé sikerült az orra, mint Darwinnak volt, elég rátermettsége és elég erős elhatározása legyen a nagy tengeri út megtételére! Darwin erősen rácáfolt a frenológiára. Világkörüli útjáról csodás eredményekkel tért haza, melyek nevét világhírűvé tették. Darabin és Fitzroy között lejátszódott epizód pedig feledésbe merült, de az emberi orr, mint egyik ősrégi szervünk, továbbra is a kutatás homlokterében maradt. Mert egyfelől a frenológusok és fiziognomusok tovább kutatták az orr és az egyéniség közötti összefüggést, másfelől az embertan kutatói az emberi orr sokféleségeit is vizsgálták. Az előbbi kutatások nem vezettek pozitív eredményre. Az orr alakjából nem következtethetünk az ember egyéniségére, noha ki kell emelnünk, hogy az orr legtökéletesebb típusával a magasabbrendű rasszokon találkozunk. A második kérdés annál érdekesebb és háladatosabb. Mert ez azzal a kérdéssel függ össze, hogy honnan származott az emberi orr, s ennek során kiderült, hogy mennyire régi az emberi orr, hogy tehát a mi orrunknak is megvan a maga hosszú története. Ezt a történetet az első pillanatra látszólag igen nehéz visszafelé nyomon követni. Jól tudjuk, hogy orra csak az emberi lénynek van, s hogy az emlősállatokon emberi értelemben vett, kiszökellő orr nyomával nem találkozunk. Ezt még az emberszabású majmoknál is hiába keressük, a gorillán is csak még egy gyenge orrsövény jelzi az orr kiemelkedését. Ezek a megállapítások azonban mégis igen felületesek. Ha egy ember és egy ragadozó állat koponyáját, összehasonlítjuk, egészen más eredményekre jutunk. Mindketten megtaláljuk ugyanazokat a csontokat, melyek az orr alkotásában részt vesznek. Sőt még többet is látunk. Azt, hogy alapjában véve pl. a ragadozó állatoknak sokkal nagyobb orrtájékuk van, mint az embernek. Ha ennek élettani jelentőségét meg tudjuk érteni, akkor megmagyarázhatjuk az emberi orr kialakulását és további sorsát is. Kétségtelen, hogy őseinknél, a magasabbrendű emlősállatoknál az érzéki működések messze fölötte állnak az értelmi működéseknek. Itt különösen a szaglás jutott nagy jelentőségre. A szaglószervek a legrégibb érzékszervek közé tartoznak. Sokkal régebben jelennek meg az élővilág történetében, mint pl. a halló- és látószervek. Vannak igen alsó rendű állatok, melyeknek sem szemük, sem fülük nincsen, de már vannak kitűnő szaglószerveik. Ez a szaglás azután a ragadozóknál éri el a fejlettség tetőpontját. Jól tudjuk, hogy a kutya földre irányítva orrát gazdája lábnyomait hihetetlen távolságra tudja követni. Természetes, hogy a szaglószerveknek ilyfokú kifejlődése a koponya alakját is befolyásolja, s ennek következményeképen világos az is, hogy az ilyen állatoknál az arckoponya fog az agykoponya rovására kifejlődni. Ezeknek jól fejlett arcorruk lesz, az, amit németül Schnauze-nak mondunk, egyvelejük azonban s ezzel párhuzamban természetesen koponyájuk is fejletlen marad. Az emberi lénynél ez az arcorr nagy átalakuláson megy át. Az öszszes érzékszervekkel együtt erősen visszafejlődik úgy, hogy az ember szaglásával, látásával, hallásával messze mögötte marad a többi állatoknak. Helmholtz megvizsgálta az emberi szemet és azt olyannyira tökéletlennek találta, hogy azt mondta, ha egy optikus neki ilyen tökéletlen műszert készítene, azt viszadobná neki. A szaglás még tökéletlenebb s ha a ragadozóknak oly gyönge orruk volna, mint a mienk, akkor rég el kellett volna pusztulniok a létért való küzdelemben. Mi ennek az óriási átalakulásnak oka ? Nem más, mint az értelem és vele együtt agyvelőnknek erős fejlődése. A rohamosan növekvő és mindjobban tért hódító agyvelőnk lassan visszaszorította arcunknak azt a tájékát, amely az érzékszerveknek adott helyet. Az agyvelő vérpályái egyre több és több vért vontak el azoktól a szervektől, amelyek az érzéki működéseket, főleg a szaglást végezték. Szaglószerveink tehát megkisebbedtek s ezzel együtt szaglásunk is rosszabbodott. Azt lehetne ugyan mondani, hogy fejlettebb érzékünk van különféle illatok iránt, mint az állatoknak, de el ne felejtsük, hogy ezeknek az érzékeléseknek feldolgozását tulajdonképen agyvelőnkkel végezzük, mert hiszen mi ezeket az érzeteket többnyire különféle képzetekkel hozzuk összefüggésbe, amelyek pedig nincsenek összefüggésben a lét fentartásával. Ilyen körülmények között tehát a mi orunkat is egykor rendkívül fejlett szaglószerv oly maradványának kell tekintenünk, amely ugyan nem csökevényes, de mégis sokat veszített térfogatából és jelentőségéből. Ebben a megvilágításban tehát az orr mai alakja a mi agyvelőnk kifejlődésével hozható összefüggésbe. Szükségszerű fejlődés eredménye, mely nem azért van, hogy szépséget, kifejezést adjon a mi tekintetünknek. Mindazonáltal mi az emberi arc szemlélésekor mégis csak a szépet keressük és ilyenkor úgy látjuk, hogy az arcnak, a tekintetnek szépségét, harmonikus kifejezését, nagymértékben éppen az orr alakja adja meg. Már cromagnoni őseinknek is erősen kiszökellő, imponálló orruk lehetett, mint azt az ősrégi koponyák erős orrcsontjai igazolják, II. Ramses múmiájának csodálatosan finom arcélén pedig az orrnak klasszikus típusát tisztán fel lehet ismerni. A római-görög-macedón világból Augustus, Menander, Nagy Sándor őrizték meg a klasszikus orr mintaképét, a későbbi időkből pedig Richeliu, Wagner Richard, Lamartin, Napoleon és Moltke, mint az északi emberfajnak reprezentánsai. Természetes, hogy ezzel szemben a lapított és szélesorrú rasszokat, melyek többnyire a természetnépek sorából kerülnek ki, alsóbb rendű rasszoknak kell tekintenünk, sőt ebben az orrtípusban határozottan majomi jellegeket kell felismernünk. Ne gondoljuk azonban, hogy mi, európaiak, mentesek vagyunk ezektől a vonásoktól! Gondoljunk csak a piszeorru és ünnepelt Baby-kre, akik szépségversenyeken is megállják helyüket, de primitív orrukkal, mellyel kétségtelenül egy alsóbbrendű embertípus jellegeit árulják el, egy csepp okuk sincs kérkedni. Az orrnak ezt a primitív típusát az emberiségnek kétségkívül a nagyobbik része vallhatja magáénak. De vigasztalódjunk! mert életünk egy korai szakában, amikor még, mint eltorzult arcú embriók vajúdunk anyáink méhében, mindnyájan az orrnak ezt a primitív alakját őrizzük meg, méghozzá százszorta rútabb kiadásban, mert ez az o egy hólyagszerűen kiduzzadt, idétlen fej közepébe van ültetve, melyen kétoldalt állat módra merednek ki a nagy, élettelen, kifejezéstelen szemek. Ki hinné, hogy ez az arc, amelyből egy német művész a groteszkség szimbólumát megformálta, rövidesen egy milói Venus, vagy egy Apollo arcévá alakul, hogy az a művészi szépnek kimeríthetlen forrásait adta egy Tizian, egy Correggio, egy Lenbach ecsetjének? Nem nagyobb átalakulása ez egy szerezetnek, mint az, amelyet évmilliók alatt tettünk meg fán lakó őseinktől az igazi emberig ? És mégis, ennek az átalakulásnak nagyszerűségét az ember sohasem tudta igazában átérezni és megérteni. Nemcsak a mindennap ember idegenkedett tőle, de a tudomány szentélyében is alig jutott hely számára. Az emberréválást rendszeresen ma sem tanítják nálunk, s nyilvános gyűjteményeinkben, múzeumainkban ennek még egyetlenegy fejezetét sem ismerhetjük meg. Pedig ez a történet nagyobb és igazabb mindenegyéb emberi történetnél! Nagyobb, mert a természet fenséges alkotó erőit ismerteti meg velünk, iga naasidGEitagta színijelét u. m. valódi perzsát, keleti smyrnát, magyar-perzsát, torontáli kylim-szőnyeget, la argaman, velúr, axminster, büklé és futószőnyegeket, moket dívány- és asztalnagy választGRiian olcsó szabott straRM CS bizalommal mm HUHOSS EMIL cégnél V., Gróf Tisza István utca 18. (volt Fürdő-u.), Sas-u. sarok visszonat Alapítva: A mírionost szabott IP3B 1904 minden darabon látható» nimcgaiisi« 1928 Julius 8, vasárnap mumm zabb, mert tényeket, törvényszerűségeket keres és talál a mi évmilliós múltunkban, szervezetünk fejlődésében. A jövőben nekünk biológusoknak egyik elmulaszthatatlan feladatunk lehet az, hogy természetrajzi múzeumainkban az emberréválás nagy és fenséges mozzanatai mellett a mi arcunk történetét, évezredes fejlődését is megörökítsük! Pongrácz Sándor dr. Megtalálták a tengeri betegség gyógyszerét Régi görög neve, melyet különben ma is használ az orvostudomány : Nausea (Naus — hajó), sokkal jellemzőbb, mint a modern, amely valamennyi európai nyelven — az angol Sea-sikness-nek, az olasz Mai di mer-nek, a német Seekrankheit-nek, az olasz Mai di maré-nek nevezi — a tengerrel hozza kapcsolatba. Holott tudvalévően, megkapni, a léghajóról nem is szólva, az ártatlan hajóhintán is. Általában minden hullámzással járó mozgásnál, tehát rosszul épített pályán haladó, rosszul rugózó vasúti kocsiban ülve is megismerkedhetünk e kellemetlen, szerencsére azonban gyorsan múló beteg-Talán nem árt, ha mindenekelőtt pár jóval összefoglaljuk sajátságait, lefolyását, vagyis, ha tisztába jövünk, miről is van szó a tengeri betegségnél? Akár már itt is hozzátehetjük, hogy javarészt a külső szimptómák leírására kell szorítkoznunk, a baj tulajdonképpeni okát máig sem ismeri egészen pontosan az orvostudomány. Általános depreszszióval kezdődik tehát, fáradtság, étvágytalanság, különös bizonytalanság követi. E szubjektív érzéseket rövidesen észreveszi a környezet is, amennyiben a beteg arca sápadt és verejtékes lesz. A következő stáción az emésztőszervek is jelentkeznek. Kiürülésükkel, sajnos, még nem ért véget a betegség, gyakran még fokozódik is, sőt a tapasztalat azt tanítja, hogy a partraszállással sem szűnik meg mindig, hanem csak utána óval. A tengeribetegség okát keresve, természetesen sokat foglalkozott a tudomány azzal a kérdéssel is, lehet-e itt is oly értelemben hajlandóságról szó, mint más betegségeknél. Az illető testi és lelki habitusával fizikai erejével, egészségével, önfegyelmezésével — bajos a dolgot magyarázni, sőt szinte azt mondhatnék, egyáltalán nem az akaraterőén vagy az energián múlik, hogy alaki megkapja-e a tengeribetegséget vagy sem. Épp ily bajos a dolgot a megszokáshoz kapcsolni : Nelson és Tegetthoff eleget járták a tengert, mégis minduntalan szenvedtek me. A korral és a nemmel sincsen, úgy látszik, semmiféle törvényszerű kapcsolatban a tengeri betegség, legfeljebb azt mondhatni, hogy nők könnyebben kapják meg, jobban inklinálnak reá, gyermekek, különösen csecsemők pedig kevésbé. (Utóbbiak jóformán egyáltalán nem.) Ami már most a tengeribetegség közvetett okát illeti, azzal, mint említettük, máig sincsen tisztában a tudomány. Újabban úgy vélik a vele foglalkozók, hogy elsősorban az úgynevezett egyensúlyszerveknek, így fülben lévő labyrinthusnak van jelentős része abban, hogy valaki könnyen vagy nehezen kapja meg a tengeribetegséget. A labyrinthust érő inger az úgynevezett bolygóideg révén elsősorban a szívre, a gyomorra és belekre, azután egyes a nyálképződést serkentő agyidegekre, végül az úgynevezett vegetatív (a vérkeringést és a lélekzést befolyásoló) idegcentrumokra hat. Feltehető továbbá, hogy a nagyagy kérgét is befolyásolják ezek az ingerek és ezzel idézik elő a betegséget bevezető szimptómákat, a szédülést, félelemérzést, stb. E felismerések alapján a tengeribetegség megelőzésére, illetve csillapítására is lehet hovatovább gondolni. A nervus vagus csillapítására atropint rendel az orvos, illetve vele rokon, de nála hatásosabb htjosegamin-1. Tekintettel azonban arra, hogy az atropin a bolygó ideg perifériális végződéseire ugyan bénítóan hat, a központi idegrendszert azonban izgatja, utóbbi hatását valamivel tompítani, illetve közömbösben kell. Erre a célra a skopolamin nevű alkaloida (egy a legendás mandragora-gyökérből készült preparátum) bizonyult a legjobbnak. Nagyszámú kísérletek tanúsága szerinte két alkaloidai, az atropin illetve a hyoscyamin és a skopolamin jó hatásukban erősítik, rossz hatásukban pedig közömbösítik egymást. Utóbbinak még az számottevő jó tulajdonsága, hogy nemcsak az atropin izgatta centumokat nyugtatta meg, hanem azokat is, melyek a labyrintusból kiindulóan a nagyagy kérgét izgatják és az említett depressziót, illetve vegetatív zavarokat idézi elő. A tengeri betegség terápiája tehát, ha végleges formájában nem ismeretes is még, az már az eddigi kísérletekből is megállapítható, hogy fenti alkaloidákkal a hajnak elejét vehetjük, illetve, amennyiben már bekövetkezett, hatását jelentős mértékben csökkenthetjük. Legutóbb egyébként egy német gyógykémiai gyár Vasano (vasano :a jó utat !) néven kész preparátumot állít elő és hoz forgalomba, amely igen jó hatásúnak bizonyult. Amennyiben hosszabb tengeri útról van szó és félős, hogy egy-két tabletta nem lesz elég erős és tartós hatású, minden káros következmény nélkül megduplázható az adag. Bizonyára sokan lesznek, akiket akár a kellemetlen tapasztalat, akár az attól való félelem tartott vissza eddig hosszabb tengeri úttól, ezek tehát most már zavartalanul élvezhetik szépségeit anélkül, hogy gyötrelmeivel is számolniuk kellene. Meddig él az állat? Szabatos választ erre kérdésre természetesen épp oly kevéssé, jobban mondva, még kevésbé tudunk adni, mint arra, meddig él az ember? Nyilvánvaló ugyanis, hogy a tudomány rendelkezésére álló megfigyelési anyag elenyészően csekély, arról nem is szólva, hogy — kellő támpont híján — milyen bajos a szóbaforgó állat korának meghatározása. A vadon élő állatokról például legfeljebb azt állapíthatjuk meg, meddig élnek a fogságban. Világos, hogy ebben az esetben már csak azért sem számíthatunk megbízható eredményre, mert nem tudjuk megállapítani, hány éves volt az állat, mikor fogságra került és hozzávetőleg sem tudjuk számbavenni, mennyivel rövidíti meg a fogság a fogoly életét. (Azt azonban megfigyelték, hogy’ emberszabású majmok, amelyekről föltehető, hogy az őserdőben ötven— hatvan évig is élnek, állatkertben a tizet is alig érik meg.) A rekordot — már amennyire fenti meggondolások után is számszerű értékekkel akarunk dolgozni — az emlősök között kétségtelenül az elefánt tartja, amely 150—200 évig is elél. Víziló, orrszarvú, teve, ló, szamár, medve átlagkora 40 esztendő, a tigrisé 20, a farkasé 12—15, a kutyáé 10—12, a hódé körülbelül kétszerannyi (25—30), de még az egér is megéri olykor az ötödik évet. Szép kort érnek el a madarak is. Itt a papagályok vezetnek, amelyekről föltehető, hogy 150 esztendőnél is tovább élnek. Tudunk egy keselyűről, amely fogságában 118 évig élt. De a baglyoknál, hollóknál, sólymoknál, hattyúknál is gyakran előfordul, hogy megérik a fogságuk századik évfordulóját. Ki hinné, hogy még a házilúd sem marad sokkal mögöttük, 60—80 éveseket ismer a tudomány. A hüllők között egy háromszázesztendős óriás-teknősbéka tartja a rekordot, a halak között 120—150 éves csukákat figyeltek meg. Érdekes, hogy a gerinctelenek között is akad néhány relative hosszúéletű. A folyami gyöngykagyló 50—60, olykor 100 esztendőt is elér, de még a közönséges házicsigák között is előfordul 8—10 éves. Egyegy fülbemászót öt, némely hangyát 10—15 évig is sikerült életben tartani, de a százlábúak között is akad három, a pókok között pedig hétéves példány. A legjobban azért a földi giliszta és a galandféreg kora lepi meg a laikust: az előbbi a tíz, az utóbbi a 30—35 évével. Ezekből a találomra kiragadott adatokból is látható, hogy az a régi törekvés, törvényszerű összefüggésbe hozni az állat korát a terjedelmével — egyelőre legalább — meddő óhaj: hogyan magyaráznék különben, hogy a szamár sokkal tovább, kétszer addig is él, mint a zebra, hogy a medve 40—50, az oroszlán pedig csak 20—25 éves lesz. Kiadótulajdonos: MAGYARSÁG LAPKIADÓ R.-T. A kiadásért felelős: HEGEDŰS GYULA szerkesztő Az esztendő nait KOiwvsi Herei íl BSLUt BORISZ regénye: Menni Listiffa Klasszikus és érdekfeszítő alkotása egy új, lelkes irányu irodalomnak, 9 pme Kapható minden könyvkereskedésben és a „Magyarság“ kiadói hivatalában, V. Bank utca 7. sz.