Magyarság, 1928. július (9. évfolyam, 147-172. szám)

1928-07-08 / 153. szám

30 ATMPOMIWIBllftÍBÓi Egy fejezet az emberi arc történetéből Amikor 1831 decemberében a világhírű an­gol hajó, a Beagle útra készen állt Plymuth kikötőjében és megadta a jelt az indulásra, akkor egy kevésen múlt, hogy a hajó kapi­tánya, Fitzroy megtagadja a hajó egyik uta­sának az expedícióhoz való csatlakozást. Ez az utas Darwin volt, annak oka pedig, hogy a kapitány nehézségeket gördített Darwin tengeri útja elé, nem volt más, mint — Dar­win orra! Fitzroy — úgy látszik a frenológia híve, ama tudományé, amely a többek között azt is tanította, hogy az orr alakja összefüggés­ben áll a szellemi képességekkel is — kétel­kedett abban, hogy valakinek, akinek any­­nyira kevéssé sikerült az orra, mint Darwin­nak volt, elég rátermettsége és elég erős elha­tározása legyen a nagy tengeri út megtéte­lére! Darwin erősen rácáfolt a frenológiára. Vi­lágkörüli útjáról csodás eredményekkel tért haza, melyek nevét világhírűvé tették. Dar­­abin és Fitzroy között lejátszódott epizód pe­dig feledésbe merült, de az emberi orr, mint egyik ősrégi szervünk, továbbra is a kutatás homlokterében maradt. Mert egyfelől a fre­­nológusok és fiziognomusok tovább kutatták az orr és az egyéniség közötti összefüggést, másfelől az embertan kutatói az emberi orr sokféleségeit is vizsgálták. Az előbbi kutatá­sok nem vezettek pozitív eredményre. Az orr alakjából nem következtethetünk az ember egyéniségére, noha ki kell emelnünk, hogy az orr legtökéletesebb típusával a magasabb­­rendű rasszokon találkozunk. A második kérdés annál érdekesebb és háladatosabb. Mert ez azzal a kérdéssel függ össze, hogy honnan származott az emberi orr, s ennek során kiderült, hogy mennyire régi az emberi orr, hogy tehát a mi orrunknak is meg­van a maga hosszú története. Ezt a történetet az első pillanatra látszólag igen nehéz visszafelé nyomon követni. Jól tudjuk, hogy orra csak az emberi lénynek van, s hogy az emlősállatokon emberi érte­lemben vett, kiszökellő orr nyomával nem találkozunk. Ezt még az emberszabású maj­moknál is hiába keressük, a gorillán is csak még egy gyenge orrsövény jelzi az orr ki­emelkedését. Ezek a megállapítások azonban mégis igen felületesek. Ha egy ember és egy ragadozó állat koponyáját, összehasonlítjuk, egészen más eredményekre jutunk. Mindketten meg­találjuk ugyanazokat a csontokat, melyek az orr alkotásában részt vesznek. Sőt még többet is látunk. Azt, hogy alapjában véve pl. a ragadozó állatoknak sokkal nagyobb orrtájé­kuk van, mint az embernek. Ha ennek élettani jelentőségét meg tudjuk érteni, akkor megmagyarázhatjuk az emberi orr kialakulását és további sorsát is. Kétségtelen, hogy őseinknél, a magasabb­­rendű emlősállatoknál az érzéki működések messze fölötte állnak az értelmi működések­nek. Itt különösen a szaglás jutott nagy je­lentőségre. A szaglószervek a legrégibb érzék­szervek közé tartoznak. Sokkal régebben je­lennek meg az élő­világ történetében, mint pl. a halló- és látószervek. Vannak igen alsó rendű állatok, melyeknek sem szemük, sem fülük nincsen, de már vannak kitűnő szagló­­szerveik. Ez a szaglás azután a ragadozóknál éri el a fejlettség tetőpontját. Jól tudjuk, hogy a kutya földre irányítva orrát gazdája láb­nyomait hihetetlen távolságra tudja követni. Természetes, hogy a szaglószerveknek ilyfokú kifejlődése a koponya alakját is befolyásolja, s ennek következményeképen világos az is, hogy az ilyen állatoknál az arckoponya fog az agykoponya rovására kifejlődni. Ezeknek jól fejlett arcorruk lesz, az, amit németül Schnauze-nak mondunk, egyvelejük azonban s ezzel párhuzamban természetesen koponyá­juk is fejletlen marad. Az emberi lénynél ez az arcorr nagy átalakuláson megy át. Az ösz­­szes érzékszervekkel együtt erősen visszafej­lődik úgy, hogy az ember szaglásával, látá­sával, hallásával messze mögötte marad a többi állatoknak. Helmholtz megvizsgálta az emberi szemet és azt olyannyira tökéletlen­nek találta, hogy azt mondta, ha egy optikus neki ilyen tökéletlen műszert készítene, azt viszadobná neki. A szaglás még tökéletlenebb s ha a raga­dozóknak oly gyönge orruk volna, mint a mienk, akkor rég el kellett volna pusztul­­niok a létért való küzdelemben. Mi ennek az óriási átalakulásnak oka ? Nem más, mint az értelem és vele együtt agyvelőnknek erős fejlődése. A rohamosan növekvő és mind­jobban tért hódító agyvelőnk lassan vissza­szorította arcunknak azt a tájékát, amely az érzékszerveknek adott helyet. Az agyvelő vérpályái egyre több és több vért vontak el azoktól a szervektől, amelyek az érzéki mű­ködéseket, főleg a szaglást végezték. Szagló­­szerveink tehát megkisebbedtek s ezzel együtt szaglásunk is rosszabbodott. Azt lehetne ugyan mondani, hogy fejlettebb érzékünk van különféle illatok iránt, mint az állatoknak, de el ne felejtsük, hogy ezeknek az érzékelé­seknek feldolgozását tulajdonképen agyve­lőnkkel végezzük, mert hiszen mi ezeket az érzeteket többnyire különféle képzetekkel hozzuk összefüggésbe, amelyek pedig nincse­nek összefüggésben a lét fentartásával. Ilyen körülmények között tehát a mi or­­unkat is egykor rendkívül fejlett szaglószerv oly maradványának kell tekintenünk, amely ugyan nem csökevényes, de mégis sokat ve­szített térfogatából és jelentőségéből. Ebben a megvilágításban tehát az orr mai alakja a mi agyvelőnk kifejlődésével hozható összefüggésbe. Szükségszerű fejlődés ered­ménye, mely nem azért van, hogy szépséget, kifejezést adjon a mi tekintetünknek. Mind­azonáltal mi az emberi arc szemlélésekor mégis csak a szépet keressük és ilyenkor úgy látjuk, hogy az arcnak, a tekintetnek szépsé­gét, harmonikus kifejezését, nagymértékben éppen az orr alakja adja meg. Már cromag­­noni őseinknek is erősen kiszökellő, impo­­nálló orruk lehetett, mint azt az ősrégi kopo­nyák erős orrcsontjai igazolják, II. Ramses múmiájának csodálatosan finom arcélén pe­dig az orrnak klasszikus típusát tisztán fel lehet ismerni. A római-görög-macedón világ­ból Augustus, Menander, Nagy Sándor őrizték meg a klasszikus orr mintaképét, a későbbi időkből pedig Richeliu, Wagner Richard, La­­martin, Napoleon és Moltke, mint az északi emberfajnak reprezentánsai. Természetes, hogy ezzel szemben a lapított és szélesorrú rasszokat, melyek többnyire a természetnépek sorából kerülnek ki, alsóbb rendű rasszoknak kell tekintenünk, sőt ebben az orrtípusban határozottan majomi jelle­geket kell felismernünk. Ne gondoljuk azonban, hogy mi, európaiak, mentesek va­gyunk ezektől a vonásoktól! Gondoljunk csak a piszeorru és ünnepelt Baby-kre, akik szépségversenyeken is megállják helyüket, de primitív orrukkal, mellyel kétségtelenül egy alsóbbrendű embertípus jellegeit árulják el, egy csepp okuk sincs kérkedni. Az orrnak ezt a primitív típusát az emberi­ségnek kétségkívül a nagyobbik része vall­hatja magáénak. De vigasztalódjunk! mert életünk egy korai szakában, amikor még, mint eltorzult arcú embriók vajúdunk anyáink méhében, mindnyájan az orrnak ezt a primitív alakját őrizzük meg, még­hozzá százszorta rútabb kiadásban, mert ez az o egy hólyagszerűen kiduzzadt, idétlen fej kö­zepébe van ültetve, melyen kétoldalt állat módra merednek ki a nagy, élettelen, kifeje­zéstelen szemek. Ki hinné, hogy ez az arc, amelyből egy né­met művész a groteszkség szimbólumát meg­formálta, rövidesen egy milói Venus, vagy egy Apollo arcévá alakul, hogy az a művészi szépnek kimeríthetlen forrásait adta egy Tizian, egy Correggio, egy Lenbach ecsetjé­nek? Nem nagyobb átalakulása ez egy sze­rezetnek, mint az, amelyet évmilliók alatt tettünk meg fán lakó őseinktől az igazi em­berig ? És mégis, ennek az átalakulásnak nagysze­rűségét az ember sohasem tudta igazában át­érezni és megérteni. Nemcsak a mindennap ember idegenkedett tőle, de a tudomány szentélyében is alig jutott hely számára. Az emberréválást rendszeresen ma sem tanítják nálunk, s nyilvános gyűjteményeinkben, mú­zeumainkban ennek még egy­etlenegy fejeze­tét sem ismerhetjük meg. Pedig ez a történet nagyobb és igazabb minden­­egyéb emberi történetnél! Nagyobb, mert a természet fen­séges alkotó erőit ismerteti meg velünk, iga naasidGEitagta színijelét u. m. valódi perzsát, keleti smyrnát, magyar-perzsát, to­rontáli kylim-szőnyeget, la argaman, velúr, axminster, büklé és futószőnyegeket, moket dívány- és asztal­nagy választGRiian olcsó szabott straRM C­S bizalommal mm HUHO­SS EMIL cégnél V., Gróf Tisza István­ utca 18. (volt Fürdő-u.), Sas-u. sarok visszon­at Alapítva: A mír­ion­ost szabott IP3B 1904 minden darabon látható» nimcgaiisi« 1928 Julius 8, vasárnap mumm zabb, mert tényeket, törvényszerűségeket ke­res és talál a mi évmilliós múltunkban, szer­vezetünk fejlődésében. A jövőben nekünk biológusoknak egyik el­­mulaszthatatlan feladatunk lehet az, hogy természetrajzi múzeumainkban az emberré­­válás nagy és fenséges mozzanatai mellett a mi arcunk történetét, évezredes fejlődését is megörökítsük! Pongrácz Sándor dr. Megtalálták a tengeri betegség gyógyszerét Régi görög neve, melyet különben ma is használ az orvostudomány : Nausea (Naus — hajó), sokkal jellemzőbb, mint a modern, amely valamennyi európai nyelven — az angol Sea-sikness-nek, az olasz Mai di mer-nek, a német Seekrankheit-nek, az olasz Mai di maré-nek nevezi — a tengerrel hozza kapcsolatba. Holott tudvalévően, meg­kapni, a léghajóról nem is szólva, az ártatlan hajóhintán is. Általában minden hullámzás­sal járó mozgásnál, tehát rosszul épített pá­lyán haladó, rosszul rugózó vasúti kocsiban ülve is megismerkedhetünk e kellemetlen, szerencsére azonban gyorsan múló beteg-Talán nem árt, ha mindenekelőtt pár jóval összefoglaljuk sajátságait, lefolyását, vagyis, ha tisztába jövünk, miről is van szó a tengeri betegségnél? Akár már itt is hozzá­tehetjük, hogy javarészt a külső szimptómák leírására kell szorítkoznunk, a baj tulajdon­képpeni okát máig sem ismeri egészen pon­tosan az orvostudomány. Általános depresz­­szióval kezdődik tehát, fáradtság, étvágyta­lanság, különös bizonytalanság követi. E szubjektív érzéseket rövidesen észreveszi a környezet is, amennyiben a beteg arca sá­padt és verejtékes lesz. A következő stáción az emésztőszervek is jelentkeznek. Ki­ürülésükkel, sajnos, még nem ért véget a be­tegség, gyakran még fokozódik is, sőt a ta­pasztalat azt tanítja, hogy a partraszállással sem szűnik meg mindig, hanem csak utána óval. A tengeribetegség okát keresve, termé­szetesen sokat foglalkozott a tudomány az­zal a kérdéssel is, lehet-e itt is oly értelem­ben hajlandóságról szó, mint más betegsé­geknél. Az illető testi és lelki habitusával fizikai erejével, egészségével, önfegyelme­zésével — bajos a dolgot magyarázni, sőt szinte azt mondhatnék, egyáltalán nem az akaraterőén vagy az energián múlik, hogy alaki megkapja-e a tengeribetegséget vagy sem. Épp ily bajos a dolgot a megszokáshoz kapcsolni : Nelson és Tegetthoff eleget jár­ták a tengert, mégis minduntalan szenvedtek m­e. A korral és a nemmel sincsen, úgy látszik, semmiféle törvényszerű kapcsolatban a ten­geri betegség, legfeljebb azt mondhatni, hogy nők könnyebben kapják meg, jobban inklinálnak reá, gyermekek, különösen cse­csemők pedig kevésbé. (Utóbbiak jóformán egyáltalán nem.) Ami már most a tengeribetegség közvetett okát illeti, azzal, mint említettük, máig sin­csen tisztában a tudomány. Újabban úgy vé­lik a vele foglalkozók, hogy elsősorban az úgynevezett egyensúly­szerveknek, így fülben lévő labyrinthusnak van jelentős ré­sze abban, hogy valaki könnyen vagy nehe­zen kapja meg a tengeribetegséget. A laby­­rinthust érő inger az úgynevezett bolygó­ideg révén elsősorban a szívre, a gyomorra és belekre, azután egyes a nyálképződést ser­kentő agyidegekre, végül az úgynevezett ve­getatív (a vérkeringést és a lélekzést befo­lyásoló) idegcentrumokra hat. Feltehető to­vábbá, hogy a nagyagy kérgét is befolyá­solják ezek az ingerek és ezzel idézik elő a betegséget bevezető szimptómákat, a szédü­lést, félelemérzést, stb. E felismerések alapján a tengeribetegség megelőzésére, illetve csillapítására is lehet hovatovább gondolni. A nervus vagus csilla­pítására atropint rendel az orvos, illetve vele rokon, de nála hatásosabb htjosega­min-1. Tekintettel azonban arra, hogy az atropin a bolygó ideg perifériális végződé­seire ugyan bénítóan hat, a központi ideg­rendszert azonban izgatja, utóbbi hatását valamivel tompítani, illetve közömbösben kell. Erre a célra a skopolamin nevű alkaloida (egy a legendás mandragora-gyö­kérből készült preparátum) bizonyult a leg­jobbnak. Nagyszámú kísérletek tanúsága szerint­e két alkaloida­­­­i, az atropin illetve a hyoscyamin és a skopolamin jó ha­tásukban erősítik, rossz hatásukban pedig közömbösítik egymást. Utóbbinak még az számottevő jó tulajdonsága, hogy nemcsak az atropin izgatta centum­okat nyugtatta meg, hanem azokat is, melyek a labyrintus­ból kiindulóan a nagyagy kérgét izgatják és az említett depressziót, illetve vegetatív zavarokat idézi elő. A tengeri betegség terápiája tehát, ha vég­leges formájában nem ismeretes is még, az már az eddigi kísérletekből is megállapít­ható, hogy fenti alkaloidákkal a hajnak ele­jét vehetjük, illetve, amennyiben már be­következett, hatását jelentős mértékben csök­kenthetjük. Legutóbb egyébként egy német gyógykémiai gyár Vasano (va­sano :a jó utat !) néven kész preparátumot állít elő és hoz forgalomba, amely igen jó hatásúnak bizonyult. Amennyiben hosszabb tengeri út­ról van szó és félős, hogy egy-két tabletta nem lesz elég erős és tartós hatású, minden káros következmény nélkül megduplázható az adag. Bizonyára sokan lesznek, akiket akár a kellemetlen tapasztalat, akár az at­tól való félelem tartott vissza eddig hosszabb tengeri úttól, ezek tehát most már zavarta­lanul élvezhetik szépségeit anélkül, hogy gyötrelmeivel is számolniuk kellene. Meddig él az állat? Szabatos választ erre kérdésre természetesen épp oly kevéssé, jobban mondva, még kevésbé tudunk adni, mint arra, meddig él az ember? Nyilvánvaló ugyanis, hogy a tudomány rendelkezésére álló megfigyelési anyag elenyészően csekély, arról nem is szólva, hogy — kellő támpont híján — milyen bajos a szóbaforgó állat ko­rának meghatározása. A vadon élő állatokról például legfeljebb azt állapíthatjuk meg, meddig élnek a fogságban. Világos, hogy ebben az esetben már csak azért sem számít­hatunk megbízható eredményre, mert nem tudjuk megállapítani, hány éves volt az állat, mikor fogságra került és hozzávetőleg sem tudjuk számbavenni, mennyivel rövidíti meg a fogság a fogoly életét. (Azt azonban meg­figyelték, hogy’ emberszabású majmok, ame­lyekről föltehető, hogy az őserdőben ötven— hatvan évig is élnek, állatkertben a tizet is alig érik meg.) A rekordot — már amennyire fenti meggondolások után is számszerű érté­kekkel akarunk dolgozni — az emlősök kö­zött kétségtelenül az elefánt tartja, amely 150—200 évig is elél. Víziló, orrszarvú, teve, ló, szamár, medve átlagkora 40 esztendő, a tigrisé 20, a farkasé 12—15, a kutyáé 10—12, a hódé körülbelül kétszerannyi (25—30), de még az egér is megéri olykor az ötödik évet. Szép kort érnek el a madarak is. Itt a papa­­gályok vezetnek, amelyekről föltehető, hogy 150 esztendőnél is tovább élnek. Tudunk egy keselyűről, amely fogságában 118 évig élt. De a baglyoknál, hollóknál, sólymoknál, hattyúknál is gyakran előfordul, hogy meg­érik a fogságuk századik évfordulóját. Ki hinné, hogy még a házilúd sem marad sok­kal mögöttük, 60—80 éveseket ismer a tudo­mány. A hüllők között egy háromszázeszten­­dős óriás-teknősbéka tartja a rekordot, a halak között 120—150 éves csukákat figyel­tek meg. Érdekes, hogy a gerinctelenek kö­zött is a­kad néhány relative hosszúéletű. A folyami gyöngykagyló 50—60, olykor 100 esztendőt is elér, de még a közönséges házi­csigák között is előfordul 8—10 éves. Egy­­egy fülbemászót öt, némely hangyát 10—15 évig is sikerült életben tartani, de a száz­lábúak között is akad három, a pókok kö­zött pedig hétéves példány. A legjobban azért a földi giliszta és a galandféreg kora lepi meg a laikust: az előbbi a tíz, az utóbbi a 30—35 évével. Ezekből a találomra kiraga­dott adatokból is látható, hogy az a régi törekvés, törvényszerű összefüggésbe hozni az állat korát a terjedelmével — egyelőre legalább — meddő óhaj: hogyan magyaráz­nék különben, hogy a szamár sokkal tovább, kétszer addig is él, mint a zebra, hogy a medve 40—50, az oroszlán pedig csak 20—25 éves lesz. Kiadótulajdonos: MAGYARSÁG LAPKIADÓ R.-T. A kiadásért felelős: HEGEDŰS GYULA szerkesztő Az esztendő nai­t KOiwvsi Herei íl BSLUt BORISZ regénye: Menni Listiffa Klasszikus és érdekfeszítő alkotása egy új, lelkes irányu irodalomnak­, 9 pme­­ Kapható minden könyvkereske­­­­désben és a „Magyarság“ kiadó­­i hivatalában, V. Bank­ utca 7. sz.

Next