Magyarság, 1928. július (9. évfolyam, 147-172. szám)

1928-07-15 / 159. szám

14 WICTIBSk­. 1928 Július 15. vasárnap Barabás Béla levelesládája ötven esztendő emléke közül a legérdekesebbje . Az erdélyi magyarság jelene és jövője Arad, julius hó. • Az ajtón egyszerű kis tábla: Barabás Béla dr., ügyvéd. Egyéb semmi. Azonban Arad és egész Erdély tudja, hogy a kis táblás aj­tón belül dolgozik a Romániába szakadt ma­gyarság megöregedett, de még mindig har­cos és fáradhatatlan vezére, Barabás Béla. Az egykori bálványdöntőn meg sem látszik a hetvenhárom esztendő. Hangja még min­dig a régi, az élesen csengő tenor,­ amely megmozgatta a tömegeket és kivitte az ut­cára az egyetemi ifjúságot. Robusztus alakját nem görbítették meg az elmúlt évek, gesz­tusai, mozdulatai sem fáradtak, a vele be­szélő önkéntelenül is érzi, hogy a boltozatos homlok rengeteg emléket, tragédiát, szent ideált és új optimizmust, új hitet takar. Nagy dolgozószobája beillik kisebbfajta múzeumnak. A falon Pataky Lászlónak egy gyönyörű képe: büszke kuruc vitézek vág­tatnak szilaj lovakon, elől a párduckacagá­­nyos vezér , Barabás Béla. Régen készült p­ár a festmény, a művész kedveskedni akart az ellenzéki vezérnek és őt festette meg a labancverő kuruc generálisnak ... Mellette nagy Pállik-vászon, néhány finom tónusú családi portré, azután könyvesszekrény, pol­cok, régi bútorok, rengeteg írás, jegyzet, akta, emlék ... Kossuth Lajos sajátkezű le­fele berámázva, a két amerikai út fényké­pei, Barabás díszmagyarban, mint a delegá­ció elnöke, nagy csoportkép: „a 48-as füg­getlenségi párt vezérlő-bizottsága“, másik kép­: a koalíciós kormány, középen Wekerle, mellette Kossuth, Apponyi... Itt minden a múltról muzsikál feledésbe merülő halk melódiákat... Fél évszázad emléke a leveles­ládában A vezér felemelkedik az öblös karosszék­ből, elém jön, barátságosan megrázza a ke­zem, majd joviálisan mondja­: Adjon isten, uram-öcsém, Mi járatban van itt? Elmondom: — Hallottuk, hogy méltóságos úr most rendezi híres levelesládáját, amelyben ötven esztendő emlékét gyűjtögette össze. Halász­­szon ki a sok érdekes írás közül valamit, talán a legérdekesebbet, vagy a legkedveseb­bet. Elgondolkozik. — A legérdekesebbet? ... — mondja las­san. — Melyik is az, hiszen annyit értem, azután ötven év is nagy idő. Több láda Írás, újságcikk, beszéd, akta, fénykép, jegyző­könyv, levelezés, könyv, negyvennyolcas re­likvia hever itt... Fél évszázad alatt min­dent összegyűjtöttem, ami a magyar ellenzék nagy poliikai harcára vonatkozik. Majd egy­szer rendezem az anyagot, ha az Isten erőt ad, meg ha jut időm. Mert bizony ügyvédes­­kednem kell, hogy megéljek és ami szabad időm van, azt lefoglalja az erdélyi magyar kisebbségi politika. . Most ismét a régi Barabás. Tűzzel, fana­tizmussal beszél a politikáról, az erdélyi magyarság jelenéről és jövőjéről­. Nekünk, Romániába szakadt magya­roknak, most már csak egy politikánk van: a magyar politika. A románság tengerében harcolnunk kell a magyar szóért, a magyar nyelv, iskola, művészet, kultúra és sajtó sza­badságáért. Kincsen és népi is lehet széthú­zás, vagy pártárnyalat, ezt a fényűzést nem engedhetjük meg magunknak. Egy táborba tartozunk mi, erdélyi magyarok, egy az ér­dekünk, egy a célunk, 67 és 48 ma már nem probléma, el­fújta Trianon, most az a fontos, hogy az itt élő magyarság a Magyar Pártban egy egységes szervezetet alkosson ... Az egykori egyetemi vezér — De maga régi emléket akar. No, lás­suk csak ... Felvesz egy sárguló írást az íróasztalról, olvasgatja, azután maga elé,néz... Pilla­natra visszasuhan a múltba ... — Nem is tudom, hogyan került ez ide... Érdekes... éppen most ötven esztendeje... És már mesél is: —­ 1878 októberében választottak meg a budapesti Tudomány és Műegyetemi Olvasó Kör elnökének. Még ma is megvan ez az akkori nagyhírű és harcos testület, de most, ha jól tudom, Egyetemi Kör a neve. A múlt évben, ötvenéves fennállása alkalmából kap­tam is felszólítást, hogy mint volt elnök, ír­jak valamit, de nem jutott időm. Hát bi­zony, az akkori egyetemi ifjúság erős fészke volt az ellenzéki mozgalomnak. Tisza Kál­mán volt a miniszterelnök és a függetlenségi párt vezérei: Irányi Dániel, Mocsáry Lajos, Helffy Ignác, Németh Albert nap-nap után hevesen támadták a kormányt az Ausztriá­val megnyitandó közös vámterület miatt. Természetesen az egyetemi ifjúság is az ön­álló magyar vámterületet akarta és 1878 de­cember .másodikén nagy tüntető felvonulást és fáklyásmenetet terveztünk, amelynek a szónokául engem szemeltek ki. Tisza Kál­mánnak kellemetlen volt a dolog, mert de­cember 2. Ferenc József trónralépésének harmincadik évfordulója volt, amit abban az időben még megünnepeltek és nem akarta, hogy a tüntetés erre a napra essék. Megbízta Lenhossék Károly egyetemi rektort, hogy szerelje le a fiatalság mozgalmát. Lenhossék fel is keresett engem, mint az ifjúsági moz­galom vezérét és a Kör elnökét és kért, hogy jöjjek vele Tiszához, aki beszélni akar ve­lem. Felmentünk a várba, ahol rövid vára­kozás után az öreg generális elé kerültem. Izgalmas­­diskurzus Tisza Kálmánnal 1878-ban . Leültetett, majd rámnézett szúrós sze­mével, azután így szólt: Az egyetemi ifjúság tanuljon és ne politizáljon, mert nem ért hozzá! — Kegyelmes uram, — mondottam nagy bátran — az országot nemcsak a politikusok irányítják, hanem a közvélemény is. Mi a jövő emberei vagyunk és kötelességünk fog­lalkozni a poltikával, annál is inkább, mert hiszen az egyetemen is tanítják a politikát. Tisza: De tekintettel kell lenniük a király trónralépésének évfodulójára, erre való te­kintettel a fáklyásmenetet nem szabad meg­tartani. — Kegyelmes uram, a felvonulást meg­tartjuk! Tisza: ön, mint a Kör elnöke, kell, hogy ismerje az alapszabályokat, amelyek világo­san megmondják, hogy politizálniok tilos. Kénytelen leszek bezárni a Kört. — Ha óhajtják, leköszönök az elnökség­ről, de a fáklyásmenet mégis meglesz! Tisza: Ne legyenek ilyen makacsok! Koc­káztatják a jövőjüket, mert a tüntetésben résztvevő egyetemi ifjakat a vizsgán szigo­rúan kezelik. Ha önök a politikusok, akkor tudniok kell, hogy a politikában az ilyen eszköz is megengedett. — Kissé megdöbbentem, de azért nem en­gedtem. Büszkén kijelentettem, hogy csak abban az esetben marad el a tüntetés, ha azt a rendőrség írásbeli rendelettel betiltja. A miniszterelnök erre rámnézett, majd így szólt: — Magyarországon a nemzet ifjúságá­nak a véleménynyilvánítása szabad. Az pe­dig természetes, hogy a diákság függetlenségi, mert hiszen fiatal koromban magam is az voltam. — Szóról-szóra ezt mondta, még ma is emlékszem minden szavára, pedig már régen volt... „Lássa Barabás, ennek igy kellett lenni.. . A fáklyásmenet megvolt és én leutaz­­tam a Bácskába, ahol Vitályos Imre kulai jószágigazgatósági tisztviselőt készítettem elő az államtudományi államvizsgára.. Két hónapi megfeszített szorgalommal tanultunk, majd felutaztunk Budapestre vizsgázni. Vi­­tályossal egy bizottság elé kerültem, ő át­ment, én megbuktam. Wekerle is a tanárok között volt. A legérdekesebb az, hogy politi­kából buktattak meg... A vizsga után dr. Hoffmann Pál tanár így szólt hozzám: „Lássa, Barabás, ennek így kellett történni. Dokumentálni kellett a közvélemény előtt, hogy az ifjúságot olyanok vezetik, akik még vizsgázni sem tudnak. Azután elrettentő pél­dát is kellett statuálni“. Barabás Béla elhallgat, szája mosolyra húzódik, majd derűsen megjegyzi: — Furcsa világ volt akkoriban ... De hall­gassa csak meg, mi jön ezután. Harmadnap Aradra utaztam, ahol Tabajdy Károly fő­ispán kinevezett a megyéhez tiszteletbeli al­jegyzőnek. Ezzel a vonattal utazott Tisza Kálmán is szalonkocsiban. Szeged felé jöt­tünk és Cegléden kiszálltam, mert a vonat i­tt várakozott. Tisza is kiszállott és a perro­­non összetalálkoztunk. Nagyot köszöntem neki, ő megismert, magához invitált, majd gúnyosan megkérdezte: — Nos, Barabás, hogy sikerült a vizsga? — Szégyenkezve bevallom, kegyelmes uram, megbuktam politikából. — A generális nevetett, azután megvigasz­talt, hogy azért ne essek kétségbe és közvet­lenül a vonatindulás előtt még adott egy jó tanácsot. — Igyekezzék letenni a vizsgáit, legyen ön­álló ember, magából még nagy politikus le­het ... — Megfogadtam a tanácsát, — fejezi be az elbeszélését Barabás Béla — levizsgáztam és a politkai pályán is vittem valamire. De visszaadtam a kölcsönt Tisza Kálmánnak is, mert 1901-ben Varadon, saját pátriájában megbuktattam. Kilenc év múlva, 1910-ben, a fia meg engem buktatott meg Aradon, ki­sebbségben maradtam vele szemben a vá­lasztáson... Erdély szent öregje ..• A generális, meg a fia is elcsendesedtek már. Örökre... A bálványdöntő azonban még él és harcol. Akárcsak ötven esztendővel ez­előtt. Akkor önálló magyar vámterületért, most három millió erdélyi magyar béke­­szerződésileg biztosított jogáért... — Régi dolgok ezek, — mondja bucsuzási közben — talán nem is érdeklik már a mai­­ világot... De a magamfajta öregembernek­ jól esik néha-néha visszatérni a múltba... Na, Isten áldja, uram-öcsém ... Az ajtó becsukódik. Künn az uccán fila kancsok ordítják: „az érettségi vizsgán a magyar diákok felét elbuktatta a román vizsgáztató­ bizottság. . .“ Benn, a szobában, a Pataky László-fest­­mény alatt ül az erdélyi magyarság szent öregje. És szivébe belenyilalik a magyar fájdalom: a magyar diákokat elbuktatják ... Erdélyben, 1928-ban, ez a magyar poli­tika ... Kétezer éves kultúrák romjain Elindulás a délolaszországi körútra Nápoly, julius hó (A Magyarság tudósítójától.) Este fél nyolc után öt perccel vágtatott ki vonatunk a ró­mai állomás üvegfedelei alól és öt perccel 10 előtt már Nápolyban leszünk. Pedig ez csak egyszerű gyorsvonat, mely útközben egyszer Formiában 5 percre megáll. A délelőtti és délutáni „rapid“ azonban megállás nélkül ro­han végig a 210 kilométeres távolságon, me­lyet 2 óra 50 perc alatt tesz meg. Tavaly nyitották meg csak ezt az új tengerparti vo­nalat a Casertán és Monte Cassinón át vivő 249 kilométeres eddigi pálya tehermentesíté­sére. Ezen kilenc csatlakozó állomás van, az útba csak öt mellékvonal torkollik. A régi pályán 4 óra 45 percig tart az út... Efféle statisztikákkal töltöm az időt, míg kétoldalt a holdfényen kísértetiesen suhan el a tájék hegytetőkre épített, romkülsejű falu­­városaival, melyeknek összepréselt, szűk há­zai közé a holdsugár sem tud beférkőzni. A Gran Sasso 2914 méteres teteje hosszasan bámul rohanó tűzkigyónk után. Ez a legma­­ga­sabb csúcs az Abruzzókban, de még négy hegykúp szintén felül van a 2000 méteren. Drága hegyek ezek: sorra fedezik fel bennük a Bauxis-telepeket, s a különben is nagyon fejlett olasz alumíniumipar egyre több nyers­anyagot kap. Ma még a bányák, a vasút, a felkanyargó autóutak ellenére is sajátságos külön kis világ az Abruzzók hegyvidéke Népviselete két ezredéve sem változott, a nép házieszközei másutt múzeumi kincsek volná­nak, s nyelvéből az ősi oszk nép nyelvének maradványait próbálgatják kihámozgatni a nyelvészek. Az Abruzzók hegyvidéke ma há­rom megyére oszlik; egyetlen város el nem éri a harmincezres lélekszámot és így az abruzzóiak legnagyobb városa Róma, mert ott a legutóbbi népszámlálás szerint harminc­hétezernél több olyan ember lakik, aki az Abruzzókban született. Amennyi tejes, fuva­ros, kiskorcsmáros van az örök városban, az mind innen kerül ki. A vonat visítva süvölt be egy-egy alagútba, meredek lejtőkön vágtat le, meredek oldala­kon kanyarog fel. Egy-egy állomáson tiszte­leg az őr, kutyája unottan vakkant egyet­­kettőt a kivilágított kocsisorra. Időnként pár­huzamosan haladunk az országúttal: kétke­rekű talyigáján egykedvűen dúdolgat egy­­egy megkésett falusi, aki a holdvilágban igyekszik haza. Várjon tud e valamit őseiről? Tudja-e, milyen ádáz ellenségei voltak Ró­mának, mely Krisztus előtt 430-ban kezdte meg hódító hadjáratát ezek közt a hozzá­férhetetlen hegyek közt, melyek vidékét csak 131 évi küzdelem után tudta megszállni. De a szívós hegylakók 91-ben Krisztus előtt újra fegyvert fogtak s megalakították a maguk külön köztársaságát, mely csak akkor egye­sült újra Rómával, amikor a római polgár­jogot az itteni lakosságra is kiterjesztették. Aztán jöttek a gótok, görögök, egyéb idegen hódítók sorra, a messze Észak hatalmas nor­­manjai, majd németek, spanyolok, franciák, a helyi kiskirályokat,­­ az­­ egyházi és­­ világi arisztokrácia kényurait nem is említve. Az Abruzzók edzett parasztlakossága azonban megbirkózott az újabb két ezredév minden keservével is, máig is ott ül ezeken a kis ősi földparcellákon, melyeket csak nagy nehezen tud elhódítani a sziklás talajtó. A hegyek egyre jobban közelednek a ten­gerhez, vonatunk a partra szorul és sejtel­mes kékségében feltárul egy darabon a Tirr­­heni-tenger. Már a nápolyi öbölnél vagyunk, vulkanikus talajon, bekanyarodunk Pozzug­­lihoz, mely fölött ott sistereg a Solfatara, az iszapvulkán, melyről egész Nápoly vidéke szentül hiszi, hogy földalatti összeköttetésben áll a Vezúv lávagyomrával. Innen már vil­lamos­ is vezet be Nápolyba, egy darabig a föld felszínén, azután berohan a föld alá, a úgy vág keresztül a város alatt, hogy betor­kolljék egy irdatlan csarnokba, mely kívül­ről közös épületet alkot a központi pálya­udvarral. Vonatunk egy-két percet fut, még­­ már benn van a végállomáson. Egy új pá­lyaudvar ez, az úgynevezett mergellinai. Mel­lette áll már készen a hat kocsiból álló vil­lanyosvonat, hogy a föld alatt átröpítsen fe­jenként 50 centes imóért a központi állomás­ra, a Piazza Garibaldira. Bolondítsd az idegent ! Csalhatatlanul biztos szeme van a nápolyi szállók vendégfogó ügynökeinek, hogy a leg­nagyobb tömegből is kihalásszák a külföldit. Mostanában pedig kevés külföldi látogat Délolaszországba. A nagypénzű angol-ame­rikai egyébként sem látogat erre nyáron,, az orosz bojár talán örökre eltűnt a nemzetközi életből, s Délolaszországnak biztos tömegven­dégei mindig a német professzorok és diákok voltak a kánikulában. Ilyenkor van vakáció­­juk, tehát nekiindulnak egy-egy vászonruhá­ban, a hátizsákban őrzött elmaradhatatlan leden- és Jäger­ing-készlettel a délolasz kör­útnak. A „Siciliai Primavera“, a vasúti fél­jegyes kedvezmény június 15-én jár le, de olyanformán, hogy aki június 15-én átlépi a kedvezményes jegyfüzettel bármely irányból Olaszország határát, még igénybeveheti az kedvezményt, illetőleg leutazhatja további hat hét alatt a féljegyeket. A német profesz­­szor és a diák, nemkülönben a professzoráé és a diákkisasszony, valami komolyan nem­igen szokott költeni, olcsó szállókba megy a népélet tanulmányozása címén, a piacait vásárolja be az élelmiszereket és kirándulá­sokon vagy szobájában költi el, de mégis ilyen kis igények mellett is, éppen a kirán­dulók nagy tömege folytán, hagyott elég pénzt Olaszországban. Most már két éve el­tűntek ezek a kiránduló­ csoportok, akiket az olasz szállodás annyira lenézett, de most annyira visszasóhajt Hogy politikai vagy, gazdasági oka van-e, nem tudja a sok kis­ szállodás, aki csak azt a szomorú tényt köny­veli el, hogy a „nagy forgalom, kevés ha­szon“ már harmadik esztendeje távol marad. A nápolyi szállók ügynökei cégjelzéses fe­hér sapkájukkal, mely ellentengernagynak­ is becsületére válnak, ott lökdösnek-tolakod­­nak az állomás körül a kocsiúton. Előre­­hajolnak a kitóduló közönség felé, pisszeg­nek, kiabálnak, ordítják a szállóik nevét, és fasiszta rend már meglátszik Nápolyon­­is, mert ez az ordítozó ügynökcsapat világért fel nem meri tenni lábát a járdára és meg nem fogja az utas csomagját, ha az magától oda nem nyújtja. Ez szigorúan tilos nekik. Egyébként azonban nagyjából csak olyan szemtelenek, mint eddig voltak. Törnek, né­hány szót mindenféle külföldi nyelven, azt kiabálják az utas felé. Amikor átvágtam az úttesten, hogy vonatindulásig megvacsorál­­jak, egyikük utánam nyargalt, tovább ajánl­hatva szállodáját. —­ Utazom tovább éjfélkor, — mondtam szelíden. — Hiszen nem megy ma már vonat. —• "erősködöt­t." — Szicíliába megy. — Oda sem. Csakis reggel hat órakor. Az éjféli már nem jár. Olyan biztossággal állította, hogy gondol­kodóba ejtett. Szállóba ugyan nem mentem, de csomagostól beállítottam a forgalmi iro­dába, kérdez­ősködni. — Hogyne menne. Tizenkettő harminötkor pontosan indul a messzinai gyors, — felelte a veressapkás ügyeletes. Elmeséltem, hogy az épület előtt mit be­szélt az ügynök. — Rendes fogás ez, kérem, — legyintett. — Sok idegen beugrik nekik, elmegy a szál­lodába, s másnap panaszkodik és dühöng a pályaudvaron, mikor megtudja, hogy hiába kötött, mert rögtön utazhatott volna tovább­— És önök nem tesznek ez ellen valamit? — Hát mit csináljunk? Ide az épületbe nem szabad nekik bejönni, még a pályaudvar körüli járdára sem. Az úttest nem a vasúthoz tartozik, ahhoz már igazán nincs közünk, hogy ott mit csinálnak. Legjobb, ha az uta­sok maguk nyakonvágják őket, akkor talán leszoknak róla. Ámbár Nápolyban még az sem használ. Mindjárt láttam, hogy a vasutas észak-­­olaszországi.

Next