Magyarság, 1929. június (10. évfolyam, 121-145. szám)
1929-06-01 / 121. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK» SZERKESZTŐSÉGBUDAPEST, 1929 JUNIUS 1. SZOMBAT X. ÉVFOLYAM, 121. (2484.) SZÁM FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILL., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP FELELŐS SZERKESZTŐI MILOTAY ISTVÁN BUDAPEST, VL ARADI UTCA 10. TELEFONI AUTOMATA 252-30, 252-31, 252-40. KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, V. KERÜLET, BANKUTCA 7. TELEFONI AUTOMATA 294-31, 294-32. LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741, POSTAFIÓK 19 Választás győzelem nélkül (M) Angliát váratlan meglepetés elé állította a csütörtöki választás. Amenynyire a pénteken késő délutáni órákig beérkező eredmények mutatják, abszolút, vagy az angol politikai élet kedvenc kifejezését használva, munkaképes többséget sem a munkáspárt, sem a konzervatív párt nem kapott; a liberálisok minden reménye meghiúsult és nem sokkal fognak messzebbre jutni az előző parlamnetben volt negyven mandátumnál. De azért ez a töredékké szétmorzsolódott liberális tábor is elegendő ahhoz, hogy megfossza a két nagy pártot az abszolút többség elnyerésének minden reményétől, úgy, hogy a helyzet bizonytalansága egyaránt meg fog maradni, akár a konzervatívok, akár a munkáspárt kapja is meg viszonylag a legtöbb mandátumot, ha majd mind a 615 kerület mandátumainak sorsa bizonyossá válik. Ez az elképzelhető legrosszabb eredmény, amit csak a választás egyáltalán hozhatott, valószínűleg jó ideig meg fogja bénítani Anglia egész politikai életét. A hosszú háborús koalíció és 1924-ben a félszeg liberális-munkáspárti együttműködés, amelynek Macdonald alig félévi kormányzása után a Zinovjev levél botránya vetett véget, minden angol pártot kiábrándítottak a másik párt kegyelméből való kormányzás kiszámíthatatlan eshetőségeiből. Rothermere lord intő szava, aki a választások közvetlen előestéjén írt cikket a Daily Mailben, buzdítva a polgárság millióinak szavazóit a szocialisták ellen való összefogásra, későn érkezett. Baldwin és Lloyd Georgeskölcsösen és nem egy esetben égették fel maguk mögött a munkáspárttal való összefogás hídját, bár Macdonald ugyanilyen határozottsággal utasított vissza minden közeledési lehetőséget a liberálisok felé. Hogy a duzzogó pártvezéreket más meggondolásra fogja-e bírni a megoldásra váró helyzet bizonytalansága, azt pillanatnyilag megjósolni nehéz volna. A konzervatív párt iránt rokonszenvvel viseltető, bár magától a párttól független sajtó, így elsősorban Garvin, az Observer vezércikkírója, aki ma körülbelül a legismertebb és legnépszerűbb publiciszta Angliában, azt hiszi, hogy a szétszóródott liberális nyájtöredéke nem szívesen követné vezérét a munkáspárttal való bensőbb barátkozás útján, mert hiszen Asquithnak öt esztendővel ezelőtti munkáskormányt támogató politikája alig teszi kétségessé, hogy a párt számára ennek a politikának megismétlése a gyors és végleges is megsemmisülést jelentené. Jobb sors ugyan a konzervatív táborban sem igen járna a liberális pártra, de az kétségtelen, hogy azok, akik még megmaradtak a liberális párt keretein belül, több cégükben közelebb állnak Neville Chamberlain és Churchill progresszív konzervativizmusához, mint az iparvidékek és Skócia szélsőbaloldali szocialistáinak politikai irányához, amely már nem egyszer komolyan kacérkodott az osztályharcnak Angliában annyira rettegett gondolatával is, tőkeellenes és a tőkés osztályokat gyűlölő elveiből pedig soha titkot nem csinált. Anglia számára a május 30-ának legkeservesebb tanulsága az a kudarc, amivel a szavazati jognak olyan ad abszurdum mértékig való kiterjesztése járt, ami Nagybritannia negyvenöt milliós lakosságából huszonkilencmillió férfit és nőt küldött a választási urnák elé. A kísérlet végképp nem vált be. Először azért, mert ennek az irtózatosan nagy választási tömegnek irányítása lehetetlenné vált még a leggyakorlottabb politikus számára is. Churchill, aki egyébként mestere a politizáló tömegek irányításának, maga is tehetetlenül állt ezzel a feladattal szemben. A másik veszedelmes következmény az lett, hogy a szavazati jognak ilyen felhígítása megfosztotta a szavazati jogot minden komoly értékétől és a választást intéző menagerek rettegett veszedelme, a szavazattól való tartózkodás, valóságos hazárdjátékká tette a csütörtöki választást. A parlamentáris demokráciának ez a válsága, amit május 30-a emlékezetes dátumként fog jelölni Európa politikai fejlődésének történetében, igen nagy hatással lesz valószínűleg a szigetország határain túl is. Azok, akik a munkáspárt ez alkalommal való előretörésében biztos jelét látják annak, hogy az angol politikai élet véglegesen balfelé fog fordulni, ítéletüket talán már nemsokára kénytelenek lesznek megváltoztatni. A haladó angol konzervativizmus renesszánsza, ami 1922 őszén a Lloyd George-féle háborúból maradt koalíció felbomlásával kezdődött, még nem ért véget és ha a konzervatív párt kiheveri a mostani válságot, amihez hasonlón, vagy talán még a mostaninál is súlyosabban esett át 1923-ban Baldwin első bukása kort, a most megakadt fejlődés még talán erőteljesebben fog folytatódni tovább. Ha Macdonald a parlamentben abszolút többséggel rendelkező párttal a hátamögöttkerülne kormányra, akkor az angol konzervativizmus háttérbe szorulása könnyen hosszú ideig tartó lenne, bár végleges még akkor sem. Így azonban, ha a munkáspárt Lloyd George kelletlenül megadott támogatásával kerül majd kormányra, valószínűleg újra a bizonytalanságnak az az állandó feszültsége köti meg a kezét, ami olyan rövid életűvé tette első kormányzását is 1924- ben. Baldwin ugyanezeknek a veszedelmeknek kevésbé lenne kitéve, ha a másik lehetőség válik valóra és június 25-e, a parlamentnek összeillése után, liberális támogatással mégis csak a konzervatív párt marad uralmon. Erre az eshetőségre még a választások előtt felmerült az a terv is, hogy Baldwin maga visszavonulva és a konzevatívok felé hajló liberálisok megnyerésére a kormányalakítást Robert Cecil lord vállalná, aki Baldwin kormányából éppen liberális hajlamai miatt vált ki. A sors különös iróniája lenne ilyenképpen, hogy a legdemokratikusabb választói joggal megválasztott parlamentnek peer miniszterelnöke lenne, de ez a megoldás megteremthetné a polgári pártok közötti összhangot és visszaszoríthatná az ország kormányzásától, a lakosság öszszeségét tekintve, mégis csak kisebbségben levő munkáspártiakat. Külpolitikai szempontból a választásnak ez az eredménye még inkább kitolja a reményét és lehetőségét annak, hogy Anglia bármilyen formában is cselekvőleg avatkozzék bele a kontinens politikai problémáinak rendezésébe. — Csak semmiféle belebonyolódás Európa zavaros politikai viszonyaiba! — ennél népszerűbb és egyöntetűbben elfogadott pont egy sem volt a szavazatokért agitáló pártok programjában. A béke szilárd fentartásáért való erőteljes külpolitikát ezzel szemben mind a három párt többször és igen sokféle formában hirdette, mint programjának lényeges alkotó részét. Hogy ez a programpont a párisi békeszerződések revíziója nélkül nem valósítható meg, ez még nagyon homályosan él az angol nagy tömegek tudatában és körülbelül függetlenül attól, hogy melyik párttal szavaztak. Úgy, hogy a revíziót hozhatja vagy akár elejtheti a nagy valószínűséggel kormányra kerülő munkáspárt csak úgy, mint a nem sokkal kevesebb valószínűséggel kormányon maradó és ebben az esetben valószínűleg erős rekonstrukció alá kerülő konzervatív párt. A felszínes és a napi eseményekből gyors következtetésekre kész magyar külpolitikai közvélemény — ha ugyan ilyesmiről benszélni lehet — a legutóbbi időben ugyan gyakran irányunkban ellenségesnek ítélte Chamberlain külpolitikáját; a valóság azonban az, hogy adandó kö-örülmények között Chamberlain talán kevesebb akadályt jelentene a magyar revíziós célok elérésénél, mint a Mac-donald kormányában külügyi államtitkárnak kiszemelt Ponsonby, akit a leg- szorosabb politikai barátság szálai fűznek Masaryk és Benes nemzetközileg nagyszerűen megszervezett politikai klikkjéhez. Az angol választásokon egyik párt sem szerzett abszolút többséget A munkáspárt 288, a konzervatívok 253, a liberálisok 52 mandátumot kaptak . Tizenöt mandátum sorsa , még ismeretlen 7 ■ 11 évet Londonból jelentik. Csütörtökön reggel a végsőig fokozott feszültség mellett kezdődött meg a választás, amely eldönti, hogy Angliát a jövőben milyen párt és milyen kormány irányítsa. A választási küzdelem az utolsó percig rendkívül heves, de teljesen tiszta és kisebb zavargásoktól eltekintve, nyugodt volt. Baldwin miniszterelnök szerdán még egyszer szólott a választókhoz a rádión és utána tizenkét kerületben beszélt népgyűlésen. A munkáspárt és a liberális párt vezérei ugyancsak az utolsó percig agitáltak és rengeteg röpcédula és plakát zúdult még szerdán este is a választók nyakába. Reggel már hét órakor kezdődött, a szavazás, eleinte különösen a nők szavaztak, akik pontosan akartak munkahelyeikre megérkezni. A férfiak már valamivel kényelmesebbek voltak, kihasználták azt az egy órát, amelyet minden gyár, üzem és iroda alkalmazottainak engedélyezett, hogy állampolgári jogukkal élhessenek. Az egyes pártok óriási apparátust mozgósítottak, a központi választási irodák szinte negyedóránként kapták a jelentést arról, hogy a párt által nyilvántartott szavazók megjelentek-e a választási urna előtt. Londonban és a nagyobb városokban felszalagozott autók robogtak állandóan és szállították a választókat pártkülönbség nélkül a szavazóhelyiségekhez. Összeütközés nem fordult elő, csak a szavazóhelyiségek előtt történt meg néha, hogy ismerősök, egyes családok tagjai is összeszólalkoztak és parázs vitákat rendeztek, ki hová szavazzon és sokszor megtörtént, hogy az asszonyok összekülönböztek a férfiakkal, a gyerekek a szülőkkel, mindegyik máshová szavazott. Számos nő, aki most kapott először választójogot, utólag nagyon panaszkodott, hogy tévedésből rossz jelöltre szavazott, nem arra, akit eredetileg kiszemelt. Estefelé a nagyobb lapok szerkesztőségi palotáin fényszórók és megafonok kezdték tudatni a kíváncsian gyülekező tömegekkel a lassan-lassan beérkező választási eredményeket. Mindenekelőtt az ipari jellegű kerületekben készültek el a Szavazatok összeszámlálásával és az innen beérkező jelentések már mutatták, hogy a munkáspárt jelentékenyen megerősödött. Az újságpaloták előtt és a Trafalgar-téren mindig nagyobb és nagyobb tömegek gyülekeztek össze, akik a villanytáblákon jelzett egyes választási eredményeket pártállásuk szerint, hol viharos hurrázással, hol pedig fülsiketítő fütyüléssel és trombitálással fogadták. A sokezerre rugó tömegben mindenkinél volt valami szerszám, amivel zajt lehetett csapni és a londoni polgárok éltek is az alkalommal, hogy kedvükre kitrombitálják és kifütyüljék magukat. Ha napközben nem is volt összeütközés, itt az eredmények hirdetése közben annál gyakrabban előfordult, hogy egyes fütyülő, éljenző és trombitáló csoportok között heves összeszólalkozásra, sőt itt-ott kisebb verekedésekre is sor került. Chamberlain külügyminiszter csak 43 szótöbbséggel győzött A szavazatokat reggel öt óráig számlálták, akkor a szavazóbiztosok háromórás pihenőt kaptak és nyolc órakor ismét folytatták a munkát. Egymás után váltak ismeretessé az eredmények, amelyek mind azt mutatták, hogy a konzervatív pártnak a munkáspárttal folytatott késhegyig menő küzdelmét sok helyütt nagyon megnehezítették a liberális jelöltek. Birminghamben, amely a konzervatív pártnak egyik legerősebb vára, tizenegy mandátumból hatot szerzett meg a konzervtív párt, ötöt a munkáspárt. A konzervatívpárti munkaügyi miniszter itt kibukott, Chamberlain külügyminiszter elkeseredett küzdelem után csupán 43 szavazattal győzött, miután párthívei kívánságára a szavazatokat újból megszámolták. Vereséget szenvedett az előző parlament elnöke, Hebe is. Megválasztották Baldwin miniszterelnököt 14.000 szótöbbséggel, de bekerült a parlamentbe Baldwin Olivér, a miniszterelnök fia is, aki apjával ellentétben szocialista programmal lépett föl. Sir Herbert Sámuel, a liberális párt egyik vezéregyénisége, tizenegyévi távollét után, most ismét bekerült a parlamentbe. Megválasztották Johnson Hicks konzervatív belügyminisztert, akinek szinte fasiszta szellemben tett egyes kijelentései miatt nagyon sok támadást kellett kiállnia. Hoare konzervatív lég- Ára 16 fillér