Magyarság, 1929. október (10. évfolyam, 222-248. szám)

1929-10-26 / 244. szám

1929 október 26, szombat wh­raBsifl BaBBBaOHBHHgiHHBHHSfiBOTBHraat»9Hi3 a A miniszterelnök szerint a jóvátétel ügyét nem lehet hatalmi szóval elintézni A kormány a kölcsönösség alapján hajlandó megszüntetni a vízumkényszert A képviselőház külügyi bizottsága pénteken Pekár Gyula elnöklésével folytatta a múlt hé­ten megkezdett ülését. Az ülés megnyitása után Walkó Lajos kül­ügyminiszter válaszolt a múlt ülésen elhang­zott felszólalásokra. A vízum­kényszer kérdé­sében a kormány arra törekszik, hogy a ví­zumkényszert kölcsönösség alapján megszün­tesse, ami azt jelenti, hogy a magyar kor­mány arra gondol, hogy a vízumkényszert mindazokkal az államokkal szemben meg­szünteti, amelyek Magyarországgal szemben is lemondanak a vízumkényszer alkalmazásá­ról. Egyelőre még technikai előkészületekre van szükség, hogy a kormány életbe léptet­hesse ezt az elhatározását, amelytől külföldi forgalmunk jelentéken­b könnyítést vár. Nem engedjük összekeverni az optánspöröket a jóvátétellel A külügyminiszter ezután áttért a Párisban folyó tárgyalásokra és e tárgyalások jelen­legi állásáról adott tájékoztatást. A Párisban ülésező bizottságot tulajdonképpen három kérdés foglalkoztatja. E kérdések közül az egyik, nevezetesen: a volt szövetséges és tár­sult hatalmak közötti elszámolás kérdése — nem tartozik reánk. Viszont közvetlenül érdekel bennünket az a másik két kérdés, amely a jóvátétel ügyének rendezésére és a békeszerződésből folyó egyéb pénzügyi köte­lezettségek kölcsönös likvidálására vonat­kozik. Ami a jóvátétel ügyét illeti, a miniszter­­elnök legutóbb már kifejtette a magyar kor­mány álláspontját, amely abban áll, hogy az ország újabb jóvátételi fizetésekre nem ké­pes és hogy ebbeli kötelezettségeinek már bő­ven eleget tett annak az értéknek a szolgálta­tásával, amit az elcsatolt területeken levő ma­gyar állami javak jelentenek és azokkal a pénzbeli és természetbeni szolgáltatásokkal, amelyeket részben a múltban teljesítettünk, részben az 1924-ben létesített megállapodás értelmében 1943. év végéig teljesítünk. A békeszerződésből folyó egyéb pénzügyi köte­lezettségek likvidálásának tekintetében a kor­mánynak az az álláspontja, hogy szívesen veszi a békeszerződéssel kapcsolatos függő kérdések rendezését, de nem tartja lehetsé­gesnek, hogy ebbe a rendezésbe azokat az ügyeket is belevonják, amelyek tárgyalása akár az úgynevezett vegyes döntőbíróságok elé, akár más, a békeszerződésben megállapí­tott fórum elé tartozik. A függő kérdések rendezését illetően — amely ezekre a már tárgyalás alá vett és továbbra is a rendes után lebonyolítandó ügyekre nem terjedhet ki — a kormány olyan megegyezésre kívánna jutni, hogy a Magyarországot terhelő kötele­zettségek teljesítése olyan időpontban történ­jék, amikor a jóvátételi annuitások fizetése már véget ér, vagyis 1993 után. Magyarország semmivel sem tartozik A külügyminiszter után Baracs Marcell szó­lalt fel. A jóvátételi kérdés lényege abban van, vájjon jogilag el volt-e intézve jóvátételi kötelezettségünk az 1924-ben létesített meg­egyezéssel, vagy sem. Az a meggyőződése, hogy az 1924. évi megállapodást a jóvátétel végleges elintézésének kell tekinteni. Ebben a tekintetben írtal a trianoni békeszerződés 163. cikkére, amely szerint a jóvátétel ösz­­szege csak egyszer állapítható meg és a 164. cikkre, amely szerint az egyszer már meg­állapított összeg többé hátrányunkra nem változtatható meg. De nem emelhető a jóvá­tétel összege azért sem, mert az 1924-ben lé­tesített megállapodás azok érdekeinek figye­lembevételével és védelmére történt, akik az úgynevezett népszövetségi kölcsönt nyújtot­ták. A jóvátétel kérdésében nagyobb nyilvá­nosságot kíván. Meg kell érlelődnie a köz­véleménynek, hogy az ország egységesen lép­hessen fel az általános érdekek védelmében. Kállay Tibor azt fejtegette, hogy szeretné, ha a külpolitikát fokozottabb mértékben ál­lítanák a közgazdasági érdekek szolgálatába. Lakatos Gyula szintén a jóvátétel kérdésé­vel foglalkozott. Hangsúlyozta, hogy jóvá­tételi számlánknak van követes oldala is. Ezen az oldalon javunkra írandók mindazok az állami javak, amelyeket az elszakított, területekkel az utódállamok megszereztek. Ezeknek a cédáut javaknak az értéke több­­milliárd aranykoronát tesz ki. Ha ezt figye­lembe vesszük, akkor Magyarországnak már nem marad fizetni valója. Fölszólalásának indoka tulajdonképpen azokban az újság­hírekben van, amelyek szerint a jóvátételi kérdést az optánsügyből származó követelé­sekkel akarják összekapcsolni. Ehhez a hi­hetetlennek látszó állásponthoz, amelyet Románia vetett fel, állítólag Szerbia, sőt Csehország is csatlakozott, noha ennek az utóbbinak egyáltalán nincs jóvátételi igénye. Az álláspontnak jogi abszurditását nem is kell vitatni, mert hiszen magánosok követe­léseiről van szó, amelyekkel szemben a ma­gyar állam adósságait nem lehet beszámí­tani, másrészt a jóvátétel hitelezői csak ki­csiny részben az utódállamok, tehát a kom­penzáció az összes többi jogosult államok kifejezett beleegyezése nélkül nem is kép­zelhető el. Kenéz Béla a jóvátétel döntő­­jelentőségű kérdése mellett rá akarja irá­­nyítani a figyelmet arra, hogy az úgyneve­zett utódállamok a kisebbségi jogvédelem biztosítása ellenében kapták meg a nekik juttatott óriási területeket. Ezzel szemben tudjuk, hogy ezeket a kisebbségvédelmi szerződéseket állandóan lábbal tiporják. Akik nálunk demokráciát követelnek, gon­dolják meg, hogy abban, amit az utódálla­mok részéről tapasztalunk, kifejezésre jut az igazi antidemokrácia. Peyer Károly szólalt fel ezután. Az újság­hírekből azt veszi ki, hogy román részről olyan törekvés mutatkozik, amely az optáns­ügyből származó fizetési kötelezettségeket összeköttetésbe akarja hozni a jóvátétellel. A maga részéről is a leghatározottabban elítéli ezt a törekvést. Ami a revízió kérdését illeti, a szociáldemokrata párt ebben a kérdésben a népszavazás alapján áll. Az ország demokrati-­ kus átalakítását sürgette, mert ha eredményes külpolitikát akarunk folytatni, ki kell küszö­­­bölnünk a »belpolitikai téren felmerülő üt-­ közőpontokat. Szükségesnek tartja a külkép-­ viseletek átszervezését, amelyeknél gazdasági szempontoknak kellene érvényesü­lniök. Bogya János szerint tévedés azt gondolni, hogy az államok külpolitikája világnézeti ala­­pon mozog. A külpolitikát mindenütt a nem-,­zeti érdekek szempontjából intézik. A kül­földi államoknak nem az a fontos, hogy mi­lyen belpolitikai berendezkedés van nálunk. Nemzeti érdekek szabják meg, hogy a kül­földi államok Magyarországgal szemben mi­lyen magatartást tanúsítsanak. Senki sem fog lemondani nemzeti érdekeiről csak azért, mert Magyarország átalakítja belső politikai rend­szerét. W­O PI ANO * nem sejdíthetnek semmit. A járókelők amúgy is szoktak ... Belép a kis erdőbe. Tizetöt, húsz lépésnyire. S ott a bokrok között leguggol. Hahó! A guggoló em­bert egy másik ... Jobb, ha lefekszik. Mintha fáradt volna. Akkor aztán nincs az a vigyázó szem. Azonban, ha valaki már történetesen a közelbe szuszog? ... Legjobb, ha a bugyellárist beteszi a ta­risznyába s mintha abban vizsgálódna: „Van-e még egy kis harapnivaló? .. Péter talált egy alkalmatos kis bokrot. Körülnézett. Senki. Na, most! Jobbke­zét beeresztette a tarisznyába. Próbálko­zott a bugyelláris nyitjával. Forgatta, nyomkodta. Hm. Úgy látszik, egy kissé mesterséges a závárzata! Na, nem baj. Ott a másik keze, így már igen ... — Talán­ tán madár van benne? A Kevi sógor volt, ki, hogy Pétert utolérje, fölkapott egy kocogó kocsi ol­dalára. Péterben megállt az ütő. Elfehéredett. A sógor megdöbbent. — Csak nincs valami bajod? Péter egy kis erőre kapott. Jobb tenye­rével végigsimitotta a fejét . . — A fejed? .. . Péter ráhagyta: — Az — Hát ebbe a kutyamelegbe . .. Az­tán olyan nyargalvást... Most jó volna egy kis víz . .. Péter felkönyökölt s szemeivel végig­­vasvillázta a sógort. Majd hirtelen észbe kapott. Még észreveszi a sógor, hogy ha­ragszik s aztán kalkulálni kezd. Mit akart itt a Péter? Két keze, két szeme a tarisznyába__ Még kitapogatná! No, nem tapogatja. A sógor letérdelt Péter mellé s gom­bolni kezdte az etikéjét a végből, hogy a levegő jobban hozzáférkőzhessen a mel­léhez. A tarisznyát is megfogta. Útban volt. Le akarta venni. De Péter erre hir­telen jobban lett. — Semmi, — mondta. — Egy csep­pet szédültem, de már elmúlt. S cihelődni kezdett fölfelé. A sógor segédkezett. — Tudok én magam is! — mondta Péter. — Jobb volna pedig még egy cseppet, — ajánlotta Péternek — olyan fakó a színed... — Nincs már nekem semmi bajom! — Ha volna egy kis viz ... Talán va­lamelyik kocsin ... Ha viz nincs, hát bor... Mer ilyen esetben a bor is jó! S addig nem lehetett a sógorral birni, míg egyik falubéli gazdától el nem kérte a kulacsot: — Elszédült... Hát egy kis ital.. . S megbiztatta Pétert: — Igyál . .. Na, még! A sógor aztán, hogy az ital vágásáról meggyőződjék, vájjon használhatós por­téka-e a szédülés ellen, a maradékot ki­­kortyogtatta. Az útt további részen a sógor tartotta szóval Pétert. A napszámokról érteke­zett. A nehéz sorról. Milyen kutyavilágot teremtett ez a háború?! Ki köti be en­nek a végét!? A gátoldalnál, ahol Péter elvált, a só­gor még adott •'-y—két jó tanácsot a szédülés elleni — Egy deci pálinkába két girizd per­gelt fokhagymát... Vagy három piócát teszel a nyakadra ... No, aggy Isten! F­ellépett. Péter is nekilódult. A Bodri ott hasalt a küszöbön. Hogy a gazdáját észrevette, vakkantott, amire a Julis is kinézett az ajtón. — Jó elmaradt kend! — fogadta a Julis. Péter belépett a házba. Julis utána. Na, most már hát ez a leány ... Ejnye, micsoda nesszel kellene kiküldeni? ... Julis segített rajta. — Főzzek egy kis lebbencslevest? — Főzzél! Julis kifordult. Péter most már, hogy egyedül volt a házban, elővette a bugyellárist Végre! Megforgatta. Na, nézzük, mit rejtegetsz? S ha most a Julis benyitna? .. . Hátát nekivetette az ajtónak s fölpat­­tantotta a bugyelláris zár­ját... Összehajtogatott ujságpapiros volt benne. Amig szétterítette belesápadt. Egy vékony kis reménysége maradt. Hátha valami titkos rubrikája van?!... Nem volt. — Hát ezért főtt az én fejem? ... Ezért a rongyért loholtam akkorát? . . . A vedlett öreg jószágot úgy odavágta a szoba földjéhez, hogy csak úgy koppant. De biz még rá is taposott a csizmája sarkával, amivel aztán agyontaposta az után fölépített kivánatos szép, álmait is. A miniszterelnök felszólalása . Végül Bethlen István gróf miniszterelnök reflektált a felszólalásokra. Azt hiszi, hogy a mai általános európai helyzet nagyon meg­nehezíti a jóvátétel kérdésének hatalmi dön­tésekkel való elintézését. A fejlődés iránya az volt, hogy a reparáció kérdését német viszony­latban is fokozatosan elvonták a békeszerző­désben megállapított tényezők hatalmi szférá­jából.­­ A nagyhatalmak belátták, hogy ezeket a kérdéseket nem lehet hatalmi szóval elin­tézni s ezért maguk ül­tek le Németországban a tárgyalóasztalhoz a jóvátétel kérdésének békés elintézésére. Ha arra kerülne a sor, hogy a magyar jóvátétel ügyével megint a jóvátételi bizottságnak kellene foglalkoznia, ez olyan visszaesést jelentene a Briand és Stresemann által inaugurált békés politiká­ban, amelyet a világ közvéleménye nehezen értene meg. A külügyminiszter fejtegetései tiszta képét adták a magyar kormány állás­pontjának, amelyet nem lehet merev állás­pontnak tekinteni, ha az ország gazdasági helyzetét és az ennél a kérdésnél irányadó jogi szempontokat figyelembe vesszük. A ma­gyar álláspont megbízja, sőt megkövetelné a nyilvánosságot A kormány is azt óhajtaná, hogy a jóvátétel körüli tárgyalásokat nyilvá­nosan folytassák. Sajnos, már a német jóvá­tételi tárgyalások is szigorúan bizalmas jelle­gűek voltak és ez az elv érvényesül a most folyó párisi tárgyalásnál is. Ez teszi lehetet­lenné, hogy a magyar kormány a közvéle­ményt részletesen tájékoztassa, bár a magyar álláspont csak nyerne erősségében, ha a köz­vélemény ismerné azokat az érveket, amelye­ket a magyar kormány a tárgyalásoknál ér­vényesít. Ismételten hangsúlyozza, hogy a magyar kormány szilárdan kitart álláspontja mellett és nem hajlandó jogosulatlan követe­léseket honorálni. Ha a közvélemény csak kissé bízik abban, hogy a magyar kormány kitart álláspontja mellett, akkor a riasztó hí­resztelések komolyan nem nyugtalaníthatják gazdasági életünket.­­ Azt is hangsúlyozni kívánja, hogy az op­­tánsügy és ehhez hasonló természetű más kártérítési ügyek bevonását a jóvátétel kér­désébe lehetetlennek tartja, mert itt a kül­földi államok magánfelekkel állanak szem­ben s a magyar kormánynak magánfelek követeléseiről nincs is joga lemondani. Kü­lönben felelősséggel tartoznék a magánfelek­kel szemben és kártérítési pöröknek tenné ki magát. A békeszerződés megváltoztatását je­lentené, ha megfosztanák állampolgárainkat a békeszerződésben biztosított ama joguktól, hogy igényeiket a vegyes döntőbíróságok előtt érvényesíthessék, amit a békeszerződés számunkra úgyszólván egyedül előnyként biz­tosított. Furcsa magyarázat a titkos válaszlásról­ ­ Többen kapcsolatba hozták a külpolitika sikeres folytatásának lehetőségét bizonyos belpolitikai átalakulások szükségességével. Hangsúlyoznia kell, hogy felfogása szerint minden magyar embernek az volna az igazi kötelessége, hogy azt a propagandát, amely Magyarországot minden jogos ok nélkül feu­dális, reakciós országnak akarja feltüntetni, viszonyainkról adott helyes tájékoztatással ellensúlyozza. A külföldi propaganda elősze­retettel hivatkozik éppen magyar közéleti személyiségek olyan nyilatkozataira, amelyek hátrányos színben tüntetik fel a magyar po­litikai viszonyokat. Ha az ellenünk irányuló propaganda azzal a jelszóval dolgozik, hogy itt feudalizmus és reakció van, ezzel szemben azt kell megállapítani, hogy ez egyszerűen nem igaz. Az általános választójog követelé­sét nem lehet azonosítani az alkotmányosság követelésével. Kossuth Lajos liberális poli­tikus volt, igazán diktátora volt az ország­

Next