Magyarság, 1929. október (10. évfolyam, 222-248. szám)

1929-10-01 / 222. szám

8 MOSZKVA PÁRISBAN A MODEMN POKLOK MEMEKÜLTJEI in. Páris, szeptember hó (A Magyarság párisi tudósítójától.) Foch marsall, kinek posztumus könyvére most je­lenik meg Clémenceau válaszkötete, har­madéve, a marokkói háborúkor láttam utol­­szor. Naip-nap után Abd-El-Krim újabb hadisike­reiről számoltak be elképedve, fogcsikor­gatva a lapok; a parlamentben zajos vádak emelkedtek és a „Conseil Supreme de la Guerre“-t rendkívüli tanácskozásra hívta egybe Foch, a vezérkar főnöke. Mindez a leg­nagyobb titokban történt, de a szerkesztősé­gekben Liautey visszahívásáról suttogtak és az École Militaire muzeális ágyukkal díszes bejáratánál csomóba verődtek riporterek, fényképészek, mikor a marsall hatalmas autója hangtalanul végigsuhogott a széles, homokos útón és odakanyarodott a kapu elé. Vakmerész rip­orterálom, szóbaállhatni a le­gendás hadveztővell... Átellenben, történetesen, egy ócska autó­taxi állongott. Kopott bőrkabátban a soffőr feszes vigyázz-állásba merevedett és katoná­san odaköszönt a kilépő hadvezérnek. Foch gépiesen emelte kesztyűs kezét tölgyleveles gyépi­jéhez, de hirtelen megtorpant, ahogy a soff­őrre tévedt a szeme. — Honnan ismerem ma­gát? — szólt oda a soffőrnek. — Hiszen nem járok taxin! — A harctérről, Monsieur le Maréchal — válaszolt a hozzálépő seregverőnek a soffőr. — Engegaard ezredes vagyok. A marsall kezet szorított vele és névjegyet húzott ki a tárcárjából — Keressen fel holnap délelőtt... Aztán, reánk ügyet sem vetve, eltűnt a kapuboltozat alatt és az ócska taxi is elro­bogott, mire szóbaállhatunk volna vele. A kozekezredes libériá­ban, A TÁNYÉRMOSOGATÓ GRÓF, A MINISZTERBŐL LETT ÜZLETEMBER ÉS A HERCEG­NŐ, AKI GYÖNGYÖKET ESZIK Hogy egy svédneves orosz ezredes Paris­ban, mint taxisoffőr keresi kenyerét, abban nem láttunk semmi meglepőt. A menekült orosz arisztokrácia szine-java, a császári gárda virága húzódik meg a szajnaparti Babylon tömkelegében. A legendás kozákok tatárképü ezredparancsnoka portáslibériában nyitogatja, levett kalappal, a szárnyasajtót Boué Fréres női divatterme előtt; személye ismerősöm a volt miniszter, ki egy körúti restaurantban tányért mosogat este hatig, de vacsora után feketébe öltözik és kegyel­mes urnak tituláltatja magát és ismerek egy daliás grófot, ki nappal pincemester egy nagy hotelben, este pedig csodás (bár tizen­­két esztendős) frakkjában ugyan a hotel tár­salgótermeiben vendég. Az inggombjai igaz­gyöngyök: többet érnek, mint amennyit hó­napok alatt megkeres. De ezek az utolsó ék­szerei, ezeket nem adja el. Mailie Campinchi legszenzációsabb váló­pere egy orosz hercegnő démoni szeme miatt indult meg; egy másik rangtársnője, miután már a betegápolásban, a divatszakmában és néhány más pályán megpróbálkozott, Mme Ziziane név alatt a filmen debütál (Ravel nagy Récamierfilmjében nem mindennapos élethűséggel személyizett egy francia arisz­tokratanőt, kit vesztőhelyre hurcol a forra­dalom), míg egy harmadik hercegnő Páris egyik Superclass-hoteljében lakja a legszebb appartementet. Ez utóbbi egy szál rongyos szoknyában menekült át tizenegy éve a finn határon, de a tépett inge alatt csoda fehér testén hordta valamennyi ékszerét. Mondják, hogy még csak a harmadik collier-nél tart ma is: hátravannak még az összes brilliáns­­solitairek. Amíg azt meg nem eszi mind, ad­dig nem kell az éhenhalástól tartania. Kokov­­coff grófnak sem, ki egyik párisi nagybank vezérigazgatója, mint ahogy a bakui nagybir­tokos Nobel is Páris legismertebb üzletem­berei közé tartozik és (hogy csak egy szem­betűnő példát említsek) Avenue de l‘Opera legismertebb és legluxuriózusabb férfiszabá­száról, Kalináról is aránylag kevesen tudják,­ hogy valaha Szentpétervárott a cár udvari szabója volt. A BRIGABÉROS ÉLET­REGÉNYE Ezek a szerencsések, az alkalmazkodni tudók, a legnagyobb vitalitásunk — bár ha közelebbről ismerjük őket, boldog ember egy sincsen közöttük. De vannak boldogtalanab­bak, akikről senki sem beszél. „Henye sem­mittevői a kapitalizmusnak“, kiknek szá­mára nincs hely a „dolgozók Oroszországá­ban“, a munkásédenben — kinek jutna eszébe, hogy a gyárakban, a bányákban kell keresni őket vagy Renaultnál, Citroennél, ahol haladó láncon futnak a készülő gépré­szecskék és kronométer ellenőrzi, hogy hány másodpercig maradhat egy-egy munkás mel­lett a darab, hogy annak egy szempillantás­­nyi ideje se múljék kihasználatlanul. Nem tudom, hogy a moszkvai bozontos „tovariscs“ is így beletalálná-e magát egyszeriben vala­mely „parazita“ bankvezér munkakörébe, ahogy ezek az exburzsoák megtanultak futni a lánc után. És mégcsak nem is sztrájkolnak soha ... A kozákok brigadérosával is itt a brillan­­courti bűzös gyárudvar hulladékhegyei kö­zött ismerkedtem meg. A kurta ebédszünet­ben volt. A többi munkás mind szerteözön­­lött szomszédos kurtakocsmákba, ez az egy valami salak­kupac tetején a zsebéből elő­rántott szalonnai hajat kezdette rágcsálni. Kérdésemre, hogy miért nem megy ő is a többivel, nyíltan, nyugodtan felelte: — Az más. Nekem két gyerekem van, mind a kettő beteg; 800 frankot keresek ha­vonta, abból 280 a szobabér, húsz a vasút, 500-ból kell hármunknak megélnünk, gyógy­szert és orvost fizetni. Később megismerkedtem a szobával, a gyermekekkel és a brigadéros volt fegyver­társaival és alantasaival is. És megismertem az élete történetét. A már nem fiatalember valaha a kozákbrigád legbélcegebb tisztje és a háborúban parancsnoka volt. Vagyonos szülők gyermeke, már fiatalon szerelmi há­zasságra lépett egy művelt s jómódú úri­­leánnyal. Különben az arisztokrata orosz tisztek fényes és­­idám életét élte és éppen 1914 elején egy távoli rokonától váratlanul ismét hatalmas vagyont örökölt. Azután ki­tört a háború, a tiszt (kérte, hogy ne írjam ki nevét) ezredes lesz, brigádot vezérel, vak­merő, mint a boldogok, akik bíznak jó csil­lagukba, érzik minden erükben a lüktető életet s el nem képzelhetik, hogy bajuk is eshetik. Bravúrokra szomjasan, messze el­hagyja csapatát, foglyul esik. Három évet tölt osztrák fogságban: a bolsevizmus dere­kán ér haza. Nagynehezen lel nesére s gyer­mekeire, telve van gyűlölettel a proletár­­cezárizmus ellen s áhitja az alkalmat, fegy­vert fogni ellenük. Hall Denikinről, bölesük­ről s családostul odaigyekszik. — Ekkor érte a legnagyobb csapás. Nejét háborús ínség, várakozás, bizonyta­lanság, holtnak hitt férj, politikai lázálmok teljesen hisztérikussá tették, s a forradalmi hullám magával sodorta egészen. Gyermekei­ről tudni sem akar többé: nincs többé csa­lád, minden gyermek legyen az államé! A hívő orthodox, a húsz évig hű hitvestárs, félőrült petroleuse lesz, szabadéletű nő, ki végül beleszeret egy nála jóval fiatalabb ka­landor félgyermek népbiztosba, azt követi városról-városra, mint agitátornő. Férjének a saját felesége feljelentése elől kell menekül­nie. Két apró gyermekkel és paralitikus sógo­rával tenger­szenvedés, bujdoklás után jut el nagysokára Déloroszországba az egykori ko­zák ezredes. Wrangellel harcol, s a Wrangel expedíció összeomlása után újra kezébe veszi a vándorbotot. A montrouger szobája egy szörnyű dohos, sötét verem. Oly alacsony, hogy a magas­­növésű tiszt csak lehajtott fővel tud benne megállani. A falakról hull a vakolat és hosszú könnybarázdákban csorog rajtuk végig a ta­lajvíz. A két gyermek 7 és 10 évesek. A ru­hájuk: rongyos ing, az arcuk kék, a karjuk, lábuk nyomorék, mindketten csonttuberkuló­tikusok. — Nyaralniok kellene a tenger mellett. — ** mondja az apa — de hetek óta a szobából sem mehetnek ki, nincsen mit felvenniük. Én a kezüket néztem borzadva: mintha tyúkszemekkel lett volna tele ... — Fagydaganatok, — magyarázza az ap­juk. — Még a télről maradt, úgy látszik nem múlik el. Idén förtelmes hideg volt, és itt nem lehet fűteni. Akkor magam is beteg vol­tam, nem tudtam munkába járni. NÉGY ASSZONYÉLET MOSZKVÁTÓL PARISIG A mérnököt a brigadéros útján ismertem meg. Mellette dolgozik ugyanazon a láncon, ugyancsak havi 800 frank keresetért. Hisz ez nem is volna oly kevés, de ő is családot tart el. (Mintha ezek az emigrál­tak akarnák levezekelni, hogy a bolseviki­ káté nem ismer kötelezettséget asszony és gyermek iránti­ ... Ez három nővér volt: magasrangú hi­vatalnok leányai. Az egyik egy ezredeshez ment nőül, a másik egy korvettkapitányhoz, a harmadik egy mérnökhöz. Az ezredest és a tengerésztisztet 1918-ban bestiálisan agyon­­kánozták, mint ellenforradalimárokat, a cseka­­ügynökök. A nagymama és a három özvegy a harmadik nő hírt nem hallott elveszett férjéről, gyermekeikkel ki tudja milyen szenvi vedések árán érték el Denikin táborát. Ott a tengerész özvegye és az egyik gyerek meg­halt kiütéses tífuszban. Micsoda Odisszeán ment keresztül kilenc esztendő alatt a három asszony és a három gyerek, míg szennyen, nyomoron, üldözöttségen, betegségeken át el­jutottak járásig, ember nem fogja megtudni soha. ők maguk nem tudják elmondaai, amit tördékesen hallok tőlük, olyan, mint a láz­betegek riasztó, összefüggéstelen álmai. Párosban már napok óta éheztek. Agg asz­­szony és kis gyermekek a Halles-ok kövein éjszakáztak szalmába tekerten és újság­papírba, mikor (hihetetlen csod­a) véletlenül beléjük bottlott a férj, a sógor, a nő! A mér­nök, akinek szintén sikerült megszöknie a bolseviki pokolból, és itt az autógyárban dolgozott mint munkás. Nejét, anyósát, sógor­nőit, gyermekeit régen halottnak vélte. Most ő tartja el valamennyiüket. De már munkát talált az egyik nő is és a másik is kigyógyult annyira, hogy kereshet. A két gyerek idén már a lyceumba járt. Nagyon boldogok, tiszta ruhájuk van és mindennap kapnak ebédet... Benedek Károly Magyarország szabadkőművesei is résztvettek a „nemzetközi nagy­vezér“ megválasztásán Amsterdam, szeptember hó A holland főváros falai között e napok­ban egy érdekes kongresszus zajlott le. Hu­szonkét állam — köztük Csonka-Magyar­­ország — szabadkőműves nagypáholya kül­dötte el Amszterdamba képviselőit, hogy részt vegyenek az európai Szabadkőműves Liga kongresszusán és asszisztálhassanak a nemzetközi nagyvezér megválasztásánál. A szabadkőműves páholyokról az utóbbi időben nem lehetett sokat hallani. Éppen ezért meglepő volt, hogy az amszterdami kongresszuson az európai nagypáholy ve­zére, a bázeli Uhlmann dr. mégis hatalmas beszámolót tudott tartani a szabadkőműves nagypáholyoknak a legutóbbi évek alatt ki­fejtett munkkásságáról. Itt tudtuk meg azt is, hogy Csonka-Magyarországon a szabad­kőműves nagypáholy továbbra is él és­­ virágzik, mert hiszen abban a könyvben, amit az európai Szabadkőműves Liga rövi­desen megjelentet s már nyomda alá is adott, nagyon sok szó esik a csonka-magyar­országi szabadkőműsség munkásságáról is. Nem kevesebb, mint hatszáz szabadkőmű­ves páholytag jött össze az amszterdami kongresszusra. Egész csomó összejövetelt tar­tottak s ezeken az öszejöveteleken a fő cél mindig az volt, hogy a különböző nemzeti­ségű szabadkőművességet a maga­ maga szer­vezetében megerősítő határozatokat hozza­nak. Nem princípiumok és elméleti megálla­podások voltak ezek. Ellenkezőleg a szabad­kőműves páholy nagyon ügyel arra, hogy csak olyan határozatokat fogadtasson el tag­jaival, melyek azonnal végre is hajthatók. Hatalmas beszámolót tartottak a cseh és lengyel szabadkőműves delegátusok is és je­lentették, hogy ezekben, a világháború lezaj­lása után született államokban is sikerült az európai Szabadkőműves Ligának egy igen je­lentős szervezetre szert tennie. Különösen a cseh szabadkőművesek hangoztatták Amszter­damban, hogy a cseh szabadkőműves nagy­páholy Csehországban milyen nagy befolyás­sal bír. A lengyel, a spanyol, az olasz és a szerb szabadkőműves nagypáholyok megbí­zottjai már nem látták a maguk helyzetét olyan rózsásnak, mint például a csehek, mert hisz ezek mindnyájan arról panaszkodtak, hogy ott — ahol diktatúra uralkodik — a sza­badkőműves nagypáholyoknak sok nehézség­gel kell megküzdenie. Természetesen, az amszterdami szabadkő­műves kongresszus programja nem csak ta­nácskozásokból állott. Egymásután követ­keztek a titkos és nem titkos vacsorák, a szertartásos és az olyan kirándulások, me­lyekre a külföldi szabadkőműves delegátusok a maguk hölgy-hozzátartozóikat is elvihet­­ték. Rendeztek az amszterdami Muzicklyceum dísztermében egy díszhangversenyt is, hol csak azok jelenhettek meg, akik a szabadkő­műves páholyok titkos jelvényei felett ren­delkeztek. Bennünket legjobban a nemzetközi nagy­vezér választása érdekelt. Sikerült megtud­nunk, hogy a háború előtti szertartások és cifra rítusok egész tömegének alkalmazásá­val végbemenő nagyvezér választás egy va­sárnap délelőtt lesz, az erre az alkalomra szabadkőműves-templommá átalakított am­szterdami Concertgebouw palotájában. S mikor vasárnap délelőtt, a kora reggeli órában a fényes nagyvezéri avatásra siet­tünk, a kíváncsiságunkat egyáltalán nem bántuk meg, mert hisz — átharcolva ma­gunkat a szabadkőművesek szigorú kordon­ján, az ősrégi amszterdami koncert­teremre reá sem tudunk ismerni, a szabadkőművesek munkát és költséget nem kimélve,­­ való­ban templommá alakíttatták át. A falakat dús lepel takarta, a szabadkőműves ornátus­­ban szereplő vezérek közül pedig a kéznél volt minden cifraság, hogy a régi ceremóniák legszigorúbb betartásával mehessen végbe ez az Amszterdamban eddig még soha nem látott ünnepség. A nagyteremben többszáz le­igazoltatott szabadkőműves-páholytag szó­i szorongott, kikre szemmel láthatólag mély ha­tást tett a nemzetközi nagyvezér-választás. Magát az avatási szertartást a németalföldi páholy nagymestere végezte, neki azonban a külföldi szabadkőmű­ves-nagypáholyok nagy­mesterei vagy erre az aktusra az egyes sza­badkőműves-páholyok által külön felavatott megbízottak asszisztáltak. Az avatási cere­móniában részt vett a magyar szabadkőműves nagypáholy is. És 10 órától déli fél 2 óráig tartott a nagy­vezér-választás az amszterdami Concerts­gebouwban. A ceremóniák egymást váltogat­ták, úgy hogy a karneváli kép a szabadkő­művességtől távolállókat sem untatta. Oda­kint, az utcán azonban óráról-órára nagyobb tömeggé fejlődött a kiváncsiak sokasága, mert a holland fővárosban hire ment a nagy parádéval lefolyó nagyvezéri választásnak s ezért akarták a különböző szabadkőműves­­nagypáholyok nagymestereit szemtől-szembe látni. Maguk a szabadkőművesek ugyan nem­ szívesen vették a külvilág fokozódó érdeklő­dését, úgy hogy a nagyvezéri avatásról sietve távoztak el s még arra sem voltak kaphatók, hogy ezen a nekik oly nagyjelentőségű va­sárnapon, a holland fővárosban ebédeljenek. Külön villamosokat béreltek maguknak vagy pedig drága luxusautókban a közeli Zand­­voort-fürdőbe siettek s ott újra a zárt ajtók között s újra az előirt ceremóniákkal fo­gyasztották el az egyben bucsuzásul is szol­gáló kongresszusi ebédet. Besztery Ernő ­ Fizesse pontosan a rádió használati díját, különben az engedélyt visszavonják. 1929 október 1. kedd

Next