Magyarság, 1930. január (11. évfolyam, 1-25. szám)

1930-01-19 / 15. szám

19S0 janu2r 19, vasirnap A MAGYARSÁG MELLÉKLETE I Költészet és Irta. De Újabban megint szokásba jött elhunyt költőink egyéniségét és műveit elmekór­­tanilag, pszichiátriailag elemezgetni. Leg­utóbb két ilyen tanulmány is jelent meg; az el­yik Ady Endrét, a másik Arany Jánost analizálja. — Ma már nem igen lehet az ilyen próbálkozásokat az al­kotó szellemiség magasabbrendűsége cí­nén olyan mereven visszautasítani, mint valamikor például Péterfy Jenő tette Grünwald Bélának Széchenyiről szóló el­­mekórtani munkájával. Akkoriban tud­niillik az elmekórtan még meglehetős durva faragású bölcsőjében volt, míg ma már fölserdült, lélektudomány lett be­lőle, egyenrangú testvére a lélektannak. Ha tehát manapság valaki kellő felké­szültséggel pszichiátriailag vizsgálódik, ez alig jelent mást, mint behatóbb és az abnormis lelki jelenségekre is kiterjesz­kedő lélektani kutatást Ennek pedig az író egyénisége és alkotása is tárgya le­het. Minden azon fordul: van-e a pszi­­chiatemek kellő tudása és önmérséklete? Nem szimatol-e ott is abnormitást, ahol csak az átlagostól némileg elütő jellem­­tulajdonsággal áll szemben s van-e kellő tiszteletadása a génius­zözt? Boda István, a Magyar Pszichológiai Társaság érdemes főtitkára egy nagy és igen érdekes tanulmányban legutóbb Arany János egyéniségét és költészetét vette beható pszichiátriai vizsgálat alá. Tanulmányának főbb eredményeit azért ismertetjük, mert azok bizonyosan érde­kelni fogják a szélesebb körű nagykö­zönséget is. De nemcsak ismertetést adunk, hanem bírálatot is. Megvizsgál­juk, mennyivel vitte előbbre az Aranyra vonatkozó kutatást, miben van és miben nincs igaza?♦ Boda István előbb Arany egyéniségéről szól. Fölhasználja az idevágó egész iro­dalmat de ő maga is nagyon elmélyed a költő lelki világába. A lélektani és pszi­chiátria alapos tudást egyesíti az inten­cióival. Tanulmányának talán ez a legér­tékesebb része. Kutatásának sok értékes részleteredményére itt nem térhetünk ki, csak annyit emelünk ki belőle, mint újságot, hogy megdönti azt a közkeletű elmekórtan Szy Jenő felfogást, mintha Aranynak nem lett volna erős akarata. Igenis volt, de ez az akarat nem kifelé, hanem befelé irányult. Ez a tépelődő, problémákban vergődő, érzékeny lélek kifelé az energiátlanság képét mutathatta, de viszont az önfegyel­mezést valóságos művészetté emelte és mi más ez, ha nem az akarat diadala. Minthogy azonban az örökös belső küz­delem minden energiáját kimerítette, ki­felé ebből az akaratból csak a pedáns kötelességtel­jesítésre és eseményeihez való kitartó ragaszkodásra jutott. Boda István egyéniségvizsgálatának végső eredménye különben az, hogy: ,,a költő (Arany) egész lelki világának leg­mélyebb jellemzője egy gyökerében soha meg nem változtatható (legfeljebb nagy önuralommal és egyre sikeresebben el­elfojtott) mély sajátság, a benyomások iránt való túlságos érzékenység (hyper­­sensibilitas).“ — „Kétségtelennek kell mondanunk, hogy költőnk esetében nem szerzett, de veleszületett (öröklött) ide­gességről van szó.“ A részletes lélekanalízist végül a követ­kezőkben összegezi: „Arany benső, lelki fejlődésére vonatkozóan eddigelé általá­ban két felfogás érvényesült az irodalom­ban: a Riedlé és a Dóczyé. Arany élete némely lélektanilag feltűnő mozzanatá­nak vizsgálata, továbbá a levelezéséből elénk bontakozó egyéniségfejlődés elem­zése és megkísérelt rekonstruálása alap­ján igazolhatatlannak kell ítélnünk az Aranyt bár tragikus hősnek mondó, de igazában csupán küzdelemre képtelen, élete végéig megtört, akaratgyenge, szen­vedő embernek elénk állító Richl-féle fel­fogást. Arany veleszületett idegbaján, nagy küzdelem árán bár, végül is, bizo­nyos értelemben, győzedelmeskedni tu­dott, amint ezt különben egész öregkori költészete is tanúsítja. — Ez az eredmé­nyünk, első pilanatra Dóczyt látszhatnék igazolni, aki Aranyt olyannak állítja elénk, mint aki idegbajából 1861-ben már teljesen kigyógyult. Azonban ez az ítélet is helytelen: Arany idegbajának némely külsőleg feltűnő és bensőleg is igen gyötrő tünetét legyőzte ugyan, de bajából ki nem gyógyult (ki sem gyógyulhatott). Így idegbajának tünetei csupán átalakultak, mássá változtak. Egy merevítő máz, egy különös fedőréteg borult a belülről örökké nyugtalannak maradt, de a fedő­réteg merevsége alól fellázadni immár kevésbé tudó mély érzékenységre, inger­lékenységre, elégületlenségre. A neurózis elsődlegesebb reakciós tünetei (hipochon­­driás gondolatok, a kedélyi élet külsőleg is feltűnő zavarai, a lelkesültség és a csüggedés periodikus váltakozásai stb.) eltűntek, hogy helyüket lassanként egy viszonylag békésebb, nyugodtabb, má­sodlagos reakciós állapot foglalja el Ám ez a reakciós állapot is neurotikus álla­pot, amelynek jelemző vonásai között ott találjuk a magába gubózó „autista“ zár­kózottságot, a mélyről (alkati mélység­ből, le nem győzhetően) fakadó nagy ér­zékenység és ingerlékenység leláncolására magára erőszakolt közönyt, egy eszmény­világhoz való görcsös, megrendíthetetlen, néhol pedáns ragaszkodást, az önmaga képzelt kisebbértékűségével való rezignált leszámolást, a külső viselkedés némely szelíd különösségét stb. Az „elsődleges“ tünetekből e másodlagos állapotba azon­ban nagy és gyötrő emberi küzdelem ve­zet át. Küzdelem, amelyből az emberi és egyéni nagyság képe is felénk sugárzik és amelynek sikerében a nagy és nemes személyiség akarata segíti győzelemre az élő szervezetben ezúttal szerencsére eléggé erős rezignációs képességeket.“ ... Itt álljunk meg egy két pillanatra. Itt kénytelenek vagyunk ellentmondani Először is: nagy túlzásnak tartjuk, sőt igazságtalannak is, Boda Istvánnak Riedl Frigyesről mondott ítéletet. Hogy e kitűnő esztétikusnak legnagyobb életmun­kája: Aranyról adott lélekrajza igazol­ha­tatlan. Miért? Mert Riedlnek véletlenül a tolla alá került egy végig nem gondolt mondat, az, hogy Arany „egy belső tra­gédia hőse volt.“ — Igaza van Boda Ist­vánnak: Arany nem tragikus hős, nem bukott el, ellenkezőleg kiharcolta a győ­zelmet a sok belső küzdelemben.,Riedl Frigyes nem gondolta jól meg, mikor le­írta e mondatot, de olyan igaz és mély, egész életrajzot adott különben a költőről, melyről egy más helyütt Boda István is elismeri, hogy eddigelé senki sem férkőzött közelebb Arany lelkéhez, mint ő. Így is van. Boda István nem tud a maga lélek­tani és pszichiátriai elemzésével olyan lé­nyeges jellemvonását felkutatni a költő­nek, melyet Riedl már észre ne vett volna és a maga nyelvén ki ne fejezett volna. Mert ne felejtsük el: Riedl esztétikus volt és ilem pszichiáter. Ő nem használ pszi­chiátriai műszavakat, nem beszél autiz­­musról, komplexusokról, lelki elfojtásról, stb., de azért époly jól ismerte Aranyt, a túlérzékeny lápvirágot, mint most Boda István. Boda István engem azzal tisztel meg, hogy nevemet Riedl mellett említi. Igaz ugyan, hogy ha Riedlnek Aranyról adott lélekrajzát igazolhatatlannak tartja, az enyémet meg tanulmánya során többször tévesnek mondja. Lássuk hát, hol a téve­dés? Mindjárt ki fog tűnni, hogy Boda István engem alig érthető módon félreér­tett. — 1924-ben egy kis tanulmányt ír­tam Arany neuraszténiájáról, melyet a nemrég megjelent Arany-kötetembe is felvettem. Arany életrajzi adatait, főleg leveleit összevetve neurológiai ismerete­immel s főleg a nagy Jendrassik kiváló tanítványának, a jelenleg Svájcban élő Kollarits professzornak „Idegesség és jel­lem“ c. szép könyvére támaszkodva, arra az eredményre jutottam, hogy „Arany neuraszténiás habitust hozott magával a világra s neuraszténiája az ötvenes évek közepe táján kifejezett betegségi tünetek­ben, évekig tartó idegbajban nyilvánult“. Vagyis nem volt egész életében gyógyí­tásra szoruló idegbeteg, csak az ötvenes években. — Igen, mert aki neuraszténiás alkattal születik, mint Arany is, az még nem szükségképpen beteg is. A neuraszté­niás jellemalkat, mint az idegrendszernek veleszületett, öröklött tulajdonsága, csak a fokozott ingerlékenységet, érzékenysé­get, a benyomásokra erősebben reagáló képességet jelenti, tehát­ egyáltalában nem anomália, nem betegség, sőt ellenke­zőleg olyan értéktöbblet, olyan készség, ami­­nemcsak az egyes ember fokozott mérvű termelő-, alkotóképességének, ha­nem egyszersmind az emberiség előreha­ladásának is a feltétele. A boldogult Jendrassik professzor szokta volt mon­dani előadásain: „A neuraszténiások a világ fáklyavivői!“ — Lehet-e ezt a mon­datot úgy érteni, hogy a világot az ideg­betegek viszik előre? Ugy­e nem. Jendras­sik­nak sohse jutott volna eszébe, hogy a neuraszténiás jellemalkatot, aminő az Aranyé volt, betegségi állapotnak mondja. Anomália csak akkor válik a neuraszté­niából, ha kedvezőtlen körülmények ha- Tódor írta: Szamovolszky Miklós Tódor bölcsője valahol Márm­arosban, egy eldugott kis rutén faluban ringott. Öt-hat éves koráig nem is hallott ma­gyar szót és azután is legfeljebb csak akkor, ha apja néha nagy könyörgésre felvette maga mellé a szekérre s elvitte hetivásárra Husztra, vagy Mármaros­­szigetre, ahol magyar gyerekekkel össze­akadhatott. De zsupfedeles kis házuk alacsony szobájának falán, a Krisztus-kép mellett, ősidők óta ott függött szép, színes keret­ben nagy Rákóczi képe. S a kis Tódor édesapja meséiből hamar megtanulta, hogy kit ábrázol az a széprámáju kép, mely már fekete volt az időtől, de a rá­mát, ha megkopott, mindig ujjal cserél­ték ki s ünnepnapkor virágot is tűztek melléje. S azt is megtanulta, hogy az ő egyik ősük — akit szintén Tódornak, „Theodornak“, vagyis „Isten ajándéká­nak“ hívtak — a dicső Rákóczi vitéz katonája volt. A kurucokkal együtt har­colt „Istenért és szabadságért“ a Szűz Máriás lobogó alatt s egész a strázsa mesterségig felvitte. Ezért aztán a kis Tódor, a késő unoka, már suhanc korában ezt a hires neveze­tes ősapját választotta példányképéül — és ezentúl, valahányszor magyar szót hallott, mindig fájt a szíve, hogy eddig nem volt alkalma megtanulni a zengő, szép nyelvet. Évek teltek bele, míg any­­nyira vitte, hogy az itt-ott felcsipegetett szavakból — amiket mohón igyekezett bevésni az emlékezetébe, akármilyen nehezen ment is — mondatokat tudott összerakni és felfogta értelmüket. Ennek a kitartó, lelkes buzgalomnak köszönhette, hogy mire katonasorba került, kicsit nótázni is tudott magyarul. Persze még mindig sűrűn keverte ruthé­­nul a szöveget s a kiejtése furcsán, ide­genül hangzott a magyar fülnek, midőn például masírozás közben félrecsapott csákóval, nagyokat kurjogatva, így éne­kelt: " Od Debrecin za nam ifi, Pujkakakas za kupiti. Megállj, kocsis, lyukas a kas. Kicsi a pujkakakas! De azért meg volt elégedve az ered­ménnyel, nem bánta, ha ki is nevették érte. Örült a katonaéletnek, büszke volt a kék attilára, meg a rezes csákóra, akár­hogyan nyomta a fejét. És most már csak azért imádkozott, vajha mielőbb véghezvihetne ő is valami hősi tettet, mint hajdan ősapja, a strázsamester, nagy Rákóczi seregében. Erre sokkal hamarább alkalma nyílt, mintsem álmodta volna. Egy napon különös, nyugtalanító hí­rek kezdtek kerinczeni a kaszárnyában, ahol Tódor több­ ruténajku bajtársá­val együtt élte a gyöngyéletet. — Há­ború lesni — adták egymásnak szájról szájra a bakák. — Olyan háború, ami­lyen még nem volt, mióta a világ áll... Voltak, akik sápadoztak erre a várat­lan, riasztó hírre. Ludbőrös lett a hátuk félelmükben, sőt titkon könyeket is ej­tettek, amint arra gondoltak, hogy nem­sokára talán örökre el kell szakadniok kedvesüktől, otthonuktól, a szülei ház­tól, a Kárpátok zöldelő hegy­ völgyei­től, melyek minden vöge mindörökké szent és drága volt nekik. De Tódor nem félt. — Tódor szive hirtelen vad riadót kezdett kalapálni, mint mikor gyakorlatozás közben ro­hamra peregnek a dobok ... Ereiben szilaj száguldozással kezdett rohanni a vér s arcán piros lázrózsák gyúltak. Nem tudta volna megmondani, mi ment végbe a lelkében? Azt sem tud­hatta, — mert fiatal, tapasztalatlan le­gény volt, a nép egyszerű gyermeke — hogy a háború mennyi bajt és gyászt, mennyi elviselhetetlen szenvedést hoz majd az emberekre. Csupán annyit ér­zett homályosan — és ennek csak örülni tudott , hogy végre alighanem itt az idő, amikor megmutathatja, hogy méltó utóda ama híres, Rákóczi korabeli ősé­nek, aki talán épp úgy törte a magyar­nyelvet, mint ő, de azért nem volt ke­vésbé kuruc, mint a többiek. Az események ezután viharszárnya­­kon kergették egymást. A rémhír, hogy bábom lesz, még el sem jutott minden faluba és máris igaznak bizonyult! S alig telt el néhány hét, ott, a határ men­tén újabb rémhírek keltek szárnyra: Galicia felől a Kárpátokhoz közeledik az orosz!... Lázas sietséggel alakítottak a kikép­zett újoncokból friss menetszázadokat és dobták a frontra. Tódor örömest ment volna velük, de még kiképzés alatt ál­lott. Egy géppuskás osztaggal a Kárpá­tok erdeiben gyakorlatozott. Parancsnoka vigyázatlanságából egy­szer túl messzire merészkedtek a renge­teg mélyébe. Eltévedtek és valahol a ga­líciai határ közelében lyukadtak ki. Mire ráeszméltek, hol vannak, már meg­lepte, körülfogta őket egy portyázó, na­gyobb orosz különítmény, mely áttört a határon és rövid harc után foglyul ej­tette, lefegyverezte a kis csapatot. Tódor látszólag egykedvűen tűrte, hogy néhány fegyveres őr közrefogja és cipelje magával. Vezetőjük gyanús szem­mel vizsgálgatta és mindjárt faggatni kezdte: — Te a mi fajtánkból valónak látszol. Rutén vagy? — Igen — felelte Tódor, nyomban észbekapva, mikép kell viselkednie. — Nem is tudok magyarul — tette hozzá nagy ravaszul. — Akkor hát testvérünk vagy Miért harcolsz ellenünk? — Mert muszáj. De örülök, hogy most már nem muszáj, — hazudta újra. — Jól van. Ezentúl a mi katonánk se-

Next