Magyarság, 1930. január (11. évfolyam, 1-25. szám)
1930-01-19 / 15. szám
19S0 janu2r 19, vasirnap A MAGYARSÁG MELLÉKLETE I Költészet és Irta. De Újabban megint szokásba jött elhunyt költőink egyéniségét és műveit elmekórtanilag, pszichiátriailag elemezgetni. Legutóbb két ilyen tanulmány is jelent meg; az elyik Ady Endrét, a másik Arany Jánost analizálja. — Ma már nem igen lehet az ilyen próbálkozásokat az alkotó szellemiség magasabbrendűsége cínén olyan mereven visszautasítani, mint valamikor például Péterfy Jenő tette Grünwald Bélának Széchenyiről szóló elmekórtani munkájával. Akkoriban tudniillik az elmekórtan még meglehetős durva faragású bölcsőjében volt, míg ma már fölserdült, lélektudomány lett belőle, egyenrangú testvére a lélektannak. Ha tehát manapság valaki kellő felkészültséggel pszichiátriailag vizsgálódik, ez alig jelent mást, mint behatóbb és az abnormis lelki jelenségekre is kiterjeszkedő lélektani kutatást Ennek pedig az író egyénisége és alkotása is tárgya lehet. Minden azon fordul: van-e a pszichiatemek kellő tudása és önmérséklete? Nem szimatol-e ott is abnormitást, ahol csak az átlagostól némileg elütő jellemtulajdonsággal áll szemben s van-e kellő tiszteletadása a géniuszözt? Boda István, a Magyar Pszichológiai Társaság érdemes főtitkára egy nagy és igen érdekes tanulmányban legutóbb Arany János egyéniségét és költészetét vette beható pszichiátriai vizsgálat alá. Tanulmányának főbb eredményeit azért ismertetjük, mert azok bizonyosan érdekelni fogják a szélesebb körű nagyközönséget is. De nemcsak ismertetést adunk, hanem bírálatot is. Megvizsgáljuk, mennyivel vitte előbbre az Aranyra vonatkozó kutatást, miben van és miben nincs igaza?♦ Boda István előbb Arany egyéniségéről szól. Fölhasználja az idevágó egész irodalmat de ő maga is nagyon elmélyed a költő lelki világába. A lélektani és pszichiátria alapos tudást egyesíti az intencióival. Tanulmányának talán ez a legértékesebb része. Kutatásának sok értékes részleteredményére itt nem térhetünk ki, csak annyit emelünk ki belőle, mint újságot, hogy megdönti azt a közkeletű elmekórtan Szy Jenő felfogást, mintha Aranynak nem lett volna erős akarata. Igenis volt, de ez az akarat nem kifelé, hanem befelé irányult. Ez a tépelődő, problémákban vergődő, érzékeny lélek kifelé az energiátlanság képét mutathatta, de viszont az önfegyelmezést valóságos művészetté emelte és mi más ez, ha nem az akarat diadala. Minthogy azonban az örökös belső küzdelem minden energiáját kimerítette, kifelé ebből az akaratból csak a pedáns kötelességteljesítésre és eseményeihez való kitartó ragaszkodásra jutott. Boda István egyéniségvizsgálatának végső eredménye különben az, hogy: ,,a költő (Arany) egész lelki világának legmélyebb jellemzője egy gyökerében soha meg nem változtatható (legfeljebb nagy önuralommal és egyre sikeresebben elelfojtott) mély sajátság, a benyomások iránt való túlságos érzékenység (hypersensibilitas).“ — „Kétségtelennek kell mondanunk, hogy költőnk esetében nem szerzett, de veleszületett (öröklött) idegességről van szó.“ A részletes lélekanalízist végül a következőkben összegezi: „Arany benső, lelki fejlődésére vonatkozóan eddigelé általában két felfogás érvényesült az irodalomban: a Riedlé és a Dóczyé. Arany élete némely lélektanilag feltűnő mozzanatának vizsgálata, továbbá a levelezéséből elénk bontakozó egyéniségfejlődés elemzése és megkísérelt rekonstruálása alapján igazolhatatlannak kell ítélnünk az Aranyt bár tragikus hősnek mondó, de igazában csupán küzdelemre képtelen, élete végéig megtört, akaratgyenge, szenvedő embernek elénk állító Richl-féle felfogást. Arany veleszületett idegbaján, nagy küzdelem árán bár, végül is, bizonyos értelemben, győzedelmeskedni tudott, amint ezt különben egész öregkori költészete is tanúsítja. — Ez az eredményünk, első pilanatra Dóczyt látszhatnék igazolni, aki Aranyt olyannak állítja elénk, mint aki idegbajából 1861-ben már teljesen kigyógyult. Azonban ez az ítélet is helytelen: Arany idegbajának némely külsőleg feltűnő és bensőleg is igen gyötrő tünetét legyőzte ugyan, de bajából ki nem gyógyult (ki sem gyógyulhatott). Így idegbajának tünetei csupán átalakultak, mássá változtak. Egy merevítő máz, egy különös fedőréteg borult a belülről örökké nyugtalannak maradt, de a fedőréteg merevsége alól fellázadni immár kevésbé tudó mély érzékenységre, ingerlékenységre, elégületlenségre. A neurózis elsődlegesebb reakciós tünetei (hipochondriás gondolatok, a kedélyi élet külsőleg is feltűnő zavarai, a lelkesültség és a csüggedés periodikus váltakozásai stb.) eltűntek, hogy helyüket lassanként egy viszonylag békésebb, nyugodtabb, másodlagos reakciós állapot foglalja el Ám ez a reakciós állapot is neurotikus állapot, amelynek jelemző vonásai között ott találjuk a magába gubózó „autista“ zárkózottságot, a mélyről (alkati mélységből, le nem győzhetően) fakadó nagy érzékenység és ingerlékenység leláncolására magára erőszakolt közönyt, egy eszményvilághoz való görcsös, megrendíthetetlen, néhol pedáns ragaszkodást, az önmaga képzelt kisebbértékűségével való rezignált leszámolást, a külső viselkedés némely szelíd különösségét stb. Az „elsődleges“ tünetekből e másodlagos állapotba azonban nagy és gyötrő emberi küzdelem vezet át. Küzdelem, amelyből az emberi és egyéni nagyság képe is felénk sugárzik és amelynek sikerében a nagy és nemes személyiség akarata segíti győzelemre az élő szervezetben ezúttal szerencsére eléggé erős rezignációs képességeket.“ ... Itt álljunk meg egy két pillanatra. Itt kénytelenek vagyunk ellentmondani Először is: nagy túlzásnak tartjuk, sőt igazságtalannak is, Boda Istvánnak Riedl Frigyesről mondott ítéletet. Hogy e kitűnő esztétikusnak legnagyobb életmunkája: Aranyról adott lélekrajza igazolhatatlan. Miért? Mert Riedlnek véletlenül a tolla alá került egy végig nem gondolt mondat, az, hogy Arany „egy belső tragédia hőse volt.“ — Igaza van Boda Istvánnak: Arany nem tragikus hős, nem bukott el, ellenkezőleg kiharcolta a győzelmet a sok belső küzdelemben.,Riedl Frigyes nem gondolta jól meg, mikor leírta e mondatot, de olyan igaz és mély, egész életrajzot adott különben a költőről, melyről egy más helyütt Boda István is elismeri, hogy eddigelé senki sem férkőzött közelebb Arany lelkéhez, mint ő. Így is van. Boda István nem tud a maga lélektani és pszichiátriai elemzésével olyan lényeges jellemvonását felkutatni a költőnek, melyet Riedl már észre ne vett volna és a maga nyelvén ki ne fejezett volna. Mert ne felejtsük el: Riedl esztétikus volt és ilem pszichiáter. Ő nem használ pszichiátriai műszavakat, nem beszél autizmusról, komplexusokról, lelki elfojtásról, stb., de azért époly jól ismerte Aranyt, a túlérzékeny lápvirágot, mint most Boda István. Boda István engem azzal tisztel meg, hogy nevemet Riedl mellett említi. Igaz ugyan, hogy ha Riedlnek Aranyról adott lélekrajzát igazolhatatlannak tartja, az enyémet meg tanulmánya során többször tévesnek mondja. Lássuk hát, hol a tévedés? Mindjárt ki fog tűnni, hogy Boda István engem alig érthető módon félreértett. — 1924-ben egy kis tanulmányt írtam Arany neuraszténiájáról, melyet a nemrég megjelent Arany-kötetembe is felvettem. Arany életrajzi adatait, főleg leveleit összevetve neurológiai ismereteimmel s főleg a nagy Jendrassik kiváló tanítványának, a jelenleg Svájcban élő Kollarits professzornak „Idegesség és jellem“ c. szép könyvére támaszkodva, arra az eredményre jutottam, hogy „Arany neuraszténiás habitust hozott magával a világra s neuraszténiája az ötvenes évek közepe táján kifejezett betegségi tünetekben, évekig tartó idegbajban nyilvánult“. Vagyis nem volt egész életében gyógyításra szoruló idegbeteg, csak az ötvenes években. — Igen, mert aki neuraszténiás alkattal születik, mint Arany is, az még nem szükségképpen beteg is. A neuraszténiás jellemalkat, mint az idegrendszernek veleszületett, öröklött tulajdonsága, csak a fokozott ingerlékenységet, érzékenységet, a benyomásokra erősebben reagáló képességet jelenti, tehát egyáltalában nem anomália, nem betegség, sőt ellenkezőleg olyan értéktöbblet, olyan készség, aminemcsak az egyes ember fokozott mérvű termelő-, alkotóképességének, hanem egyszersmind az emberiség előrehaladásának is a feltétele. A boldogult Jendrassik professzor szokta volt mondani előadásain: „A neuraszténiások a világ fáklyavivői!“ — Lehet-e ezt a mondatot úgy érteni, hogy a világot az idegbetegek viszik előre? Ugye nem. Jendrassiknak sohse jutott volna eszébe, hogy a neuraszténiás jellemalkatot, aminő az Aranyé volt, betegségi állapotnak mondja. Anomália csak akkor válik a neuraszténiából, ha kedvezőtlen körülmények ha- Tódor írta: Szamovolszky Miklós Tódor bölcsője valahol Mármarosban, egy eldugott kis rutén faluban ringott. Öt-hat éves koráig nem is hallott magyar szót és azután is legfeljebb csak akkor, ha apja néha nagy könyörgésre felvette maga mellé a szekérre s elvitte hetivásárra Husztra, vagy Mármarosszigetre, ahol magyar gyerekekkel összeakadhatott. De zsupfedeles kis házuk alacsony szobájának falán, a Krisztus-kép mellett, ősidők óta ott függött szép, színes keretben nagy Rákóczi képe. S a kis Tódor édesapja meséiből hamar megtanulta, hogy kit ábrázol az a széprámáju kép, mely már fekete volt az időtől, de a rámát, ha megkopott, mindig ujjal cserélték ki s ünnepnapkor virágot is tűztek melléje. S azt is megtanulta, hogy az ő egyik ősük — akit szintén Tódornak, „Theodornak“, vagyis „Isten ajándékának“ hívtak — a dicső Rákóczi vitéz katonája volt. A kurucokkal együtt harcolt „Istenért és szabadságért“ a Szűz Máriás lobogó alatt s egész a strázsa mesterségig felvitte. Ezért aztán a kis Tódor, a késő unoka, már suhanc korában ezt a hires nevezetes ősapját választotta példányképéül — és ezentúl, valahányszor magyar szót hallott, mindig fájt a szíve, hogy eddig nem volt alkalma megtanulni a zengő, szép nyelvet. Évek teltek bele, míg anynyira vitte, hogy az itt-ott felcsipegetett szavakból — amiket mohón igyekezett bevésni az emlékezetébe, akármilyen nehezen ment is — mondatokat tudott összerakni és felfogta értelmüket. Ennek a kitartó, lelkes buzgalomnak köszönhette, hogy mire katonasorba került, kicsit nótázni is tudott magyarul. Persze még mindig sűrűn keverte ruthénul a szöveget s a kiejtése furcsán, idegenül hangzott a magyar fülnek, midőn például masírozás közben félrecsapott csákóval, nagyokat kurjogatva, így énekelt: " Od Debrecin za nam ifi, Pujkakakas za kupiti. Megállj, kocsis, lyukas a kas. Kicsi a pujkakakas! De azért meg volt elégedve az eredménnyel, nem bánta, ha ki is nevették érte. Örült a katonaéletnek, büszke volt a kék attilára, meg a rezes csákóra, akárhogyan nyomta a fejét. És most már csak azért imádkozott, vajha mielőbb véghezvihetne ő is valami hősi tettet, mint hajdan ősapja, a strázsamester, nagy Rákóczi seregében. Erre sokkal hamarább alkalma nyílt, mintsem álmodta volna. Egy napon különös, nyugtalanító hírek kezdtek kerinczeni a kaszárnyában, ahol Tódor több ruténajku bajtársával együtt élte a gyöngyéletet. — Háború lesni — adták egymásnak szájról szájra a bakák. — Olyan háború, amilyen még nem volt, mióta a világ áll... Voltak, akik sápadoztak erre a váratlan, riasztó hírre. Ludbőrös lett a hátuk félelmükben, sőt titkon könyeket is ejtettek, amint arra gondoltak, hogy nemsokára talán örökre el kell szakadniok kedvesüktől, otthonuktól, a szülei háztól, a Kárpátok zöldelő hegy völgyeitől, melyek minden vöge mindörökké szent és drága volt nekik. De Tódor nem félt. — Tódor szive hirtelen vad riadót kezdett kalapálni, mint mikor gyakorlatozás közben rohamra peregnek a dobok ... Ereiben szilaj száguldozással kezdett rohanni a vér s arcán piros lázrózsák gyúltak. Nem tudta volna megmondani, mi ment végbe a lelkében? Azt sem tudhatta, — mert fiatal, tapasztalatlan legény volt, a nép egyszerű gyermeke — hogy a háború mennyi bajt és gyászt, mennyi elviselhetetlen szenvedést hoz majd az emberekre. Csupán annyit érzett homályosan — és ennek csak örülni tudott , hogy végre alighanem itt az idő, amikor megmutathatja, hogy méltó utóda ama híres, Rákóczi korabeli ősének, aki talán épp úgy törte a magyarnyelvet, mint ő, de azért nem volt kevésbé kuruc, mint a többiek. Az események ezután viharszárnyakon kergették egymást. A rémhír, hogy bábom lesz, még el sem jutott minden faluba és máris igaznak bizonyult! S alig telt el néhány hét, ott, a határ mentén újabb rémhírek keltek szárnyra: Galicia felől a Kárpátokhoz közeledik az orosz!... Lázas sietséggel alakítottak a kiképzett újoncokból friss menetszázadokat és dobták a frontra. Tódor örömest ment volna velük, de még kiképzés alatt állott. Egy géppuskás osztaggal a Kárpátok erdeiben gyakorlatozott. Parancsnoka vigyázatlanságából egyszer túl messzire merészkedtek a rengeteg mélyébe. Eltévedtek és valahol a galíciai határ közelében lyukadtak ki. Mire ráeszméltek, hol vannak, már meglepte, körülfogta őket egy portyázó, nagyobb orosz különítmény, mely áttört a határon és rövid harc után foglyul ejtette, lefegyverezte a kis csapatot. Tódor látszólag egykedvűen tűrte, hogy néhány fegyveres őr közrefogja és cipelje magával. Vezetőjük gyanús szemmel vizsgálgatta és mindjárt faggatni kezdte: — Te a mi fajtánkból valónak látszol. Rutén vagy? — Igen — felelte Tódor, nyomban észbekapva, mikép kell viselkednie. — Nem is tudok magyarul — tette hozzá nagy ravaszul. — Akkor hát testvérünk vagy Miért harcolsz ellenünk? — Mert muszáj. De örülök, hogy most már nem muszáj, — hazudta újra. — Jól van. Ezentúl a mi katonánk se-