Magyarság, 1930. április 11. évfolyam, 74-97. szám)
1930-04-13 / 85. szám
28 Van-e nemzeti tudomány? Írta: Bartucz Lajos dr., egyetemi magántanár Van-e nemzeti tudomány? Olyan kérdés, amelyre a legtöbb ember rögtön kész a felelettel, anélkül természetesen, hogy alaposabban meghányná-velné, miről is van tulajdonképpen szó? Már a kérdés puszta felvetését is feleslegesnek tartják sokan. „Hisz a dolog oly világos“... „A felelet oly magától értetődő“ — mondják, vagy gondolják magukban. Ám, ha mégsem tágítunk, hanem határozott választ kérünk, majd a nyert válaszokból pontos statisztikát készítünk, meglepődve tapasztalhatjuk, hogy a vélemények bizony nagyon is megoszlanak. Kétségkívül sok lesz közöttük az „igen“, de nem lesz kevés „nem“ sem. És hogy melyiké a többség, szinte attól függ, milyen körben érdeklődünk, milyen pártállású vagy gondolkodású egyéneket kérdezünk. Van nemzeti tudomány, — mondják az egyik oldalon — mert a nemzeti mivolt mindenre, így a tudományra is rányomja a bélyegét. — Nincs nemzeti tudomány, mert a tudomány célja az igazság, az igazság pedig egyetemes — hirdetik a másikon. De vájjon illetékes lehet-e a politikai meggyőződés, pártállás a kérdés eldöntésére? És egyáltalán eldönthető-e a kérdés egyszerű szavazással, legyen az titkos, avagy nyílt? Aligha. Sőt az adott esetben annál kevésbé, mert úgy az igenlő, mint a tagadó feleletek legnagyobb része azt bizonyítja csupán, hogy a kérdezettek nem is törekedtek komolyabban a kérdés mélyére hatolni. Különben csakhamar rájöttek volna, hogy az sokkal összetettebb és jóval többoldalú megvilágítást kíván, semhogy egyszerű igennel vagy nemmel dönteni lehetne felőle. Próbálják hát a kérdést más oldalról, kerülővel megközelíteni. Vegyük szemügyre mindenekelőtt az alapfogalmakat: mi a „tudomány“ és mi az „nemzeti“? Közismert az a felfogás, hogy a tudomány az igazság keresése, megismerése, az igazság pedig már lényegénél fogva egyetemes, nemzetközi. Minden tudományos megállapítás ugyanis, ha egyszer igaz, már nem kizárólag egy nemzeté többé, hanem az egész kultúremberiség közkincse. Nemzeti vagy egyéni tudomány? A megállapított igazságok szempontjából ítélve, valóban egyik tudomány sem nemzeti tudomány, hacsak annyiban nem, hogy az egy-egy nemzet tudósai által valamely tudományban elért eredmények mennyisége jelzi az illető nemzetnek az egyetemes emberi tudomány számára való értéket. Márpedig lehetséges, sőt a tudományok történetében számos példát is találunk arra, hogy egy zseniális szellem vezetése alatt nagy horderejű módszerbeli újítás, felfedezés, szerencsés lelet stb. birtokában valamely nemzetnek sok kiváló fia veti magát egyszerre rá bizonyos tudományág művelésére, így aztán az elért eredmények, megállapított igazságok száma vagy hordereje oly nagy lehet, hogy az illető nemzet abban a tudományban egyidőben magához ragadja a vezető szerepet. Az embertanban és praehistóriában pl. a múlt század közepén határozottan a franciáké volt a vezető szerep, míg a 80-as években a németek ragadták azt magukhoz. Ilyesmihez azonban nem is szükséges, hogy az illető nemzet kormánya és társadalma idejében és minden erejével támogassa kutató tudósok munkáját, különben más nemzetek aratják le annak gyümölcseit. A párisi Pasteur-intézet minden izében francia intézmény és mégis nemzetközi hatású és munkássága. Ám vájjon nem ugyanilyen lehetett volna-e a magyar Bolyai-intézet és a magyar Eötvös-intézet — hogy csak e kettőt említsük — ha az előbbit 100, az utóbbit pedig legalább 25 évvel ezelőtt megcsináltuk volna. Hogy ilyen esetekben azután valamely nemzet a véréből való tudósok útján egy időre az illető tudományágra is rányomhatja a saját bélyegét, aligha kétséges. Itt azonban már nem csupán a felfedezett vagy megállapított igazságok száma és ereje hat, hanem a tudományt művelő egyének veleszületett és szerzett tulajdonságai is, legfőképpen természetesen a tudományos rendszer felépítésében megnyilvánuló gondolkodásmódjuk. Ez egyúttal arra utal, hogy az igazság keresésével, mint céllal és a megállapított igazságok számával, mint eredménnyel, a tudomány fogalma még távolról sincs kimentve. Az ismeretek, igazságok, felfedezések tömege magában véve ismerettömeg csupán, de még nem tudomány. Tudománnyá csak bizonyos tárgy vagy cél körül való elrendezés, logikai csoportosítás, rendszeres felépítés által válik az, miért is tudomány alatt valamely tárgy-, lény-, jelenség-eszmekörre vonatkozó, kritikailag igazolt ismeretek rendszerét kell értenünk. E szerint a tudomány fogalmához szorosan hozzátartozik az az út és mód is, amelyen az igazságokat elértük. Sőt az emberiség szellemi fejlődéstörténete arra tanít, hogy a tudományoknak mindenkor nagyobb részét alkotta az út és a mód, tehát az igazságért való küzdelem, mint a kétségtelen eredmény, így hát a tudományoknak valamely korban való állapota nem csupán az addig elért igazságok mennyiségét jelenti, hanem egyúttal az azok megismerésére megtett utat, a felhasznált módokat-és az ismeretek mennyiségének birtokában való szemléletet, áttekintést, tudományos rendszert, sőt bizonyos fokig világszemléletet is. Ám hogy mindebben a nemzeti jelleg megnyilvánulására tág tér nyílik, aligha tagadható. Lássuk azonban, mi az „nemzeti“. „Nemzeti“ alatt általában mindazt szoktuk érteni, amiben a nemzet gondolkodása, életmódja, ízlése, vágyai, hajlamai, tulajdonságai, más nemzetektől való különbözőségei, egyszóval „nemzeti jellege“ megnyilvánul. Nemzeti tehát elsősorban az, amit a nemzet, bármilyen vonatkozásban, valami sajátosat termel De rajta lehet a nemzeti jegy és rajta is van, sok olyanon is, amit a nemzet eredetileg másoktól vett ugyan át, de azt áthasonította a saját gondolkozásához, életmódjához, természetéhez, ízléséhez, szükségleteihez, eszményeihez, szóval a saját képére átalakította. Hogy a tudomány, mint szellemi produktum, mindkét vonatkozásban alkalmas lehet arra, hogy rajta vagy benne a nemzeti jelleg kifejezésre jusson, elvileg nem kétséges. Más kérdés azonban, ha a mélyére akarunk nézni mindannak, amit nemzetinek, nemzeti jellegnek tartunk, érzünk mi magunk s amit ilyennek látnak rajtunk vagy bennünk mások. Mi az, ami valóban nemzeti és mi az, ami csak annak látszik? Mi a mindenben s milyen mértékben nyilvánul meg a nemzeti? Egységes e az vagy sem és miféle külső és belső tényezők, öröklött és szerzett tulajdonságok egymásrahatásának eredménye? Mi az ami a nemzetiben állandó s mi az, ami csak időleges, ami változó? Mi az előnyös és mi az esetleg káros? És így tovább. A rassz, a rasszkeveredés, a konstitució a belső szekréciós mirigyek, a vérmérséklet, a környezethatások, a nevelés, a kulturhatások, a történelem eseményei, a gazdasági viszonyok stb. mind olyan tényezők, amelyeknek kétségkívül nevezetes szerepük van abban, amit nemzetinek nevezünk vagy érzünk. Ám, hogy melyiknek milyen szerep jut és minő megnyilvánulási formái vannak, arról halvány gyanításokon kívül alig tudunk még valamit. Íme tehát itt egyszerre hatalmas, jórészt be nem járt kutatási terület, alaposabban meg nem elemezett problématömeg tárul szemeink elé. A közöttük való eligazodást azonban nagyban gátolja ma még az objektív kritériumok hiánya és a vizsgálati módszerek tökéletlensége. Ez az oka, hogy az idevágó vélemények többnyire nem tárgyilagos adatokra, hanem inkább a rokonszenv és ellenszenv szubjektív mozzanataira támaszkodnak s a csapongó fantázia számára tág teret nyújt az egyéni megítélések sokféle lehetősége. Pedig éppen ez a pont az, hol a felvetett problémával a legszorosabb kapcsolatba jutunk, ahol a szó valódi értelmében vett nemzeti tudományról beszélhetnénk. Erről azonban később. A definíciók őserdejében Az alapfogalmak e rövid elemzése után már most szélesebb alap nyílik arra, hogy a szóbanforgó kérdés mibenlétére, fontosabb vonatkozásaira rávilágíthassunk. Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy a nemzeti jelleg a tudományban nagyon sokféleképpen kifejezésre juthat. Megnyilvánulhat pl. a tudomány tárgyában, céljában, módszereiben, felépítésében, rendszerében, feltevéseiben, általában az egész tudományos gondolkodásban, amire a tudományok történetéből számtalan példát idézhetnénk. Hisz tagadhatatlan, hogy a szellemi munka minősége, lassúbb vagy gyorsabb haladása, keskenyebb vagy szélesebb mederben való lefolyása. Felületesebben vagy mélyebben való szántása, színezete, az elvontabb vagy reálisabb gondolkodásra s általában bizonyos irányokra, munkaterületekre való hajlamosság stb., legnagyobb részt mind az agyvelő, az idegrendszer minőségével, az abban generációk hosszú során elraktározott örökletes és szerzett tulajdonságokkal kapcsolatos. Az sem szorul bizonyíttásra, hogy a szellemi munkát lebonyolító, kisérő, befolyásoló sok mellékténnyező, mint pl. az érzékszervek, kedély, vérmérséklet, belső kiválasztó mirigyek, a szervezet anyagcseréje, kémizmusa, a konstitució stb. szerepe, azt egyfelől az egész szervezettel, a rasszok szerint különböző organizmussal s másfelől az ezerféle környezettel (miliő) szoros okozati kapcsolatba hozza. Ezen mit sem változtat az, hogy e kapcsolat részleteit ma még jórészt nem ismerjük. Kétségtelen tehát, hogy az u. n. „néplélek“ s még inkább a „rasszpsziche“ kifejeződhetik és igen gyakran ki is fejeződik, nem ugyan az elért tudományos igazság lényegében, de néha annak mennyiségében, legfőképpen pedig az igazsághoz való eljutás mikéntjében, valamint a megismert igazságok alapján való tudományos szemlélődésben. Legyen elég példa gyanánt felhoznunk a fehér, sárga, fekete ember kultúrájának, szellemi termékeinek sajátos vonásait s a kínai, indus, arab, zsidó, görög, német, francia, angol tudományos kutatásoknak, nem ugyan a lényegben, de az elgondolásban, felépítésben, érvelésben, formában, kidolgozásban, színben, zamatban stb. való egyéni megnyilvánulásait. És hogy mindebben nagy szerep jut a nemzeti nyelvnek is, az csak természetes s a fent mondottakkal legkevésbé sem áll ellentétben. Mert hát mi más a nemzeti nyelv, mint éppen annak, amit nemzetinek neveztünk, egyik legjellegzetesebb megnyilvánulási formája. „Minden nemzet fiának eszejárását az a nemzeti nyelv szabja meg“, — mondja Apáthy István, a Magyar Társadalomtudományi Egyesület 1909. évi közgyűlésén tartott ünnepi beszédében — „amelyen gondolkodni tanult s amelyen gondolatait, az igazság kutatása közben, megérlelte: annak a nyelvnek logikája fog sajátos szint és eredetiséget kölcsönözni munkájának, bármely nyelven lát is az később napvilágot.“ 1930 április 13. vasárnapi Nyelvében él-e a tudomány? Ebből azután tovább az is következik, hogy éppenséggel nem közömbös dolog az, vájjon a magyar tudós munkája megjelenik-e magyarul, vagy pedig elég, mint némelyek javasolják, ha csupán valamelyik nagy nemzet nyelvén lát napvilágot, azzal érvelvén, hogy így könnyebben és gyorsabban megy át a magyar eredmény nemzetközi tudományos köztudatba. Ez kétségkívül fontos szempont. De éppen ilyen fontos az is, hogy legyen magyar tudományos nyelv, legyen magyar tudományos szakirodalom és legyenek jó magyar nyelvű kézikönyvek, szakkönyvek minden tudományágban. Mert hogyan fejlődjék magyar tudomány, magyar tudományos irodalom és hogyan nevelődjék magyar gondolkodás akkor, ha tudósaink csak idegen nyelven írnának s ha az egyetemi hallgatóság és a tudomány iránt komolyabban érdeklődők állandóan csak idegen szakkönyvekből volnának kénytelenek magukba szívni a tudományos adatokkal együtt az idegen nyelv szellemét, gondolkodását stb. is? Gondoljunk csak vissza a múlt század elején megjelent magyar tudományos cikkek nagy részére. Magyar szavak azok és mégis jórészt csupa idegen nyelvszellem, idegen gondolatfüzés, úgyhogy ma szinte alig érthetők. Avagy kereshetjük-e a nemzeti jelleget a 48 utáni idők tudományos irodalmában ott, ahol a tudomány művelői nagyrészt idegen származásúak s magyarul is alig tudnak? Viszont a XVII század magyar munkáiból mennyivel több erő, magyar szellem, magyar zamat árad felénk. Bizonyára nem ok nélkül hangsúlyozza tehát Apáthy, aki pedig nemzetközi viszonylatban is számottevő tudós volt, hogy „magyarul gondolkodjunk a minden nemzetet egyaránt érdeklő igazságokon is s vigyük bele logikai módszereinkbe a magyar nyelvvel a magyar gondolkodást“. Ám mindezmég nem nemzeti tudomány, hanem csupán a nemzeti jelleg megnyilvánulása a tudományban. Itt tehát legfeljebb csak arról lehet szó, hogy egyik tudomány tárgyánál, módszerénél, vonatkozásainál fogva alkalmasabb arra, hogy benne a nemzeti jelleg kifejezésre jusson, mint a másik. Azonban az, hogy ez a nemzeti jelleg megnyilvánul-e és hogyan nyilvánul meg, már nem annyira magától az illető tudománytól, mint inkább az azt művelő tudós egyéniségétől függ. Éppen ezért a tudományokat ebből a szempontból nemzetiekre és nem nemzetiekre osztani nagy tévedés volna. Ugyanilyen tévedés, ha azt hisszük, hogy a tudományok nemzeti jellegét erőltetni, mesterségesen fokozni lehet. A nemzeti jellegnek a tudományban csak addig a határig van jogosultsága, amig az a tárgyból magából természetszerűen következik, vagy a tudós nemzeti eredetiségéből fakad s legfőképpen pedig amig az igazság rovására nem megy. Mihelyt azonban az a tudományos megállapítások elferdítésében, egyoldalú, célzatos beállításában, hitelesen igazolt tények elhallgatásában nyilvánul meg, már nemcsak nemzeti tudományról, de egyáltalán tudományról sem lehet többé szó, mert hiányzik belőle minden tudomány legfőbb alapfeltétele, a „kritikailag igazolt igazság“. Fogjunk munkába, míg nem késő bb, ha az eddigiek alapján a szó szoros értelmében vett nemzeti tudományról nem is beszélhetünk, van egy szempont, amely a nemzeti tudomány fogalmához közelebb visz bennünket. Ez pedig a tudományos munka szükségszerű differenciálódása, melynek következtében a nagy emberi társadalomban való elhelyezkedés minden egyes nemzetre az egyébként egyetemes emberi tudomány területén is bizonyos speciális feladatokat ró, amelyeket teljes joggal a tudomány nemzeti feladatainak nevezhetünk. Ha a tudományok történetén végig teekintünk, azt tapasztaljuk, hogy az egyes tudományágak keretei annyira kiszélesedtek, a megoldandó problémák annyira felszaporodtak, hogy nem foglalkoztunk ma már mindenki, sőt minden nemet sem behatóan minden tudományos problémával, mert különben ereje szétforgácsolódik s anyagi és szellemi erejét felülmúló nehézségekbe ütközik. Fokozott mértékben áll ez a kis nemzetekre. Ezért komoly eredményeket csak úgy érhetünk el, s a nemzetek nagy szellemi versenyében csak az a nemzet állhatja meg a helyét, amelyik a rendelkezésre álló anyagi és szellemi erőkkel elsősorban a saját speciális helyzetéből legtermészetesebben