Magyarság, 1930. április 11. évfolyam, 74-97. szám)

1930-04-13 / 85. szám

28 Van-e nemzeti tudomány? Írta: Bartucz Lajos dr., egyetemi magántanár Van-e nemzeti tudomány? Olyan kér­dés, amelyre a legtöbb ember rögtön kész a felelettel, anélkül természetesen, hogy alaposabban meghányná-velné, miről is van tulajdonképpen szó? Már a kérdés puszta felvetését is fe­leslegesnek tartják sokan. „Hisz a dolog oly világos“... „A felelet oly magától értetődő“ — mondják, vagy gondolják magukban. Ám, ha még­sem tágítunk, hanem ha­tározott választ kérünk, majd a nyert vá­laszokból pontos statisztikát készítünk, meglepődve tapasztalhatjuk, hogy a véle­mények bizony nagyon is megoszlanak. Kétségkívül sok lesz közöttük az „igen“, de nem lesz kevés „nem“ sem. És hogy melyiké a többség, szinte attól függ, mi­lyen körben érdeklődünk, milyen pártál­lású vagy gondolkodású egyéneket kér­dezünk. Van nemzeti tudomány, — mondják az egyik oldalon — mert a nemzeti mi­volt mindenre, így a tudományra is rá­nyomja a bélyegét. — Nincs nemzeti tu­domány, mert a tudomány célja az igaz­ság, az igazság pedig egyetemes — hirde­tik a másikon. De vájjon illetékes lehet-e a politikai meggyőződés, pártállás a kérdés eldönté­sére? És egy­általán eldönthető-e a kér­dés egyszerű szavazással, legyen az tit­kos, avagy nyílt? Aligha. Sőt az adott esetben annál kevésbé, mert úgy az igenlő, mint a tagadó feleletek legna­gyobb része azt bizonyítja csupán, hogy a kérdezettek nem is törekedtek komo­lyabban a kérdés mélyére hatolni. Külön­ben csakhamar rájöttek volna, hogy az sokkal összetettebb és jóval többoldalú megvilágítást kíván, semhogy egyszerű igennel vagy nemmel dönteni lehetne felőle. Próbálják hát a kérdést más oldalról, kerülővel megközelíteni. Vegyük szem­ügyre mindenekelőtt az alapfogalmakat: mi a „tudomány“ és mi az „nemzeti“? Közismert az a felfogás, hogy a tudo­mány az igazság keresése, megismerése, az igazság pedig már lényegénél fogva egyetemes, nemzetközi. Minden tudomá­nyos megállapítás ugyanis, ha egyszer igaz, már nem kizárólag egy nemzeté többé, hanem az egész kultúremberiség közkincse. Nemzeti vagy egyéni tudomány? A megállapított igazságok szempontjá­ból ítélve, valóban egyik tudomány sem nemzeti tudomány, hacsak annyiban nem, hogy az egy-egy nemzet tudósai ál­tal valamely tudományban elért eredmé­nyek mennyisége jelzi az illető nemzet­nek az egyetemes emberi tudomány szá­mára való értéket. Már­pedig lehetséges, sőt a tudományok történetében számos példát is találunk arra, hogy egy zseniá­lis szellem vezetése alatt nagy horderejű módszerbeli újítás, felfedezés, szerencsés lelet stb. birtokában valamely nemzetnek sok kiváló fia veti magát egyszerre rá bi­zonyos tudományág művelésére, így az­tán az elért eredmények, megállapított igazságok száma vagy hordereje oly nagy lehet, hogy az illető nemzet abban a tu­dományban egyidőben magához ragadja a vezető szerepet. Az embertanban és praehistóriában pl. a múlt század köze­pén határozottan a franciáké volt a ve­zető szerep, míg a 80-as években a néme­tek ragadták azt magukhoz. Ilyesmihez azonban nem is szükséges, hogy az illető nemzet kormánya és társadalma idejében és minden erejével támogassa kutató tu­dósok munkáját, különben más nemzetek aratják le annak gyümölcseit. A párisi Pasteur-intézet minden izében francia in­tézmény és mégis nemzetközi hatású és munkássága. Ám vájjon nem ugyanilyen lehetett volna-e a magyar Bolyai-intézet és a magyar Eötvös-intézet — hogy csak e kettőt említsük — ha az előbbit 100, az utóbbit pedig legalább 25 évvel ezelőtt megcsináltuk volna. Hogy ilyen esetekben azután valamely nemzet a véréből való tudósok útján egy időre az illető tudományágra is rányom­hatja a saját bélyegét, aligha kétséges. Itt azonban már nem csupán a felfedezett vagy megállapított igazságok száma és ereje hat, hanem a tudományt művelő egyének veleszületett és szerzett tulajdon­ságai is, legfőképpen természetesen a tu­dományos rendszer felépítésében meg­nyilvánuló gondolkodásmódjuk. Ez egy­úttal arra utal, hogy az igazság keresésé­vel, mint céllal és a megállapított igazsá­gok számával, mint eredménnyel, a tudo­mány fogalma még távolról sincs kime­ntve. Az ismeretek, igazságok, felfedezések tömege magában véve ismerettömeg csu­pán, de még nem tudomány. Tudo­mánnyá csak bizonyos tárgy vagy cél kö­rül való elrendezés, logikai csoportosítás, rendszeres felépítés által válik az, miért is tudomány alatt valamely tárgy-, lény-, jelenség-eszmekörre vonatkozó, kritikai­lag igazolt ismeretek rendszerét kell érte­nünk. E szerint a tudomány fogalmához szorosan hozzátartozik az az út és mód is, amelyen az igazságokat elértük. Sőt az emberiség szellemi fejlődéstörténete arra tanít, hogy a tudományoknak mindenkor nagyobb részét alkotta az út és a mód, te­hát az igazságért való küzdelem, mint a kétségtelen eredmény, így hát a tudomá­nyoknak valamely korban való állapota nem csupán az addig elért igazságok mennyiségét jelenti, hanem egyúttal az azok megismerésére megtett utat, a fel­használt­ módokat-és az ismeretek mennyi­ségének birtokában való szemléletet, átte­kintést, tudományos rendszert, sőt bizo­nyos fokig világszemléletet is. Ám hogy mindebben a nemzeti jelleg megnyilvánu­lására tág tér nyílik, aligha tagadható. Lássuk azonban, mi az „nemzeti“. „Nemzeti“ alatt általában mindazt szoktuk érteni, amiben a nemzet gondol­kodása, életmódja, ízlése, vágyai, hajla­mai, tulajdonságai, más nemzetektől való különbözőségei, egyszóval „nemzeti jel­lege“ megnyilvánul. Nemzeti tehát első­sorban az, amit a nemzet, bármilyen vo­natkozásban, valami sajátosat termel De rajta lehet a nemzeti jegy és rajta is van, sok olyanon is, amit a nemzet erede­tileg másoktól vett ugyan át, de azt áth­a­sonította a saját gondolkozásához, élet­módjához, természetéhez, ízléséhez, szük­ségleteihez, eszményeihez, szóval a saját képére átalakította. Hogy a tudomány, mint szellemi pro­duktum, mindkét vonatkozásban alkal­mas lehet arra, hogy rajta vagy benne a nemzeti jelleg kifejezésre jusson, elvileg nem kétséges. Más kérdés azonban, ha a mélyére aka­runk nézni mindannak, amit nemzetinek, nemzeti jellegnek tartunk, érzünk mi ma­gunk s amit ilyennek látnak rajtunk vagy bennünk mások. Mi az, ami valóban nemzeti és mi az, ami csak annak látszik? Mi a mindenben s milyen mértékben nyilvánul meg a nemzeti? Egységes e az vagy sem és miféle külső és belső ténye­zők, öröklött és szerzett tulajdonságok egymásrahatásának eredménye? Mi az ami a nemzetiben állandó s mi az, ami csak időleges, ami változó? Mi az előnyös és mi az esetleg káros? És így tovább.­­ A rassz, a rasszkeveredés, a konstitució a belső szekréciós mirigyek, a vérmér­séklet, a környezethatások, a nevelés, a kulturhatások, a történelem eseményei, a gazdasági viszonyok stb. mind olyan té­nyezők, amelyeknek kétségkívül neveze­tes szerepük van abban, amit nemzetinek nevezünk vagy érzünk. Ám, hogy melyik­nek milyen szerep jut és minő megnyil­vánulási formái vannak, arról halvány gyanításokon kívül alig tudunk még va­lamit. Íme tehát itt egyszerre hatalmas, jó­részt be nem járt kutatási terület, alapo­sabban meg nem elemezett problématö­meg tárul szemeink elé. A közöttük való eligazodást azonban nagyban gátolja ma még az objektív kritériumok hiánya és a vizsgálati módszerek tökéletlensége. Ez az oka, hogy az idevágó vélemények többnyire nem tárgyilagos adatokra, ha­nem inkább a rokonszenv és ellenszenv szubjektív mozzanataira támaszkodnak s a csapongó fantázia számára tág teret nyújt az egyéni megítélések sokféle lehe­tősége. Pedig éppen ez a pont az, hol a fel­vetett problémával a legszorosabb kap­csolatba jutunk, ahol a szó valódi értel­mében vett nemzeti tudományról beszél­hetnénk. Erről azonban később. A definíciók őserdejében Az alapfogalmak e rövid elemzése után már most szélesebb alap nyílik arra, hogy a szóbanforgó kérdés mibenlétére, fonto­sabb vonatkozásaira rávilágíthassunk. Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy a nemzeti jelleg a tudományban nagyon sokféleképpen kifejezésre juthat. Meg­nyilvánulhat pl. a tudomány tárgyában, céljában, módszereiben, felépítésében, rendszerében, feltevéseiben, általában az egész tudományos gondolkodásban, amire a tudományok történetéből számtalan példát idézhetnénk. Hisz tagadhatatlan, hogy a szellemi munka minősége, lassúbb vagy gyorsabb haladása, keskenyebb vagy szélesebb mederben való lefolyása. Felületesebben vagy mélyebben való szán­tása, színezete, az elvontabb vagy reáli­sabb gondolkodásra s általában bizonyos irányokra, munkaterületekre való hajla­mosság stb., legnagyobb részt mind az agyvelő, az idegrendszer minőségével, az abban generációk hosszú során elraktáro­zott örökletes és szerzett tulajdonságok­kal kapcsolatos. Az sem szorul bizonyít­­tásra, hogy a szellemi munkát lebonyo­lító, kisérő, befolyásoló sok melléktén­nyező, mint pl. az érzékszervek, kedély, vérmérséklet, belső kiválasztó mirigyek, a szervezet anyagcseréje, kémizmusa, a konstitu­ció stb. szerepe, azt egyfelől az egész szervezettel, a rasszok szerint kü­­lönböző organizmussal s másfelől az ezer­féle környezettel (miliő) szoros okozati kapcsolatba hozza. Ezen mit sem változ­tat az, hogy e kapcsolat részleteit ma még jórészt nem ismerjük. Kétségtelen tehát, hogy az u. n. „nép­­lélek“ s még inkább a „rasszpsziche“ ki­fejeződhetik és igen gyakran ki is fejező­dik, nem ugyan az elért tudományos igaz­ság lényegében, de néha annak mennyi­ségében, legfőképpen pedig az igazság­hoz való eljutás mikéntjében, valamint a megismert igazságok alapján való tudo­mányos szemlélődésben. Legyen elég példa gyanánt felhoznunk a fehér, sárga, fekete ember kultúrájának, szellemi ter­mékeinek sajátos vonásait s a kínai, in­dus, arab, zsidó, görög, német, francia, angol tudományos kutatásoknak, nem ugyan a lényegben, de az elgondolásban, felépítésben, érvelésben, formában, ki­dolgozásban, színben, zamatban stb. való egyéni megnyilvánulásait. És hogy mindebben nagy szerep jut a nemzeti nyelvnek is, az csak természetes s a fent mondottakkal legkevésbé sem áll ellentétben. Mert hát mi más a nem­zeti nyelv, mint éppen annak, amit nem­zetinek neveztünk, egyik legjellegzete­sebb megnyilvánulási formája. „Minden nemzet fiának eszejárását az a nemzeti nyelv szabja meg“, — mondja Apáthy István, a Magyar Társadalomtudományi Egyesület 1909. évi közgyűlésén tartott ünnepi beszédében — „amelyen gondol­kodni tanult s amelyen gondolatait, az igazság kutatása közben, megérlelte: an­­nak a nyelvnek logikája fog sajátos szint és eredetiséget kölcsönözni munkájának, bármely nyelven lát is az később napvilá­got.“ 1930 április 13. vasárnapi Nyelvében él-e a tudomány? Ebből azután tovább az is következik, hogy éppenséggel nem közömbös dolog az, vájjon a magyar tudós munkája meg­jelenik-e magyarul, vagy pedig elég, mint némelyek javasolják, ha csupán valame­lyik nagy nemzet nyelvén lát napvilágot, azzal érvelvén, hogy így könnyebben és gyorsabban megy át a magyar eredmény nemzetközi tudományos köztudatba. Ez kétségkívül fontos szempont. De éppen ilyen fontos az is, hogy legyen magyar tudományos nyelv, legyen magyar tudo­mányos szakirodalom és legyenek jó ma­gyar nyelvű kézikönyvek, szakkönyvek minden tudományágban. Mert hogyan fejlődjék magyar tudomány, magyar tu­dományos irodalom és hogyan nevelőd­jék magyar gondolkodás akkor, ha tudó­saink csak idegen nyelven írnának s ha az egyetemi hallgatóság és a tudomány iránt komolyabban érdeklődők állan­dóan csak idegen szakkönyvekből volná­nak kénytelenek magukba szívni a tudo­mányos adatokkal együtt az idegen nyelv szellemét, gondolkodását stb. is? Gondol­junk csak vissza a múlt század elején megjelent magyar tudományos cikkek nagy részére. Magyar szavak azok és mé­gis jórészt csupa idegen nyelvszellem, ide­gen gondolatfüzés, úgyhogy ma szinte alig érthetők. Avagy kereshetjük-e a nem­zeti jelleget a 48 utáni idők tudományos irodalmában ott, ahol a tudomány mű­velői nagyrészt idegen származásúak s magyarul is alig tudnak? Viszont a XVII század magyar munkáiból mennyivel több erő, magyar szellem, magyar zamat árad felénk. Bizonyára nem ok nélkül hangsúlyozza tehát Apáthy, aki pedig nemzetközi viszonylatban is számottevő tudós volt, hogy „magyarul gondolkod­junk a minden nemzetet egyaránt érdeklő igazságokon is s vigyük bele logikai mód­szereinkbe a magyar nyelvvel a magyar gondolkodást“. Ám mindez­­még nem nemzeti tudo­mány, hanem csupán a nemzeti jelleg megnyilvánulása a tudományban. Itt te­hát legfeljebb csak arról lehet szó, hogy egyik tudomány tárgyánál, módszerénél, vonatkozásainál fogva alkalmasabb arra, hogy benne a nemzeti jelleg kifejezésre jusson, mint a másik. Azonban az, hogy ez a nemzeti jelleg megnyilvánul-e és ho­gyan nyilvánul meg, már nem annyira magától az illető tudománytól, mint in­kább az azt művelő tudós egyéniségétől függ. Éppen ezért a tudományokat ebből a szempontból nemzetiekre és nem nem­zetiekre osztani nagy tévedés volna. Ugyanilyen tévedés, ha azt hisszük, hogy a tudományok nemzeti jellegét eről­tetni, mesterségesen fokozni lehet. A nem­zeti jellegnek a tudományban csak addig a határig van jogosultsága, amig az a tárgyból magából természetszerűen kö­vetkezik, vagy a tudós nemzeti eredetisé­géből fakad s legfőképpen pedig amig az igazság rovására nem megy. Mihelyt azonban az a tudományos megállapítások elferdítésében, egyoldalú, célzatos beállí­tásában, hitelesen igazolt tények elhall­gatásában nyilvánul meg, már nemcsak nemzeti tudományról, de egyáltalán tudo­mányról sem lehet többé szó, mert hiány­zik belőle minden tudomány legfőbb alapfeltétele, a „kritikailag igazolt igaz­ság“. Fogjunk munkába, míg nem késő­ bb, ha az eddigiek alapján a szó szo­ros értelmében vett nemzeti tudomány­ról nem is beszélhetünk, van egy szem­pont, amely a nemzeti tudomány fogal­mához közelebb visz bennünket. Ez pe­dig a tudományos munka szükségszerű differenciálódása, melynek következtében a nagy emberi társadalomban való elhe­lyezkedés minden egyes nemzetre az egyébként egyetemes emberi tudomány területén is bizonyos speciális feladatokat ró, amelyeket teljes joggal a tudomány nemzeti feladatainak nevezhetünk. Ha a tudományok történetén végig te­­ekintünk, azt tapasztaljuk, hogy az egyes tudományágak keretei annyira kiszéle­sedtek, a megoldandó problémák annyira felszaporodtak, hogy nem foglalkoztunk ma már mindenki, sőt minden nem­et sem behatóan minden tudományos pro­blémával, mert különben ereje szétforgá­­csolódik s anyagi és szellemi erejét felül­múló nehézségekbe ütközik. Fokozott mértékben áll ez a kis nemzetekre. Ezért komoly eredményeket csak úgy érhetünk el, s a nemzetek nagy szellemi versenyé­ben csak az a nemzet állhatja meg a he­lyét, amelyik a rendelkezésre álló anyagi és szellemi erőkkel elsősorban a saját spe­ciális helyzetéből legtermészetesebben

Next