Magyarság, 1930. június (11. évfolyam, 123-145. szám)

1930-06-01 / 123. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILL, VASÁRNAP 32 FILL, AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS. VASÁRNAP 40 GARAS FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓ HIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET, ARADI­ UTCA 8. SZ. TELEFON: AUTOMATA 294-81, 294—32, 294—33 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 71. POSTAFIÓK 1* MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1930 JÚNIUS 1. VASÁRNAP XI. ÉVFOLYAM, 123. (2783.) SZÁM Az orosz szfioksz írta: Micotay István Van egy félelmetes orosz közmondás, amely azt mondja: az ember mindig ott érzi magát legjobban, ahol nincs ott. Ebben az egyetlen mondásban benne foglaltatik az egész orosz irodalomnak s száz évre visszamenőleg az összes orosz politikai mozgalmaknak lelke és legmélyebb tendenciája. A titokzatos, ellentmondásokkal küzdő, egyensúlyba jutni nem tudó orosz lélek ezen az iro­dalmon s ezeken a politikai mozgalma­kon át ezt a legfőbb, ezt a legmélyebb, ezt az elérhetetlen vágyát keresi; ott lenni, oda elérkezni, ahhoz a megköze­­líthetetlenhez, ahová soha el nem juthat s ahol végre igazán jól érezné magát. De talán soha semmiféle Oroszországra nem illett jobban ez a jelmondat, mint arra, amely most saját hazájától távol visszavágyik oda, mert ott érezné magát legjobban, ahol nincs ott s ahová talán soha többé vissza nem juthat. Ez az emigráns, saját magából, ősi ott­honából kiüldözött Oroszország egy egész világ. Egy Szergej Makrov nevű­ volt cári tisztnek érdekes könyve jelent meg nemrégiben, amelynek előszavában a szerző, aki jelenleg egy nemzetközi vasúti hálókocsi társaság alkalmazottja, úgy írja le az emigrációnak ezt a biro­dalmát, mint egy valóságos külön or­szágot, amelynek földje nincs ugyan többé, államilag és diplomáciailag sincs elismerve, nincsenek többé határai, nincs látható feje, nincs kormányzati vagy közigazgatási apparátusa, de amely mégis él azoknak a százezreknek szolidaritásában és öntudatában, akiket a sors a közös nevezet alatt, közös már­tíriumra kárhoztatott. Ez az emigráns Oroszország, a régi oroszság elitjének ez a társadalma, ott él tízezres töme­gekben Berlinben, Párisban, vagy New­­yorkban, az orosz irodalom, filozófia, művészet és szaktudomány ezernyi ezer képviselőjével, akiknek neve és mun­kássága azelőtt is túlhatott Oroszország határain. Ebben az emigrált orosz iro­dalomban tovább él és tündöklik az orosz lélek minden zsenije és sokolda­lúsága. A berlini vagy prágai egyeteme­ken ezerszámra nő fel az emigrált orosz értelmiségnek ifjú generációja, szívében az apáktól örökölt Oroszország képével és ideáljaival. Régi orosz ezredek a vi­lágba szerteszórva, ellentétes égtájak alatt, a legellentétesebb egzisztenciák gyanánt továbbra is ápolják és fentart­­ják egymás között a jövendő reményét, tettrekészségét. És ez százezernyi orosz értelmiség az egész világra szét­szórva továbbra is a maga külön szel­lemi életét éli, a maga hazulról hozott ellentétjeivel, erkölcsi, politikai, művé­szi áramlataival és irányzataival, az egész polgári Oroszország, az arisztokrá­ciától le a radikális intellektuellekig, sőt le a legszélsőbb szocialistákig és anar­­chistákig, az a világ, amely Dosztojevsz­kij, Turgenyev, Tolsztoj és Gogoly mun­káiban otthon élt, most talajától elsza­kítva, az idegenbe kivetve, szétszórva éli azt az Oroszországot, amelynek szá­mára otthon nincs többé hely, mert ezzel az otthonnal megalkudni nem tud és benne idegenebbnek érezné magát, mint a távoli világ bármelyik megéli a sarkában. A politikai vagy társadalmi emigráció ekkora mértékére talán még sohasem volt példa a történelemben. A zsidók expatriálása lehetett ehhez ha­sonlatos, akiket Cyrus annak idején Ba­bilonba telepített. De mi volt ehhez­ségére nézve a francia legitimista emi­gráció, vagy a cári uralom emigránsai­nak élete, vagy a mienké 1849 után. Mindez csak töredékek, politikai cso­portok emigrációja volt, de itt egy egész kultúra, egy egész társadalom, egy egész történelem s egy egész nemzeti lélek lett hontalanná és gyökértelenné. És ennek az összességnek, válasszák el bár belül­ről még olyan ellentétek, egyetlen izzó, gyötrő, halálos vágya van; még egyszer visszatérni oda, ahonnan vézetett. Nincs lélek, amely saját néprajzi vagy geográ­fiai határain túl más környezetben any­­nyira idegennek érezné magát, mint az orosz, s annyira beteg tudna lenni a hontalanságtól. Jókai Mór beszél egy helyen visszaemlékezéseiben a Svájcban tengődő magyar menekültekről, egykori nagy urakról, akik óriási dominiumo­­kat hagytak odahaza s most nincs egy talpalatnyi földjük, ahol fejüket lehajt­hatnák s esténkint egymás szállásán összegyűlve az utcán fölszedett és meg­­szárított lótrágya füstje mellett álmod­ják vissza a hazai táj, az alföldi pusz­ták kéményfüstjének illatát, lelkét és hangulatát. Ennek a hazulról elszakított oroszságnak is minden szellemi és ér­zelmi megnyilvánulása az ősi orosz föld füstjét lélegzi. Alapjában véve mind az orosz érzékenység, képzelőerő, lelki vívódás hősei, akiket egy másik véglet, a mechanizált Oroszország, amely most odahaza a szovjet falanszter formájában é kti magát, kivetett magából és hazát-Micsoda tragédia ez! Az orosz polgári forradalmi lélek száz éven át álmodott a revolucióról, játszott a francia nagy for­radalom orosz utánzatának ködképeivel, hogy eljusson ehhez a revolucióhoz s benne és vele önmagát is fölégesse és megsemmitse. Száz éven át küzdött vagy próbált küzdeni a cári zsarnokság ellen, hogy forradalmi erőfeszítéseinek vég­eredménye, melyekkel a szabadságot megközelíteni akarta, hogy a cári abszo­lutizmusnál sokkal borzalmasabb zsar­nokság legyen. Hol van megváltás ebből a helyzetből, van-e még rá mód, hogy ez a számkivetett Oroszország diadalmasan hazatérhessen s hogy az a másik oda-­ haza kiemelkedhessél abból a mélység­ből, ahová önmagát taszította, s amely, egy orosz szociológus szavaival élve, a banalitás és az unalom iszonyú üressé­­gével gyilkolja meg a lelkeket? Az orosz emigráció egy részében tra­­gikusan élnek és ismétlődnek azok a ré­­vedezések, amelyek minden emigrációt hatalmukba szoktak keríteni, álmok és tervek, fantasztikus remények egy kato­­­nai beavatkozás, egy külpolitikai vál­­ság, egy belső forradalom esélyeiről. Katonai és politikai frakciók kovácsoló­­ják ezeket az ellentétes terveket, anélkül, hogy egységre tudnának jutni bennük, pedig még ha egyetértésre jutnának is, hol maradna még mindig a kivitel az el­képzeléstől? Mások, az emigráció szel­lemi vezérei és megszemélyesítői közül sokkal mélyebbre nyúlnak, azzal a kí­méletlenséggel, amely annyira sajátja az önmagát sanyargató orosz léleknek, a megváltást, a belső, érzelmi, szellemi és erkölcsi megújhodás kálváriaútján ke­resik. Ezekre az utakra nézve se értenek egyet egymás között, Mereskovszkij, a nagy regényíró az orosz jövőt az embe­­riség'fb­-­a látja s Napóleont ün­nepli egyik legutóbbi munkájában, mint kiválasztott embert és mártirt, aki en­nek a nagy gondolatnak előharcossa és áldozata volt. Nikolajevics Szergej, Tru­­beckoj herceg, a világhírű etnográfus és filológus egyik munkájában (Europa und die Menschheit. Drei Masken Ver­­acaKBW min hwi­­ w ni­­­iwh—b—— Családi öröm Irta: Raggamby András Régen, még vidéki lakos koromban történt. Késő éjszaka volt A tavaszi hold ezüs­töt szitált az alsó városkára, — a por­lepte kocsiút olyan volt, mint egy opál­patak, mely füzek helyett virágzó akác­fák sorfala között folyik tova lassan, me­sebeli némasággal. A fák árnyéka alá húzódott gyalogjárón elgondolkozva bal­lagtam hazafelé. A néma éjszakában hirtelen különös neszre figyeltem fel. A hátam mögött gyors, ütemes egymásutánban mintha marékszámra szórna valaki apró kavi­csokat a gyalogút aszfaltjára. Megálltam, megfordultam. Két hatalmas kutya vág­tatott egymás nyomában, őrült iramban, most már vadul ugatva felém. Az ő szá­guldó körmeik alól kerekedett a különös csattogás... Megvallom, feldöbbent bennem a szo­rongás. Ennek fele se tréfa! Két kis­­borjúnagyságú, dühöngő vadállat — és én bot nélkül, fegyver nélkül, csupasz­­egyedül.... Félreugrottam. A két kutya rám .. Nekem estek. Felorditottam .. És a két, rövidtávú szememmel csak akkor ismertem meg őket, mikor örö­mükben már majd­hogy fel nem döntöt­tek . .. Hiszen ez a Filemon és a Baucis! Egy jóbarátom két dobermanje, akik éj­szakai csatangolásuk közben felismer­tek és üdvözölni kívántak. Kiörvendeztük magunkat s menni akartam tovább. Filemon azonban az első­­érzésem után elém kanyarodott s féloldalazva nekihevert a combomnak Megfogtam a nagy busa fejét, megrázo­gattam az állát és félretoltam: — No, öregem elég volt a barátkozás­­ból. Késő van. Illik néha le is feküdni. És nekiindultam újra. De se Filemon­­nal, se Baucissal nem lehetett bírni. Úgy nyüzsögtek körülöttem, előttem, szinte a két lábamon, a combomnak szorulva, hogy minduntalan beléjük botlottam, alig tudtam tőlük haladni.’ Most még csak mulattam a kellemetlenkedő barát­ságon, de amikor Filemon megunva az egyszerű lábatlankodást, rám ágaskodott és a két első lábával is bizalmaskodva nyomkorászni kezdett, egészen megmér­gesedtem és durván ellöktem magamtól: — Az ördög belétek! Takarodjatok innen! A kemény hangra a két kutya lefor­rázva meghökkent, megtorpant. Mehet­tem nyugodtan tovább. A saroknál visz­szanézve láttam, hogy szorosan egymás mellett állnak és várakozó­ mereven fi­gyelnek utánam ... A sarok utáni első kapu már a laká­som kapuja volt. Éppen megálltam előtte a kulcsot keresve, amikor viha­rozva újra mellém robogott Filemon. Úgy tettem, mintha nem venném észre s a kulcsot beletaszítottam a zárba. Eb­ben a pillanatban Filemon hangosan felnyögött. De olyan keserűen, olyan panaszosan, olyan szemrehányóan, olyan szivighatóan, hogy­ megállt a kezemben a kulcs, nem tudtam elfordítani. — De hát mi van veletek? — kérdez­tem enyhült szeretettel. — Akartok va­lamit? Filemon a két hátsó lábát megeresz­tette, a fejét megemelte és a két okos szemét rámszegezve, újra panaszosan felnyögött. Érezhetően fájt neki, hogy nem bírja emberi szavakba önteni azt, ami a szívét szorítja. Baucis — aki idő­közben odaporoszkált — volt a lelemé­nyesebb. Megfogta fogaival a felöltőm szárnyát és céltudatos, határozott moz­dulattal vonni kezdte visszafelé. Megértettem végre: a két kutya csak­ugyan akar valamit tőlem. Ezért jöttek utánam, ezért állták el az utamat. Visszahúztam a zárból a kulcsot: Fi­lemon örvendező vakkantással a ma­gasba ugrott. Baucis húzását követve megindultam visszafelé. Filemon, mint­ha megbolondult volna, úgy szökdécselt viháncolva melettem. Boldog volt, hogy az a buta ember végre nagy nehezen megértette őket. — No jó, gyerünk! — mondtam mo­solyogva és kieresztettem a lépést. File­mon éleseket szökkelve vágtatott előre meg vissza, Baucis pedig látva, hogy a visszainduló szándékom komoly és vég­leges, elbocsátotta a kabátomat és hálá­san felmosolyogva rám — egészen ko­molyan láttam, hogy hálásan mosolyog! — hűségesen mellettem lépegetett. — No Baucis, hát mit akartok tulaj­donképpen? — kérdeztem kedveskedve. — És mért vagy olyan megfontolt, olyan méltóságteljes? De csakugyan, mert vagy olyan különös? Mert jól megnézve, valóban nem volt a régi. Szélesebb, testesebb, óvatosabb mozgású, mint azelőtt. — Ó, persze! — villant fel egyszerre bennem a megis­merés. — Persze! Hiszen jól látható volt már, hogy Baucis titokzatos, nagy esemény előtt áll: apró dobermanekkel volt Filemont megajándékozandó . .. Filemon ide-oda cikázó vezetése mel­lett odaérkeztünk a közel szomszédban lakó jóbarátom kapuja elé. A kapu két oldalán jó kétméteres kerítés terpeszke­dett. Filemon most a kocsiút közepén megállt, felcsaholt diadalmasan, azután nekirugaszkodott és zugó lendülettel, gyönyörű ívben szinte repült keresztül a magas kerítésen. A következő pilla­natban bent az udvarban harsant fel a diadalmas csaholás és Filemon a ma­gasból újra elénk repült. Baucis ezalatt a kapuban ágaskodott a kilincset billegetve s várakozástelje­sen nézett felém. Most már mindent megértettem. A két kutya, a barátom tilalma ellenére, estén­ként mindig csatangolt egyet. Könnyen tehették, mert mi volt nekik az a két­méteres kerítés! Egy szökkenés ki, egy szökkenés­be, — csak senki észre ne vegye. Mert ha észrevették, korbácsot kaptak. A csatangolásról nehéz leszokni, — viszont még nehezebb, sőt lehetetlen hazaugrani a kerítésen át akkor, ha valaki — mint Baucis jelen esetben —a családi reményteljesség okán el van kissé nehezedve. Már pedig Baucis nem maradhat a kapun kívül! Mert ha észre­veszik, verés, jár érte. És az a vidéki kapu is olyan különleges. Nincs ugyan bezárva sohasem, hiszen két kutya van az udvaron.­­ a kilincse azonban fon­dorlatos: nem lefelé nyílik, mint más rendes kilincs, hanem felfelé. És az ilyen ravasz kilincset még egy dober­­man ü ügyességü kutya se tudja kinyitni. Odaléptem tehát Baucishoz, a kilin­cset felbillentettem s a kapu kinyílt. Filemon és Baucis rám ágaskodtak, hálásan végigcsókolták az arcomat és beviharzottak az udvarra ... Mehettem nyugodtan hazafelé. Amikor találkoztam a barátommal, elmeséltem neki az éjszakai kalandot. Barátomnak ragyogott a szeme, eddig is sokat tartott a kutyái eszére, most szinte dagadt a büszkeségtől. rára a képes I I melléklettel együtt 32 fillér

Next