Magyarság, 1930. június (11. évfolyam, 123-145. szám)
1930-06-01 / 123. szám
2 lag München) Európa ellen és vele szemben keresi ezt a jövőt. A modern civilizáció és az emberiség történetének újabb évszázadai minden félreértésükkel és szenvedésükkel annak a hatalmi törekvésnek következményei, amellyel a román és germán műveltségű Európa magát az emberiség elitjének erőszakolta föl, kultúráját a legtökéletesebbnek minden létező emberi kultúrák között, hogy ezt ráerőszakolja és vele elnyomja a nálánál régibb, vele egyenértékű, sőt erkölcsi vagy szellemi értékekben különb kultúrákat. Ettől a román—germán szellemben fogant civilizációtól, amely az elnyomás, az imperializmus mérgét leheli, meg kell szabadulni a többi népeknek, föl kell ébredni ebből az európai hipnózisból. El kell jönni az időnek, hogy a nem román— germán népek az európai kultúrában ne a legmagasabbat lássák, csak egyikét a lehetséges kultúráknak, csak azt vegyék át belőle, ami nemzeti egyéniségüknek megfelel. Hiszen mindegyiknek egyforma joga van az élethez, egyik sem különb a másiknál. Vladimir Solowieff ezzel szemben, a nemzeti egyéniségek hangsúlyozásával ellentétben, ezek elfelejtésében s az összemberiség nagy lelki egységében keresi a szabadulást. Nikolaus Berdjajev, akinek könyvéről (Das neue Mitteraller. Darmstadt 1927. Otto Reichl Verlag). Balia Borisz írt a minap kitűnő ismertetést a Magyarságban, a bűnbánó oroszokhoz tartozik. Szerinte mindaz a rettenet, ami történt: a háború, a forradalom, a pusztulás, logikus következmény, elháríthatatlan bűnhődés, a múltak bűneiből folyik s mint ilyennek célja van és haszna is van. Minden föltámadás csak ebből a felismerésből jöhet, ennek átéléséből, a megbánásból és az Istenhez és Krisztushoz való visszatérésből. Tehát nem katonai beavatkozás, nem restauráció, nem diplomáciai konfliktus, nem ellenforradalom, hanem egy nagy lelki és vallási megtisztulás, a szatanokráciából, a sátáni uralomból, melyet a szovjet, a bolsevizmus jelent, visszatérés Krisztus országához, egy olyan teokráciához, amely sokban emlékeztet a középkor társadalmi és politikai institúcióira, a papi kaszturalom nyűgei és álarcoskodása nélkül. Abban a roppant irodalomban, amelynek kötetei ma már könyvtárat tesznek ki és amely Franciaországban éppenugy, mint Amerikában, Angliában éppenugy, mint Olaszországban, a németeknél éppenugy, mint az oroszoknál, a francia forradalom, a liberalizmus, a radikalizmus, a demokrácia, a szocializmus életképtelenségét, hazugságait izekre szedi s egy új evolúciós világrend kialakulását hirdeti, Berdjajev munkája ragyogó tanulmány, elragadó analizésének élességével, dialektikájának sokszor kápráztató újszerűségével, hitének magávalragadó mélységével. Amit a szocializmusról és a demokráciáról ír, annál véresebb és jellemzőbb összefoglalást nem tudnánk hirtelen találni, ő a bolsevizmus erejét és veszedelmét nem a Trockij-, Lenin- vagy Stalin-féle típusban látja. Pompásan fejti föl azt az ellentétet, amely ezek közt a romantikus, individualista forradalmi vezérek, a szovjet megalapítói között és az új nemzedék, az ottani ifjú oroszság között tátong, amelyet nem lehet áthidalni s amelytől a szovjet jelenlegi urai jobban rettegnek, mint bármiféle ellenforadalomtól. Ez az ifjú oroszság, a huszonöt-harminc éves értelmiségnek ezek a százezrei (ha ugyan igy lehet nevezni őket) úgy viszonyának szellemi és uralmi elődjeikhez, hogy alig van közöttük közös ismertető vonás. A fiatal orosz barbárnak ez a típusa, amely minden lelki, erkölcsi, történelmi, humanisztikus vagy szociális korlátoktól függetlenítve magát, csak a nyers erőt és akaratot isteníti, egy uj katonai és uralmi rend eltökéltségét és imperializmusát egyesíti magában. Az uj Oroszország voltaképpen ezeken épül föl s ezeket kellene félretolni, legyőzni, lelkükben átformálni azoknak, akik a mai rend helyett valami újat keresnek, olyat, amely az orosz nép lelki és politikai szükségleteinek legjobban megfelel. Berdjajev azt mondja, hogy ebben a barbár ifjú oroszságban egy antropológiailag is új típus jelentkezik, egy olyan arckifejezés, amely azelőtt Oroszországban teljesen ismeretlen volt. Berdjajev nem találja ennek a típusnak őseit és előzőit az orosz társadalom történetében, pedig ott lappangtak és ott éltek ezek már a Dosztojevszkij és Gorkij Oroszországában is. Vogné Emil, a kitűnő orosz irodalomkritikus az orosz regényről írott munkájában már a múlt század végén rámutat ennek a fiatal barbárnak megjelenésére, de nemcsak Gorkij hőseiben, a pusztai és nagyvárosi csavargókban, hanem mint olyan emberpéldányra, amely életjogot, jövőt és hatalmat igényel magának d'Annunzio regényeiben s Rudyard Kipling héroszaiban egyaránt. Berdjajev nem volna orosz, ha adós nem maradna a felelettel arranézve, mit lehet kezdenie ezzel az ifjúsággal annak az Oroszországnak, amelyről ő és társai a messze nyugaton ködképeiket szövik. Pedig ennek vonásaiból csakugyan a satanokrácia néz farkasszemet nemcsak a történelmi Oroszországgal, de az egész nyugati keresztény civilizációval. Tíz nap, — két hét múlva telefonált. — Családi öröm, — mondotta — megjött a kutyagólya, hat kis dobermannel többen vagyunk. Ha látni akarod őket, a hátsó udvarban vannak. De vigyázz, közel ne menj Baucishoz, mert Filemon mindenkit lehúz, csak a szakácsnőt, aki az ételt viszi nekik, engedi közel a kölykökhöz. Délután az első utam természetesen a kutyákhoz vezetett. Mikor a kapun beléptem, Filemon azonnal észrevett s a hátsó udvar kerítésén átlendülve boldog csaholással jött elém. Előre-hátra száguldozva, invitált a belső udvar felé. Mentem utána. Egy félszer kiugró félteteje alatt állt a szalmával bélelt láda, a fészek. Baucis karikában feküdt a ládában, ürgenagyságú szürkésfekete gombolyagok nyüzsögtek alatta. Leguggoltam gügyögő, becéző szóval a láda mellé. Filemon a vállamhoz nyomta a fejét és bizalmaskodva, büszkén lökött egyet-egyet rajtam, Baucis pedig okos szemeit rám függesztve, gyengéd óvatossággal felemelkedett kissé, hogy a kis gombolyagokat jól szemügyre vehessem. Filemon és Baucis kétlábú barátjuknak szülői büszkeséggel bemutatták a családot...♦ De hogy miért jutott ez a régi história az eszembe? És miért meséltem el? Mert a mindennapi életet szemlélve, arra gondoltam, hogy ebben a válásos, házassági tragédiás, egykés, sőt egy kés, törtető, kíméletlen világban sok homo sapiens tanulhatna szívet, érzést, gyengédséget, szeretetet Filemontól és Baucistól, akik a dobermanek nemzetségéből származtak... *3l AWSAfl» 1930 juntas 1, minup A MAGYAR GLÓBUSRÓL Az osztrák probléma Irta: Pethő Sándor 1866 január 3-án az öreg Vukovics Sebő, a forradalom igazságügyminisztere, az emigrációból ezt írta Kossuth Lajosnak Olaszországba: „Bár észrevételem csalna, de én azt látom, hogy az ausztriai monarchia bomlásával egyenlő lépést tart hazánk darabokra szakadása is . . . Ha Ausztria német tartományainak a poroszhoz csatlakozása történnék meg, ami meglehetősen valószínű, és ekképpen a roppant német nemzet határai Pozsonyig terjednek, vájjon ez óriási súly alatt nem lesz, hazánk gyengéje ellenállni a germanizfáció és a beavatkozás veszélyeinek, mint most?“ Amikor az érdemes Vukovics jónak látta közölni balsejtelmeit és aggodalmait vezérével s amikor ilyen bátran és tisztán ismerte fel a német egységi mozgalom hatásait, a magyar emigráció már a feloszlás állapotában volt. Egy töredéke Klapkával az élén már Bismarckkal és Usedommal tárgyalt egy magyar légió szervezéséről, amely bizonyos mértékig megfelel a Bismarck-féle Stoss ins Herz rideg módszereinek, ellenségeivel szemben, másik, és tegyük hozzá, tekintélyesebb része, Kossuth alatt, tökéletes passzivitással viszonozta a poroszok csábításait. A nagy magyar száműzött ugyanis egy cseppett se titkolta bizalmatlanságát Bismarck sürgető ajánlataival szemben. Egy percig se hitte róla, hogy kész a végsőkig menni egy olyan magyar politika támogatásában, amely a Habsburgok konzervatív hatalmának teljes leromlása árán érvényesülhetett volna csupán. Kossuth korántsem lelkesedett annyira a német egységi mozgalomért, mint ahogy emigránspályájának minden viszontagságai közepette is csüggött Olaszország nemzeti egyesülésének gondolatán. Jóllehet, a porosz tervek sokkal mélyebben rázták meg az általa gyűlölt Stabsburg-monarchia alapjait, mint az olasz egységi mozgalom, Kossuth sohase tudott megbarátkozni se Bismarck törekvéseivel, se módszereivel. Valójában sokkal jobban látott a porosz miniszterelnök kártyáiba, mint kortársai közül bárki. Sejtette, hogy a porosz államférfi Ausztriát csak kidobni akarja a német szövetségből, de egyáltalán távol áll tőle, hogy életképtelenné csonkítsa és nagyhatalmi pozíciójából kitúrja. Azonkívül a volt magyar kormányzó sokkal inkább telítve volt a maga demokratikus előítéleteivel, hogysem egy magyar forradalom számára komolyan jót remélhetett volna az autokrata porosz királytól és miniszterétől. Bismarck szándékos mellőzésén kívül főleg ez a megfontolás hangolta őt Klapkának és társainak kalandos vállalkozása ellen, akik készörömöst frigyre léptek olyan erőtényezőkkel is, amelyeknek szemében a magyar emigráció és a magyar kérdés sose volt több, mint egy bármikor feláldozható, ideiglenes és kisegítő politikai kalkulus. Mind Vukovics sorai, mind Kossuth reflexiói is érdekes bizonyságai annak, hogy a hatvanas évek magyar államférfiai mekkora higgadtsággal és éleselméjűséggel és mily széles látóhatárban mérlegelték a magyarság világpolitikai vonatkozásait és hogy már Königgrätz előtt lemérték magukban egy olyan politikai fejlődés eshetőségeit és fejleményeit, amelyeknek túlnyomó része azóta már a történelem szilárd halmazállapotába jutott. Várjon igaza volt-e Vukovicsnak, amikor oki kapcsolatot látott a történelmi Magyaroszág szétszaggatása és Ausztria összeomlásának lehetőségei között? Erről talán ma nem célszerű elmélkedni vagy vitatkozni, s pusztán annak megállapítására kell szorítkoznunk, hogy ez a két esemény az időben csakugyan őszszetalálkozott 1918 őszén. Ha puszta véletlennek tekintenők is a császári Ausztria szétbomlásának és Szent István birodalma összeomlásának időbeli találkozását, vájjon véletlennek kell-e tekintenünk azt is, hogy a magyar békerevíziós mozgalom tüzetesebb és sürgősebb mondjuk, reálpolitikusabb formában csakis azóta érdekli a nyugati hatalmakat, amióta komolyabb vagy időszerűbb fázisba lépett Ausztria sorsának végső rendezése is? A Young-terv életbeléptetése után az utolsó francia bakának is el kell takarodnia a rajnai zónából. Ameddig a francia hatalom, a rajnai hídfők birtokában, valósággal a germánság mellén terpeszkedhetett, az osztrák Anschluss katonai rendszabályokkal is könnyen volt elhárítható vagy megakadályozható. Amíg Franciaország egyik lábával a német területen állott, addig számára nem látszott égető sürgősségűnek, hogy külpolitikai sakkhúzásokkal is küzdjön a csatlakozás ellen, ami a mai európai egyensúlyt kétségkívül a legérzékenyebb ponton érné és billentené el jóvátehetetlen véglegességgel, Németország javára. A helyzet Hága óta azonban tetemesen megváltozott Páris hátrányára. A rajnai zóna kiürítésével még ürügyet se igen lehet találni a casus belli-re, nem is szólva egy katonai beavatkozás politikai jogcímének képtelenségéről és kivihetetlenségéről. Franciaország kezében nem maradt más eszköz az osztrák—német csatlakozás elgátolására, mint diplomáciai és gazdasági. A Briand-féle laza és homályos Európai Egyesült Államok gondolata e szempontból tökéletlen és célszerűtlen „expediens“, még a kisántánt-szövetség ellensúlyával is, ami különben is kétesértékű külpolitikai erőcsoporttá vált, ha nem is éppen lyukas mogyoróvá, Olaszországnak határozott és szilárd kisántáns-ellenes irányzata miatt. Itália és Franciaország ugyanis csaknem minden kérdésben egymással ellentétes irányban haladnak, csak az Anschluss-politika ellenzésében értenek egyet A francia diplomácia eleinte oly módon akarta megoldani az osztrák kérdést és vele együtt a dunai problémát,hogy mindenféle gazdasági és politikai prémiumot ígért az osztrák köztársaságnak, ha az csatlakozik a kisántant-rendszerhez. Azt hitte, hogy ezzel egyes alpásra agyonüti az Anschluss-mozgalmat és a magyar irredentát. Seipelék azonban nem engedték magukat a francia politika vontató kötelére ragasztani. Megóvták akciószabadságukat és szívós fortvurstlizásukkal kiböjtölték, amíg Olaszország magához tért az italianissimo szertelen politikai részegségéből, amig a fasiszta Olaszország nem módosított német kisebbségi politikáján s amíg a Heimwehren keresztül erős befolyást nem tudott magának szerezni az egész Középeurópát fermentáló ausztriai belpolitikára, amely a keresztényszocialisták és az austromarxisták fegyveres erőpróbáin át a Dunavölgy legizgalmasabb politikai matériájává vált. A mai Itália kétségkívül óriási előhaladást tett az önbeismerés és a megigazulás útján, amikor gyökeresen szakítva a Risorgimento népszerű hagyományaival, határozottan osztrákbarát irányba fordult és amikor most az osztrák—magyar kapcsolatok felélesztésén át kívánja pozícióját megszilárdítani a régi monarchia egykori területén, amelynek politikai szétdarabolása volt a háborús olasz diplomácia egyetlen, bár kétesbecsű zsákmánya. Ha Franciaországnak nincsen is különös örülnivalója az osztrák—magyar kapcsolatok virtuális kifejlődésén, még mindig jobban jár, mintha Ausztria egyenesen befutott volna a „Reich“ szárnyai alá. Franciaország elvesztette ugyan osztrák pozícióját, sőt Budapestet se igen tudja már visszaszerezni, de ha szigorú és igazságos mérleget csinál, akkor rájön, hogy még mindig nyereséggel távozhatik el a játékasztaltól, hiszen az Anschluss-veszély, ez a nagy lidércnyomás, jóideig nem fogja izgatni idegeit, mert az ily módon lekerül az európai politika fejlődésének napirendjére!. .. Ezelőtt két esztendővel Bethlen István gróf azt a kijelentést tette egy német újságíró előtt, hogy bennünket, magyarokat, az Anschluss nem érdekel. Fel kell tennünk, hogy a magyar miniszterelnököt csupán pillanatnyi taktikai megfontolások vezették, amikor érdektelenségét hangsúlyozta egy olyan probléma kifejlődésével szemben, amely a Dunavölgyében való letelepedésünk óta szakadatlanul súrolja a magyarság létének és fenmaradásának kérdését. De ha még szívének őszinte forrásaiból fakadt volna is ez a nyilatkozata, ma már aligha ismételné meg, amikor tudja, hogy a magyar sajkát folytonosan igazítani kell annak a hatalmas sodró áramlatnak hullámveréseihez, amelyek ezelőtt két esztendővel még egyetlen álmatlan éjszakát se okoztak neki, ha ugyan — ismételjük — a német hírlapírónak tett kijelentés nem volt több egyszerű udvariassági gesztusnál. Az olaszok és franciák ma, 1930-ban, épp oly nyugtalanok az All-Deutschland miatt, mint a magyarság legjobbjai ezelőtt hatvan-hetven esztendővel. Mint tudjuk, Kossuth maga is meglehetősen kiábrándult a német egységi mozgalom kifejlődésének láttára, sőt mintha ezen az áron nem is kívánta volna többé Ausztria és a Habsburg-ház pusztulását. A Pozsonyig terjedő német birodalom valósulásának rémképe annyira igézete alatt tartotta a negyvenkilences Vukovics Sebőt is, hogy 1866 elején komolyan felbukkant elméjében egész régi politikájának revíziója, az tudniillik, hogy a függetlenségi nyilatkozat Magyarországával szemben nem azok az óvatos és megfontolt magyar hazafiak járnak-e a helyes csapáson, akik inkább vállaltak bizonyos közösséget Ausztriával, sem mint az összgermánság köz- ij Fésipftéssgsze!? ujdonságokról értesítőt ingyen em bérmentve küld Budapest, IV. kerület, SÜVI-uitca 2. SZ. Deák Ferenc-tér sarol. Még 3 rpapág tart kristóftéri fiókom lil&witS áná sS * vánsiábrift WEISZ MARISKA IV, Kristóf tér 6.