Magyarság, 1930. június (11. évfolyam, 123-145. szám)

1930-06-01 / 123. szám

2 lag München) Európa ellen és vele szem­ben keresi ezt a jövőt. A modern civili­záció és az emberiség történetének újabb évszázadai minden félreértésük­kel és szenvedésükkel annak a hatalmi törekvésnek következményei, amellyel a román és germán műveltségű Európa magát az emberiség elitjének erősza­kolta föl, kultúráját a legtökéletesebb­nek minden létező emberi kultúrák kö­zött, hogy ezt ráerőszakolja és vele el­nyomja a nálánál régibb, vele egyen­értékű, sőt erkölcsi vagy szellemi érté­kekben különb kultúrákat. Ettől a ro­mán—germán szellemben fogant civili­zációtól, amely az elnyomás, az imperia­lizmus mérgét leheli, meg kell szaba­dulni a többi népeknek, föl kell ébredni ebből az európai hipnózisból. El kell jönni az időnek, hogy a nem román— germán népek az európai kultúrában ne a legmagasabbat lássák, csak egyikét a lehetséges kultúráknak, csak azt vegyék át belőle, ami nemzeti egyéniségüknek megfelel. Hiszen mindegyiknek egy­forma joga van az élethez, egyik sem különb a másiknál. Vladimir Solowieff ezzel szemben, a nemzeti egyéniségek hangsúlyozásával ellentétben, ezek elfe­lejtésében s az összemberiség nagy lelki egységében keresi a szabadulást. Niko­laus Berdjajev, akinek könyvéről (Das neue Mitteraller. Darmstadt 1927. Otto Reichl Verlag). Balia Borisz írt a minap kitűnő ismertetést a Magyarságban, a bűnbánó oroszokhoz tartozik. Szerinte mindaz a rettenet, ami történt: a háború, a forradalom, a pusztulás, logikus kö­vetkezmény, elháríthatatlan bűnhődés, a múltak bűneiből folyik s mint ilyen­nek célja van és haszna is van. Minden föltámadás csak ebből a felismerésből jöhet, ennek átéléséből, a megbánásból és az Istenhez és Krisztushoz való vissza­térésből. Tehát nem katonai beavatko­zás, nem restauráció, nem diplomáciai konfliktus, nem ellenforradalom, hanem egy nagy lelki és vallási megtisztulás, a szatanokráciából, a sátáni uralomból, melyet a szovjet, a bolsevizmus jelent, visszatérés Krisztus országához, egy olyan teokráciához, amely sokban em­lékeztet a középkor társadalmi és politi­kai institúcióira, a papi kaszturalom nyűgei és álarcoskodása nélkül. Abban a roppant irodalomban, amely­nek kötetei ma már könyvtárat tesznek ki és amely Franciaországban éppenugy, mint Amerikában, Angliában éppen­ugy, mint Olaszországban, a németeknél éppenugy, mint az oroszoknál, a francia forradalom, a liberalizmus, a radikaliz­­mus, a demokrácia, a szocializmus élet­képtelenségét, hazugságait izekre szedi s egy új evolúciós világrend kialakulását hirdeti, Berdjajev munkája ragyogó tanulmány, elragadó analizésének éles­ségével, dialektikájának sokszor kápráz­tató újszerűségével, hitének magával­­ragadó mélységével. Amit a szocializ­musról és a demokráciáról ír, annál vé­resebb és jellemzőbb összefoglalást nem tudnánk hirtelen találni, ő a bolseviz­mus erejét és veszedelmét nem a Troc­­kij-, Lenin- vagy Stalin-féle típusban látja. Pompásan fejti föl azt az ellentétet, amely ezek közt a romantikus, indivi­­dualista forradalmi vezérek, a szovjet megalapítói között és az új nemzedék, az ottani ifjú oroszság között tátong, amelyet nem lehet áthidalni s amelytől a szovjet jelenlegi urai jobban rettegnek, mint bármiféle ellenforadalomtól. Ez az ifjú oroszság, a huszonöt-harminc éves értelmiségnek ezek a százezrei (ha ugyan igy lehet nevezni őket) úgy vi­szonyának szellemi és uralmi előd­jeikhez, hogy alig van közöttük közös ismertető vonás. A fiatal orosz barbárnak ez a típusa, amely minden lelki, erkölcsi, történelmi, hu­manisztikus vagy szociális korlátoktól függetlenítve magát, csak a nyers erőt és akaratot isteníti, egy uj katonai és uralmi rend eltökéltségét és imperializ­musát egyesíti magában. Az uj Orosz­ország voltaképpen ezeken épül föl s ezeket kellene félretolni, legyőzni, lel­kükben átformálni azoknak, akik a mai rend helyett valami újat keresnek, olyat, amely az orosz nép lelki és politikai szükségleteinek legjobban megfelel. Berdjajev azt mondja, hogy ebben a barbár ifjú oroszságban egy antropoló­giailag is új típus jelentkezik, egy olyan arckifejezés, amely azelőtt Oroszország­ban teljesen ismeretlen volt. Berdjajev nem találja ennek a típusnak őseit és előzőit az orosz társadalom történeté­ben, pedig ott lappangtak és ott éltek ezek már a Dosztojevszkij és Gorkij Oroszországában is. Vogné Emil, a kitűnő orosz irodalomkritikus az orosz regény­ről írott munkájában már a múlt század végén rámutat ennek a fiatal barbárnak megjelenésére, de nemcsak Gorkij hősei­ben, a pusztai és nagyvárosi csavargók­ban, hanem mint olyan emberpéldányra, amely életjogot, jövőt és hatalmat igé­nyel magának d'Annunzio regényeiben s Rudyard Kipling héroszaiban egy­aránt. Berdjajev nem volna orosz, ha adós nem maradna a felelettel arra­­nézve, mit lehet kezdenie ezzel az ifjú­sággal annak az Oroszországnak, amely­ről ő és társai a messze nyugaton köd­képeiket szövik. Pedig ennek vonásaiból csakugyan a satanokrácia néz farkas­szemet nemcsak a történelmi Oroszor­szággal, de az egész nyugati keresztény civilizációval. Tíz nap, — két hét múlva telefonált. — Családi öröm, — mondotta — megjött a kutyagólya, hat kis dober­­mannel többen vagyunk. Ha látni aka­rod őket, a hátsó udvarban vannak. De vigyázz, közel ne menj Baucishoz, mert Filemon mindenkit lehúz, csak a sza­kácsnőt, aki az ételt viszi nekik, engedi közel a kölykökhöz. Délután az első utam természetesen a kutyákhoz vezetett. Mikor a kapun be­léptem, Filemon azonnal észrevett s a hátsó udvar kerítésén átlendülve boldog csaholással jött elém. Előre-hátra szá­guldozva, invitált a belső udvar felé. Mentem utána. Egy félszer kiugró fél­teteje alatt állt a szalmával bélelt láda, a fészek. Baucis karikában feküdt a lá­dában, ürgenagyságú szürkésfekete gom­bolyagok nyüzsögtek alatta. Leguggoltam gügyögő, becéző szóval a láda mellé. Filemon a vállamhoz nyomta a fejét és bizalmaskodva, büsz­kén lökött egyet-egyet rajtam, Baucis pedig okos szemeit rám függesztve, gyengéd óvatossággal felemelkedett kis­sé, hogy a kis gombolyagokat jól szem­ügyre vehessem. Filemon és Baucis kétlábú barátjuk­nak szülői büszkeséggel bemutatták a családot...♦ De hogy miért jutott ez a régi histó­ria az eszembe? És miért meséltem el? Mert a mindennapi életet szemlélve, arra gondoltam, hogy ebben a válásos, házassági tragédiás, egykés, sőt egy kés, törtető, kíméletlen világban sok homo sapiens tanulhatna szívet, érzést, gyen­gédséget, szeretetet Filemontól és Bau­­cistól, akik a dobermanek nemzetségé­ből származtak... *3l AWSAfl» 1930 juntas 1, minup A MAGYAR GLÓBUSRÓL Az osztrák probléma Irta: Pethő Sándor 1866 január 3-án az öreg Vukovics Sebő, a forradalom igazságügyminisz­tere, az emigrációból ezt írta Kossuth Lajosnak Olaszországba: „Bár észrevé­telem csalna, de én azt látom, hogy az ausztriai monarchia bomlásával egyenlő lépést tart hazánk darabokra szakadása is . . . Ha Ausztria német tartományai­nak a poroszhoz csatlakozása történnék meg, ami meglehetősen valószínű, és ek­képpen a roppant német nemzet határai Pozsonyig terjednek, vájjon ez óriási súly alatt nem lesz, hazánk gyengéje ellenállni a germanizfáció és a beavatko­zás veszélyeinek, mint most?“ Amikor az érdemes Vukovics jónak látta közölni balsejtelmeit és aggodalmait vezérével s amikor ilyen bátran és tisztán ismerte fel a német egységi mozgalom hatásait, a magyar emigráció már a feloszlás álla­potában volt. Egy töredéke Klapkával az élén már Bismarckkal és Usedommal tárgyalt egy magyar légió szervezéséről, amely bizonyos mértékig megfelel a Bis­­marck-féle Stoss ins Herz rideg módsze­reinek, ellenségeivel szemben, másik, és tegyük hozzá, tekintélyesebb része, Kossuth alatt, tökéletes passzivitással viszonozta a poroszok csábításait. A nagy magyar száműzött ugyanis egy cseppett se titkolta bizalmatlanságát Bismarck sürgető ajánlataival szemben. Egy percig se hitte róla, hogy kész a végsőkig menni egy olyan magyar poli­tika támogatásában, amely a Habsbur­gok konzervatív hatalmának teljes le­romlása árán érvényesülhetett volna csupán. Kossuth korántsem lelkesedett annyira a német egységi mozgalomért, mint ahogy emigránspályájának min­den viszontagságai közepette is csü­ggött Olaszország nemzeti egyesülésének gon­dolatán. Jóllehet, a porosz tervek sokkal mélyebben rázták meg az általa gyűlölt Stabsburg-monarchia alapjait, mint az olasz egységi mozgalom, Kossuth sohase tudott megbarátkozni se Bismarck tö­rekvéseivel, se módszereivel. Valójában sokkal jobban látott a porosz miniszter­­elnök kártyáiba, mint kortársai közül bárki. Sejtette, hogy a porosz államférfi Ausztriát csak kidobni akarja a német szövetségből, de egyáltalán távol áll tőle, hogy életképtelenné csonkítsa és nagy­hatalmi pozíciójából kitúrja. Azonkívül a volt magyar kormányzó sokkal inkább telítve volt a maga demokratikus elő­ítéleteivel, hogysem egy magyar forra­dalom számára komolyan jót remélhe­tett volna az autokrata porosz királytól és miniszterétől. Bismarck szándékos mellőzésén kívül főleg ez a megfontolás hangolta őt Klapkának és társainak ka­landos vállalkozása ellen, akik kész­­örömöst frigyre léptek olyan erőténye­zőkkel is, amelyeknek szemében a ma­gyar emigráció és a magyar kérdés sose volt több, mint egy bármikor feláldoz­ható, ideiglenes és kisegítő politikai kalkulus. Mind Vukovics sorai, mind Kossuth reflexiói is érdekes bizonyságai annak, hogy a hatvanas évek magyar ál­­lamférfiai mekkora higgadtsággal és éleselméjűséggel és mily széles látó­határban mérlegelték a magyarság világ­­politikai vonatkozásait és hogy már Königgrätz előtt lemérték magukban egy olyan politikai fejlődés eshetőségeit és fejleményeit, amelyeknek túlnyomó r­észe azóta már a történelem szilárd hal­mazállapotába jutott. Várjon igaza volt-e Vukovicsnak, ami­kor oki kapcsolatot látott a történelmi Magyaroszág szétszaggatása és Ausztria összeomlásának lehetőségei között? Er­ről talán ma nem célszerű elmélkedni vagy vitatkozni, s pusztán annak meg­állapítására kell szorítkoznunk, hogy ez a két esemény az időben csakugyan ősz­szetalálkozott 1918 őszén. Ha puszta vé­letlennek tekintenők is a császári Ausz­tria szétbomlásának és Szent István bi­rodalma összeomlásának időbeli találko­zását, vájjon véletlennek kell-e tekin­tenünk azt is, hogy a magyar békereví­­ziós mozgalom tüzetesebb és sürgősebb mondjuk, reálpolitikusabb formában csakis azóta érdekli a nyugati hatalma­kat, amióta komolyabb vagy időszerűbb fázisba lépett Ausztria sorsának végső rendezése is? A Young-terv életbelépte­tése után az utolsó francia bakának is el kell takarodnia a rajnai zónából. Amed­dig a francia hatalom, a rajnai hídfők birtokában, valósággal a germánság mellén terpeszkedhetett, az osztrák Anschluss katonai rendszabályokkal is könnyen volt elhárítható vagy megakadá­lyozható. Amíg Franciaország egyik lá­bával a német területen állott, addig számára nem látszott égető sürgősségű­nek, hogy külpolitikai sakkhúzásokkal is küzdjön a csatlakozás ellen, ami a mai európai egyensúlyt kétségkívül a legérzékenyebb ponton érné és billen­tené el jóvátehetetlen véglegességgel, Németország javára. A helyzet Hága óta azonban tetemesen megváltozott Páris hátrányára. A rajnai zóna kiürítésével még ürügyet se igen lehet találni a casus belli-re, nem is szólva egy katonai beavatkozás politikai jogcímének képtelenségéről és kivihetet­lenségéről. Franciaország kezében nem maradt más eszköz az osztrák—német csatlakozás elgátolására, mint diplomá­ciai és gazdasági. A Briand-féle laza és homályos Európai Egyesült Államok gondolata e szempontból tökéletlen és célszerűtlen „expediens“, még a kis­ántánt-szövetség ellensúlyával is, ami különben is kétesértékű­ külpolitikai erő­csoporttá vált, ha nem is éppen lyukas mogyoróvá, Olaszországnak határozott és szilárd kisántáns-ellenes irányzata miatt. Itália és Franciaország ugyanis csaknem minden kérdésben egymással ellentétes irányban haladnak, csak az Anschluss-politika ellenzésében értenek egyet A francia diplomácia eleinte oly­ módon akarta megoldani az osztrák kér­dést és vele együtt a dunai problémát,­­hogy mindenféle gazdasági és politikai prémiumot ígért az osztrák köztársaság­­nak, ha az csatlakozik a kisántant-rend­­szerhez. Azt hitte, hogy ezzel egyes al­pásra agyonüti az Anschluss-mozgalmat és a magyar irredentát. Seipelék azon­ban nem engedték magukat a fran­­cia politika vontató kötelére ragasz­­tani. Megóvták akciószabadságukat és szívós fortvurstlizásukkal kiböjtölték, amíg Olaszország magához tért az italia­­nissimo szertelen politikai részegségéből, amig a fasiszta Olaszország nem módo­sított német kisebbségi politikáján s amíg a Heimwehren keresztül erős be­folyást nem tudott magának szerezni az egész Középeurópát fermentáló ausztriai belpolitikára, amely a keresztényszocia­listák és az austromarxisták fegyveres erőpróbáin át a Dunavölgy legizgalma­sabb politikai matériájává vált. A mai Itália kétségkívül óriási előhaladást tett az önbeismerés és a megigazulás útján, amikor gyökeresen szakítva a Risorgi­mento népszerű hagyományaival, hatá­rozottan osztrákbarát irányba fordult és amikor most az osztrák—magyar kap­csolatok felélesztésén át kívánja pozí­cióját megszilárdítani a régi monarchia egykori területén, amelynek politikai szétdarabolása volt a háborús olasz di­plomácia egyetlen, bár kétesbecsű zsák­mánya. Ha Franciaországnak nincsen is különös örülnivalója az osztrák—ma­gyar kapcsolatok virtuális kifejlődésén, még mindig jobban jár, mintha Ausztria egyenesen befutott volna a „Reich“ szárnyai alá. Franciaország elvesztette ugyan osztrák pozícióját, sőt Budapes­tet se igen tudja már visszaszerezni, de ha szigorú és igazságos mérleget csinál, akkor rájön, hogy még mindig nyere­séggel távozhatik el a játékasztaltól, hi­szen az Anschluss-veszély, ez a nagy lidércnyomás, jóideig nem fogja izgatni idegeit, mert az ily módon lekerül az európai politika fejlődésének napirend­jére!. .. Ezelőtt két esztendővel Bethlen István gróf azt a kijelentést tette egy német új­ságíró előtt, hogy bennünket, magyaro­kat, az Anschluss nem érdekel. Fel kell tennünk, hogy a magyar miniszterelnö­köt csupán pillanatnyi taktikai megfon­tolások vezették, amikor érdektelensé­gét hangsúlyozta egy olyan probléma kifejlődésével szemben, amely a Duna­­völgyében való letelepedésünk óta sza­kadatlanul súrolja a magyarság létének és fenmaradásának kérdését. De ha még szívének őszinte forrásaiból fakadt volna is ez a nyilatkozata, ma már aligha ismételné meg, amikor tudja, hogy a magyar sajkát folytonosan iga­zítani kell annak a hatalmas sodró áram­latnak hullámveréseihez, amelyek ez­előtt két esztendővel még egyetlen ál­matlan éjszakát se okoztak neki, ha ugyan — ismételjük — a német hírlap­írónak tett kijelentés nem volt több egyszerű udvariassági gesztusnál. Az olaszok és franciák ma, 1930-ban, épp oly nyugtalanok az All-Deutschland miatt, mint a magyarság legjobbjai ezelőtt hatvan-hetven esztendővel. Mint tudjuk, Kossuth maga is meglehetősen kiábrándult a német egységi mozgalom kifejlődésének láttára, sőt mintha ezen az áron nem is kívánta volna többé Ausztria és a Habsburg-ház pusztulását. A Pozsonyig terjedő német birodalom valósulásának rémképe annyira igézete alatt tartotta a negyvenkilences Vuko­vics Sebőt is, hogy 1866 elején komo­lyan felbukkant elméjében egész régi politikájának revíziója, az tudniillik, hogy a függetlenségi nyilatkozat Ma­gyarországával szemben nem azok az óvatos és megfontolt magyar hazafiak járnak-e a helyes csapáson, akik inkább vállaltak bizonyos közösséget Ausztriá­val, sem mint az összgermánság köz- i­j Fésipftéssgsze!? ujdonságok­ról értesítőt ingyen em bérmentve küld Budapest, IV. kerület, SÜVI-uitca 2. SZ. Deák Ferenc-tér sarol. Még 3 rpapág tart kristóftéri fiókom lil&witS án­á sS * vánsiábrift WEISZ MARISKA IV, Kristóf­ tér 6.

Next