Magyarság, 1931. január (12. évfolyam, 1-25. szám)

1931-01-01 / 1. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILL. VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS BUDAPEST, 1931 JANUÁR 1. CSÜTÖRTÖK FELELŐS MILOTAY IS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, VL KERÜLET, ARADI UTCA 8.SZ. TELEFON: AUTOMATA 294—31, 294—32, 294-33 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 71, POSTAFIÓK­­* MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP XII. ÉVFOLYAM, 1. (2957.) SZÁM Újévi elmélkedés Irta: Pethő Sándor Az elmúlt esztendővel mi is sírba tesz­­szük elhalt reményeinket és halhatatlan csalódásainkat, hogy az ujjal ismét meg­kezdődjék életünk bús körforgása az esztendő háromszázhatvanöt külsőjén. Plusz évszázad óta, hogy a názáreti Isten áldott nyomdokain kergetjük a reményt és keressük az igazságot, talán egyszer se jajgatott fel ennek a reménynek és ennek az igazságnak kiáltása milliók ajkáról epedőbb és türelmetlenebb láz­zal, mint most. A hivők buzgó hitében s azokban, akik szétporlott hitüknek már csak illatát őrzik lelkükben, azokban, akik az élet nyilaitól megsebzett szívük­nek minden könnyét elontották már a Feszület lábánál, s azokban, akik a földi reparációban való megcsalódásuk min­den boldogtalanságával és kétségbeesé­sével a pártütő angyalok szolgálatába adták magukat, egyaránt fölreszket a kétezeréves fájdalom: igazságot ezen a földön, igazságot az éhezőknek és a szo­­rongatottaknak, akiket az alamizsna megunt támogatni s akiknek az Evangé­lium husz évszázada óta még mindig nincs meg a mindennapi kenyerük. So­hase borította el oly sűrü felhő a betle­hemi csillag ragyogását, mint most, a megváltás huszadik évszázadában. A köd hulláma sem nem apadt, sem el nem oszlott soha. Néha mintha egy pis­k­a, s az­­.p­ronik buzgóságában leszállott volna a földre az Isten országa, hogy azután ezek a fénypontok, ezek a ritkuló ünnepnapok legott eltűnjenek, a sötétség növekvő ko­morságában s ez a planéta legyen tovább is a siralom völgye, az igazságtalansá­gok és boldogtalanságok újabb és várat­lan aratásaival. Az evangéliumi idillek színeinek isteni arany- és smaragdpázsitján van egy fekete pont: a példabeszéd a Dúsgazdag­ról és a nyomorult Lázárról, akiknek személyi és szimbolikus ellentéteiben és végzeteiben oldódik fel a gazdag és a szegény örök harca, a társadalmi fele­lőtlenség és a kétségbeesett nyomor pár­baja és evangéliumi jóvátétele. Ó, meny­nyire egyszerűnek látszott ezekben a primitív vagy kevésbé bonyolult viszo­nyokban a dúsgazdag és a nyomorult Lázár között tátongó társadalmi vagy gazdasági szakadék átívelése. Ha köny­nyebb is a tevének átbújni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten orszá­gába, az isteni szavak csak a szívtelen, megkeményedett és megátalkodott gaz­dagokat sújtják és ítélik a gyehenna tü­zére, de a gazdag, aki megigazult és aki jótéteményekben és alamizsnákban szórja szét földi örökségét, éppúgy helyet talál Ábrahám kebelén, mint a szegény, aki békességben és türelemmel viselte el a Gondviselés látogatásainak terhét. Saj­nos, az egyéni megigazulás, a jó és alá­zatos gazdagok sugárzó példái vajmi ke­véssé apasztották a földi nyomorúságok és igazságtalanságok sötét óceánját. Mi­helyt a társadalmi és gazdasági igazság­talanság elvén egész politikai és szociá­lis világrendek épültek fel s a gazdagság éppúgy szociális és gazdasági szervezetté vált, mint­­­ogy időnként abba tömö­rültek azok .) A reménytelen milliók is, akik azt tage­itás és hasztalan ostromol­ták, az ég’­s ivet» megigazulása, annyit se enyhített ezen a vad és kegyetlen világrenden, mint Szent Ágoston látomásának gyermeke, aki kagylóval akarta kimeríteni a tengerek vizét. Senatores boni viri, senatus autem mala bestia — tartja a régi latin köz­mondás. Egy testület, egy szervezet, egy társadalmi osztály sohase javul meg, mert kollektív felelősségérzet még nem alakult ki az emberi csoportok egyikében sem. A rosszhajlamoknak, az önzésnek és a butaságnak mindig biztos előjoga van a társadalmi osztályokban és érdek­­szervezetekben, mert a legeszesebb és a legjellemesebb lények is csordává vál­nak, mihelyt a múltba vegyülnek. Az egyház a maga temporális szerve­zetében is kénytelen volt megalkudni a koronként érvényesült gazdasági és tár­sadalmi formákkal és törvényszerűségek­kel. Ha az evangéliumi demokrácia a galileai lankák szent idilliumaiban oly közelinek érezte az Isten országát, mint a gyermek a látóhatár szélén lehajló eget, az üldözések és a szorongattatások elől a maga híveivel a katakombákba menekült, egy háromszázesztendős ad­­vent-várás izgalmai és remegései köz­ben, imádkozva és rettegve azt a dies irae-t, dies illa-t, amikor az Ember Fia eljövend a felhők felett igazságot tenni a földön. Azután a diadalmas egyház meghódította a föld felszínét is, de­­ hogy e világban feltalálhassa magát, ma­gára szedte a konstantini és theodoziusi birodalom társadalmi habitusát és h­ier­­archiáját. S aztán igy vált az egyház feu­dálissá Nagy Károly jogrendjében, ab­szolutisztikussá az újkorban, így tett engedményt a maga ideiglenes életfor­máiban a nemzeti gondolat és a polgári demokrácia diadalmas világnézeteinek. S amikor tanítói tekintélyét és a krisz­tusi letéteményt így őrizte lés mentette visson­tagsága, kérész­eti csak a maga isteni gondolatához marad hű, ha lesújtja és elátkozza azt a becs­telen, harácsoló kapitalizmust, amely a modern technika ördögi tökélyével csak­nem már megvalósította az Antikrisztus országát e földön, kitenyésztve a dús­­gazdagok és a fosztogatók lelketlen jog­­rendjét a nyomorultak és a kitagadottak páriáival szemben. Az ember természe­ténél fogva oly gyarló — úgymond La­­rochefoucauld herceg —, hogy mindig van ereje elviselni a mások szerencsét­­lenségét. Ezzel a nyomorúságos és visz­­szataszító gyarlósággal szemben, amely, mint az egyszeri bankigazgató, kidobatja küszöbéről a koldust, hogy a szíve meg ne szakadjon nyomorának láttára, ezzel az eredeti bűnnel szemben az egyház is­teni és történelmi kötelessége, hogy fel­korbácsolja az emberiség veszendő fele­lősségérzetét és lerázza magáról a meg­szokás és a konvenció koloncait, élére álljon a mozgalomnak, amely véres bosszú nélkül akarja felszámolni ennek­ az antikrisztusi világrendnek szervezeti undokságait és elvetemült anakroniz­musait. Az egyház nem elégedhetik meg többét a Dúsgazdag és a nyomorult Lázár pör­rében az egyéni felelősség puszta meg­­­állapításaival és a könyörületet és a rész­vétet nem ismerő Dives kárhoztatásával. Meg kell támadnia az elvet és a rend­szert és meg kell keresztelnie és áldania azt a szocializmust, amely azért fordult ő ellene is, mert amaz ellen folytatott küzdelmében az egyházat semlegesség­gel gyanúsította, sőt temporális formá­jában majdnem szövetségével is megvá­­dolta. A szocializmus nemcsak azért lett k­s­ tagadó vagy eretnek, mert olyan sá­■ rok gondozására jutott, akik azt akar­■ , hogy a bosszú bűnei fölérjenek azok­kal az­ igazságtalanságokkal, amelyeket K'" —cinTism A azért is lett hittagadó vagy eretnek, mert Krisztus egyháza nem tudta többé orvo­solni a sebeket a karitás balzsamával, mert szelíd és türelmes viselkedését az osztályharcban közönynek vette és rész­vétlenségnek s nem utolsósorban azért, , mert az egyház a maga javadalmain és jövedelmein át — legalább minálunk —* Talált levél írta: Dab­os Sándor . A minap egy levelet találtam a föl­dön. Esett a hó, egészen belepte, én is úgy rúgtam véletlenül bele s igy talál­tam meg. Bizonyára elvesztette a postás s a puha hó­takaró miatt nem hallotta, mikor leesett a földre. Reggeltől ott le­hetett már, mert felázott a ragasztása és teljesen elmosódott rajta a címzés. Föl­vettem és elolvastam. Ez volt benne:­­ Drágám! Most szép nyugodtan megírom ne­ked ezt a levelet. Ma fent voltam egy kedves - kedves jóemberemnél, ahol együtt is jártunk már s ahol oly na­gyon tetszett neked a kilátás. Emlék­szel rá bizonyosan, hisz sokszor mon­dogattuk, ha ott lakhatnánk! Tudod. Most szép tél van, esik a hó, sűrűn és aprón, mint a liszt, este van, talán nyolc óra felé, a Duna suhan a medrében s vizében fürdenek a villanylámpák. So­kat néztük együtt őket. A kis park lent a ház előtt puha, fehér és vattás, vala­mi bájos nyoszolva innét felülről s a fenyők úgy állnak a sarkain, mint va­lami kialudt kandeláberek. A Margit­­hídon bug a forgalom s a Rózsadomb és a János-hegy csupa hó. A lámpák olyanok rajta, mint a csillagok. A vil­lamosok még járnak, de nemsokára be­állnak az éjszakai helyükre s csöndes lesz a város, mert karácsonyeste van s a villamosvezetők is haza akarnak menni a családjukhoz. Én? Ne gondold, hogy szentimentális vagyok s elő akarom hozni a karácso­nyi árvaságot. Istenem, te tudod, mily rég túl vagyok én ezen s milyen gya­korlatom van magányos karácsonyok­ban. Évek óta talán csak a tavalyi nem volt az, amit együtt töltöttünk s igy, ha két évet visszaugrom, most is magam­mal találkozom és­­ annyi-annyi mon­danivalónk akad kettőnknek. Távol áll hát tőlem a panasz, hisz közösen akar­tunk elválni. Drágám s úgy megérett, hogy nem illett volna hozzánk egy estéért, vagy egy gyerekes tradícióért csinálni tovább. Most, hogy itt vagyok és lenézek a hótól elpuhult városra, mindezt telje­sen világosan látom , hogy igy végig­gondolom, megmondom neked, hogy ujjongás van bennem miatta, halleluja és rikoltozó, felszabadult, meleg erő. A szabadság öröme, egy csodálatos, győ­zelmes kiáltás: magam vagyok! Ahogy itt állok négyemeletnyi magasságban a város fölött, a szívem hangosan ver, a lelkemben tempók születnek, büszke, gőgös és erős vagyok, mint két évvel ez­előtt, mikor szintén magam álltam a karácsonyi forgatag fölött s töretlen voltam, szárnyaló, biztos, nyers, az Is­ten bőségével hatalmas és az Isten sze­mével lágy, ügy vagyok itt, Drágám, mintha hegyen állnék s hogy nem tu­dom most, te merre vagy és mit csi­nálsz. Valami kis mély fájdalom van bennem, mintha kis, finom, átszűrt egér jajgatna a szívem közepén, de alapjá­ban örülök és alapjában kilökném a karjaimat a levegőbe s belerikoltanék a horizontba, hogy halljam a szavam visszhangját, mert ez a legfőbb, amit az élet adhat nekem. Lásd, pajtásom, a hó, a hegyek, az ég havat szitáló kupo­lája, a visszhangos úr fölöttem, melynek nem telem a végét mind az enyém s ha most csillagok lennének, felmérném szemmel a köztünk való távolságot és dobogó szívvel boldog lennék, hogy van végtelenség s a fizikai törvények kiseb­bek egy szemernyi máknál. Nézd, kinyújthatom a kezem jobbra, kinyújthatom balra, senkit nem érek, senkivel nincs közösségem, betölthetem a szobám, a házat, az életem, minden kis űrt, minden a világon velem van tele, mindenütt ott vagyok: a szívekben, a szemekben, a kezek melegében a kesztyűk alatt, a hóban, a gránitkoc­kákban, a kis park fáiban — minden az enyém és nincsenek határaim. Ma leléptem az utcára és minden ab­laknak meleg nézése volt rám. Ma elindultam céltalanul kóborolni s minden ember láttára kinyíltak bennem a régi, meleg ajtók. Úgy volt, mintha hosszú út után mindenki meglepődött szeretettel üdvözölne engem: — Ni csak! Hazajött? Igazán, nagyon kedves ! Ma harangoztak és minden bongás kitárt engem. Ma befordultam a sarkon s egy su­gár, szőke asszony megfordult utánam és puhán mosolygott a szemembe. Azt mondta magában: „te“. Ma felszálltam a villamosra és szét­áradt az atmoszférám és megérezték az emberek, hogy ott vagyok. Ma az ablakomból olyannak láttam a felhőket, mint gyermekkoromban. Ma végigfeküdtem a sezlonomon, ke­zemben könyv, de nem tudtam olvasni egy betűt se, mert kikelt bennem a saját világom, fölénekelt és felzsongott, mint régen és a szobám magányos csendjében csaknem megfojtott az öröm. Ma fejszét fogtam a kezembe és iszonyú tüskékből vágtam a tűzre fát. És hólyag támadt a kezemen, de az iz­maim úgy énekeltek, mint a húsvéti kórusok." Ma kezembe fogtam a ceruzámat, a szivem megdobogott, a vérem mély zu­­hanásba kezdett és szememet elöntötte a könny. Ma­­ felszabadultam, magasan já­­rok, az iram szele vágja a mellem a fülembe tóduló levegő sikit, szeretettel szállok az emberek felett, úgy nézem őket, mint a testvéreimet s köztük visz­­szajött kezembe a simogatás. Valami varázslat pattant le rólam és szabad vagyok megint és magányos,­kóbor em­ber. Tiszta és szent. Egyedülvaló. Meg­állok. Mi az? S ha valakinek a szem­ébe nézek, az emberi végtelenséget látom. " Köszönöm. Drágám és szeretlek. Ha találkozom veled valahol, valamerre­ mélyen megemelem előtted a kalapo­mat, kezet csókolok neked és szeretettel kérdem meg tőled, mit csináltál azóta, hogy nem találkoztunk? Érdeklődöm a zongorád felől, megnézem, szép-e még a kis bársonysapkád, a kezeid megné­zegetem és ha bánatod lesz, megsajnál­­lak, mint az anyámat. Azt mondom ne­­ked: Drága s ha nem lesz ellenedre, elkísérlek saroktól-sarokig és szépen elmondom neked, mit csináltam én az­óta. Elkísérlek és a kapuban szépen el­búcsúzom tőled és jövök haza. És job­ban szeretlek, mint valaha, hidd el. Ér­ted? Hogy elváltunk. Lásd, most itt állok a nagy, esti ab­lak előtt, kint zsonganak a hópihék* mint a méhraj, a Dunában fürdenek a fények és a Rózsadomb lámpái olyanok* mint a csillagok. Állok s rád gondolok most. Hol vagy? Szivemben a kis puha egér sir, vékony hangján panaszkodva jajgat, valami hosszú tűvel át a teste Ára 24 fillér

Next