Magyarság, 1931. február (12. évfolyam, 26-48. szám)

1931-02-01 / 26. szám

mm A kvótától az Anschlussig Írta: Milotay István Ki emlékszik még azokra a fényes ün­nepségekre, arra a nagy nemzeti lelkese­désre, amellyel valamikor a magyar köz­vélemény Ferenc József ajándékát, a tíz szobrot fogadta. Nem sokkal azelőtt Vil­mos császár járt Budapesten s a budai Várban a tiszteletére adott udvari ebéden olyan tüzes felköszöntőt mondott a ma­gyar dicsőségre s a magyar nemzeti füg­getlenség hőseire, hogy lázba ejtette velük az egész országot. Ezt kellett egy ki­csit ellensúlyozni Bécsből s a Bánffy De­zső közvetítésével igy jutott Ferenc Jó­zsef a tíz szobor gondolatára. És ki em­lékszik még a Barth­a Miklós híres cik­kére, amely a szoborajándékozás más­napján jelent meg a függetlenségi párt lapjában, ezzel a címmel: A kvótát pedig nem emeljük! Mert akkoriban folytak a kiegyezési tárgyalások is, s mint mindig, nagy viták voltak a közös hadügyi és külügyi költségekhez való hozzájárulás fölemeléséről. A függetlenségi politika attól tartott, hogy a tíz szobor meglá­gyítja az ellenzéki közvéleményt ezzel a követeléssel szemben s ezért kiáltotta oda Bécsnek Bartha Miklós, hogy tíz szobor ide vagy oda, a kvótát még­se fog­juk fölemelni! Ilyen jó dolgunk volt a­kkor, ilyen nagy kérdéseken mentünk bajba, életre-halálra a monarchia másik felével, Ausztriával és a dinasztiával. E­t , Trianon után az az új függetlenségi politika, amely még mindig Ausztriával szemben volt kihegyezve s a monarchia pusztulásán érzett kárörömből élt, azt hangoztatta, hogy sok mindent elvesztet­tünk ugyan, de egy nagy dolog mégis történt a javunkra: megszabadultunk Ausztriától, a négyszázéves közösség át­kától és terheitől. Egy darabig az osztrá­kok viszont, maguk se tudták, hogy miért, ugyancsak annak örültek, hogy megszabadultak Magyarországtól. Tíz év óta tart ez a nagy, kölcsönös független­ség s most, mikor már mindegyikünk megszokná, mindegyikünk bele akar pusztulni. A magyar függetlenségi poli­tika a háború előtti évtizedekben arra tört, hogy ha nem is elszakadni, de ön­állósítani próbáljon bennünket Ausztriá­tól. Most kezdünk megint azért küzdeni s ennek egyik állomása volt a Bethlen­­féle látogatás, hogy valamilyen formá­ban közelebb kerüljünk egymáshoz. A miniszterelnök azt mondta egyik bécsi nyilatkozatában, hogy a múlt előítéletei nem akadályozhatnak meg bennünket egy új barátságban, a jövő építésében Ez majdnem úgy hangzik, mint annak­idején a hatvanhetes Deák-féle politika jelszava, a híres vessünk fátyolt a múltra, a jövő érdekében! Sokan már egy új kiegyezést emlegetnek, egy új hatvanhetet, a tíz éve tartó negyvennyolc után. És sokan úgy tesznek, mintha most is, mint akkor, ugyanolyan pozícióból, ugyanolyan esélyek mellett ülnénk le az osztrák-magyar kerek­asztalhoz, mint annak idején Deákék és Andrássyék Beustékkal és Ferenc Józseffel szemben. Van valami gyógyíthatatlan naivság ben­nünk, amely azt szokta elhitetni velünk, hogy az egész világ ránk van utalva s hogy a szegény, szerencsétlen Ausztria kénytelen a kegyeink «tát»- fiav - mi akkor hajlunk le hozzá, am­ikor nekünk tetszik, hogy a kassarban helyet szorít­sunk neki. Azt mondják, most nem segít ugyan egy uj Königgrátz bennünket, hogy Ausztriát és a büszke dinasztiát előttünk térdre kényszerítse, de az elmúlt tiz esztendő tapasztalatai tiz Königgrátz súlyával fölérnek s ezek a tapasztalatok éreztetik az osztrákokkal, hogy jobban ránk vannak utalva, mint hatvanhét előtt. Minek fejtegessük, hogy, sajnos, merőben ellenkező a helyzet. Az akkori Königgrätz azt jelentette, hogy a Habs­­burg-háznak és Ausztriának nincs mit keresnie a német birodalomban, nemcsak a négyszázéves hegemóniáról kell le­mondania, de a birodalomból kiszorítva, örülnie kell, ha uralmát féllábával Ma­gyarországon megvetheti. Az akkori Ausztria tehát, amelyben a külön habs­­burgi gondolat tartotta a lelket, ez adott célt és hivatást neki, egy keserű vereség s egy megalázott felsőbbség érzésével kereste az ellensúlyt a Hohenzollern, a nagynémet veszéllyel szemben. A hatvan­hetes kiegyezésnek ez volt a legfőbb moz­gatórugója Ausztria és a dinasztia ré­széről s bármilyen sajátságosan hangzik is, a világháborút voltaképpen azért vesz­tettük el, illetve azért nem tudtuk a ma­gunk részéről győzelmes békével befe­jezni, mert a nyolcvanöt éves Ferenc Jó­zsef már nem tudta elég eréllyel képvi­selni az osztrák-magyar önállóságnak ezt a gondolatát a nagynémet érdekekkel szemben, a fiatal Károly király pedig fia­talsága folytán volt képtelen ezt a gon­dolatot érvényesíteni a II. Vilmos és Ludendorff-féle brutális német imperia­lista politikával szemben. A magyar önállósági politikának jel­szava lett Trianon óta, hogy a Habsbur­gok végzetes, önzése okozta Magyaror­­s­z hogy a s­absburg­­impdrUwizm­u­s’ apiac "Vesztegül Fel a há­borút. Pedig, ellenkezőleg, ha ez a flabs­­burg imperializmus még elég erős, ha él még benne saját külön érdekeinek az az öntudata, amely hatvanhétben, Körnig­­grätz után is élt, akkor ma a kettős­­monarchia és Magyarország Középeurópa leghatalmasabb országa lenne s valószí­nűleg megint azon vitatkoznánk, amit Bartha Miklós irt a tíz szobor után, hogy, a kvótát pedig nem emeljük. Most azon­ban osztrák részről épp ez a külön nem­zeti és állami öntudat, illetőleg ennek a vágya és ambíciója az, ami a Magyar­­országgal való új kiegyezés szempont­jaiból teljesen hiányzik. Az önállóságnak ez a becsvágya ottmaradt a st. germaini béketárgyaláson s elvitték magukkal a detronizált Habsburgok. Évszázadokon át ők jelentették Ausztria számára ezt a gondolatot, bennük élt, bennük testesült meg és velük együtt veszett el. A mai Ausztria nem akar többé önálló állam és önálló nemzet lenni, illetve nem kér az önállóságnak abból az állapotából, amelybe a st. germaini szerződés taszí­totta. Az osztrák politika s ebben majd­nem egységesek az összes osztrák pártok, jobb- és baloldali árnyalatoktól vagy vég­letektől eltekintve, a mostani állapotot, az önállóságnak ezt a látszaturalmát csak átmeneti helyzetnek tekinti, nem a teljes, a valódi önállóság felé, de a nagy­ném­et egységbe való beolvadás felé. Kö­­niggrätz azt a serkentést adta a megvert, megalázott Ausztriának, hogy a birodal­mon kívül, azzal szemben, attól függet­lenül keresse jövő céljait. St. Germain, ellenkezőleg, azt az ösztönt, azt a föltart­­hatatlan vágyat érlelte meg benne, hogy visszahulljon, beletemetkezzen a nagy­ném­et egységbe s annak céljait és uralmi vágyait tegye magáévá. Alcide Ebiray, a kitűnő francia publi­cista, a ki­s­ sz. germaini béke következ­ményeit Franciaország szempontjából annyi tárgyilagossággal és eredetiséggel fejtette fel, pompásan jellemzi a francia politika tévedéseit és illúzióit, melyek Ausztria úgynevezett önállósítását elő­idézték. Clemenceaunak és társainak — mondja ő —, ha igazán francia érdeke- ELŐFIZETÉSI ARAS: SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILL, VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN BUDAPEST, 1931 FEBRUÁR 1. VASÁRNAP XII. ÉVFOLYAM, 26. (2982.) SZÁM BUDAPEST, V. KERÜLET, ARADI­ UTCA 8. SZ. TELEFON: AUTOMATA 294-31, 294-32, 294—33 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 71, POSTAFIÓK 19 MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP Meteor Egy ismeretlen ősi fényű nagy égitestről elszakadtan, ki tudja, hol keringtem eddig s hogy hány száz fény­évet szaladtam, amíg elértem itt a légkört s a létem láthatóan izzik. A földnek fény­nyelven beszélek, pár perc, aztán ízlik, nem ízlik, kiégve földre hullok én is, s küldönci pályámat betöltően, megtorpanok, mint túlvilági ércekből öntött szobor-öntvény. Tudósok jönnek vegyszerekkel, vizsgálják ércét a szobornak, de csődöt mond nagy kémiájuk, fejük csóválják és mozognak, ez nem vas, nem réz, bronz, arany sem, titokból van ez mint az élet, ilyet nem olvaszt vasgyár, vulkán: ily ércet rejt az ősi Lélek. Egy ismeretlen, ősi fényű örök Titokról elszakadtan küldöncnek jöttem s eltűnök majd, ha szenetem általadtam. Mécs László Hajnali kávéházban lila: Hallos Sándor Éjfél után két óra van s kint esik a téli eső. Nem nagy cseppekben hull, aprón és gyilkosan csepeg s olyan a zaja, mintha rágna: rágná a város köveit. Há­rom napja szakadatlanul esik s ez alatt az idő alatt a flaszter bizonyára meg­kopott egy ezredmillimétert. Planírozó­­dik a világ. Valami laposabb helyre a víz bizonyára leviszi, amit itt elpusztít s ha logikusan gondolkodik az ember, azt kell hinnie, hogy sekélyednek a ten­gerek s ha egyszer egészen betelnek, la­pos lesz a föld, elönti a víz a világot s kezdődhetik újból a teremtés. Igen, a világ alapgondolata: plan. Minden, ami vét a sík harmóniája ellen, elpusztul, lekopik, lassan legyűri a koptató erő, le­morzsolja s a dombok, a hegyek, a mélységek és magasságok úgy eltűnnek, mint egy hibás krétarajz a mértanórák táblájáról. Bizonyosan geometriával dol­goznak a láthatatlan erők s mélyebb törvényszerűséggel a sima gömb felé törekszenek. Mit nekik holmi kis Mont Blanc, Gaurisankarl Ugyan már! Egyet­len gigászi erő van: az idő. A többi: gyerek játék és időközi alakulat. Veri kint az eső a gránitkockákat s a hatalmas ablaküvegen millió csepp ül. Aztán egyszer csak megtelnek egyes cseppek és saját súlyuknál fogva esni kezdenek, villámgyorsan megcsurran­­nak, elütik közben a társaikat, felfordu­lást csinálnak s eltűnnek alul, az ablak rámuzatóban. Kataklizma az ablaküve­gen, kicsiben a makrokozmos tréfája, utánzat és karikatúra, de jó és el lehet gondolkodni rajta. Ha, teszem, a Juppi­­tor lenne az a megcsurrant csepp s a többi megbolygatottak kis, komisz, va­cak, útbaeső csillagok. A Föld, teszem. No, szép dolog sülne ki belőle, ahogy itt ül az ember, fejében meglehetős tömegű alkohol lángol, melyet alapjában véve nem tudja, miért, mi célból és milyen hangulat vagy unalom ellen nyelt le és egyszerre jönne a Juppiter. Arra se igen lenne idő, hogy azt mondhassuk: pá, uraim! Egyszerűen eltűnnénk a világ rámázata alatt és a sok csepp között föl se igen tűnne ez a kis história. Szél is van kint, meglehetősen üvöltöz s lengeti kegyetlenül az útközépi lám­pákat. A levegő fekete, mint a tinta, ba­rátságtalan és rideg, a temetőkben biz­tosan a csontok is lucskosak s ahova nem ér el a város, biztosan olyan a vi­lág, hogy a betörők és a gyilkosok is visszafordulnak. Ej, ma még erre is rossz az idő! A lámpák meginganak kint az utcák közepén, néha egészen merő­legesen áll a tányérjuk s a házak falán felcsúszik a fényük, mint a szoknya. Határozottan erotikus dolog ez. Frivol, gonosz és lelketlen kis ballerinák az ut­cán végig a lámpák, égberúgnak és vi­­horásznak kihívóan a gyáva és magá­nos férfilélekre, csúfolódnak és szívig érő, romlott szavakat sziszegnek a fü­lekbe. Kiábrándító és mégis izgató, trá­gár gesztusaik vannak, mint az utca­lányoknak, az ember sírva fakad tőlük, elosen, de mégis izgalom marad a nyo­mukban. S annál rosszabb, mert az em­ber magános, a kutya se várja, az ágya egész nap szépen kihűlt, kicsit nyirkos is, befűteni nincsen kedve, hát bele­­bújik a párnák közé s percekig vacog a foga utána. Közben az anyjára gon­dol, egy nőre, akit jó lenne szeretni, az ám, hanem jobb, ha nem gondol erre s teste alá gyűrve szépen és légmentesen a takarót, megpróbál aludni. Gonoszak ezek a lengő, dróton tán­coló éjszakai villanylámpák a tinta­­szinti, esőt sziszegő ég alatti A légfűtés aknája forró légvonatot köp szét s megzörrennek tőle az aszta­lokon az újságlapok. Van ebben valami furcsa, a török mesék dzsinjeire emlé­keztető, akik a felnyitott palackból dö­rögve és huhogva törnek ki s gigászi lé­nyükkel megállnak a törpe, kis ember előtt. A fejük a mennyezetet veri, alak­juk határtalan, omlatag és felnyúló, ben­zük széles, mint az asztal, eltörik alat­tuk a márvány s évezredeken át való szűk helyüket az emberen akarják meg­bosszulni. — Féreg! — mondják. — Féreg! S az ember megremeg előttük. Nők ülnek itt szétszórva asztaloknál és suttogva beszélgetnek. Nem lehet megmondani, milyen finomak, valamint azt se, kik lehetnek. Szépek és elegán­sak, az ember, így ülve, emlékszik, hogy ilyenekről álmodott gyerekkorában, egész bizonyosan ezek okozták a ka­maszkor nyugtalan éjszakáit. Szépek, elegánsak, és a ruha valami mély lelki tartozékuk, mozdulataik ritmikusak, belülről jönnek, finommá szűrik az ero­tikát, mint a parfüm, a lélek fölött húz­nak el, ott suhannak, mint valami édes­­begyű­, lágy, fehér madarak, bőrük ham­vas, fogaik kicsillannak s ragyogó ék­szereik gyerekjátéknak látszanak. Le­het, hogy sikkasztott valami férfi értük s bizony, hány véznatestü, nyavalyás bányász remegett a kövek előtt, egész­életüknél tizezerszeresen többet értek és hány csiszolóm­unkás gerincén szaladt át a gyilkos remegés, mig a kezében forgatta őket. Lehet, hogy átsuhan az ember fején, de annál szebb, hogy ezek játszanak vele, hogy játék és csik­landó ragyogás csak nekik, kis harmonikus csillámlás a fülön, nyakon. Nos, áldozni kell a nőkért, véren-vágyon tartani őket, az agyvelő sejtjein, idegek görcseiben, szuperlativuszokban, eksztázisokban . . . Mi mindent nem csináltak már a nők! Az ember nézi őket, át a fütőakna forró lehelletén reszketnek körvonalaik Ára a képes melléklettel együtt 32 fillér

Next