Magyarság, 1931. március (12. évfolyam, 49-73. szám)

1931-03-01 / 49. szám

­ ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ. EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZI NAP 16 FILL., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS. VASÁRNAP 40 GARAS BUDAPEST, 1931 MÁRCIUS 1. VASÁRNAP FELELŐS SZERKESZTŐI : MILOTAY ISTVA SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓ HIVATAL, BUDAPEST, V. KERÜLET, ARADI­ UTCA 8. SZ. TELEFON: AUTOMATA 294—31, 294-32, 294—33 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 71. POSTAFIÓK 19 MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP XII. ÉVFOLYAM, 49. (3005.) SZÁM A nyíregyházi öregdiákok (Levél Bencs Kálmánhoz) Írta: Milotay István Kedves Barátom! Engedd meg, hogy így mentsem ki magam a nyíregyházi öregdiákok találkozójáról s ha már nem lehetek ott köztetek, legalább igy mond­jak el valamit abból, amit ott a mi nagy családi körünkben el kellett volna mon­danom. Nem valami ünnepi beszédre, vagy előadásra gondoltam, inkább egy kis beszélgetésre, olyanfélére, amilyen­ről Chesterton álmodik, Dickens korát és emlékét idézgetve. Egy kis beszélge­tésre a kandalló vagy a fehér asztal mel­lett, egy pohár bor mellett, amely egész este kitartson, mert nem azért issza az ember, hogy elfogyjon, inkább azért, hogy soha el ne fogyjon s amelynek kis aranytükrébe nem azért nézünk bele, hogy a fenekét keressük, de azért, hogy rajta keresztül az emlékek, az idők vég­telen mélységébe lássunk ... Egy kis beszélgetésre, tíz-tizenöt, húsz vagy huszonöt esztendő múltán, egy szivar mellett, melynek hamuját sajnáljuk le­verni, mert úgy érezzük, hogy kicsiben e­gy kiégett világ minden szépsége, színes lángja omlik vele szürkén a semmibe, egy világé, az ifjúságé, a szépségé, a szerelemé, vagy a hazaf­iságé, amelyet magunkban hordunk s amely előbb vagy utóbb velünk együtt éppúgy hamuvá lesz, mint azok az álmok vagy érzések, amelyeket a szivar parázsló tüzűben fel­­zsíríb­ a tinik magunk elött. Egy ilyen kis, meghitt beszélgetésre gondoltam, amilyenre egyre ritkábban érnek rá manapság az emberek, mert ezer más gond és cél után­­rohannak s azok után rohanva, mindig halasztják azt a kis beszélgetést, hogy majd holnap vagy holnapután ... pedig annyi mon­danivalójuk lenne és olyan jó volna egy kicsit könnyíteni magukon, hogy aztán újra vállukra kanyarítsák a batyut, vagy hónuk alá vegyék az aktatáskát, de leg­alább szájukba maradjon az ize annak a kis beszélgetésnek ... Hát ilyesmire gondoltam az öregdiákok napján, ott egymás között egy sarokban, miközben távolról a másik teremből a cigány­­muzsika csendes sóhajtozása kéredzke­­dik be, nem azért, hogy elnyomja, túl­­kiabálja, de azért, hogy a maga régi mondanivalóival átszőlje s továbbma­­rasztalja a beszélgetést.. . Úgy szerettem volna beszélgetni veletek, ahogy ma már csak a paraszt- és vadászemberek tud­nak egy darabka szalonna mellett, min­den falat­tál a szót és minden szóval a falatot ízesítve, csendesen, sietség nél­kül, mintha nem volna további cél, ér­demesebb annál a szónál és annál a fa­latnál. Én azt hiszem, a világháború óta voltaképp nem is beszélgetnek többé az emberek egymással sehol a világon, csak beszélnek egymáshoz. A beszélgetésre se kedvük, se idejük többé, vagy legalább is azt hiszik, pedig talán sehol a világon nem tudtak valamikor oly lelket nyug­­tatóan, szívet üdítően beszélgetni, mint éppen nálunk, talán sehol sem tudták úgy élvezni a csendes baráti szót, azért volt a mi irodalmunk is voltaképpen a nagy beszélgetők irodalma. Amit Deák Ferenc beszélgetett akár a pártkhib ka­rosszékében, ak­i a Miér­s ztasnál, akár i­tthon. családi ► -hc?! énp annyira, ti szí * v amilyen élő sz Károly* vagy .*». ,/ veikben reánk hagytak. Hol, melyik nemzet fiai értették így a beszélgetést? Nekem már csak az édesapám hallotta Deák Ferencet, de a kehidai kúrián most is mutogatják azt az öblös ablakfülkét, ahol az öreg úr üldögélni és beszélgetni szokott s mutogatják a falon a helyet, ahol beszélgetés közben a gyufákat gyúj­togatta, mert a pipa ilyenkor gyakran kialszik, minél élvezetesebb a beszél­getés, annál gyakrabban s újra és újra rá kell gyújtani és tudvalévő, hogy rá­­gyú­jtás közben a legizesebb a szó ... lés töltöttem egyszer, mint fiatal újságíró, egy estét Eörtös Károllyal abban a füs­tös kávéházban, ahol élete utolsó éveit, hajnalokba vesző éjszakáit átbeszélgette. Sohasem fogom ezt az estét elfelejteni, soha úgy meg nem állt velem a világ s a szóval, a szivarfüstben bujkáló anek­dotákkal, emlékekkel szemben soha úgy nem vesztette realitását a valóság. Az öreg kirgiz törzsfők beszélgetnek így ma is a teveszőrpokrócon üldögélve a jurta tűzhelye mellett, miközben odakinin a steppei szél söpri a havat és egy-egy ál­matag kutyaugatás vegyül a szél sóha­j­tásába ... Mikszáth Kálmánról beszélte el nekem Wolfner József úr, hogy a ma­gyar író- és művészvilág öt-h­at legszelle­mesebb csevegőjével együtt látta egyszer vendégül. Meg is indult vacsora után mindjárt egy olyan élvezetes beszélgetés, hogy eltartott másnap délelőttig. De éj­fél felé hosszú, csendes hallgatás után megszólalt Mikszáth­ és amint ő elkezdett beszélgetni, egykettőre »elhallgatott kö­rülötte mindezt szellemesség. Pedig ali­biül, amit és ahogyan öi­ elmondott nem Volt semmi szellemesség! de a felvidéki ’ü '• rvf­rsál? 'őslelke, humora, nyájassága, •'»ájb, erűje ömlött a szipka \vejlel egy ^js/utc’ára .. íki gyermek lett mellette és kövü- hűt . Utána mindenki azt mondta, hogy soha életében nem esett ily jól újra gye­reknek lennie. Ezek az ősmagyar beszél­getők Arany János vén gulyására em­lékeztetnek, aki ott ül a korcsmaasztal mellett, vállán száz esztendővel, egy por bár a kezében, bora elfoly, keze reszket s az öreg gulyás beszélget, ahogy csak a keleti emberek tudnak . .. Ferenc József 1912-ben látogatást tett Bosznia-Hercegovinában. Az egész tar­tomány kifordult a sarkaiból erre az al­kalomra, a császár jött két miniszterrel, tábornokaival, a magyar határtól Szera­­jevóig magyar bakák álltak őrséget a vask­uti vonal mentén, végeláthatatlan strá­­zsák, mint Attila őrszemei valamikor a duna—tiszaközi pusztákon, Szegedtől Etzelburgig... A szerajevói bevonulás fénye keleti tündérmesékre emlékezte­tett, katonai csapatok dübörgése, udvari h­intók, fullajtárok, diadalkapuk, népies küldöttségek, bosnyák bandériumok, tíz­ezrek az utcákon, már a császár elindult az állomásról, ahol a fogadtatás volt s ebben a nagy felfordulásban, közvetlenül a főútvonal mentén, egy régi, rozoga kis kávéházban, amolyan zsindelyletős, elől nyitott, öreg katonában két turbános török ült a puszta deszkán, a füstölgő rézkondér mellett, a kávéját szürcsöl­gette és beszélgetett. Beszélgettek csen­­desen, mintha semmit sem láttak és hal­lottak volna mindabból, ami tőlük húsz lépésnyire történt. Éppoly lassan tették a parazsat csibukjukra és éppoly lassan tsörpintették a kávét, mint máskor, ál­ma­tag, késő októberi délutánokon. Oly jóízűen beszélgettek, hogy egy jó félóráig néztem őket, mert nem tudtam tovább­­fu­ani. lílába sárgállt, sodort volna az ismnep, a kötelesség a rohanás, hallgat­nám a beszélgetésüket, azt a filozófiát, a mert belőle kiáradt, hogy semmiért sem érdemes rohanni s meg kell állani néha a, legnagyobb rohanásban is egy kis jó szóra, amit egymásnak elmondhatunk. Látod, Kedves Barátom, miket össze- Bocsássatok meg! Irigy, féltékeny, elfacsart agyak veséznek, hogy szentkép­ előtti mécsnek mért nem maradtam, mért mond véle­ményt fényem: dolgáról Budapestnek, Bécsnek, létnek, halálnak, minthogyha Isten fényszórója lennék! Én tényleg gyönge, gyáva, dadogó voltam, mint Mózes, a paraszti pásztor, a szenvedések csipkebokrait lángolni láttam és a lángolásból lázitó nyelvek nyaldosták tüzoszloppá mécsi létem. "Az én szivmécsem gyönge, együgyű! Kis kör számaira szántam égni tényleg! S­e ember tervét Isten végzi el: belém jött fénynek s fényszóróként fényiek. Bocsássatok meg, én nem akartam, Isten a tanúm rá! A furulyám csak pásztorfurulya, nem jött nép­hivó, hajnal-hangú kürt­nek és mégis akként hallották sokan, kik rémektől, bajoktól menekültek. Bocsássatok meg, Isten viharral fújta, nem akartam! Kifestett körmü fényes fáraóik, a tűzcsapás tart, holnap sem tesz véget Ál-kulturák gúláit rakva nyög az Isten népe! Engedjétek végre Isten útjára! Sátán kosztján élt eddig rabigában. Csinálhattok egymásból múmiát a Művészet, Szépészet balzsamából: a rothadás csak rothadás marad! Mihelyt kiléptek a hatalmi Mából, eltűntök mind, s az Isten él az élő nép szivében! A nép tovább megy Kánaán felé és máma rám, holnap meg másra hall­gat, a Holdra hallgatnak a Csillagok, Holdnak Nap, Napnak Isten ad hatal­mat, Ő tudja meddig! Mózes is meghalt Kánaán határán! Mécs László Királyhelmec, február 13. mm" ifSir" JJM Árva Ilon Árva Ilon hova megyen, földön jár-e, vagy az égben? Itt körül-fordul közöttünk, mégis valahogy fölöttünk. Aranyhaja aranyálom, szeme talán angyalbálon, hangja is oly égi­ messze: fél az ember, ne ébressze hangos szóval, kemény szóval. Úgy jár, mint ki rejtett szót hall, s utca során is úgy megyen, mint mennyei felhőszélen. Árva Ilon mindig igy volt. Gyermekesének kis szelíd volt, dajkálgatta szomorúság, takargatta hajló füzéig . Leánypajtás járt melelle, de beszédjét nem értette, fiúpajtás nem kereste, s ő csak dórdolt reggel, este, virágokkal körülközölt, táncikált pillangók között, s mikor sírt a tücsök­ének, holdsarlót várt fésűjének. Árva Ilon mért is árva? Rég sem ü­lt róla a párta, embere van szorgos, derék, gyermek is szopta a fejét nem egy, hiszen hét volt éppen. Még sincs mása, csak szentképen. Aranyhaja aranyálom, szeme zengő angyalbálon, nem tud órát, nem tud évet, valahova messze réved, jár e földön s nincs idehenn, Árva Ilon, Árva Ilon, Lendvai István Hellin szerelmes írta: Kertész József Mikor Brailából elindultunk Novoros­­sijskba, Hellin úgy jött a hajóra, hogy az egyik lába sárgára, a másik pedig feke­tére volt kilubickolva, de cipő nélkül. Igaz, hogy nyár volt. — Hol van a cipőd, hé? — kérdezte tőle egyik matróz bajtársa. — Megittam — csuklótt Hellin. — No, be is rúgtál tőle! — Erős cipő volt, nem csodálom — kacagott egy másik. — Aztán mért subickoltattad ki a bá­bodat?­­— kérdezte az előbbi. —­ Hát mi a csodámat subickoltatam volna ki? Mondtam, hogy a cipőt meg­ittam. De a cipőpucoló gyerek folyton ott lábatlankodott körülöttem a korcs­mában. Hadd éljen az is, oszt hadd lássa, hogy úrral van dolga! — Na, ne — mondok — hát pucolj! — Ha meg is issza az ember a cipőjét, azért nem jár­hat mezítláb! Nem igaz? — Igaz — mondta mély meggyőző­déssel a baj­társ. — Szép? — Nagyon szép. Különösen ez a sárga. Kár, hogy nem festetted mind a négy lábadat ilyen színűre. Hellin kihúzta magát. Anélkül is volt vagy hatláb magas. — Ki van berúgva, hé? Te, vagy én?, — kérdezte komolyra válva. — Én, nem, — válaszolt a másik óva­tosan. — Na hát én igen, és én láthatok dupla fejet a nyakadon és ha megcélo­zom az egyiket, a másikat biztosan el­találom. De te azt mondod, hem vagy, berúgva. Hát számold meg mégegyszer a lábamat! A bajtárs számolt. — Hány van? — kérdezte Jordonan Hellin. — Hát van egy pár! — Egy pár?... Mennyi? — gyana­kodott Hellin. — Kettő. Egy fekete és egy sárga. — Hát azért... mert annyiért fizet­tem. Nem hagyom becsapni magamat egy kölyöktől. Azt mondta, a nyers bőr annyi subickot iszik be, hogy abból négy lábra is kitelne. — De mért mázoltattad az egyiket sárgára, a másikat meg feketére? — Most mondom. Hát nem­ ezt ma­gyarázom folyton? Hát, hogy a nyers­ből annyi subickot iszik — az is iszik — hát elfogyott a sárga. Most mi az ördö­göt csináljuk? Mezítláb csak nem mehe­tek az utcára! Gyerünk a feketével, ha Ára a képes melléklettel együtt 32 fillér

Next