Magyarság, 1931. augusztus (12. évfolyam, 173-196. szám)
1931-08-06 / 177. szám
1931 augusztus 6, csütörtök" A CSÁSZÁR DETEKTIVJE Élményeim a német titkosszolgálatban Írta: Steinhauer Gusztáv sz. k. rendőrfelfigyelő * • (Utánnyomás tilos.) XI. Egy kis harc az angol kémelhárító szervezettel Néhány évvel a háború előtt nagy port vert fel angol sajtóban az Arnest-féle kémkedési ügy. Kémkedési ügynek nevezték, holott igazán nem volt az, mert Arnes csak a közvetítőügynök szerepét töltötte be, aki sohasem kémkedett. Arnes is borbély volt és egész véletlenül történt, hogy a német titkosszolgálat részére szerződtettem. Egy nap bementem az üzletébe borotválkozni, és hallom, hogy az egyik vevője aziránt érdeklődik, hogy nem érkezett-e levél számára. Akkor még nem tudtam, hogy általános szokás Angliában, hogy az ember a levelezését a borbélyához, vagy az állandó újságárusához címezteti. Annak idején egy francia kém nyomába szegődtem és szükségem volt egy ilyen semmitmondó levélkére. Megkérdeztem a borbélyt, hogy én is hozzá címeztethetném-e a leveleimet, amibe ő szívesen beleegyezett. Egyáltalán nem gyanakodott, miután azt mondtam neki, hogy tudakozó irodám van, amelynek külföldről is igen sok postája érkezik. Később, amikor láttam, hogy Arnesbe megbízhatom, felvilágosítottam őt a dolgok valódi állása felől, ettől kezdve azonban állandó fizetést húzott tőlünk. Sajnos, túlságosan beszédes és könynyelmű ember volt, ki egyáltalában nem ügyelt a nyelvére. A pénzküldeményeket, amelyeket tőlünk kapott, mások előtt szedte ki a borítékból és valami átlátszó mesét talált ki, hogy honnan érkezik a pénz. Ezt a mesét azonban olyan sunyi ábrázattal adta elő, mint aki sokkal többet mondhatna, ha akarna, úgy, hogy nemsokára a rendőrség tudomására jutott a dolog. Arnes levelezését ettől kezdve állandóan figyel- Vadászat a titok. Én kaptam megbízást arra, hogy a szükséges nyomozás elvégzésére Portsmouthba utazzam. Az volt az érzésem, hogy a vezérkarból már valaki utánajárt a dolognak, mert hangsúlyozottan figyelmeztettek arra, hogy nagyon óvatos legyek, miután olyan színe van a dolognak, mintha Benneth közönséges agentprovokateur lenne. Ezt én egy pillanatig sem hittem, ebben az időben az angol kormány még nem dolgozott ilyen eszközökkel. Portsmouthba érkezve, a nagy Zentral Hotelben szálltam meg és hamburgi ügyvédnek jelentettem be magam. Úgy ismertem ezt a várost, már elégszer volt itt dolgom s jól fel is szereltem magam mindennel, megfelelő névjegyekkel stb., amire csak szükségem lehetett. Mindjárt a második napon megérkezésem után elmentem este, a munkaidő végeidő a Dock bejáratához és ott megkérdeztem az őrszemes rendőrt, hogy miképpen találhatnék meg egy bizonyos Kennethet, akinek édesanyja Délnémdországból való és aki állítólag itt van alkalmazva. Hosszú történetet meséltem el egy bizonyos örökségről, ami erre a Kennethre várna, de azt mondtam, hogy az egész dolgot bizonyos okokból titokban kell tartanom addig, amíg nem vagyok bizonyos afelől, hogy az igazi örökös valóban létezik. A rendőr ezt egész érthetőnek találta, és mikor még hozzá megkínáltam egy jó szivarral, néhány shillinget nyomtam a kezébe és megígértem neki, hogy ha a segítségével eredményhez jutok, szép jutalmat fog kapni, a legnagyobb készséggel állott a rendelkezésemre. Estefelé egy vendéglőben találkoztam ezzel a rendőrrel, aki egy hosszú listát hozott magával. A listán három négy Kenneth is szerepel, akik azonban nem jöhettek számításba, mert valamenynyien fiatalabb munkások voltak s egyiküknek anyja sem volt német származású. Úgy tettem, mintha az eset borzasztóan lesújtana és előszedtem egy iratot, amelyben az egész örökség története le volt írva. Mikor a rendőr megnézte az okmányt, felkiáltott: „de hiszen ez nem is Kenneth, hanem Benneth! Bennethnek pedig egy egész sereg van.“ Én természetesen nagyon jól tudtam, hogy az okmányban a Benneth név szeték. Szerencséjére egy ismerős postatisztviselő besúgta neki, hogy leveleit felbontják és Arnesnek volt elég esze ahhoz, hogy a dolgot nekem azonnal jelentse. Arnestnek ezentúl is küldöttünk természetesen leveleket, hiszen, ha azonnal felhagytunk volna azzal, hogy a leveleket őhozzá küldjük, az angol rendőrség azonnal meg lett volna győződve arról, hogy ki tudja, milyen súlyos kémkedési eset rejtőzik a dolog hátterében, ezek a levelek azonban, amelyeket ezentúl küldöttünk, olyan titokzatosak voltak, hogy az angoloknak végül be kellett látniuk, hogy csak játszottunk velük. Még így is nagy örömujjongással jelentették az angol lapok, hogy végre sikerült leleplezni az angolországi német kémszervezetet. Pedig igazában semmit sem értek el, ami abból is kitűnik, hogy Arnesten kívül, akit — úgy tudom, öt évi börtönre ítéltek — ebből az esetből kifolyólag egyetlen embert sem tartóztattak le. 1902-ben egy bizonyos Benneth ajánlotta fel nekünk a szolgálatait. Portsmouthban lakott, de leveleit Londonból küldte. Már a leveleiből és az ajánlattétel módjából úgy láttuk, hogy Bennethnek már tapasztalatai lehetnek kémkedési ügyekben. Levelei szerint a Portsmouth-i Dokyard tisztviselője volt -és állítólag minden bennünket érdeklő dolog felől módjában volt felvilágosítással szolgálni. Nagyon óvatos ember volt, hozzánk intézett levelében is arra kért, hogy ha ajánlatát elfogadjuk, a válaszlevélben ne írjunk egyebet, mint azt, hogy valaki meg fogja látogatni. Sőt még azt is előírta, hogy a válaszokat Charles Harvey névvel írjuk alá. Itos Benneth után repel, azonban szándékosan úgy mondtam ki a b betűt, hogy a rendőr azt inkább k-nak érthesse. Persze, másnap a Bennethek után kellett vadásznunk és megállapodtunk abban, hogy délután kettőkor a vásárcsarnok előtt találkozunk. A dolog kezdett kissé kényelmetlen lenni, mert emberem most már a Bennethek után kutatott és ha véletlenül tényleg talál közöttük egyet, aki minden pontban megfelel az én leírásomnak, könnyen kisülhet az egész turpiság. Fel a kezeket! Két órakor tényleg találkoztam az én rendőrömmel, és elmentünk ebédelni az én szállodámba. Ebéd után egy hosszú listát adott át nekem azzal, hogy reméli, ezek között benne lesz az én Bennethem is. Szerencsére azonban nem sok időnk volt a lista tanulmányozásához, mert úgy beszéltük meg, hogy délután magával hozza feleségét és a kisleányát és négyesben kirándulunk Clarence Pierbe. A kirándulás nagyszerűen sikerült. Este 9 órakor kerültünk haza, jókedvűen, egy kissé illuminált hangulatban és én már alig vártam, hogy visszavonulhassak a szobámba és áttanulmányozhassam a listát. A szállóban azonban kellemetlen meglepetés ért. Amint kinyitottam a szobám ajtaját, egy láthatatlan kéz felgyújtotta a lámpát és egy revolvercső meredt felém: „Fel a kezekkel!“ A szoba közepén egy fekete körszakállas férfi állott, akinek a szakálláról első pillanatban láttam, hogy hamis. A férfi rendületlenül felémszegezte a revolvert: „Fel a kezekkel!“ Úgy tettem, mintha nagyon megijedtem volna, és reszketve emeltem fel a kezeimet. Látogatóm gúnyos és megelégedett mosollyal mért végig, láthatólag tetszett neki, hogy így rám ijesztett és egy pillanatra lejebb engedte a revolvertartó kezét. Csak ezt a pillanatot vártam. Jobb karom villámgyorsan előrelendült, a revolver koppanva ütődött a szoba mennyezetéhez és onnan látogatom lábai elé. Most rajtam volt a nevetés sora. Emberem valóban nagyon komikusan hatott, ahogyan ott ugrált, hogy a lezuhanó revolver a fejére ne essék. Közben azonban az én revolverem is előkerült a zsebemből és azzal sakkban tartottam hívatlan látogatómat, amíg az ő revolverét felemeltem és az ágyra dobtam. Na, most már cseveghetünk. Közben azonban ettől a szórakozástól meglehetősen kiszáradt a torkom és szerettem volna valamit inni. Revolveremet állandóan feléje irányítva, a csengőhöz mentem és csengettem. Barátom, úgy látszik, azt hitte, hogy segítséget akarok hívni és rám akarta vetni magát, erről azonban az állandóan felé irányzott revolver rábeszélésének hatása alatt mégis letelt. Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. Én kinyitottam az ajtót egy cseppet és kiszóltam a résen: „Whisky and szóda, and two glasses!" Látogatóm megkönnyebbülten fellélegzett, kezeibe temette arcát és beleroskadta a legközelebb álló székbe. Én közben nyugodtan felvettem a revolverét, kiszedtem belőle a golyókat és a töltetlen fegyvert visszaadtam neki. Ezalatt a pincér is megjelent, kezében egy tálcával, amelyet letett elénk az asztalra. Udvarias kézmozdulattal meghívtam emberemet és mind a két poharat teletöltöttem whiskyvel: „Your health, Mr. Benneth.“ Emberem úgy ugrott fel, mintha a villám csapott volna bele: „Ön ismer engem?“ „You just told me who you are.“ Emberem már kezdte a dolgot érteni. Felemelte a poharat, kocintott és — akár csak én — egy hajtásra felhörpintette a szóda nélküli whiskyt. Csak ekkor szólalt meg: „Szóval, ön nem angol detektív, hanem Németországból jön?“ „Talán Franciaországból, de hiszen ez mellékes“ — feleltem. Benneth barátságosan felém nyújtotta a jobbját és így szólt: „I trust you. You beat me licely.“ Ezzel lerántotta fekete álszakállát. Azután elmesélte, hogy a rendőr először őhozzá ment, hogy Mr. Benneth után érdeklődjék. Elmesélte az egész örökségi históriát, amelyben azonban ő egy pillanatig sem hitt. Azt hitte, hogy saját honfitársai vannak a nyomában, kiszedte a rendőrből, hogy melyik szállóban lakom és elhatározta, hogy hogy bármi áron is, de megszabadul tőlem. Még akkor is, ha el kell tennie láb alól. Benneth ebben az időben összeköttetésben állott már a francia vezérkarral, akiktől már eddig 10.000 frankot kapott. Azt remélte, hogy sikerülni fog Németországgal is valami hasonló, jó jövedelmező összeköttetésbe lépnie. Amikor megkérdeztem, hogy mit tud nekünk szállítani, gondolkodás nélkül felelte: „Mindent!“ És amikor én erre meglehetősen kételkedő arcot vágtam, akkor a világ legnyugodtabb képével megjegyezte: — Mindent meg tudok szerezni. Ha én magam nem jutok hozzá, akkor szerzek önnek egy embert, aki feltétlenül megszerzi azt, amit kíván. De pénzt, pénzt kell látnom, ez az első. Ezzel egy vastag kéziratkötetet húzott elő a zsebéből, talán azért, hogy megmutassa nekem, hogy nem beszél a levegőben, és az orrom elé tartotta. A kézirat címén magam is láttam, hogy fontos katonai okmányról van szó. Benneth nyugodtan megjegyezte, hogy ha 500 fontot adok neki, mindjárt magammal is vihetem a könyvet. Állítólag ugyanennyit kapott ezért az okmányokért Franciaországtól. Körülbelül egy félóráig ülhettünk együtt, s ez alatt az idő alatt én a könyv címét, egyes mondatokat, fejezetcímeket, stb. jegyeztem fel magamnak, mégpedig oly ügyesen, hogy Benneth észre sem vette. A jó ember túlbecsülte az én meghatalmazásom terjedelmét, azt hitte, hogy ahhoz is jogom van, hogy a nekem felajánlott dolgokat azonnal megvegyem és készpénzben kifizessem, amikor egy félórával később karonfogva elhagytuk a szobát és azután együtt vacsoráztunk a szálloda éttermében, senki sem gondolta volna, hogy ugyanez a két ember rövid idővel ezelőtt revolverrel a kezében állott szemben egymással. Ezzel én megoldottam a rámbízott feladatot, mindent megtudtam a levélíró személyéről, amire csak szükség volt. Nem tudom biztosan, hogy folytatásuk lett-e ezeknek a tárgyalásoknak, de nem hiszem, Benneth túlságosan nagyigényű volt. Keresnek egy kellemetlen vendéget Később mégis kellettt valaminek történnie ebben az ügyben, legalább is úgy hiszem, s ha nem velünk volt összeköttetésben, akkor talán valamilyen más ügyére jött rá az angol rendőrség. Talán öt évvel később lehetett, amikor egyszer ismét Portsmouthba kerültem, s úgy tizenkét óra felé véletlenül szembe találkoztam régi ismerősömmel, azzal a barátságos rendőrrel, akitől annak idején az első információt Bennethről megkaptam. Mindjárt észrevettem rajta, hogy valami baja van velem. Bár igen barátságosan mosolygott, mégsem tudta elrejteni belső izgalmát, ehhez nem volt elég képzettsége. Én azonban úgy tettem, mintha semmit sem vennék észre. Találkozót beszéltem meg vele estére, holott tudtam, hogy erre a találkozóra nem megyek el, sőt minden tehetségemet latba kell vetnem, hogy a városból elmeneküljek. Szerencsére csak egy is kézitáskám volt a szállodába, miután a főhadiszállásomat Londonban ütöttem fel és idei csak ezzel a kis táskával jöttem egy- két napra. Egyedül az volt kellemetlen a dologban, hogy egy fényképem is ott volt a táskában, amely mint rendőrhadnagyot ábrázolt. Ezen azonban már nem lehetett segíteni. Először is meg akartam bizonyosodni afelől, hogy vájjon nem tévedtem-e, nem volt-e valami más oka a Bobby izgatottságának. Ismét a régi trükkömhöz folyamodtam. Levetettem a kabátomat, a kalapomat, mindezt becsomagoltam, az« után bementem egy üzletbe, vettem három üveg whiskyt, ezt hozzácsomagoltattam a kabátom és kalapomhoz, az« után megkértem , hogy küldje ki a csomagot a pályaudvari ruhatárba és ott az üzletben megvártam, mig a szolga elhozza a ruhatárjegyet.. Azután ügyesen átalakítottam a külsőmet, kis sportsapkát tettem a fejembe és a pályaudvar felé indultam. A rendőrök szokatlanul nagy számikról láttam, hogy a pályaudvart alaposan figyelik. De ha ez nem is lett volna elég, illetőleg ha ebből még nem tudtam volna biztosan, hogy a megfigyelés nekem szól, megtudhattam abból, hogy, az én Bobbym is ott állt a pályaudvar előtt és izgatottan szemügyre vett mindenkit, aki a pályaudvarra igyekezett. Úgy látszik, őt állították ide, mert személyesen ismert engem, láttam, azután megálltam egy villamos állomáson, éppen az én Bobbym orra előtt elsősorban azért, hogy lássam, vajjon felismer-e. Dehogy ismert fel. Ezután gondolom barátságos „Godbye“-t kívántam összes Portsmouth-i barátaimnak és a legközelebbi vonattal Londonba utaztam. Ebből az esetből következtettem arra, hogy Benneth-et időközben elfogták és tőle tudomást szereztek a velem folytatott tárgyalásról is. REPÜLÉS A Do X elindult Newyorkba. Rio de Janeiróból jelentik: A Do X szerdán reggel 6 óra 36 perckor indult el newyorki útjára. Bahia az első közbeeső állomás, ahol leszáll. Lindbergh ezredes tokiói útja. Newyorkból jelentik: Lindbergh ezredes feleségével együtt a tokiói út közben szerdán reggel a Hudson-öbölben fekvő Baker-Lakebe érkezett. Amy Johnson Koreába érkezett. Tokióból jelentik: Miss Amy Johnson, a híres angol repülőnő, szerdán délután megérkezett Seidába, Korea legfőbb repülőterére. A repülőnő csütörtökön reggel Hiroshimába repül és innen rövid pihenő után Tokióba fog startolni. 7 Rózsavölgyi leszánlítolja a gramofonlemezes árat! Bármely gyártmánya 25 cm. téncsemez P 7.helyett .................... 30 cm. monosztemez P 10. helyett.................... Rózsavölgyi és Társa gramofonosztályai Budapest IV. Szervita-tér 5 VI. Andrássy út 45 Fizesse pontosan a rádió használati díját, különben az engedélyt visszavonják.