Magyarság, 1931. augusztus (12. évfolyam, 173-196. szám)

1931-08-06 / 177. szám

1931 augusztus 6, csütörtök" A CSÁSZÁR DETEKTIV­JE Élményeim a német titkos­szolgálatban Írta: Steinhauer Gusztáv sz. k. rendőrfelfigyelő * • (Utánnyomás tilos.) XI. Egy kis harc az angol kémelhárító szervezettel Néhány évvel a háború előtt nagy port vert fel angol sajtóban az Arnest-féle kémkedési ügy. Kémkedési ügynek ne­vezték, holott igazán nem volt az, mert Arnes csak a közvetítőügynök szerepét töltötte be, aki sohasem kémkedett. Arnes is borbély volt és egész véletle­nül történt, hogy a német titkos­szolgá­lat részére szerződtettem. Egy nap be­mentem az üzletébe borotválkozni, és hallom, hogy az egyik vevője aziránt ér­deklődik, hogy nem érkezett-e levél szá­mára. Akkor még nem tudtam, hogy ál­talános szokás Angliában, hogy az em­ber a levelezését a borbélyához, vagy az állandó újságárusához címezteti. An­nak idején egy francia kém nyomába szegődtem és szükségem volt egy ilyen semmitmondó levélkére. Megkérdeztem a borbélyt, hogy én is hozzá címeztet­­hetném-e a leveleimet, amibe ő szívesen beleegyezett. Egyáltalán nem gyanako­dott, miután azt mondtam neki, hogy tudakozó irodám van, amelynek kül­földről is igen­ sok postája érkezik. Ké­sőbb, amikor láttam, hogy Arnesbe meg­bízhatom, felvilágosítottam őt a dolgok valódi állása felől, ettől kezdve azonban állandó fizetést húzott tőlünk. Sajnos, túlságosan beszédes és köny­­nyelmű ember volt, ki egyáltalában nem ügyelt a nyelvére. A pénzküldemé­nyeket, amelyeket tőlünk kapott, mások előtt szedte ki a borítékból és valami átlátszó mesét talált ki, hogy honnan érkezik a pénz. Ezt a mesét azonban olyan sunyi ábrázattal adta elő, mint aki sokkal többet mondhatna, ha akarna, úgy, hogy nemsokára a rendőr­ség tudomására jutott a dolog. Arnes levelezését ettől kezdve állandóan figyel- Vadászat a titok. Én kaptam megbízást arra, hogy a szükséges nyomozás elvégzésére Ports­­mouthba utazzam. Az volt az érzésem, hogy a vezérkarból már valaki utánajárt a dolognak, mert hangsúlyozottan figyel­meztettek arra, hogy nagyon óvatos le­gyek, miután olyan színe van a dolog­nak, mintha Benneth közönséges agent­­provokateur lenne. Ezt én egy pillanatig sem hittem, ebben az időben az angol kormány még nem dolgozott ilyen esz­közökkel. Portsmouthba érkezve, a nagy Zentral Hotelben szálltam meg és hamburgi ügyvédnek jelentettem be magam. Úgy ismertem ezt a várost, már elégszer volt itt dolgom s jól fel is szereltem magam mindennel, megfelelő névjegyekkel stb., amire csak szükségem lehetett. Mind­járt a második napon megérkezésem után elmentem este, a munkaidő vége­idő a Dock bejáratához és ott megkér­deztem az őrszemes rendőrt, hogy mi­képpen találhatnék meg egy bizonyos Kennethet, akinek édesanyja Délnémd­­országból való és aki állítólag itt van al­kalmazva. Hosszú történetet meséltem el egy bizonyos örökségről, ami erre a Kennethre várna, de azt mondtam, hogy az egész dolgot bizonyos okokból titok­ban kell tartanom addig, amíg nem va­gyok bizonyos afelől, hogy az igazi örö­kös valóban létezik. A rendőr ezt egész érthetőnek találta, és mikor még hozzá megkínáltam egy jó szivarral, néhány shillinget nyomtam a kezébe és meg­ígértem neki, hogy ha a segítségével eredményhez jutok, szép jutalmat fog kapni, a legnagyobb készséggel állott a rendelkezésemre. Estefelé egy vendéglőben találkoztam ezzel a rendőrrel, aki egy hosszú listát hozott magával. A listán három négy Kenneth is szerepel, akik azonban nem jöhettek számításba, mert valameny­­nyien fiatalabb munkások voltak s egyiküknek anyja sem volt német szár­mazású. Úgy tettem, mintha az eset borzasztóan lesújtana és előszedtem egy iratot, amelyben az egész örökség tör­ténete le volt írva. Mikor a rendőr meg­nézte az okmányt, felkiáltott: „de hiszen ez nem is Kenneth, hanem Benneth! Bennethn­ek pedig egy egész sereg van.“ Én természetesen nagyon jól tudtam, hogy az okmányban a Benneth név sze­ték. Szerencséjére egy ismerős postatiszt­viselő besúgta neki, hogy leveleit fel­bontják és Arnesnek volt elég esze ah­hoz, hogy a dolgot nekem azonnal je­lentse. Arnestnek ezentúl is küldöttünk ter­mészetesen leveleket, hiszen, ha azonnal felhagytunk volna azzal, hogy a levele­ket őhozzá küldjük, az angol rend­őrség azonnal meg lett volna győződve arról, hogy ki tudja, milyen súlyos kémkedési eset rejtőzik a dolog hátteré­ben, ezek a levelek azonban, amelyeket ezentúl küldöttünk, olyan titokzatosak voltak, hogy az angoloknak végül be kellett látniuk, hogy csak játszottunk velük. Még így is nagy örömujjongással jelentették az angol lapok, hogy végre sikerült leleplezni az angolországi német kémszervezetet. Pedig igazában semmit sem értek el, ami abból is kitűnik, hogy Arnesten kívül, akit — úgy tudom, öt évi börtönre ítéltek — ebből az esetből kifolyólag egyetlen embert sem tartóz­tattak le. 1902-ben egy bizonyos Benneth aján­lotta fel nekünk a szolgálatait. Ports­­mouthban lakott, de leveleit Londonból küldte. Már a leveleiből és az ajánlat­­tétel módjából úgy láttuk, hogy Benneth­­nek már tapasztalatai lehetnek kémke­dési ügyekben. Levelei szerint a Ports­­mouth-i Dokyard tisztviselője volt -és állítólag minden bennünket érdeklő dolog felől módjában volt felvilágosítás­sal szolgálni. Nagyon óvatos ember volt, hozzánk intézett levelében is arra kért, hogy ha ajánlatát elfogadjuk, a válasz­levélben ne írjunk egyebet, mint azt, hogy valaki meg fogja látogatni. Sőt még azt is előírta, hogy a válaszokat Charles Harvey névvel írjuk alá. Itos Benneth után repel, azonban szándékosan úgy mond­tam ki a b betűt, hogy a rendőr azt in­kább k-nak érthesse. Persze, másnap a Bennethek után kellett vadásznunk és megállapodtunk abban, hogy délután kettőkor a vásárcsarnok előtt találko­zunk. A dolog kezdett kissé kényelmetlen lenni, mert emberem most már a Ben­nethek után kutatott és ha véletlenül tényleg talál közöttük egyet, aki minden pontban megfelel az én leírásomnak, könnyen kisülhet az egész turpiság. Fel a kezeket! Két órakor tényleg találkoztam az én rendőrömmel, és elmentünk ebédelni az én szállodámba. Ebéd után egy hosszú listát adott át nekem azzal, hogy reméli, ezek között benne lesz az én Bennethem is. Szerencsére azonban nem sok időnk volt a lista tanulmányozásához, mert úgy beszéltük meg, hogy délután magá­val hozza feleségét és a kisleányát és négyesben kirándulunk Clarence Pierbe. A kirándulás nagyszerűen sikerült. Este 9 órakor kerültünk haza, jóked­vűen, egy kissé illuminált hangulatban és én már alig vártam, hogy visszavonul­hassak a szobámba és áttanulmányoz­hassam a listát. A szállóban azonban kellemetlen meg­lepetés ért. Amint kinyitottam a szobám ajtaját, egy láthatatlan kéz felgyújtotta a lámpát és egy revolvercső meredt fe­lém: „Fel a kezekkel!“ A szoba közepén egy fekete körszakállas férfi állott, aki­nek a szakálláról első pillanatban lát­tam, hogy hamis. A férfi rendületlenül felémszegezte a revolvert: „Fel a kezek­kel!“ Úgy tettem, mintha nagyon meg­ijedtem volna, és reszketve emeltem fel a kezeimet. Látogatóm gúnyos és meg­elégedett mosollyal mért végig, látható­lag tetszett neki, hogy így rám ijesztett és egy pillanatra lejebb engedte a revol­vertartó kezét. Csak ezt a pillanatot vár­tam. Jobb karom villámgyorsan előre­lendült, a revolver koppanva ütődött a szoba mennyezetéhez és onnan látoga­tom lábai elé. Most rajtam volt a nevetés sora. Emberem valóban nagyon komi­kusan hatott, ahogyan ott ugrált, hogy a lezuhanó revolver a fejére ne essék. Közben azonban az én revolverem­ is elő­került a zsebemből és azzal sakkban tar­tottam hívatlan látogatómat, amíg az ő revolverét felemeltem és az ágyra dob­tam. Na, most már cseveghetünk. Közben azonban ettől a szórakozástól meglehetősen kiszáradt a torkom és sze­rettem volna valamit inni. Revolvere­met állandóan feléje irányítva, a csen­gőhöz mentem és csengettem. Barátom, úgy látszik, azt hitte, hogy segítséget akarok hívni és rám akarta vetni ma­gát, erről azonban az állandóan felé irányzott revolver rábeszélésének hatása alatt mégis letelt. Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. Én kinyitottam az ajtót egy cseppet és kiszóltam a résen: „Whisky and szóda, and two glasses!" Látogatóm megkönnyebbülten felléleg­zett, kezeibe temette arcát és beleros­kadta a legközelebb álló székbe. Én köz­ben nyugodtan felvettem a revolverét, kiszedtem belőle a golyókat és a töltet­len fegyvert visszaadtam neki. Ezalatt a pincér is megjelent, kezében egy tálcá­val, amelyet letett elénk az asztalra. Udvarias kézmozdulattal meghívtam emberemet és mind a két poharat tele­töltöttem whiskyvel: „Your health, Mr. Benneth.“ Emberem úgy ugrott fel, mintha a villám csapott volna bele: „Ön ismer engem?“ „You just told me who you are.“ Emberem már kezdte a dol­got érteni. Felemelte a poharat, kocin­­tott és — akár csak én — egy hajtásra felhörpintette a szóda nélküli whiskyt. Csak ekkor szólalt meg: „Szóval, ön nem angol detektív, hanem Németor­szágból jön?“ „Talán Franciaországból, de hiszen ez mellékes“ — feleltem. Benneth barátságosan felém nyújtotta a jobbját és így szólt: „I trust you. You beat me licely.“ Ezzel lerántotta fekete álszakállát. Azután elmesélte, hogy a rendőr először őhozzá ment, hogy Mr. Benneth után érdeklődjék. Elmesélte az egész örökségi históriát, amelyben azon­ban ő egy pillanatig sem hitt. Azt hitte, hogy saját honfitársai vannak a nyomá­ban, kiszedte a rendőrből, hogy melyik szállóban lakom és elhatározta, hogy hogy bármi áron is, de megszabadul tő­lem. Még akkor is, ha el kell tennie láb alól. Benneth ebben az időben összekötte­tésben állott már a francia vezérkarral, akiktől már eddig 10.000 frankot kapott. Azt remélte, hogy sikerülni fog Német­országgal is valami hasonló, jó jövedel­mező összeköttetésbe lépnie. Amikor megkérdeztem, hogy mit tud nekünk szállítani, gondolkodás nélkül felelte: „Mindent!“ És amikor én erre meglehe­tősen kételkedő arcot vágtam, akkor a világ legnyugodtabb képével meg­jegyezte: — Mindent meg tudok szerezni. Ha én magam nem jutok hozzá, akkor szerzek önnek egy embert, aki feltétlenül meg­szerzi azt, amit kíván. De pénzt, pénzt kell látnom, ez az első. Ezzel egy vastag kéziratkötetet húzott elő a zsebéből, talán azért, hogy meg­mutassa nekem, hogy nem beszél a leve­gőben, és az orrom elé tartotta. A kéz­irat címén magam is láttam, hogy fon­tos katonai okmányról van szó. Benneth nyugodtan megjegyezte, hogy ha 500 fontot adok neki, mindjárt magammal is vihetem a könyvet. Állítólag ugyan­ennyit kapott ezért az okmányokért Franciaországtól. Körülbelül egy félóráig ülhettünk együtt, s ez alatt az idő alatt én a könyv címét, egyes mondatokat, fejezetcímeket, stb. jegyeztem fel magamnak, még­pedig oly ügyesen, hogy Benneth észre sem vette. A jó ember túlbecsülte az én meg­hatalmazásom terjedelmét, azt hitte, hogy ahhoz is jogom van, hogy a nekem felajánlott dolgokat azonnal megvegyem és készpénzben kifizessem, amikor egy félórával később karonfogva elhagytuk a szobát és azután együtt vacsoráztunk a szálloda éttermében, senki sem gon­dolta volna, hogy ugyanez a két ember rövid idővel ezelőtt revolverrel a kezé­ben állott szemben egymással. Ezzel én megoldottam a rámbízott feladatot, mindent megtudtam a levélíró személyéről, amire csak szükség volt. Nem tudom biztosan, hogy folytatásuk lett-e ezeknek a tárgyalásoknak, de nem hiszem, Benneth túlságosan nagyigényű volt. Keresnek egy kellemetlen vendéget Később mégis kellettt valaminek tör­ténnie ebben az ügyben, legalább is úgy hiszem, s ha nem velünk volt összeköt­tetésben, akkor talán valamilyen más ügyére jött rá az angol rendőrség. Talán öt évvel később lehetett, amikor egyszer ismét Portsmouthba kerültem, s úgy tizenkét óra felé véletlenül szembe talál­­koztam régi ismerősömmel, azzal a ba­­rátságos rendőrrel, akitől annak idején az első információt Bennethről megkap­­tam. Mindjárt észrevettem rajta, hogy­ valami baja van velem. Bár igen barát­­ságosan mosolygott, mégsem tudta elrej­­teni belső izgalmát, ehhez nem volt elég képzettsége. Én azonban úgy tet­­tem, mintha semmit sem vennék észre. Találkozót beszéltem meg vele estére, holott tudtam, hogy erre a találkozóra nem megyek el, sőt minden tehetsége­­met latba kell vetnem, hogy a városból elmeneküljek. Szerencsére csak egy is kézitáskám volt a szállodába, miután a főhadiszállá­­somat Londonban ütöttem fel és idei csak ezzel a kis táskával jöttem egy- két napra. Egyedül az volt kellemetlen a dologban, hogy egy fényképem is ott volt a táskában, amely mint rendőrhad­­nagyot ábrázolt. Ezen azonban már nem lehetett segíteni. Először is meg akartam bizonyosodni afelől, hogy vájjon nem tévedtem-e, nem volt-e valami más oka a Bobby izgatott­­ságának. Ismét a régi trü­kkömhöz fo­­lyamodtam. Levetettem a kabátomat, a­ kalapomat, mindezt becsomagoltam, az« után bementem eg­y üzletbe, vettem há­­rom üveg whiskyt, ezt hozzácsomagol­­tattam a kabátom és kalapomhoz, az« után megkértem , hogy küldje ki a cso­­magot a pályaudvari ruhatárba és ott az üzletben megvártam, mig a szolga elhozza a ruhatárjegyet.. Azután ügye­­sen átalakítottam a külsőmet, kis sport­­sapkát tettem a fejembe és a pályaud­­var felé indultam. A rendőrök szokatlanul nagy számik­ról láttam, hogy a pályaudvart alapo­­san figyelik. De ha ez nem is lett volna elég, illetőleg ha ebből még nem tud­­tam volna biztosan, hogy a megfigyelés nekem szól, megtudhattam abból, hogy, az én Bobbym is ott állt a pályaudvar előtt és izgatottan szemügyre vett min­­denkit, aki a pályaudvarra igyekezett. Úgy látszik, őt állították ide, mert sze­­mélyesen ismert engem, láttam, azután megálltam egy villamos állomáson, éppen az én Bobbym orra előtt elsősorban azért, hogy lássam, vaj­­jon felismer-e. Dehogy ismert fel. Ez­­után gondolom barátságos „Godbye“-t kívántam összes Portsmouth-i bará­­taimnak és a legközelebbi vonattal Lon­­donba utaztam. Ebből az esetből következtettem arra, hogy Benneth-et időközben elfogták és tőle tudomást szereztek a velem folyta­­tott tárgyalásról is. REPÜLÉS A Do X elindult Newyorkba. Rio de Janeiróból jelentik: A Do X szerdán reggel 6 óra 36 perckor indult el newyorki útjára. Bahia az első közbeeső állomás, ahol leszáll. Lindbergh ezredes tokiói útja. Newyork­­ból jelentik: Lindbergh ezredes feleségével együtt a tokiói út közben szerdán reggel a Hudson-öbölben fekvő Baker-Lakebe ér­­k­ezett. Amy Johnson Koreába érkezett. Tokióból jelentik: Miss Amy Johnson, a híres angol repülőnő, szerdán délután megérkezett Sei­­dába, Korea legfőbb repülőterére. A repülő­­nő csütörtökön reggel Hiroshimába repül és innen rövid pihenő után Tokióba fog star­­tolni. 7 Rózsavölgyi leszánlítolja a gramofonlemezes árat! Bármely gyártmánya 25 cm. téncsemez P 7.­helyett .................... 30 cm. monosztemez P 10.­ helyett.................... Rózsavölgyi és Társa gramofonosztályai Budapest IV. Szervita-tér 5 VI. Andrássy­ út 45 Fizesse pontosan a rádió használati díját, különben az engedélyt visszavonják.

Next