Magyarság, 1932. február (13. évfolyam, 26-48. szám)
1932-02-02 / 26. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILIÓ, VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET, ARADI UTCA 8. SZ. TELEFON: AUTOMATA 294—31, 294—32, 294—33 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62, POSTAFIÓK 129 MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1932 FEBRUÁR 2. KEDD XIII. ÉVFOLYAM, 26. (3278.) SZÁM Széchenyi nélkül (M. I.) Lehetetlen bizonyos megrendülés nélkül olvasni Bethlen István pohárköszöntőjét, mellyel a Nemzeti Kaszinó hagyományos lakomáján Széchenyi szellemét ünnepelte. Az őszinteség, azt lehetne mondani, a beismerés olyan heve csap ki ezekből a szavakból, amely minden jobb lelket megállásra kell, hogy kényszerítsen egy pillanatra. Bethlen ezt mondja többek között, hogy politikai iskolázottság, műveltség, látókör, vagyoni függetlenség, erkölcsi arravalóság dolgában még mindig az arisztokrácia és a jobb birtokú középosztály kezébe volna letéve a nemzet és az ország vezetése. Sajnos, tegyük hozzá mindjárt, hogy ennek a vagyoni, politikai és erkölcsi függetlenségnek csaknem a maradékai is elvesztek a konszolidáció alatt, pedig ezek az osztályok azért támogatták ezt a rendszert, mert azt hitték, hogy ez az utolsó és ez az egyedül lehetséges nemzeti és konzervatív politika. S végeredményben aztán ez tetőzte be a már régebben megindult folyamatot, mely őket a valódi függetlenségtől szinte minden irányban megfosztotta. Tíz év múltán szinte proletarizálta őket is, miután már előbb függőségre és mozdulatlanságra kárhoztatta, hogy még ha akarnának is, ne fordulhassanak szembevele a nemzeti megújhodás új útjait keresve. Bethlen beismeri, hogy az a termékenység, amely a negyvennyolc előtti reformkorszak élére a politikai és társadalmi vezetés annyi ragyogó tehetségét állította sorompóba, az utóbbi évtizedekben majdnem teljesen elapadt. A régi nagy nevek, nagy vezéregyéniségek nyomában nincs utánpótlás, nincs folytatás, nincs új, tetterős, fiatal generáció. „Ebben — mondja Bethlen — mi is hibásak vagyunk, mert fiainkat gyakran élvezethajhászatra és munkátlanságra neveltük Márpedig abból a fiatalságból, amelyik dologtalanságban és élvezethajszolásban nő fel, kihal a nagy feladatokkal megküzdeni képes férfias kitartás.“ Milyen kemény és milyen igaz szavak ezek s milyen felzúdulás támadna rájuk, ha nem a Nemzeti Kaszinó megszentelt falai között s nem a Széchenyi-serleg grany nektárja mellett hangzanának fel. Az a nemzedék, a Széchenyi nemzedéke azonban, amelyet Bethlen idéz, azért volt oly nagy, azért támadt soraiban annyi kiváló lélek, annyi önzetlen áldozatkészség, a vérpadig és a börtönig helytálló hazafiság, mert megtalálta érintkezését a korszellemmel és a nemzeti társadalom nagy, alsó rétegeivel. Az egyéni nagy képességeken, az egyéni kiválóságokon felül a vezető osztályoknak ez a történelmi ösztöne és hivatásérzéke emelte ezt a Széchenyi-féle nemzedéket olyan magasra. Ebből a megérzésből s ebből a kettős súrlódásból, egyrészt a korszellemmel, másrészt a tömegekkel való kapcsolatból termékenyültek meg anynyira, hogy csodákat voltak képesek művelni. Ez a kapcsolat, ez az egymásrautaltság, s ennek öntudata ragyog oly éli én állhatatlanul annak a nemzedéknél arculatán s ez emelte ki közülük még a közepes tehetségeket is a tsemkélsigfelt s ennek intenzitása sokszorozta meg még a szellemileg gyarlóbbaknak képességeit is. Zrínyi Miklós mondja a Török áfium bevezetésében, hogy ő úgy érzi magát, mikor iszonyú szorongattatások között a nemzet, az ország végveszedelme előtt szóra nyitja száját, mint Krőzus király néma fia, aki, mikor apját orgyilkosok akarták megölni, a fiúi szeretet és a kétségbeesés kínjai között rájuk kiáltott: Ne bántsd a királyt! A negyvenes évek nagy nemzedéke is így szólalt meg, annak lelkéből is így szakadt fel a kétségbeesés, az élniakarás szava, mikor látta, hogy nála nélkül, az ő tettereje, elszántsága, áldozatkészsége nélkül a magyarság és Magyarország sorsa a halálnak jegyeztetik el. Ez az érzés és ez a tetterő Széchenyinek néma, a magyarságtól már-már elidegenedett lelkéből tört fel leghatalmasabban, szíveket és velőket megrázó módon s ő jelölte ki először számára a célokat és a hozzájuk vezető eszközöket. De egymagában Széchenyit is csak egy árván maradt, meghasonlott próféta sorsa kisérte volna, ha ezekben az osztályokban akkor ott nem szunnyad az Isten és a történelem előtt való felelősség érzete. S ha Bethlen István gróf azt mondja, hogy uj Széchenyire volna szükség, aki uj tüzeket gyújtson minden magyar úr lelkében a nemzet önzetlenebb szeretetére, félünk, hogy egy uj Széchenyi ma hiába, vagy sokkal reménytelenebből appellálna erre az áldozatkészségre. A magyar arisztokrátia* Trianon nagy tanulságai se eszmélőkk rá erre az uj hivatásra, és ezekrez uj kötelességekre, pedig azok talán Szécthenyi szavainális megrázóbbast beszéltek. Ezek az osztályok, sajnos, talán azért, mert uj Széchenyijük se akadt, mindenben ott akarták folytatni, sőt — mindig tisztelet a kivételeknek — ott is folytatták az életet, ahol a háború elött hí iw a1 n—n),u i у1 abbamaradt. A latifundiumnak, a nemzet sorsától való elzárkózásnak az a szelleme, melyet Széchenyi annyit ostromolt, megmerevítette őket. A nagy összeomlás képei és tanulságai az önzetlenség helyett az elzárkózás és a csenevész osztályönzés hajlamait erősítették "meg bennük, vagy a minden mindénságát és lelkiismeretlenségét. Azt h.-ek, csak úgy és akkor menthetik meg magukat, ha megpróbálják érdekeiket a proletársorsra ítélt magyarság érdekeitől méginkább különválasztani. Holott, ehelyett, a nagy változás minden ujjmutatása a tömegekkel való politikai és anyagi azonosulásra intette volna őket. Ezt nem érezték meg s ezért nem nyúltak a magyar föld elevesedett nagy problémáihoz, ezért nem álltak élére annak az evolúciós földpolitikának, amely Széchenyi szellemében új egyensúlyt teremthetett volna a földbirtok nincsetlenei és a történelmi vagyonok urai között. Azt a nyomorult, elidétlenedett reformot, azt az áldozatot is, amelyet a Nagyatádi-féle törvény rótt ki rájuk, elégedetlen aprevencióval viselték, ahelyett, hogy már születése előtt félredobták volna s másat, nagyobb szabásút, egészségesebbet diktáltak volna helyére. De ezért álltak szembe oly idegenül azzal a mozgalommal is, amely a keresztény és nemzeti megújhodás jelszavaival ugyancsak egy új reformpolitika számára jegyezhette volna el őket s amely ugyancsak azért nem tudott boldogulni, mert a legerősebb, anyagiakban még legfüggetlenebb és legtehetősebb osztályok szellemi és gazdasági tartalékerejét nélkülözte az első pillanattól fogva. Ezért ilyen mulasztásokon keresztül mélyült el és mélyül még egyre jobban a szakadék a magyar társadalom nagy Romlott magyar vér Ъléhnek van fullánkja, hangyának van mérge; Kit ahogy tipornak, megfizet az érte! Mi meg csak csengünk, csak könyörgünk, kérünk: Beh keveset érünk! Ebnek van tartása, fának van abrakja, Bárgyú birka is a juhszállását lakja; Kekünk jár a vackunk, rúgás csak a bérünk: Beh keveset érünk! Farkasnak van foga, rókának furfangja, Satnya sakálnak is élriasztó hangja; Mi már semmi harcos virtust nem ösmerünk: Beh keveset érünk! Hivatkozunk váltig ősi dicsőségre, Fogadkozunk jövő jókedvre, bőségre S közben zsidónak jut maradék fillérünk: Beh keveset érünk! Csúszkálunk has iránt, mint az elesettek, Kiknek szive csak a fölkeléstől retteg; Kurta csapóajtó alatt is eltérünk: Beh keveset érünk! Kik még e világon erőnek örülnek, Bongy magunkkal bezzeg tányért sem törülnek: Mosogatólének se jó nemes vérünk: Beh keveset érünk! Jászay-Horváth Elemér Ne ismerd meg magadat! Írta: Csomorkányi Pál Moziban voltam a feleségemmel. A riport-képek között Budapest legforgalmasabb pontjait is bemutatták s amikor éppen a Calvin-tér reggeli életét pergették a vásznon, feleségem izgatottan megszorította a karomat: — Nézd ... nézd csak — mondta. — Ott... ott, jobbra, a rendőr mögött... — Mit? — kérdeztem meglepődve. — Mit? Hát azt a raglános gavallért, aki ott halad, a Múzeum-körút felé. Ott! Azt — Aha! Látom már. Az a szivaros. — Az, az!... Hát nem ismered? — Nem. — Emberi Dehát nézd meg jobban! Megnéztem. A raglános ember hátulról látszott. Haladt, ment f elfelé, a mozgókép hátterében gomolygó tömeg felé. Alakja tisztán és tartósan látható volt. Lomhán mozogva haladt, görnyedt hátta. A válla széles volt, a dereka gyengén hajlékony, lábai fáradtak, öreg ember lehet már — gondoltam —, de ki lehet, hogy Marika ismeri? Mert én nem ismerem, nem én ... Idegen, idegen ember. Marika pedig már fel is nevetett mellettem. — Hát mégsem ismered? — Nem ... Idegen. — Ó, hát nem ismered fel magadat? — Kicsodát? — Téged! Te magadat! Meghökkentem. Magamat? És most már felismertem. A ruhámról, a kalapomról, a botomról. Én látszottam ott a képen, háttal mentem elfelé. Én voltam az. Én? De hiszen az egy egészen, egészen idegen ember volt. Ha csak egy kicsit is láttam volna az arcából, a melléből, él mből valamit az alakjából, akkor persze mindjárt láttam volna, hogy én vagyok az, de igy, igy, hátulról, ahogy még soha nem láttam magamat, igy ... fölismerhetetlenül idegen volt az, akiben mégis meg kellett ismernem magamat. . . . Napokig nem bírtam szabadulni annak a szörnyű idegennek az emlékétől. Szívemben félelemmel éreztem, elmémben megütődve állapítottam meg, hogy mily kevéssé ismerjük önmagunkat,hogy önmagunk felől mennyire egyoldalúak az ismereteink. Mindenki, a kávéház sarkán posztoló hordár is, többet lát belőlünk, mint mi magunk. Talán még a szívünket is, az elrejtőzött belső énünket is jobban látja bárki más . . . Istenem, milyen szomorú ez, ha így van. S miért ne lehetne? Hiszen én is láttam már embert, akinek magatartásán a finom előkelőség, a gyengéd nobilitás fénye lengett — s én a szeme mélyén egy óvatlan pillanatban megláttam a gonoszság megvillanó tüzét... Szomorú voltam é s mintha féltem volna is ... mintha féltem volna félig ismerős, félig idegen magamtól. A hónap végén bementem a borbélyomhoz, hogy megnyilatkozzam. Rajtam kívül más vendég nem volt a kis műhelyben. Ültem a forgatható, kerek borbélyszéken s újságot olvastam, míg a Figaró a hajammal foglalkozott. Kissé oldalt fordított a székkel, úgy alakítgatta deresedő „fejdiszemet“... Megszólalt: — Elég rövid lesz így? Fölnéztem, bele a tükörbe — s egyszerre a torkomig dobbant a szívem. Mert amint belepillantottam a tükörbe, észrevettem, hogy mögöttem, háttal felém, egy néma idegen ül, néma idegen, ugyanolyan hökkent mozdulatlanságban, mint én. Szájamon kibuggyant az ijedt kérdés: — Ki van itt? Hirtelen megemelkedve a széken, hátrafordultam. — Senki — szólt ámulva a mester s csakugyan, nem volt ott mögöttem senki. A magam koponyáját, a magam tar kóját láttam meg a keskeny műhely átellenes falairól összenéző tükrökben, a magam koponyájának vad, tüskés, ismeretlen hátsó felét, ezt a roppant idegen féltekét s alatta az esett, félénk nyakát, a soha még nem látott tarkót. Ijesztő látvány volt s én röstelkedve, perc alatt egészen kimerülve hanyatlottam vissza a karosszékbe. Elhatároztam, hogy közelebb férkőzöm magamhoz. Mert mit ijedezze magamtól? Hiszen ez már neuraszté* nia! Megállj, te suta koponya! Leleplez* lek, mihelyt hazaérek!... Otthon bevittem a hálószobába a borotválkozó tükrömet. Bezárkóztam. Leültem a feleségem toalett-asztalkájához , belenéztem annak tükrébe. A magam kistükrét a fejem mögé tartottam. És megláttam a koponyám tüskés vadon*ját és megláttam bus, ferde tarkómat* Láttam, hogy hátul még deresebb a fejem, mint elől, hogy kemény hajszálaim meredten állanak s közöttük fehéren látszik a fejbőr. Imitt-amott hiányzik is egy-egy kis csomó hajszál, foltos а ко* ponyám — óh, csúf és idegen, idegen!..* Hát még a nyakam gerince, ez a kés* kény, sovány tarkó, amely függőleges árokból ered s púpos csigolyában végző* dik. Szörnyű látvány ez a tarkó! Két oldalán, a lejtőkön, ritkás hajszálak üt köznek ki, mint a kopár szik csenevész sarjai. Itt a bőr halvány, igen, halotthalvány. És merev, mozdulatlan. Nincs itt játéka az izmoknak, a bőrnek. Élettelen vidéke ez a testnek, — csúf, idegen Ára 24 fillér