Magyarság, 1932. február (13. évfolyam, 26-48. szám)

1932-02-02 / 26. szám

шидяижжа 1032 február 2. kedd Élettartam és táplálkozás között a tudomány megállapította • szoros­­ vagy rövid élet kérdése. Tegyen a reggeli év összefüggést. A helyes táplálkozástól függ­­ uzsonnatejbe 2—3 kávéskanál Ovomaltine­t az egészség és erőbeli állapot fentartása, de­­ és ezzel igen nagy szolgálatot tesz egészsé­­ezzel szoros összefüggésben van a hosszú i­gének. Napközben Ovomastine dragét európai piac csakis a vámok­ kölcsönös és fokozatos leépítésével szervezhető meg. Sür­gősen felhívja a kormányokat arra is, hogy haladéktalanul hívják össze az Európa­­bizottságot, amelynek ülésére tűzzék ki a vámsorompók leépítésének ügyén kívül a munkanélküliség leküzdése végett megfelelő közmunkák kiírását is. Felhívásában az Európai Vámegyesület kimutatja, hogy a vámegyesület nemzetközi bizottsága már 1925 márciusában, a nép­­szövetség által Genfbe egybehívott világ­­gazdasági konferencia pedig 1927 májusá­ban megállapította, hogy a vámkorlátok fentartása a legsúlyosabb gazdasági válság­hoz vezet majd. Ez most bekövetkezett és mert a vámegyesület szerint a mai válság­nak elsősorban a vámkorlátok az okai, most már csak az európai vámuniótól várja a kibontakozást. Látogatás egy párisi műteremben, ahol a magyar fájdalom szobrai készülnek Rothermere lord csináltatta és ajándékozza a szobrokat a nemzetnek Páris, január hó Rothermere lord időnként kitűnő szimbó­lumok fényében mutatja meg a magyarság hősi küzdelmét Európának, a világnak. A Justice for Hungary napokon át öt konti­nens fülébe zúgatta legyűrhetetlen életerőn­ket. Az óceánrepülés gondolatának étetre­­serkentője a lord volt. Most ismét új szimbólum reflektorfényé­ben mutatja meg egy pillanatra sorsunk, a Francia Kézzel, mely a trianoni sorok halá­los ítéletét fogalmazta meg, most megfarag­­tatja az eltiport magyar gondolatot, a ma­gyar fájdalom szobrát. Az ötlet nagyszerű,­­ milyen a kivitel? Émile Guillaume, a szobrász Jó tízperces kopogtatás, zörgetés után nyitja ki az ajtót Emile Guillaume, a szob­rász. Dickens-regé­nyekben vén zsugornak nyitnak egy ajtót, jó időbe kerül míg lesze­reli belül a biztosító láncokat. Közben mo­rogva magyarázza: — Be kell zárkózni jól. Sose lehet tudni semmit kérem. (Végre sikerült leszedni a lakatot.) A múltkor is fojtogattak egy trafi­­kosnél itt a szomszédban. Emile Guillaume különben tán a hetven felé ballag, kedvesen kuszáll ősz haja, he­tenként m­egnyirt okos francia szakálla, nagy erős kezei vannak s kabátján a Légion dhonneur vörös gombja. A beszélgetés fo­lyamán néha derűs nyugalommal cseveg, a következő pillanatban hallatlanul óvatos lesz, hosszú szüneteket tart. Szelíd, ártatlan kérdéseimben csapdát sejt (nem értem, miért) s szörnyen bizalmatlanul néz a szem­üvege sarkából. Jó, konszolidált lakás, biztos meleg, nagy íróasztal, falak tele képpel, szőnyeggel. Az öreg úr, apró kis ember, egész eltűnik az egyik süppedő karosszékben. Onnan szól ki: — Két évig dolgoztam a két szobron. Most még fényképeket készítünk róluk, aztán viszik Magyarországra. A békeszerző­dés évfordulóján akarják leleplezni. Nem tudja kérem, véletlenül, mikor van ez az év­fordulói — Junius negyedikén. — Junius négy. Hm. Hisz az még elég messze van. Jó lenne elmenni, de oly nagy az út. Az ember fél a meghűléstől. Az aszta­lon szobor áll. Kitárt karú meztelen női figura. Megkérdem, mi ez? Lelkesen mondja: — Ez a francia fájdalom szobra. — Hogy-hogy? — A francia fájdalom szobra. Ez került a lord szeme elé és erre rendelte meg a ma­gyar fájdalom szobrát. — Úgy. Igen kérem. Értem. De... az el­múlt francia századok történetének melyik fájdalmas periódusát örökíti meg a szobor? — Micsoda kérdés! 'Hát nem érzi ki ön a szoborból a legfrissebb jelen fájdalmán _ 9 — Megnyertük a háborút fegyverrel s el­vesztettük a győzelmet papíron. Hisz nem akarnak fizetni a németek! — Persze, persze, — motyogom és meg­döbbenek, milyen szűk horizontban mozog a mester. Nézem a szobrot- ilyen tehát az aranyát féltő győző fájdalmának szobra. S eszembe villan, hogy alkotta vón’ meg a mester a német fájdalom szobrát, ha vélet­lenül azt rendelte volna meg a lord? Mert megcsinálta volna egész bizonyosan. — És, — kérdem kissé nyugtalanul most már — hol találkozott mester a magyar fáj­dalom meg­nyilat­ko­zásaival? Már иду a valóságos, nehéz életben. — Ó, hát én ■két hónapot töltöttem Ma­gyarországon, Budapesten. Szép város, na­gyon szép a fekvése ... — Igen, igen, — szakítom félbe, mert tud­tam, hogy most az a dicsérő közhelyáradat következik, mely rendszerint azzal végződik, hogy örül az illető, miszerint megismerte lovagias népünket stb. — szóval, hol lakott a mester? — Az egyik dunaparti szállóban. Szép a királyi vár, az a nagy folyam. — És látta a nyomort, mester? — A nyomort? (Most megáll, gyanakszik.) Ismerni kell a művész természetrajzát bará­tom: nekem nincs szükségem ilyen kalandos kirándulásokra, az én fantáziám utolér min­dent. (Most vizsgál, hogy jól kiparírozta-e a veszedelmes kérdést, kis szünet után még hozzáteszi.) Különben Budapesten határozot­tan sok koldussal találkozik az ember az utcán. — így hát ez elég volt a mesternek. — Tökéletesen. Különben a budapesti Nemzeti Színház egyik kiváló drámai mű­vésznője kérésemre mutatott néhány igen kiváló tragikus mozdulatot és fájdalmas arc­kifejezést. — Hogyan? Modellt állt? — Nem. Erre nem volt szükség. Csak néhány fényképfelvételt csináltattam, hogy mindig előttem legyen a tragikus arc. — A Nemzeti Színházban látta a művész­nőt, mester? — Ott is. De főleg a fényképésznél. Sajnos, már a nevét sem tudom. — Úgy. — Mondom: nem modellként volt szüksé­gem erre a képre, csak — ihletőnek. Úgy­hogy hiába keresik a szoborban a művésznő arcát. — Átmehetnénk tán a műterembe, — sze­retném látni a szobrokat. — Egy pillanat.­­Kabátot vesz fel az öregúr, kendőt teker a hasa körül, nyaka körül, — expedíciót készítenek elő ilyen precizitással. Szinte aggódom, milyen utat kell megtenni, mikor felkészülten kinyitja a szoba egyik ajtaját s — átlépünk a műterembe.) Két szomorú szobor egy hideg műtei emberi A mesternek igaza volt: az atelierben ha­tározottan hideg van. Kanyargó, kigyócsírű kályha kiégetten áll, nem sűtöttek benne, mióta elkészültek a magyar letiportság szobrai. Különben csak az eredeti nagyságú gipszfigurák láthatók; most öntötték bronzba a két alakot. Két mezítelen nőalak: az egyik teljes ki­­nyúlásban szenved, a másikat, a sziklából kinövő féltestet félrecsavarja a fájdalom. Az egyik Budapestre, a másik Debrecenbe kerül; még nem döntötték el, hogy melyik hová. Állnak a szobrok és fázik a meztelenségük. Érzem ahogy a lelkükhöz közeledem, hogy semmi, de semmi nincs ezekben belőlünk. És tudom és látom, hogy az öregúr minden erejét, minden invencióját, minden jóakara­tát beléjük építette. Hogy ez az erő nem mér­hető össze a megfogott téma döbbenetes nagyságával — ki tehet arról? Emile Guil­laume csak egy kedves, optimista öregúr, művész is (milyen jó ez a közelben szónokló Briand-portréi), ha valami egyszerű kis szó­lamot kell elzengenie — a mélységbe hulló magyar sors circumdederantját azonban nem tudja kibúgatni orgonáján. Több síp kell ahhoz. Hogy csendes vagyok s nem rajongok kö­teles udvariassági mondatokban — megille­­tődöttségnek veszi. Csak mikor az egyik szo­bor felkarját appellálom — minden különö­sebb megindultság nélkül, idegesen felel: — Az alak eredetien teljesen csonka volt, karjai egyáltalán nem voltak Rothermere zörd rendelkezésére azonban felraktam rész­ben a karokat. Az ő véleménye szerint a ma­gyarság helyzete nem lesz mindig ilyen. — Igen, mormoltam csak úgy magamnak, nem lesz mindenkor így. — Én különben jobb szerettem volna, ha marad eredeti formájában: én ugyanis az európai fájdalmat faragtam ki a szoborban, ki almivári képviselő védőjének levele a Magyar­­sághoz Az abaújvári, vagy másként garbócbogdá­nyi kerület római katolikus papságának zak­latásáról és üldözéséről szóló cikkeink után most Fekete Lajos országgyűlési képviselő ügyvédje, Battling Dezső dr., levelet írt la­punk főszerkesztőjének, amelyben a petíciós védőiratban foglalt pánszláv váddal foglalko­zik és többek közt a következőket mondja: „Vádiratomban nem vádoltam meg a ke­rület egyetlen­ egy római katolikus papját sem azzal, h­ogy pánszláv érzelmű, vagy ilyen törekvést tudatosan támogatna — ami néze­tem szerint is méltán sértő lehetne a haza­fias római katolikus papságra —, abban a vádiratban azt állítom csupán, hogy a ke­rületnek katolikus papsága egy általa isme­retlen kéz által titokban mozgatott törekvés­nek vált jóhiszemű uszályhordozójává. Ez a kettő pedig nem egy és ugyanaz. Tartozom kijelenteni azt is, hogy Fekete Lajos dr. országgyűlési képviselő úrtól soha olyan kijelentést nem hallottam, amelyből azt magyarázhattam volna ki, hogy ő a katolikus papsággal szemben bármilyen animozitással viseltetnék, vagy annak évezredes tekintélyét csorbítani szándékozna. Ellenkezőleg: tudom, hogy református létére a kerületével szom­szédos választókerület képviselőjelöltje Káger József pápai prelátus úr érdekében nem le­kicsinyelhető agitációt fejtett ki, amit minden bizonnyal nem tett volna, ha vele, mint katolikus pappal szemben, nem a legtelje­sebb lojalitással viseltetnék. Г Rólam sem tételezhető fel az, hogy a ka­tolikus papságot igaztalan vádakkal támadni akartam; rólam, aki évtizedekkel a kurzus előtt a Katolikus Népszövetség igazgatósági tagja voltam és akinek legszebb emlékei közé tartoznak azok a harcok, amelyeket éppen a katolikus papsággal együtt vívtam meg akkor, amikor az még nem érdem, hanem egyenesen bűn volt. Úgy érzem, hogy ezek után sem védiratbeli kijelentéseimnek, sem szándékunknak nem lehet támadó célzatot tulajdonítani. Remé­lem, hogy ezzel a nyilatkozattal pontot te­szek a választókerület nyugalmát megzavaró hírlapi cikkek végére.“ * ★ Készséggel tudomásul vesszük, hogy Batt­­lay Dezső dr.-nak, sem ügyfelének nem volt szándékában támadni a római katolikus papságot. Bár kénytelenek vagyunk meg­állapítani, hogy Battlay Dezső dr. mostani levelének hangja egészen más, mint a Fekete-féle petíciós védőirat tónusa. Battlay dr. most azt állítja, hogy Fekete Lajos soha­sem viseltetett előtte animozitással a ka­tolikus papság ellen, ezzel szemben petíciós védőiratában olyanokat állít Fekete, hogy „választókerülete katolikus papsága egyet­lenegy kivételével főpásztoruk által szított pánszláv mozgalom törekvéseinek vak uszályhordozójává" vált. Mi ez, ha nem animozitás egy olyan papság ellen, amely legnagyobbrészt származásában is szín­­magyar? De szóval sem érinti Battlay dr. levele a petíciós védőiratnak­­azt a vád­ját sem, hogy „a hivatalos pánszláv körök által nyíltan támogatott mozgalom indult meg, a képviselőválasztások kiírása előtt az ottani keresztényszocialista párt kezdeményezésére“. De nem találunk említést azokról a rá­galmakról sem, amelyeket a választások alatt adtak a kerületben szájról-szájra ép­pen a hivatalos jelöltet támogató körök, és amely rágalmaknak csak igen halványan ad visszhangot a petíciós védőirat, amikor például Dömötör Flóriánt úgy állítja be, mint akit a felvidéki pánszlávoknak kül­döttje volna. A vádakra különben maga a papság adta meg a feleletet, mikor bűnvádi feljelentést adott be Fekete Lajos dr. ellen. Ami most­­már ,,a választókerület nyugal­mát megzavaró cikket“ illeti, a választóke­rület nyugalmát nem ezek a cikkek kavar­ (íme harmadik fájdalom-variációi) Tessék csak feljegyezni, hogy az én lelkemben egész Európa fájdalma viharzik. (Feljegy­zem. Az öregúr tüsszent egyet.) De most menjünk, mert megfázom. * A szobrok a napokban elindulnak Pest felé. Lesz két új szobrunk a sok régi mellett é­s gazdagabbak leszünk egy szimbólum erejével. Hogy a megformázó kéz idegeiben nem sajgott a mi életünk,­­ nem változtat az ajándék értékén. Egy sír felé lökött nem­zet zokogását az élet után talán csak egy Michel Angelo vagy egy Rodin érezte volna meg. De hol vannak ők? Kovách Aladár ták fel, hanem az a kíméletlen hatósági terror, amelynek az éle bizony sokszor egé­szen durva módon fordult a nem hivatalos jelölthöz csatlakozó katolikus papság ellen. Huszár Aladár esztergomi főispán lemondott Esztergomból jelentik. A belügyminiszter elfogadta Huszár Aladár főispán lemondását. A főispán 1923 óta állt a vármegye élén. Huszár Aladár főispán lemondása egy hosszú és Esztergom egész közéletét fel­kavaró, küzdelemnek befejezését jelenti. A város már évek óta tudta, hogy Huszár fő­ispán élesen szembeáll a pimási udvarral és számításait, ahol csak lehet, keresztezi. Tudták, hogy évek óta nem hívták meg a primási fogadásokra. Az a roppant elkesere­dés és izgalom,, amely az országgyűlési vá­lasztások után lett úrrá Esztergomban, első­sorban szintén a főispán személyének szólt, mert Huszár Aladárnak tudták be azt a hatósági pressziót, amely Grófi Józsefet, a prímás kiváló ügyészét a választási harcban megbénította. Azok a nagy tüntetések, ame­lyek olyan tömegekben hívták az utcára Esztergom népét, elsősorban a főispán ellen irányultak, akit akkor nyílt utcán abcugoltak. Az ellentét csak fokozódott a város nagy része és a főispán között az Antony Béla volt polgármester ellen indított eljárás idején. Antony Béla, amint ismeretes, azután vissza is nyerte teljes nyugdíjjogosultságát, sőt visszamenőleg meg is kapta a felfüggesztés alatt elvesztett illetményeit. A legutóbbi polgármesterválasztáson aztán nyílttá vált a prímási udvar és a főispán ellentéte, Serédi Jusztinián hercegprímás. Magos Lajos törvényszéki bitó mellett fog­lalt állást. Ezt annyira hangsúlyozta, hogy a választáson személyesen is megjelent kísére­tével, míg a főispán, természetes, Magos La­jos dr. ellen foglalt állást. Az ellentéteknek ilyen nyitó kiéleződése után mindenki tudta, hogy Huszár Aladár főispán bukott ember és a kormány is szükségesnek tartja, hogy személyének eltávolításával Esztergom béké­jét helyreállítsa. Huszár Aladár már több mint két hete egyáltalán nem járt be a hiva­talába. A múlt pénteken jött meg aztán a sü­rgönyértesítés, hogy a főispán lemondását a belügyminiszter elfogadta. Érdekes, hogy utódjai közt első helyen emlegetik Gróh Jó­zsef prímási ügyészt, aki ellen a választások alatt a volt főispán annyi harcot vezetett, de szó van Széchenyi György grófnak, a mo­dern szociális katolicizmus ismert harcosának jelöltségéről is. Az esztergomi hangulatra jellemző, hogy az egyik esztergomi napilap legutóbbi számában a lemondást a következő szavakkal vezeti be: „Végre megtörtént, amit Esztergom polgársága már régen várt. Vége a harcnak és most jön csak az igazi béke!“ Szerdától beválthatók a Nemzeti Bank osztalékszelvényei A Magyar Nemzeti Bank hétfőn tartotta meg Vili. rendes évi közgyűlését, Popovich Sándor dr. elnöklete alatt. A közgyűlés tudomásul vette a főtanács évi jelentését, jóváhagyta az 1931. évi zárszám­adásokat és a főtanács részére a felment­vényt megadta. A közgyűlés továbbá Schober Béla dr. vezérigazgató előterjesztése alapján elfogadta a főtanácsnak az 1931. évi nyere­ség felosztására vonatkozó javaslatát. E ha­tározat szerint a nyereségnek a tartalékalap ötszázalékos javadalmazása után fennma­radó része, azaz 12 százalékos osztalék ki­fizetése válik lehetővé. A közgyűlés ezután a választásokat tartotta meg s a lemondott herceg Esterházy Pál dr. főtanácsos helyébe a főtanács rendes tagjává Jankovics Béla dr. v. b. t. t., ny. minisz­tert választotta meg az alapszabályok értel­mében kilépő Kornfeld M­óric dr. báró, Ma­­darassy-Beck Marcell és Végh Károly főtaná­csosokat pedig a főtanács tagjaivá újra meg­­válaszott­a. Számvizsgálókul Gregersen Nils, Gschwindt Ernő dr., Adler Szigfrid, Szunyagh Szabolcs és Nilsen Rudolf dr., számvizsgáló póttagokat pedig Bucher István és Már­ff­y Albin választottak meg. A bank az 1931. üzletévre szóló osztalékot a 8. számú részvényszelvény beszolgáltatása ellenében február 3-tól kezdve összes intéze­teinél pengőértékben fizeti ki. Az osztaléknak pe­ngőértékben történő kifizetésénél a meg­felelő aranykorona-összeget a törvényes ér­tékarány (1:1.1585) alapján számítják át. Ha a szelvénybirtokos szelvényét beváltás végett nem mutatja be, a bank ezt úgy fogja tekin­teni, hogy a szelvénybirtokos az aranyban való fizetésre irányuló igényét az idézett ren­delet értelmében fenntartani kívánja. Vonat­kozik ez a korábbi években esedékessé vált, még el nem évült szelvényekre is.

Next