Magyarság, 1932. február (13. évfolyam, 26-48. szám)
1932-02-02 / 26. szám
шидяижжа 1032 február 2. kedd Élettartam és táplálkozás között a tudomány megállapította • szoros vagy rövid élet kérdése. Tegyen a reggeli év összefüggést. A helyes táplálkozástól függ uzsonnatejbe 2—3 kávéskanál Ovomaltinet az egészség és erőbeli állapot fentartása, de és ezzel igen nagy szolgálatot tesz egészséezzel szoros összefüggésben van a hosszú igének. Napközben Ovomastine dragét európai piac csakis a vámok kölcsönös és fokozatos leépítésével szervezhető meg. Sürgősen felhívja a kormányokat arra is, hogy haladéktalanul hívják össze az Európabizottságot, amelynek ülésére tűzzék ki a vámsorompók leépítésének ügyén kívül a munkanélküliség leküzdése végett megfelelő közmunkák kiírását is. Felhívásában az Európai Vámegyesület kimutatja, hogy a vámegyesület nemzetközi bizottsága már 1925 márciusában, a népszövetség által Genfbe egybehívott világgazdasági konferencia pedig 1927 májusában megállapította, hogy a vámkorlátok fentartása a legsúlyosabb gazdasági válsághoz vezet majd. Ez most bekövetkezett és mert a vámegyesület szerint a mai válságnak elsősorban a vámkorlátok az okai, most már csak az európai vámuniótól várja a kibontakozást. Látogatás egy párisi műteremben, ahol a magyar fájdalom szobrai készülnek Rothermere lord csináltatta és ajándékozza a szobrokat a nemzetnek Páris, január hó Rothermere lord időnként kitűnő szimbólumok fényében mutatja meg a magyarság hősi küzdelmét Európának, a világnak. A Justice for Hungary napokon át öt kontinens fülébe zúgatta legyűrhetetlen életerőnket. Az óceánrepülés gondolatának étetreserkentője a lord volt. Most ismét új szimbólum reflektorfényében mutatja meg egy pillanatra sorsunk, a Francia Kézzel, mely a trianoni sorok halálos ítéletét fogalmazta meg, most megfaragtatja az eltiport magyar gondolatot, a magyar fájdalom szobrát. Az ötlet nagyszerű, milyen a kivitel? Émile Guillaume, a szobrász Jó tízperces kopogtatás, zörgetés után nyitja ki az ajtót Emile Guillaume, a szobrász. Dickens-regényekben vén zsugornak nyitnak egy ajtót, jó időbe kerül míg leszereli belül a biztosító láncokat. Közben morogva magyarázza: — Be kell zárkózni jól. Sose lehet tudni semmit kérem. (Végre sikerült leszedni a lakatot.) A múltkor is fojtogattak egy trafikosnél itt a szomszédban. Emile Guillaume különben tán a hetven felé ballag, kedvesen kuszáll ősz haja, hetenként megnyirt okos francia szakálla, nagy erős kezei vannak s kabátján a Légion dhonneur vörös gombja. A beszélgetés folyamán néha derűs nyugalommal cseveg, a következő pillanatban hallatlanul óvatos lesz, hosszú szüneteket tart. Szelíd, ártatlan kérdéseimben csapdát sejt (nem értem, miért) s szörnyen bizalmatlanul néz a szemüvege sarkából. Jó, konszolidált lakás, biztos meleg, nagy íróasztal, falak tele képpel, szőnyeggel. Az öreg úr, apró kis ember, egész eltűnik az egyik süppedő karosszékben. Onnan szól ki: — Két évig dolgoztam a két szobron. Most még fényképeket készítünk róluk, aztán viszik Magyarországra. A békeszerződés évfordulóján akarják leleplezni. Nem tudja kérem, véletlenül, mikor van ez az évfordulói — Junius negyedikén. — Junius négy. Hm. Hisz az még elég messze van. Jó lenne elmenni, de oly nagy az út. Az ember fél a meghűléstől. Az asztalon szobor áll. Kitárt karú meztelen női figura. Megkérdem, mi ez? Lelkesen mondja: — Ez a francia fájdalom szobra. — Hogy-hogy? — A francia fájdalom szobra. Ez került a lord szeme elé és erre rendelte meg a magyar fájdalom szobrát. — Úgy. Igen kérem. Értem. De... az elmúlt francia századok történetének melyik fájdalmas periódusát örökíti meg a szobor? — Micsoda kérdés! 'Hát nem érzi ki ön a szoborból a legfrissebb jelen fájdalmán _ 9 — Megnyertük a háborút fegyverrel s elvesztettük a győzelmet papíron. Hisz nem akarnak fizetni a németek! — Persze, persze, — motyogom és megdöbbenek, milyen szűk horizontban mozog a mester. Nézem a szobrot- ilyen tehát az aranyát féltő győző fájdalmának szobra. S eszembe villan, hogy alkotta vón’ meg a mester a német fájdalom szobrát, ha véletlenül azt rendelte volna meg a lord? Mert megcsinálta volna egész bizonyosan. — És, — kérdem kissé nyugtalanul most már — hol találkozott mester a magyar fájdalom megnyilatkozásaival? Már иду a valóságos, nehéz életben. — Ó, hát én ■két hónapot töltöttem Magyarországon, Budapesten. Szép város, nagyon szép a fekvése ... — Igen, igen, — szakítom félbe, mert tudtam, hogy most az a dicsérő közhelyáradat következik, mely rendszerint azzal végződik, hogy örül az illető, miszerint megismerte lovagias népünket stb. — szóval, hol lakott a mester? — Az egyik dunaparti szállóban. Szép a királyi vár, az a nagy folyam. — És látta a nyomort, mester? — A nyomort? (Most megáll, gyanakszik.) Ismerni kell a művész természetrajzát barátom: nekem nincs szükségem ilyen kalandos kirándulásokra, az én fantáziám utolér mindent. (Most vizsgál, hogy jól kiparírozta-e a veszedelmes kérdést, kis szünet után még hozzáteszi.) Különben Budapesten határozottan sok koldussal találkozik az ember az utcán. — így hát ez elég volt a mesternek. — Tökéletesen. Különben a budapesti Nemzeti Színház egyik kiváló drámai művésznője kérésemre mutatott néhány igen kiváló tragikus mozdulatot és fájdalmas arckifejezést. — Hogyan? Modellt állt? — Nem. Erre nem volt szükség. Csak néhány fényképfelvételt csináltattam, hogy mindig előttem legyen a tragikus arc. — A Nemzeti Színházban látta a művésznőt, mester? — Ott is. De főleg a fényképésznél. Sajnos, már a nevét sem tudom. — Úgy. — Mondom: nem modellként volt szükségem erre a képre, csak — ihletőnek. Úgyhogy hiába keresik a szoborban a művésznő arcát. — Átmehetnénk tán a műterembe, — szeretném látni a szobrokat. — Egy pillanat.Kabátot vesz fel az öregúr, kendőt teker a hasa körül, nyaka körül, — expedíciót készítenek elő ilyen precizitással. Szinte aggódom, milyen utat kell megtenni, mikor felkészülten kinyitja a szoba egyik ajtaját s — átlépünk a műterembe.) Két szomorú szobor egy hideg műtei emberi A mesternek igaza volt: az atelierben határozottan hideg van. Kanyargó, kigyócsírű kályha kiégetten áll, nem sűtöttek benne, mióta elkészültek a magyar letiportság szobrai. Különben csak az eredeti nagyságú gipszfigurák láthatók; most öntötték bronzba a két alakot. Két mezítelen nőalak: az egyik teljes kinyúlásban szenved, a másikat, a sziklából kinövő féltestet félrecsavarja a fájdalom. Az egyik Budapestre, a másik Debrecenbe kerül; még nem döntötték el, hogy melyik hová. Állnak a szobrok és fázik a meztelenségük. Érzem ahogy a lelkükhöz közeledem, hogy semmi, de semmi nincs ezekben belőlünk. És tudom és látom, hogy az öregúr minden erejét, minden invencióját, minden jóakaratát beléjük építette. Hogy ez az erő nem mérhető össze a megfogott téma döbbenetes nagyságával — ki tehet arról? Emile Guillaume csak egy kedves, optimista öregúr, művész is (milyen jó ez a közelben szónokló Briand-portréi), ha valami egyszerű kis szólamot kell elzengenie — a mélységbe hulló magyar sors circumdederantját azonban nem tudja kibúgatni orgonáján. Több síp kell ahhoz. Hogy csendes vagyok s nem rajongok köteles udvariassági mondatokban — megilletődöttségnek veszi. Csak mikor az egyik szobor felkarját appellálom — minden különösebb megindultság nélkül, idegesen felel: — Az alak eredetien teljesen csonka volt, karjai egyáltalán nem voltak Rothermere zörd rendelkezésére azonban felraktam részben a karokat. Az ő véleménye szerint a magyarság helyzete nem lesz mindig ilyen. — Igen, mormoltam csak úgy magamnak, nem lesz mindenkor így. — Én különben jobb szerettem volna, ha marad eredeti formájában: én ugyanis az európai fájdalmat faragtam ki a szoborban, ki almivári képviselő védőjének levele a Magyarsághoz Az abaújvári, vagy másként garbócbogdányi kerület római katolikus papságának zaklatásáról és üldözéséről szóló cikkeink után most Fekete Lajos országgyűlési képviselő ügyvédje, Battling Dezső dr., levelet írt lapunk főszerkesztőjének, amelyben a petíciós védőiratban foglalt pánszláv váddal foglalkozik és többek közt a következőket mondja: „Vádiratomban nem vádoltam meg a kerület egyetlen egy római katolikus papját sem azzal, hogy pánszláv érzelmű, vagy ilyen törekvést tudatosan támogatna — ami nézetem szerint is méltán sértő lehetne a hazafias római katolikus papságra —, abban a vádiratban azt állítom csupán, hogy a kerületnek katolikus papsága egy általa ismeretlen kéz által titokban mozgatott törekvésnek vált jóhiszemű uszályhordozójává. Ez a kettő pedig nem egy és ugyanaz. Tartozom kijelenteni azt is, hogy Fekete Lajos dr. országgyűlési képviselő úrtól soha olyan kijelentést nem hallottam, amelyből azt magyarázhattam volna ki, hogy ő a katolikus papsággal szemben bármilyen animozitással viseltetnék, vagy annak évezredes tekintélyét csorbítani szándékozna. Ellenkezőleg: tudom, hogy református létére a kerületével szomszédos választókerület képviselőjelöltje Káger József pápai prelátus úr érdekében nem lekicsinyelhető agitációt fejtett ki, amit minden bizonnyal nem tett volna, ha vele, mint katolikus pappal szemben, nem a legteljesebb lojalitással viseltetnék. Г Rólam sem tételezhető fel az, hogy a katolikus papságot igaztalan vádakkal támadni akartam; rólam, aki évtizedekkel a kurzus előtt a Katolikus Népszövetség igazgatósági tagja voltam és akinek legszebb emlékei közé tartoznak azok a harcok, amelyeket éppen a katolikus papsággal együtt vívtam meg akkor, amikor az még nem érdem, hanem egyenesen bűn volt. Úgy érzem, hogy ezek után sem védiratbeli kijelentéseimnek, sem szándékunknak nem lehet támadó célzatot tulajdonítani. Remélem, hogy ezzel a nyilatkozattal pontot teszek a választókerület nyugalmát megzavaró hírlapi cikkek végére.“ * ★ Készséggel tudomásul vesszük, hogy Battlay Dezső dr.-nak, sem ügyfelének nem volt szándékában támadni a római katolikus papságot. Bár kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy Battlay Dezső dr. mostani levelének hangja egészen más, mint a Fekete-féle petíciós védőirat tónusa. Battlay dr. most azt állítja, hogy Fekete Lajos sohasem viseltetett előtte animozitással a katolikus papság ellen, ezzel szemben petíciós védőiratában olyanokat állít Fekete, hogy „választókerülete katolikus papsága egyetlenegy kivételével főpásztoruk által szított pánszláv mozgalom törekvéseinek vak uszályhordozójává" vált. Mi ez, ha nem animozitás egy olyan papság ellen, amely legnagyobbrészt származásában is színmagyar? De szóval sem érinti Battlay dr. levele a petíciós védőiratnakazt a vádját sem, hogy „a hivatalos pánszláv körök által nyíltan támogatott mozgalom indult meg, a képviselőválasztások kiírása előtt az ottani keresztényszocialista párt kezdeményezésére“. De nem találunk említést azokról a rágalmakról sem, amelyeket a választások alatt adtak a kerületben szájról-szájra éppen a hivatalos jelöltet támogató körök, és amely rágalmaknak csak igen halványan ad visszhangot a petíciós védőirat, amikor például Dömötör Flóriánt úgy állítja be, mint akit a felvidéki pánszlávoknak küldöttje volna. A vádakra különben maga a papság adta meg a feleletet, mikor bűnvádi feljelentést adott be Fekete Lajos dr. ellen. Ami mostmár ,,a választókerület nyugalmát megzavaró cikket“ illeti, a választókerület nyugalmát nem ezek a cikkek kavar (íme harmadik fájdalom-variációi) Tessék csak feljegyezni, hogy az én lelkemben egész Európa fájdalma viharzik. (Feljegyzem. Az öregúr tüsszent egyet.) De most menjünk, mert megfázom. * A szobrok a napokban elindulnak Pest felé. Lesz két új szobrunk a sok régi mellett és gazdagabbak leszünk egy szimbólum erejével. Hogy a megformázó kéz idegeiben nem sajgott a mi életünk, nem változtat az ajándék értékén. Egy sír felé lökött nemzet zokogását az élet után talán csak egy Michel Angelo vagy egy Rodin érezte volna meg. De hol vannak ők? Kovách Aladár ták fel, hanem az a kíméletlen hatósági terror, amelynek az éle bizony sokszor egészen durva módon fordult a nem hivatalos jelölthöz csatlakozó katolikus papság ellen. Huszár Aladár esztergomi főispán lemondott Esztergomból jelentik. A belügyminiszter elfogadta Huszár Aladár főispán lemondását. A főispán 1923 óta állt a vármegye élén. Huszár Aladár főispán lemondása egy hosszú és Esztergom egész közéletét felkavaró, küzdelemnek befejezését jelenti. A város már évek óta tudta, hogy Huszár főispán élesen szembeáll a pimási udvarral és számításait, ahol csak lehet, keresztezi. Tudták, hogy évek óta nem hívták meg a primási fogadásokra. Az a roppant elkeseredés és izgalom,, amely az országgyűlési választások után lett úrrá Esztergomban, elsősorban szintén a főispán személyének szólt, mert Huszár Aladárnak tudták be azt a hatósági pressziót, amely Grófi Józsefet, a prímás kiváló ügyészét a választási harcban megbénította. Azok a nagy tüntetések, amelyek olyan tömegekben hívták az utcára Esztergom népét, elsősorban a főispán ellen irányultak, akit akkor nyílt utcán abcugoltak. Az ellentét csak fokozódott a város nagy része és a főispán között az Antony Béla volt polgármester ellen indított eljárás idején. Antony Béla, amint ismeretes, azután vissza is nyerte teljes nyugdíjjogosultságát, sőt visszamenőleg meg is kapta a felfüggesztés alatt elvesztett illetményeit. A legutóbbi polgármesterválasztáson aztán nyílttá vált a prímási udvar és a főispán ellentéte, Serédi Jusztinián hercegprímás. Magos Lajos törvényszéki bitó mellett foglalt állást. Ezt annyira hangsúlyozta, hogy a választáson személyesen is megjelent kíséretével, míg a főispán, természetes, Magos Lajos dr. ellen foglalt állást. Az ellentéteknek ilyen nyitó kiéleződése után mindenki tudta, hogy Huszár Aladár főispán bukott ember és a kormány is szükségesnek tartja, hogy személyének eltávolításával Esztergom békéjét helyreállítsa. Huszár Aladár már több mint két hete egyáltalán nem járt be a hivatalába. A múlt pénteken jött meg aztán a sürgönyértesítés, hogy a főispán lemondását a belügyminiszter elfogadta. Érdekes, hogy utódjai közt első helyen emlegetik Gróh József prímási ügyészt, aki ellen a választások alatt a volt főispán annyi harcot vezetett, de szó van Széchenyi György grófnak, a modern szociális katolicizmus ismert harcosának jelöltségéről is. Az esztergomi hangulatra jellemző, hogy az egyik esztergomi napilap legutóbbi számában a lemondást a következő szavakkal vezeti be: „Végre megtörtént, amit Esztergom polgársága már régen várt. Vége a harcnak és most jön csak az igazi béke!“ Szerdától beválthatók a Nemzeti Bank osztalékszelvényei A Magyar Nemzeti Bank hétfőn tartotta meg Vili. rendes évi közgyűlését, Popovich Sándor dr. elnöklete alatt. A közgyűlés tudomásul vette a főtanács évi jelentését, jóváhagyta az 1931. évi zárszámadásokat és a főtanács részére a felmentvényt megadta. A közgyűlés továbbá Schober Béla dr. vezérigazgató előterjesztése alapján elfogadta a főtanácsnak az 1931. évi nyereség felosztására vonatkozó javaslatát. E határozat szerint a nyereségnek a tartalékalap ötszázalékos javadalmazása után fennmaradó része, azaz 12 százalékos osztalék kifizetése válik lehetővé. A közgyűlés ezután a választásokat tartotta meg s a lemondott herceg Esterházy Pál dr. főtanácsos helyébe a főtanács rendes tagjává Jankovics Béla dr. v. b. t. t., ny. minisztert választotta meg az alapszabályok értelmében kilépő Kornfeld Móric dr. báró, Madarassy-Beck Marcell és Végh Károly főtanácsosokat pedig a főtanács tagjaivá újra megválaszotta. Számvizsgálókul Gregersen Nils, Gschwindt Ernő dr., Adler Szigfrid, Szunyagh Szabolcs és Nilsen Rudolf dr., számvizsgáló póttagokat pedig Bucher István és Márffy Albin választottak meg. A bank az 1931. üzletévre szóló osztalékot a 8. számú részvényszelvény beszolgáltatása ellenében február 3-tól kezdve összes intézeteinél pengőértékben fizeti ki. Az osztaléknak pengőértékben történő kifizetésénél a megfelelő aranykorona-összeget a törvényes értékarány (1:1.1585) alapján számítják át. Ha a szelvénybirtokos szelvényét beváltás végett nem mutatja be, a bank ezt úgy fogja tekinteni, hogy a szelvénybirtokos az aranyban való fizetésre irányuló igényét az idézett rendelet értelmében fenntartani kívánja. Vonatkozik ez a korábbi években esedékessé vált, még el nem évült szelvényekre is.