Magyarság, 1932. július (13. évfolyam, 145-171. szám)

1932-07-13 / 155. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILL, VASÁRNAP 32 FILL, AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS FELELŐS SZERKESZTŐI MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET, ARADI­ UTCA 8. SZ. TELEFON: AUTOMATA 294—31, 294-32, 294-33 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62, POSTAFIÓK 129 MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1932 JÚLIUS 13. SZERDA XIII. ÉVFOLYAM, 155. (3407.) SZÁM TÖRVÉNYHATÓSÁGI TUDÓSÍTÁSOK írja Milotay István A földeáki templomdombon Földeák, június végén A Návay-kúria szép nagy kertjén túl, alacsony dombtetőn áll a régi földeáki templom, most a Návayak családi kápol­nája. Kétszáz évvel ezelőtt úgy találták itt tető nélkül, puszta falaival félig izombadülve, mint a többi régi templo­mokat, amelyek mellől a százötvenéves török uralom kiölte, elűzte a lakosságot, hogy napi járóföldekre egymástól, a fo­lyók és mocsarak partosabb helyein. Vagy a füves, végtelen síkság egy-egy dombtetőjén ilyen omladozó templom­­romok után találjanak rá az egykori f­aluhelyekre. így álltak még a XIX. szá­zad elején is a Maroson túl, Németcsaná­­­don, Szent István alapításának, az ezer­éves Csanádi püspökségnek, a püspöki palotának és székesegyháznak romjai, roppant méreteikkel, boltíveikkel, csonka tornyaikkal a mocsarak és nádasok kö­zött, mint egy félbemaradt kultúra, egy félbemaradt népélet és egy ugyanilyen történelem tragikus tanúi. Ez a történe­lem és ez a kultúra csak a XVIII. század közepén kezdett itt a romokból és a mo­csarakból új életre tápászkodni. A föl­deáki templomot a Felvidékről ideköltö­zött Návayak, a Csanádi új nemesség egyik leghatalmasabb dinasztiája, barokk stílusban renováltatta, hogy aztán az el­múlt évtizedekben Návay László, a mos­tani tulajdonos nagy műgonddal és ke­gyelettel visszaállítsa régi gótikus karak­terét. Elnézünk a dombról, a templom ár­nyékából messze-messze, a Csanádi kö­vér síkság felett. A házigazdáék mutat­ják: arra van, már a határon túl, Tornya, a Justh-féle kastéllyal, melyet még a Marczibányiak építettek a XVIII. század végén, emitt a község végén a Návay Lajos-féle kúria, amoda jobbkéz felől, a jegenyefasoron túl az Eckhardték udvar­háza. Mindegyiknek távoli, szinte csak elképzelt körvonala régi politikai harcok emlékét idézi. Ezek a jobbára a Fel­vidékről ide átoltott régi nemes családok új virágzásnak indultak itt a kipihent, televény föld érintésétől s a társadalmi, közigazgatási és kulturális honfoglalás új feladataitól megilletve. Ezek a nemes családok nem maradhattak meg a toho­­nyaságnak, a keleti álmatagságnak és nyerseségnek abban az állapotában, mely a szabolcsi vagy szatmári nemesi társadalmakat éppen ebben az időben megülte. Itt, a töröktől felszabadult terü­leteken, minden energiájuk megfeszíté­sével új világot kellett teremteniük, mint azoknak az angolszász bevándorlóknak, akik a Hudson és a Mississippi rengete­geit kiirtották s ezer veszélyt és akadályt legyőzve kultúra alá fogták. Energikus, vállalkozó szellemű nemzedékeknek kel­lett lenniök, hogy a Felvidékről, a törté­nelmi folytonosság, a megszakítatlan fej­lődés s az aránylagos tervgazdasági és tár­sadalmi egyensúly világából idesza­kadva, nekivágtak ennek az új Ázsiának, hogy életet, gazdasági és közigazgatási struktúrát adjanak neki. A Návayak is ilyen életerős, bátor, leleményes, nagy­­tehetségű família kellett hogy legyenek, a megye kétszázéves új története egyet jelent, összenőtt elválaszthatatlanul a családi történet egyéni teljesítményeivel. Mint Korabinszky híres lexikonja mondja a XVIII. század végéről: a tudo­mányoknak imitt-amott fénylő világa is más vármegyékből hozattatott ide. A me­gyei törvényhatóság élete az első évtize­deken keresztül csupa vergődés volt. Közgyűléseit majd Makón, majd Batto­­nyán, majd Szegeden tartotta. Értelmi­sége oly szegény és kevés volt, hogy eleinte csak a csendbiztos húzott a me­gyétől rendes fizetést, a többi tisztviselő­ket pedig külön kellett kérni Csongrád és Arad megyéktől, akik kénytelenek vol­tak még jegyzőkönyveit is helyette meg­írni. Mária Terézia alatt Csanád megye második követének, a később nagybir­­tokú Marczibányi Lőrinc, csongrádme­­gyei jegyzőnek fizetését csak a megyében lévő pusztai árendások megadóztatásá­val tudták kiszolgáltatni. * Nézegetjük a falakon a régi kúriában a kétszáz év alatt itt élt és elmúlt Ná­vayak arcképeit, érdekes nők és férfi­­portrék galériáját. Fölemlegetjük Návay Tamást, a negyvennyolcas kormánybiz­tost, aki Makót az 1837-es nagy árvíztől megmentette és idézzük Návay Lajos alakját, aki európai műveltségével, mély szociális érzékével, szónoki és politikai képességeivel az összeomlás előtti Ma­gyarország egyik legrokonszenvesebb egyénisége volt. A család tagjai elmond­ják, hogyan készült kora fiatalságától kezdve vagyoni függetlenség, nagy ta­­nultság, családi tekintély birtokában a közügyek szolgálatára, hogy szentelte magát az igazán nemes, emelkedett férfi­­lélek magyarságával, önzetlenségével erre a szolgálatra. Hogy szerette a Csanádi népet, hogy tette magáévá minden baját, hogy nyúlt bele bátor kézzel az agrár­szocializmus nagy betegágyába, ő volt, aki elsőnek kezdeményezte a mezőgaz­dasági munkáslakások tervszerű építését, a mezőgazdasági cselédek sorsának meg­javítását. Minden percével falujának és vármegyéjének szegénységéért áldozott. Micsoda megrendítő levelekben jegyezte föl a háború végén és a Károlyi-forrada­lom alatt mindannak összeomlását, amin egész életén át olyan olthatatlan rajon­gással csüngött. Meg kellett halnia, mint a nép ellenségének, azok kezétől, akik ezt a szót minden tettükkel olyan ször­nyen meggyalázták. Mindaz, amit az agrárszociális kérdés gondban, nyugtalanságban, veszedelem­ben jelentett, már ott izzott a múlt század kilencvenes évei óta a Csanádi közélet levegőjében. Návay Lajos éppúgy érezte ezt a veszedelmet és kereste orvosszereit, mint Justh Gyula. Mind a ketten egyfor­mán szerették ezt a népet, mind a ketten a maguk módja szerint. Návay egy evo­lúciós reformpolitika hitével, a Széchenyi szellemében, az élet nagy reális feladatai­nak gyakorlati megoldásában hitte a cél­hoz vezető utat. Az egész problémát fő­leg szociális, gazdasági és technikai olda­láról látta. Féltette a pártpolitikától, a demagógiától, még a jelszavakon nyar­galó demokráciától is. Úgy érezte, hogy ezt a nagy komplexumot csak önzetlen, széles látókörű, modern szakműveltségű­ vezetőosztályok s egy ugyanilyen ön­tudatos és messzetekintő kormánypoli­tika oldhatja meg, olyan reformokkal, amelyeket a tömeg érdekében, de sokszor a tömeg ellenére kell keresztülvinni. Justh Gyula a függetlenségi politika régi kossuthi szellemében magukra a töme­gekre akarta bízni ennek az átalakulás­nak végrehajtását. Előbb tehát radikális politikai reformokat sürgetett a modern nyugati demokráciák szellemében. Min­denekelőtt általános titkos választójogot, amely ezeket az új, közvetlenül érdekelt tömegeket teheti úrrá a nemzet sorsa és saját sorsuk fölött is. Ő maga, egyéni­sége szerint, szinte zsarnoki hajlamokkal telve, fölfelé az uralkodóval, lefelé a nép­pel szemben egyforma önérzettel, gyű­lölte a felelőtlen demagógiát, de hitt a népjogok fölemelő, megjavító erejében s ezek kiterjesztésétől és széleskörű auto­nóm gyakorlatától várta az osztályellen­tétek enyhülését és a nemzeti régi fe­szültség levezetését egyaránt. Justh és Návay tisztelték, becsülték, szerették egymást, de ezekben a nagy kérdések­ben, ezeknek országos és helyi küzdel­meiben egész életükön át az ellenkező pólusokat képviselték. A tragikus az volt, hogy az az irány, amelyben Návay a megváltást kereste, nem tudott nagystí­­lusú, igazán mélyreható, gyorsü­temű va­­lósuláshoz jutni. Elfeneklett a magyar agrárpolitika kicsinyes, habozó, kapkodó kezdeményezéseiben. A Justh Gyula pro­gramja pedig mint egy nem kevésbé tra­gikus végzet áldozata, Károlyi Mihályék és az októberi forradalom kezén, elkésve, nemzeti és történeti öntudatától meg­fosztva, a legzüllöttebb demagógia mar­talékává lett, hogy Makón most Fried Árminék osztozkodjanak és élősködjenek hagyatékának romjain. ★ Ennek a Csanádi földnek szülötte volt szegény Justh Zsigmond, romantikus fia­tal hőse a múlt századvégi ifjú magyar irodalomnak. Lelkében a ködös, zöld Fel­vidék misztikumával, áthatva a francia kultúra szellemétől, nem kisebb ember­nek, mint Hyppolit Taine-nek baráti és mentori ösztönzése alatt, egyik kedvence az előkelő párisi művészeti és társadalmi köröknek. Irodalmi szalont tart a fran­cia fővárosban s a tornyai kastélyban évről-évre vendégül látja a francia poli­tikai és irodalmi világ kitűnőségeit. El­indul egy csodálatosan érzékeny, finom­­szerkezetű tehetséggel, a Guy de Mau­passant s a francia dekadensek nyomán s megérkezik a Csanádi agrárszociális problémákhoz, az alföldi szegénység fan­tasztikus alakjaihoz s még fantasztiku­­sabb életéhez. Indiát és Egyiptomot járja s lelke és érdeklődése csak visszahúzza a szegény Csanádi kubikosok, telepesek, dohányosok világába. Ennek a különös társadalomnak erkölcsi és lelki mélysé­geit keresi az irodalmi realizmus és a mélyreható analízis művészi eszközeivel. Nagy regénytrilógiát szeretett volna írni, olyat, mint Galsworthy írt az angol pol­gárságról, ennek a Csanádi szegény, sö­tét és mégis színes barázdaproletárság­­nak útjáról, társadalmi és szellemi föl­­emelkedésének titkairól. Birtokán pa­­rasztszínházat állított föl, amelyben ma­gyar népszínműveket, klasszikus drámá­kat, Shakespeare és Moliére darabjait adták elő a falusi műkedvelők, az ő be­tanítása mellett. Meg kellett halnia alig harmincéves korában, hogy legnagyobb részében csak ígéret maradjon mindaz, amit lelke és tehetsége a magyarságnak ajándékozhatott volna. Talán ő lett volna, legalább is úgy indult, egyik leg­­hivatottabb képviselője annak az iro­dalmi naturalizmusnak, amely a magyar parasztság sorskérdéseit az európai mű­veltség színvonalán s egy magasabb szo­ciális szellem tükrében mutatja meg. És milyen ellentét, hogy alapjában véve ugyanazt a lelket mondja: itt rin­gatták bölcsőjét, a szomszéd Battonyán, a radikális magyar antiszemitizmus nagytehetségű, lángoló lelkű­ képviselőjé­nek, Verhovay Gyulának, aki elbukott saját lángjától és saját sikereitől elka­­patva, hogy szülőföldje, mintha csak a bölcső szelleme és közelsége tenné, ma is legérzékenyebben reagáljon az egész Csanádban­ mindazokra a kérdésekre, amelyeket szegény Verhovav fölvetett s az ő nemzedéke megoldatlanul hagyott. Walko Lajos az év végéig konkrét eredményeket vár az agrárállamok megerősítésére Walko Lajos külügyminiszter kedden dél­után érkezett haza külföldi útjáról Buda­pestre. A külügyminiszter, amint a Magyar­ság jelentette már, Lausanneból a jóvátétel­ konferencia befejezése után Genfbe utazott, ahol Apponyi Albert gróffal tanácskozott a leszerelési konferenciával kapcsolatos kérdé­sekről. A genfi leszerelési konferencián a külügyminiszter nem vett részt, hanem haza­utazott Budapestre, ahol kedden délután a minisztertanácson részletes jelentést tett genfi tapasztalatairól. Ugyanekkor Walkó Lajos a legutóbbi eseményekről a következő nyilatkozatot tette: A külügyminiszter nyilatkozata — A lausannei konferencia zárójegyző­könyve Magyarországot általános politikai szempontból közvetve, mellékletei révén pedig közvetlenül érdekli.­­ Általános politikai szempontból a kon­ferencia további lépést jelent a nemzetek teljes egyenjogúsága felé. Nemcsak pénzügyi és gazdasági téren kezd a győzők és legyőzöt­tek között fenntartott megkülönböztetés el­mosódni, hanem a materiális jog terén is komoly kísérletek történnek arra, hogy a múltat felszámolják, így a nemzetek közötti őszinte együttműködést egyáltalán lehetővé tegyék. Nézetem szerint ebből a szempontból is nagy horderejű a zárójegyzőkönyvbe fog­lalt politikai természetű nyilatkozat, amely megállapítja, hogy a népek közti egyetértés csak úgy lehet teljes, ha az nemcsak a gaz­dasági, de a politikai életben is érvényesül, továbbá, hogy a jegyzőkönyvet aláíró hatal­mak törekedni fognak úgy a jelenleg aktuális problémákat, mint azokat, amelyek a jövő­ben felmerülnek, ugyanabban a szellemben megoldani, mint amely az aláírt egyezményt eltölti. — Fontos továbbá Macdonald angol miniszterelnöknek záróbeszéde, amelyben sürgette a komoly leszerelés megkezdését. Magyarországgal szemben is alkal­­mazni kell a lausannei elveket — Magyar szempontból különösen érdekes a zárójegyzőkönyv III., IV. és V. melléklete. — A III. melléklet, amely a nem-német Ára 16 fillér

Next