Magyarság, 1932. július (13. évfolyam, 145-171. szám)
1932-07-13 / 155. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILL, VASÁRNAP 32 FILL, AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS FELELŐS SZERKESZTŐI MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET, ARADI UTCA 8. SZ. TELEFON: AUTOMATA 294—31, 294-32, 294-33 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62, POSTAFIÓK 129 MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1932 JÚLIUS 13. SZERDA XIII. ÉVFOLYAM, 155. (3407.) SZÁM TÖRVÉNYHATÓSÁGI TUDÓSÍTÁSOK írja Milotay István A földeáki templomdombon Földeák, június végén A Návay-kúria szép nagy kertjén túl, alacsony dombtetőn áll a régi földeáki templom, most a Návayak családi kápolnája. Kétszáz évvel ezelőtt úgy találták itt tető nélkül, puszta falaival félig izombadülve, mint a többi régi templomokat, amelyek mellől a százötvenéves török uralom kiölte, elűzte a lakosságot, hogy napi járóföldekre egymástól, a folyók és mocsarak partosabb helyein. Vagy a füves, végtelen síkság egy-egy dombtetőjén ilyen omladozó templomromok után találjanak rá az egykori faluhelyekre. így álltak még a XIX. század elején is a Maroson túl, Németcsanádon, Szent István alapításának, az ezeréves Csanádi püspökségnek, a püspöki palotának és székesegyháznak romjai, roppant méreteikkel, boltíveikkel, csonka tornyaikkal a mocsarak és nádasok között, mint egy félbemaradt kultúra, egy félbemaradt népélet és egy ugyanilyen történelem tragikus tanúi. Ez a történelem és ez a kultúra csak a XVIII. század közepén kezdett itt a romokból és a mocsarakból új életre tápászkodni. A földeáki templomot a Felvidékről ideköltözött Návayak, a Csanádi új nemesség egyik leghatalmasabb dinasztiája, barokk stílusban renováltatta, hogy aztán az elmúlt évtizedekben Návay László, a mostani tulajdonos nagy műgonddal és kegyelettel visszaállítsa régi gótikus karakterét. Elnézünk a dombról, a templom árnyékából messze-messze, a Csanádi kövér síkság felett. A házigazdáék mutatják: arra van, már a határon túl, Tornya, a Justh-féle kastéllyal, melyet még a Marczibányiak építettek a XVIII. század végén, emitt a község végén a Návay Lajos-féle kúria, amoda jobbkéz felől, a jegenyefasoron túl az Eckhardték udvarháza. Mindegyiknek távoli, szinte csak elképzelt körvonala régi politikai harcok emlékét idézi. Ezek a jobbára a Felvidékről ide átoltott régi nemes családok új virágzásnak indultak itt a kipihent, televény föld érintésétől s a társadalmi, közigazgatási és kulturális honfoglalás új feladataitól megilletve. Ezek a nemes családok nem maradhattak meg a tohonyaságnak, a keleti álmatagságnak és nyerseségnek abban az állapotában, mely a szabolcsi vagy szatmári nemesi társadalmakat éppen ebben az időben megülte. Itt, a töröktől felszabadult területeken, minden energiájuk megfeszítésével új világot kellett teremteniük, mint azoknak az angolszász bevándorlóknak, akik a Hudson és a Mississippi rengetegeit kiirtották s ezer veszélyt és akadályt legyőzve kultúra alá fogták. Energikus, vállalkozó szellemű nemzedékeknek kellett lenniök, hogy a Felvidékről, a történelmi folytonosság, a megszakítatlan fejlődés s az aránylagos tervgazdasági és társadalmi egyensúly világából ideszakadva, nekivágtak ennek az új Ázsiának, hogy életet, gazdasági és közigazgatási struktúrát adjanak neki. A Návayak is ilyen életerős, bátor, leleményes, nagytehetségű família kellett hogy legyenek, a megye kétszázéves új története egyet jelent, összenőtt elválaszthatatlanul a családi történet egyéni teljesítményeivel. Mint Korabinszky híres lexikonja mondja a XVIII. század végéről: a tudományoknak imitt-amott fénylő világa is más vármegyékből hozattatott ide. A megyei törvényhatóság élete az első évtizedeken keresztül csupa vergődés volt. Közgyűléseit majd Makón, majd Battonyán, majd Szegeden tartotta. Értelmisége oly szegény és kevés volt, hogy eleinte csak a csendbiztos húzott a megyétől rendes fizetést, a többi tisztviselőket pedig külön kellett kérni Csongrád és Arad megyéktől, akik kénytelenek voltak még jegyzőkönyveit is helyette megírni. Mária Terézia alatt Csanád megye második követének, a később nagybirtokú Marczibányi Lőrinc, csongrádmegyei jegyzőnek fizetését csak a megyében lévő pusztai árendások megadóztatásával tudták kiszolgáltatni. * Nézegetjük a falakon a régi kúriában a kétszáz év alatt itt élt és elmúlt Návayak arcképeit, érdekes nők és férfiportrék galériáját. Fölemlegetjük Návay Tamást, a negyvennyolcas kormánybiztost, aki Makót az 1837-es nagy árvíztől megmentette és idézzük Návay Lajos alakját, aki európai műveltségével, mély szociális érzékével, szónoki és politikai képességeivel az összeomlás előtti Magyarország egyik legrokonszenvesebb egyénisége volt. A család tagjai elmondják, hogyan készült kora fiatalságától kezdve vagyoni függetlenség, nagy tanultság, családi tekintély birtokában a közügyek szolgálatára, hogy szentelte magát az igazán nemes, emelkedett férfilélek magyarságával, önzetlenségével erre a szolgálatra. Hogy szerette a Csanádi népet, hogy tette magáévá minden baját, hogy nyúlt bele bátor kézzel az agrárszocializmus nagy betegágyába, ő volt, aki elsőnek kezdeményezte a mezőgazdasági munkáslakások tervszerű építését, a mezőgazdasági cselédek sorsának megjavítását. Minden percével falujának és vármegyéjének szegénységéért áldozott. Micsoda megrendítő levelekben jegyezte föl a háború végén és a Károlyi-forradalom alatt mindannak összeomlását, amin egész életén át olyan olthatatlan rajongással csüngött. Meg kellett halnia, mint a nép ellenségének, azok kezétől, akik ezt a szót minden tettükkel olyan szörnyen meggyalázták. Mindaz, amit az agrárszociális kérdés gondban, nyugtalanságban, veszedelemben jelentett, már ott izzott a múlt század kilencvenes évei óta a Csanádi közélet levegőjében. Návay Lajos éppúgy érezte ezt a veszedelmet és kereste orvosszereit, mint Justh Gyula. Mind a ketten egyformán szerették ezt a népet, mind a ketten a maguk módja szerint. Návay egy evolúciós reformpolitika hitével, a Széchenyi szellemében, az élet nagy reális feladatainak gyakorlati megoldásában hitte a célhoz vezető utat. Az egész problémát főleg szociális, gazdasági és technikai oldaláról látta. Féltette a pártpolitikától, a demagógiától, még a jelszavakon nyargaló demokráciától is. Úgy érezte, hogy ezt a nagy komplexumot csak önzetlen, széles látókörű, modern szakműveltségű vezetőosztályok s egy ugyanilyen öntudatos és messzetekintő kormánypolitika oldhatja meg, olyan reformokkal, amelyeket a tömeg érdekében, de sokszor a tömeg ellenére kell keresztülvinni. Justh Gyula a függetlenségi politika régi kossuthi szellemében magukra a tömegekre akarta bízni ennek az átalakulásnak végrehajtását. Előbb tehát radikális politikai reformokat sürgetett a modern nyugati demokráciák szellemében. Mindenekelőtt általános titkos választójogot, amely ezeket az új, közvetlenül érdekelt tömegeket teheti úrrá a nemzet sorsa és saját sorsuk fölött is. Ő maga, egyénisége szerint, szinte zsarnoki hajlamokkal telve, fölfelé az uralkodóval, lefelé a néppel szemben egyforma önérzettel, gyűlölte a felelőtlen demagógiát, de hitt a népjogok fölemelő, megjavító erejében s ezek kiterjesztésétől és széleskörű autonóm gyakorlatától várta az osztályellentétek enyhülését és a nemzeti régi feszültség levezetését egyaránt. Justh és Návay tisztelték, becsülték, szerették egymást, de ezekben a nagy kérdésekben, ezeknek országos és helyi küzdelmeiben egész életükön át az ellenkező pólusokat képviselték. A tragikus az volt, hogy az az irány, amelyben Návay a megváltást kereste, nem tudott nagystílusú, igazán mélyreható, gyorsütemű valósuláshoz jutni. Elfeneklett a magyar agrárpolitika kicsinyes, habozó, kapkodó kezdeményezéseiben. A Justh Gyula programja pedig mint egy nem kevésbé tragikus végzet áldozata, Károlyi Mihályék és az októberi forradalom kezén, elkésve, nemzeti és történeti öntudatától megfosztva, a legzüllöttebb demagógia martalékává lett, hogy Makón most Fried Árminék osztozkodjanak és élősködjenek hagyatékának romjain. ★ Ennek a Csanádi földnek szülötte volt szegény Justh Zsigmond, romantikus fiatal hőse a múlt századvégi ifjú magyar irodalomnak. Lelkében a ködös, zöld Felvidék misztikumával, áthatva a francia kultúra szellemétől, nem kisebb embernek, mint Hyppolit Taine-nek baráti és mentori ösztönzése alatt, egyik kedvence az előkelő párisi művészeti és társadalmi köröknek. Irodalmi szalont tart a francia fővárosban s a tornyai kastélyban évről-évre vendégül látja a francia politikai és irodalmi világ kitűnőségeit. Elindul egy csodálatosan érzékeny, finomszerkezetű tehetséggel, a Guy de Maupassant s a francia dekadensek nyomán s megérkezik a Csanádi agrárszociális problémákhoz, az alföldi szegénység fantasztikus alakjaihoz s még fantasztikusabb életéhez. Indiát és Egyiptomot járja s lelke és érdeklődése csak visszahúzza a szegény Csanádi kubikosok, telepesek, dohányosok világába. Ennek a különös társadalomnak erkölcsi és lelki mélységeit keresi az irodalmi realizmus és a mélyreható analízis művészi eszközeivel. Nagy regénytrilógiát szeretett volna írni, olyat, mint Galsworthy írt az angol polgárságról, ennek a Csanádi szegény, sötét és mégis színes barázdaproletárságnak útjáról, társadalmi és szellemi fölemelkedésének titkairól. Birtokán parasztszínházat állított föl, amelyben magyar népszínműveket, klasszikus drámákat, Shakespeare és Moliére darabjait adták elő a falusi műkedvelők, az ő betanítása mellett. Meg kellett halnia alig harmincéves korában, hogy legnagyobb részében csak ígéret maradjon mindaz, amit lelke és tehetsége a magyarságnak ajándékozhatott volna. Talán ő lett volna, legalább is úgy indult, egyik leghivatottabb képviselője annak az irodalmi naturalizmusnak, amely a magyar parasztság sorskérdéseit az európai műveltség színvonalán s egy magasabb szociális szellem tükrében mutatja meg. És milyen ellentét, hogy alapjában véve ugyanazt a lelket mondja: itt ringatták bölcsőjét, a szomszéd Battonyán, a radikális magyar antiszemitizmus nagytehetségű, lángoló lelkű képviselőjének, Verhovay Gyulának, aki elbukott saját lángjától és saját sikereitől elkapatva, hogy szülőföldje, mintha csak a bölcső szelleme és közelsége tenné, ma is legérzékenyebben reagáljon az egész Csanádban mindazokra a kérdésekre, amelyeket szegény Verhovav fölvetett s az ő nemzedéke megoldatlanul hagyott. Walko Lajos az év végéig konkrét eredményeket vár az agrárállamok megerősítésére Walko Lajos külügyminiszter kedden délután érkezett haza külföldi útjáról Budapestre. A külügyminiszter, amint a Magyarság jelentette már, Lausanneból a jóvátétel konferencia befejezése után Genfbe utazott, ahol Apponyi Albert gróffal tanácskozott a leszerelési konferenciával kapcsolatos kérdésekről. A genfi leszerelési konferencián a külügyminiszter nem vett részt, hanem hazautazott Budapestre, ahol kedden délután a minisztertanácson részletes jelentést tett genfi tapasztalatairól. Ugyanekkor Walkó Lajos a legutóbbi eseményekről a következő nyilatkozatot tette: A külügyminiszter nyilatkozata — A lausannei konferencia zárójegyzőkönyve Magyarországot általános politikai szempontból közvetve, mellékletei révén pedig közvetlenül érdekli. Általános politikai szempontból a konferencia további lépést jelent a nemzetek teljes egyenjogúsága felé. Nemcsak pénzügyi és gazdasági téren kezd a győzők és legyőzöttek között fenntartott megkülönböztetés elmosódni, hanem a materiális jog terén is komoly kísérletek történnek arra, hogy a múltat felszámolják, így a nemzetek közötti őszinte együttműködést egyáltalán lehetővé tegyék. Nézetem szerint ebből a szempontból is nagy horderejű a zárójegyzőkönyvbe foglalt politikai természetű nyilatkozat, amely megállapítja, hogy a népek közti egyetértés csak úgy lehet teljes, ha az nemcsak a gazdasági, de a politikai életben is érvényesül, továbbá, hogy a jegyzőkönyvet aláíró hatalmak törekedni fognak úgy a jelenleg aktuális problémákat, mint azokat, amelyek a jövőben felmerülnek, ugyanabban a szellemben megoldani, mint amely az aláírt egyezményt eltölti. — Fontos továbbá Macdonald angol miniszterelnöknek záróbeszéde, amelyben sürgette a komoly leszerelés megkezdését. Magyarországgal szemben is alkalmazni kell a lausannei elveket — Magyar szempontból különösen érdekes a zárójegyzőkönyv III., IV. és V. melléklete. — A III. melléklet, amely a nem-német Ára 16 fillér