Magyarság, 1932. július (13. évfolyam, 145-171. szám)

1932-07-10 / 153. szám

1932 Július 10. Vasárnap Valószínűleg építési szabálytalanságok okozták a Promethée katasztrófáját Párisból jelentik. A cherbourgi öbölben Csütörtökön elsülyedt Promethée búvár­­naszád megmentéséhez már semmi remény sincs. A hajó belsejébe zárt 63 embernek pénteken estére ugyanis még abban az eset­ben is el kellett pusztulnia, ha akadt is olyan terem a tengeralattjáróban, amelybe nem hatolt be a víz. Ez azonban teljesen való­színűtlen, tekintettel arra, hogy nemcsak több ablak maradt nyitva a sülyedésnél, hanem — mint utólag kiderült — két olyan nyitása is volt a tengeralattjárónak, amelyet egy­általán nem lehetett bezárni. A pénteken ki­nevezett vizsgálóbizottság elnöke, egy magas­­rangú tengernagy, kijelentette, hogy a Promethée még nem volt teljesen felszerelve és merülési próbákat nem is végezhetett, mert két periszkópot még nem szereltek fel, úgyhogy a periszkópok helyén két szabad nyílás volt a hajó felső páncélján. Ezen a két nyíláson keresztül feltétlenül behatolt a víz a hajótestbe s a tengernagy nem hiszi, h­ogy lett volna még elég idő az egyik terem vízmentes elzárására. A legnagyobb való­színűség tehát az, hogy a 63 főnyi legénység már a katasztrófa percében elpusztult. De még akkor is, ha ez nem következett be, a helyzet most már teljesen reménytelen, mert az oxigénpalackok levegőkészlete legfeljebb 36 órára volt elegendő s ez a harminchat óra s pénteken este lejárt. Pénteken délben még abban reménykedtek, hogy érintkezésbe tudnak lépni az elsüllyedt hajó belsejébe zárt legénységgel, mert meg­találták a Promethée telefonbójáját, amely könnyű fajsúlyánál fogva a tenger felszínére vetődött. Próbáltak is telefonálni, válasz azonban nem érkezett a tenger mélyéről. Több búvár leszállój­ a tengerfenékre s kopogtatással próbált jelt adni, de a hajó belsejéből ezekre a jelekre sem érkezett válasz. A Promethee 63 szerencsétlen áldozata ezek szerint most már kétségkívül halott. Súlyos szabálytalanságok történtek a Prometheé épí­tésénél A vizsgálóbizottság lázas eréllyel foly­tatja munkáját. Már eddig is súlyos sza­bálytalanságokat állapítottak meg s úgy lát­szik, hogy egyeseket igen súlyos felelősség terhel a hatvanhárom­ főnyi legénység halá­láért. A vizsgálóbizottság megállapította, hogy már a tengeralattjáró építésénél is tör­téntek hibák, amennyiben a külső páncél­­falat nyolcvan méteres tengermélység víz­­nyomásnak megfelelően építették, míg a belső páncélfalnak csak ötven méteres ten­germélység víznyomását vették számításba. A Matin az egyik áldozat levelét közli, amely szintén súlyosan kompromittáló ada­tokat tartalmaz. A levél írója elektrotechni­­kus volt a Promethéen s a hajó utolsó útja előtt levelet írt családjának, amelyen haj­­sejtelmekről panaszkodik. Azt írja a levél­ben, hogy nem bízik a Promethéeben és attól fél, hogy valami baj történik a hajó­val, miután a tengeralattjáró, amióta másfél évvel ezelőtt vízre bocsátották, úgyszólván állandóan javítás alatt volt. A búvárhajó katasztrófája következtében egész Cherbourg gyászol és az eltűntek hoz­zátartozói, bár remény a mentés sikerére egyáltalában nincs, szívszorongva várják a kutatások eredményéről érkező jelentéseket. Politikai körökben is nagy a gyász. A párisi diplomáciai testület tagjai pénteken délután megjelentek a külügyminisztériumban és kormányaik nevében részvétüket tolmácsol­ták a Promethée szerencsétlensége fölött. Papén német kancellár és Grandi olasz kül­ügyminiszter kormányaik és a maguk nevé­ben meleghangú részvétlevelet intéztek a francia miniszterelnökhöz. A hitetlenség alkonya... (Franz Werfel megtéréséhez) Írta: Balla Borisz N­ál/B­A - CREME használatával. Tehát soha ne napfü­rd­őzzünk nedves testtel és előzetesen mindenkor dörzsöljük be magun­kat Ezzel csökkentjük a fájdalmas napieéges veszé­lyét és szépen bámult külsőt nyerünk — borult idő esetén is. Nivea-Creme és Nivea-Olaj pótolhatatlanok. Az egész világon nincs még egy bőrápolószer, amely luceritet tartalmazna és ezen alapul különleges hatásuk. Nivea-Creme: P —.50,1.—, 2.20 N.vj*»-Olaj: P 1.—, 1.70 és 3.50­­ BEIERSDORF és TÁRSA R. T., BUDAPEST, Y VII., Komócsy­ utca 41. szám. Amit egy idő óta sokan éreztek előre: bekövetkezett. Franz Werfel megtért Is­tenhez. A jelenkori német irodalom káosza fö­lött világhírű hármas csillag úszik. A há­romból kettő: Hauptmann és Thomas Mann már nagyjában megálltak, kitisz­tultak és elkülönültek a szellemi, érzésbeli, világnézeti és stílusbeli evo­lúciótól. Az új kor terhességi álla­pota, egymásba a gabalyodott, s egy­mást tisztító processzusok, a jövő csíráit szenvedve , és nehezen ma­gukban görgető modern életerek nem járják át olyan fokban már (legalább organikusan nem) alkotóerejüket, hogy akár Gerhart Hauptmann, de valószínü­­leg Thomas Mann is, legszebb s legújabb irodalmi alkotásaik ellenére ne állnának már ma is közelebb egy irodalomtörté­neti Pantheon dicsőséges árnyékaihoz. Különösen áll ez az agg Hauptmannra. Franz Werfel, a harmadik, a „legna­gyobb német hármasának tündöklő Ben­jáminja, paradox zseni volt. Valamennyi közt a legszáguldóbb, legifjabb s leg­maibb tünemény. Szinte démoni te­remtőpotenciától telitett, feszített s min­dig hajszolt lélek, mely romantikus, gő­gös és magános tovarohanásában mégis olykor újságírómohósággal tapad korá­nak szellemi, félszellemi, politikai és in­tellektuális ingéniumaira és azokat ma­radéktalanul magába szívja és olvasztja. Egyik fele zseniális és neuraszténiásan „mai“ újságíró ; állandóan korunk atmoszférikus nyomása alatt áll; Ein­stein és Freud, Adler, Gandhi és Tagore ott kígyóztak ujjaiban, ame­lyek tollát irányítják. De a kézfej karban végződik; a megbízhatatlan, ingatag modern ujjnyulványok egyetlen nagy törzsbe olvadnak, a karba, a zseni tör­zsébe; a csak aktuális értékű vélemények, atmoszférikus változások, intellektuális villódzások mindig elszédültek a mélyről, a zseni szívéből jövő vértenger mély­ségébe­n Franz Werfel soha, soha nem tudott „író 1930“, vagy „író 1932“ lenni. Születése óta elrendelten nagy volt; fe­hér, tiszta, befelé mély, mint a fjord. Mindig csak pillanatokig tűrte tükrén az atmoszférikus nyomást, az intellektuális­materialista rutint és dialektikát, sohasem volt az az író, aki előbb arra büszke, „hogy újságíró vagyok“, sohasem volt elszakadt, gyanús tisztaságú hullámocs­­kája egy mély szellemi tengernek. A tiszta világ vándorának gőgjével rázta le magáról puhány környezetét s azokat, akik si­­ló reklámmal mindig csak „fel­szabadulnak“, miután nincsen fajsúlyuk, fegyelmük és gyökerük, hogy az egészet jelentsék. Amióta a „Spiegelmensch“-et megírta, a modern útkeresésnek ezt a fe­lejthetetlen költeményét, azóta önmaga is vándor Thamus-ja lett az irodalomnak és az életnek; egy elhivatott, aki unja a részekre szakadt modern anyagbaby­­lont, szellemnek nevezett fülledt szurok­gőzével és ezért a dolgok és az élet Mont­blanc, értelmét keresi: az örök és az egész rendszert. Két és fél éve írtam­ itt, a Ma­gyarságban, a „Barbara und die Fröm­migkeit“ című­ Werfel-regényről szóló kritikában: „Werfel a legtündöklőbb in­­tellektuel, azonkívül, hogy zseni s így egy kissé az intellektualizmus vértanúja lett, aki magasabbrendű­nek születvén az úgynevezett intellektuelek nagy és gya­nús tömegénél, érzi, hogy mily törpe mu­zsikát nyikorog a mai kornak öntudata és tudása s aki most ebben a könyvben (Barbara) kezd lassan megremegni, ha a távoli ismeretlennek, a metafizika óceánjának tompa zúgására fülel.“ Ak­kor meg is jósoltuk, hogy egykor ki fog törni a lefetyelő­ forradalmárok, freudis­ták, jazzband-marxisták, automatabu­llé­­filozófusok, a technika és anyag cselédeivé züllött „művészek“ és a forradalmi szexualitásban inspirálódon weekend-szo­­ciálreformerek közül — abból, arról ma végleg a lejtőre vitte a világot s a kultúrát. Azaz: Berlin—Bécs 1930, kávéház, adle­­rizmus, Pitoek­, Kaiser, Toller, Apa­komplexum, falanszterlélek lidói pizsa­mában, körúti gúnyos röhögés, állati izzadság és eon-fények a csillagok he­lyett, ügynök-elegancia kis, fms-mozgású bolsi-szeretőkkel, és távoli álmokkal a falanszterről, de közeli és felelősségnél­küli malackodásokkal, a gúnyos fö­lény rohasztó leve, az állandó esz­mei baktérium-dömping, ideáltalanság­­tenyészet, a világ melodikus értel­mének, a természetnek, a tisztának teljes kihagyásával. Azzal, ami alat­tunk a mélyben s fölöttünk a vég­telenben álmodó nagy és egyedül döntő életfaktorokat jelenti, a­ vallás, lélek, elmélyedés és érzés, Michelangelo, IX. szimfónia és Dante, szeretet, önfeláldo­zás és hallgatag tevékenység, családi tisz­taság, intuíció, szív ... ★ Franz Werfel, aki — mint minden tisztességes és törvényszerűen haladó em­ber — a visszamaradottság ellen akart küzdeni, a dolgok másik ellenszenves véglete: a feudalizmus, a háborús szel­lem, kapitalista zsarnokság stb. ellen s a gondolat és az idealizmus szabadsága mellett — Franz Werfel is tragikus, de ki­kerülhetetlen közelségben volt együtt azokkal, akik a szabadság és a haladás nagy eszméiért való küzdelmet cézári gőggel és penetráns aggresszivitással sa­játították ki maguknak az utolsó évszá­zad során. Ezért tűrte Werfel, a zseni, aki mély fjord volt: a fjord csillogó tük­rén a ferde intellektuális villódzásokat, a kor jelenségeinek közös hullámremegé­seit, melyek az utóbbi időkben pocsolyán és fjordokon, kávéházi vizespoharakon és óceánon egyaránt átremegtek. De so­káig nem tűrhette környezetét. Sokáig nem maradhatott még látszólagosan sem materialista. Ha küzdött az emberi egyen­lőség és a szabadság mellett (úgy, mint ma minden becsületesen hivő ember s az egész modern katolicizmus küzd), úgy küzdelmei közben, ő, aki zsenijének mélyéből a leghivatottabb sugallatokat nyerte, rá kellett hogy jöjjön arra a­z igazságra, amelyre ma, világ és kultúra csődjének idején, mindenki, aki a szel­lemi elithez számít , rájött, vagy rá fog jönni. Szerintem ez az igazság a követ­kező: a részek, az intézmények, embe­rek és népek, azért szakadtak el egymás­tól s merültek vad kétségbeesésbe és hisztériához hasonló bizonytalanságba, mert az egész, a világok, az évszázad és az emberiség elszakadt Istentől. * Werfel is átlépett tehát azon a hatá­ron, amelyet a halottak és az élők elvá­­lasztó­ ösvényének nevezhetnénk talán leginkább. Magasan fent, Európa és a világ jelenkori nagy éjszakája fölött, a szellemi élet égmagasságában, ahol min­den új világnézet jövője készül és ahol az emberi gondolat örök csillagjárásának titokzatos útja folyik, egymásután fény­jeleket vehetünk észre, amelyek napról­­napra sűrűbbek és fényesebbek. A gon­dolkozók hirtelen éles kanyarodással el­hagyják az utat, amelyet Voltaire és az enciklopédisták óta­ a műveltség, embe­riesség és bölcsesség útjának neveztek. Werfel is felszállt Isten felé; az az író, akit a mai német irodalom legzseniáli­sabb csillagának neveznek, rálépett a betlehemi csillag mérhetetlen útjára. A múlt század szellemének még itt­maradt és elöregedett maradványa meg­döbben ezen a híren, ők csodálkoznak, mi, fiatalok, előre láttuk. A tudományos­hitetlenség világszemlélete, egy egész kultur-epocha, két, sőt három évszázad­nak gőgös önbizalommal kifejlődött, azóta reakciósan megmerevedett és vál­­tozhatatlannak hencegett világszemlélete most szörnyű bűzben, egy egészen az atomokig szétbomló rothadási folyamat­­ban sülyed a sir felé. Az egész régi világ fordul be vele együtt a kriptába. A teme­­tés eltarthat még ötven évig is s talán már Brunetiére-el és de Maistre-t kezdő­­dött; mindenesetre a materializmusnak, atheizmusnak és hitetlenségnek, mint az elit-gondolkozás jegyének és bizonyíté­­kának — menthetetlenül vége van. Az egész folyamat, amely a renaissance és a humanizmus bűbájos, megejtő illatán val, az emberi gondolatnak, művészeti­nek világbaborulásával kezdődött, az évszázadok alatt túlnőtt a megengedett határon. Gőgbe és gyökértelenségbe alj­­asodott, mert elszakadt Istentől és az örök dolgokban való hittől. Voltaire a rothadás telepépek egyik kezdő góca az ő Candide-jával akkoriban legalább még valami jót is cselekedett; a visszaélések ostorozása, az emberi nyomorúságok kii­­árása, a szemforgatás leálcázása szü­ks­­éges cselekedet és Isten akarata szerint való lehetett, ha Voltaire egész élete és működése mint egész­­ Isten-ellenes és lényegileg bomlasztó jellegű volt is. De azóta a hitetlenség, a tagadás, az anya­giasságban­ marakodó bestializmus, az Isten kiegyenlítő törvényének elvetése, különvált és mint gyökértelen, elszaba­­dult romlás száguld a szakadék felé. A világ egyensúlyozó erőitől való elszaka­­dás öncél lett, hiú és gyűlölködő póz, kétségbeesett ámok­futás, felületesen és minden ellenőrző alaposság és elmélyül­­és nélkül propagált járvány, mely elsor­dorta a világot és az emberiséget oda, ahol ma van. A gondolkodás és a szellem mai elitje felismerte ezt. A materializmustól elfor­dult Bergsontól Keyserlingig, Dahlkétől Eduard Hartmannig, a katolicizmusba megtért Chestertontól Mauriacig, Bouri­get-ig, Meritain-ig és Claud­elig, Papinitól Sigrid Undsetig, a modern katolikus egyházi zseniktől a spiritualista filozóf­­usokig, az eukarisztikus világkom­gresszusok millió néptömegétől, a ke­resztény ifjúmunkás százezrein kereszt­­ül, Sonnenscheinen és Pierre Lhande-on át, a napi áldozó Brüningig, aki világ­­politikát mozgat — micsoda itt! Milyen nívótlanság ma a hitetlenség nívójáról beszélni. Micsoda alkonya jön a hitet­lenségnek, komikus ál-Voltaire-eknek és a múlt század rögeszméibe ragadt, molyi rágta ál-tudósoknak micsoda múmia­­járása lett mindaz, ami még csak negy­ven—ötven éve a gondolat szabadságá­nak, élességének, korláttalanságának számított s ami ma fesztelen kijelentés­ként csak a korlátoltak szájára való. A dolog úgy áll, hogy ma az, aki a kor­szerű haladás rejtélyes és kikerülhetet­len tengeráramlatába került, mindaz vagy visszatér Istenhez és az örök élet fogalmához (mint ahogyan azt a mai tu­­­domány s a mai filozófia reprezentánsai­nak útja jelzi), vagy, ha szkeptikus v­agy visszafelé szkeptikus. A múlt század elején, a tudományos gondolkozás pu­ ms. Mállás. Mens ellen csecsemők, hölgyek, turistáknak stb. legjobban bevált a Krompecher­­féle kellemes illatú, higiénikus gyógy­­hintőpor. Gyógyít, szárít, husit, szagtalanít. Egy praktikus csavaros bádogdoboz ön­ fillérért mindenhol kapható. Vásár­lásnál ragaszkodjon a Krompecher­­féle gyártmányhoz. Rendkivü­l mérsékelt áron kapható 4-3-2 szokás részben kal­lós, egyszobás főony­­hás, vagy garzon­­lakások az alábbi házakban: Böszörményi út 44 46. sz. Márvány­ utca 42. sz. Margita körút 84. sz. Érdeklődni házfelügyelőnél, vagy let. 85 6-72

Next