Magyarság, 1933. május (14. évfolyam, 98-122. szám)

1933-05-25 / 118. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILL, VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET, ARADI­ UTCA 8. SZ. TELEFON: AUTOMATA 294—31, 294—32, 294—33 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62. POSTAFIÓK 129 . MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1933 MÁJUS 25. CSÜTÖRTÖK XIV. ÉVFOLYAM, 118. (3665.) SZÁM 5. Egy Jókai-hős írta: Milotay István " Valamikor szegény Justh Gyula Re­­viczky­ utcai otthonában sokszor megáll­tam egy halvány, régi fotográfia előtt. Egy szőke, magashomlokú fiatalember képe volt ez, mélyen bent ülő, kicsit ke­serű, kicsit szomorú szemei, arisztokra­tikus orra, selymes krisztus-szakálla s a szellemiségtől átvilágított finom, éles vo­násai egy korán megtört, tragikus élet , egy korán abbamaradt tragikus mű­vészi erőfeszítés jegyeit hordozták ma­gukon. A magyar pártpolitikai harcok akkori őrjítő zűrzavarában, szinte fizikai­­dulakodásai közben, mialatt szenzációra dühös újságírók­ ostromolták a kiskaput, Justh Gyula egy-egy negyedórára fölele­­venítette ennek a tragédiának megható emlékeit. Gálos Magda francia könyve ’(Sigismund Justh et Paris. Kiadta a pécsi tudományegyetem francia intézete.) a magyar irodalomtörténet régi tartozá­sát rója le Justh Zsigmond iránt, egy érdekes élet és egy érdekes kor hátterét ,vetítve az ő írói munkássága mögé. Justh Zsigmondról annyit tudnak a magyar lexikonok, hogy a nyolcvanas­kilencvenes évek magyar irodalmi moz­galmainak szép ígéretei közé tartozott, hogy hátramaradt munkái egy finom, önmagával küzdő tehetség eredetiségét jelzik, amelyben a nagy európai művelt­ség és a magyarsághoz való mélységes ragaszkodás egyesültek s amelynek, a Reviczky Gyuláéhoz hasonlóan, a tüdő­vész vetett véget küzdelmeivel és ambí­cióival­­ együtt. Justh Zsigmond, csak­ugyan érdekes ember volt, érdekes gyer­meke egy kornak és egy társadalmi osz­tálynak. Élete és munkássága tele meg­ható, sőt megrázó mozzanatokkal s ko­porsóját túlélő tanulságokkal. Gálos Magda könyve a kegyeletes tartozáson túl azt a célt is szolgálja, hogy fölele­­venítse a nyolcvanas-kilencvenes évek magyar—francia irodalmi és művészi kapcsolatait, amelyek döntő hatással voltak Justh egyéniségére és egész mun­kásságára. Mint előkelő, gazdag fiatal­ember került ki Párisba, hogy a zürichi egyetem után ott folytassa tanulmányait, Munkácsy Mihályék híres szalonjában s arisztokrata magyar barátai révén csakhamar ismeretségbe és összekötte­tésbe került az akkori Páris leghíresebb tudományos és irodalmi kitűnőségeivel. Hallgatta Taine előadásait, aki később Emile Faguet-vel együtt meleg szeretet­tel kísérte és méltatta francia nyelvű iro­dalmi és kritikai munkásságát s magyar­ból franciára fordított önálló műveit. Rajtuk kívül közeli barátság fűzte Justhot Goppéehez, Alfonz Daudet-hez, Anatole France-hoz, Sully Prudhomme­­hoz, kedveltje lett a francia arisztokrá­cia, a Faubourg St. Germain legelőkelőbb szalonjainak, amelyek Rohan és d‘Uzés hercegnő palotájának falai közé gyűj­töttek minden ismert nevet és nagyságot. De Luynes hercegnő ez ismeretségek nyomán eljön Magyarországra , és meg­látogatja Justhot szenttornyai kúriájá­ban, munkáit csakhamar a legelőkelőbb francia revük ismertetik, részt vesz Az ember tragédiájának francia átültetésé­ben s válogatott magyar balladák fran­cia kiadásában. Eleinte erősen érzik rajta Taine és különösen Paul Bourget és az akkori francia modemek hatása. Tanulmányaiban,­ regényeiben az arisz­tokratikus nagyvilági élet témái jelennek meg, egy kozmopolita, kissé szenvelgő, finomkodó irodalom termékei. Aztán vele is az történik, ami száz évvel előbb Bessenyey Györggyel Bécsben. A nagy­világi élet s a divatos európai szellemi és művészi ár­amlatok sodrában, hazá­jától távol, magyarságára eszmél és ma­gyar művészi hivatására. A magyar ve­zető társadalmi rétegek, a magyar arisz­tokrácia felületes, ragyogó külsőséges életmódja mögött megérzi egy nagy ha­nyatlás jeleit s keresni kezdi mélyreható, finom ösztönnel a letűnő osztályok he­lyett a magyarság jövőjének új erkölcsi és szellemi biztosítékait. Közben Buda­pesten megpróbálkozik vele, hogy maga köré gyűjtse a magyar arisztokrata fia­talság akkori szinet-javát, hogy rávigye őket a politikai, szociális és irodalmi mozgalmak iránt való intenzivebb érdek­lődésre s fölkeltse bennük egy magasabb szellemi élet s Széchenyiéhez hasonlóan egy felelősségteljes társadalmi hivatás érzetét. Ugyanilyen céloktól vezettetve, megpróbálkozik egy nagy magyar folyó­irat megindításával, amelynek munka­társai közé akarja vonni Mednyánszky Lászlót, a festőt, Baksay Sándort, Zichy Mihályt, Szabolcska Mihályt, Czótbel Ist­vánt és másokat. „A puszta könyveiben, melyet a magyar és a francia kritika is nagy elismeréssel fogad, már egész ér­deklődésével a magyar népélet felé for­dul, hogy Gányó Julcsa című regényé­ben aztán ezt a szociális és vallási moz­galmaktól megrendített paraszttársadal­mat s ennek hőseit tegye műve köz­pontjává. Justh Zsigmond az első, aki a naza­­rénus-szocialista alföldi parasztság alak­jait, ezek lelki világát a szeretettől át­fűtött naturalizmus színeivel irodalmi témává avatja, hogy fölfedje bennük, mint Faguet megjegyezte, a magyar tolsztojanizmus egész különös világát. Amint betegsége előrehalad, szinte abban a mértékben nő vonzódása és szeretete a magyar föld s a magyar parasztság iránt, ő, akit a párisi szalonokban a tenyerükön hordoznak, aki beutazza köz­­ben, betegségére gyógyulást keresve, Egyiptomot, Törökországot, Algériát, Tuniszt, Marokkót, eljut Lahoren túl India belsejébe, miután már előbb sokat időzött Angliában és Németországban, otthon, szenttornyai kúriájában, olyan csodálatos közelségbe kerül az alföldi néppel, mint egy Jókai-regényhős. Ma­gáévé teszi nemcsak összességében, de szinte egyénenként, külön-külön a falu lakosainak minden gondját, baját. Ezek olyan szeretettel és ragaszkodással van­nak iránta, hogy mikor az inasa meghal, összegyűlnek egymás között, megjelen­nek nála és fölszólítják, hogy válasszon közülök új inast maga mellé, válassza azt, akit akar, mindnyájan készek el­kísérni és mellette maradni, mindenütt, akármerre visz az útja, hogy gyógyulá­sában ápolják és segítsék. Akit aztán ki­választ közülök, az István inas, csak­ugyan úgy kiséri, mint egy odaadó, hű­séges árnyék. Róla írja egyik levelében: „Úgy állt mellettem, úgy vigyázott rám, mintha érezte volna, hogy távol a ma­gyar földtől, az ő személyében testesül meg számomra az egész magyar nép, amelyet annyira imádok.“ Ezekről az emberekről írja egyik könyvében: „Nézd az Alföldet és nézd a földet túró népet. Az övék a magyar jövő, ők az igazi ma­gyarok érzéseikben, lábukkal mélyen az anyaföldbe gyökerezve, magasba néző te­kintetükkel. A magyar parasztban a ka- .................. 1 .­­ A filemilék védel­mében Írta: Szilárd János Már apró gyerekkoromban megtaní­tottak arra hogy vannak madarak, amiknek a fészkét kötelesség és ismét vannak madarak, amiknek a fészkét gyalázat kiszedni. Házunkban a fészek­­tani tanszék nyilvános rendes professzora előadója Bódog bácsi volt, az öreg kertész, az egyetlen és­ legszorgal­masabb hallgatója én s a tante­rem, ahol ezek a fészektudományi előadások elhangzottak, az üvegház. Igen, itt tartotta meg az óráit Bó­dog bácsi a fészekisméből akkora tudo­mányos lelkesedéssel, hogy ha a szarkák, a karvalyok, a héják és az egyéb becs­­telen szárnyas férgek fejezetéhez érkez­tünk, a vén professzor mindig leejtett egy-egy muskátlicserepet izgalmában, viszont a cinkék, pipiskék és pintyőkék alosztályának a taglalását sohasem tudta megkezdeni anélkül, hogy a bütykös­ből — melyet állandóan a zsebében hor­dott — mélyen elérzékenyülve nagyot ne húzott volna, így ismerkedtem meg aztán a filo­­milével is. Ott a szelázsin. A muskátlik között. Ahonnan a fészektudományi elő­adásokat szájtátva figyeltem. És vesékig megrendültem, amikor az agg természet­tudós a maszatos öklét az égre emelve, átkot szórt mindazokra az elvetemült fattyujára, akik a cinkék, a pipiskék, a pintyőkék és a filemilék fészkéhez hoz­zányúlnak, viszont könnyezni kezdtem a meghatottságtól, ha az igazságos Isten áldását kérte azokra a drága, jó gyere­kekre, akik felkutatják, madzagra fűzik és nekik elhozzák a szarkák, a karvalyok és a héják tojásait. ‘ Bódog b­ácsi a filemisének egy egész­ ­ napot szentelt. Soha még akkora átkokat nem hallottam és soha még akkora elér­­zékenyült kortyokat nem láttam, mint ennél a fejezetnél. És még ma is fülem­ben csengenek az ősz professzor záró szavai, amidőn a kerti után s a téli al­konyban hazafelé tántorogván, Petőfi Sándort idézte, aki Péter Pál napján egy egész verset írt a filemiséhez, mondván, hogy jobbról is nekem fütyül és balról is nekem fütyül, persze csak akkor, ha a kötélre való zsivány kölykök nem sze­dik ki a fészkét, appardon — mondá ek­kor Bódog bácsi s irodalmi ismereteit a bütykösből újabb korttyal felfrissítvén, ama gyanújának adott kifejezést, hogy ezt a verset alighanem Arany János írta Petőfi Zoltánkához, hogy hallod-e, Zoli te, jer ide ... mégpedig minden valószí­nűség szerint „Ürge“ címmel. A pro­fesszor úr ugyanis roppantul büszke volt rá, hogy ő nemcsak olyan félmüveit sarlatán, mert ő három egész osztályt kivégzett a selmeci líceumban s ezt soha sem mulasztotta el fitogtatni. Ilyképpen az ürgéhez, illetőleg a gerinces emlősök fejezetéhez érkezvén, Bódog bácsi azon­nal rátért a macskára, mint a filemile fészkek hírhedt és rettegett haramiá­jára s miközben megfogódzott a ki­lincsben — mert már ott álltunk a csön­des hóesésben, a kertészház előtt — lel­kének egész felháborodásával hozzám fordult s nagyot kiáltott: — Dögöljön meg minden macska!.. ... Nos, aztán kitavaszodott. Virágba borult a kert, meglombosodtak a fák, a lombok közé az első filemilék is megér­keztek és fészket raktak és a professzor úr már nem ért rá, hogy nekem fészek­tudományi előadásokat tartson, mert a virágágyakban gyomlált reggeltől estig és könyökig maszatosan. De hogy jó ta­nítványa voltam , hogy a téli oktatások ott az üvegház bágyadt napsugarában nem múltak el fölöttem nyomtalanul, azt leginkább bizonyították a filomilék érintetlen fészkei, na és az a legmélyebb meggyőződésem, hogy minden macská­nak egy, de nagyon sürgős kötelessége van: megdögleni. Ja! Hogy el ne felejtsem. Karácsonyra flóbertpuskát kaptam. Igazit. Durrant és magja is volt. Erről már februárban meggyőződtem, amikor a kocsisok cir­mosát célbavettem és a fülén egy taka­ros kis lyukat csináltam. Félt is tőlem, de úgy, hogy pillanat alatt a legmaga­sabb fa tetején volt, ha megpillantott. Én tehát, birtokában e rettentő fegy­vernek, elhatároztam, hogy hatalmamat a filemile-béke és nyugalom szolgálatába fogom állítani. És jaj minden macská­nak, mely az orgonabokrok és az ezüst­fenyő vidékén mutatkozik. Úgy az egyikre, mint a másikra pompás kilátás nyílt részben a hálószoba ablakából, részben a lugasból, a padlásról pedig a filemilefészkek legbensőbb családi éle­tébe is­­alkalmam volt bepillantani. Ki­vált akkor, amidőn az apró tojásokból a pelyhes fiókák is kikeltek és én ellop­tam az édesapám látcsövét. A védelmi berendezés, mondhatnám, tökéletes volt s én akkora lelkiismerettel végeztem az őrszolgálatot, hogy ha a holdvilágos éjszakákon — amidőn a kertünk csak úgy zengett a filemileszó­­tól — valamelyik boldog filemile-apa hir­telen félbeszakította a trilláját és elhallga­­­tott, szüleim arra ébredtek, hogy valaki meztelen talpakkal végigszalad a sötét szobán, felrántja az ablakot és kidurrant rajta. Emlékszem, az utolsó ilyen riasztó lövés valóban nagy riadalommal járt, mert megfeledkeztem róla, hogy aznap tették fel az ablakra a szúnyoghálót, mely a lövés­ tüzétől lángra kapott és majd felgyújtotta az egész házat. Az esedékes és jól megérdemelt atyai ütlegek azonban pillantig sem ingattak meg abban az elhatározásomban, hogy ha már az éjszakai őrszolgálatról fájó szívvel le is kell mondanom, de annál nagyobb odaadással védelmezem a file­­miléimet nappal. Most már igazán nem emlékszem, hogy csatározásaim köze­pette hány macska menekült lyukas fül-, lel a hadszíntérről, de hogy a környéken még a kutyák is mind megsántultak, arra ma is pirulva gondolok. A professzor úr persze mindezt látta, figyelte és gyomlálás közben a bütykösé­ből nagyokat húzva, hallgatólagosan, de sugárzó arccal jóváhagyta, sohasem mu­lasztván el, hogy a macskáknak egy-egy hangosabb jajveszékelését cseresznyével és eperrel jutalmazza. Ilyenkor barackot is nyomott a fejemre és büszkén igy szólt: — Csak a fejébe bele a bestiának!... őszintén szólva, engem már kimond­hatatlanul bosszantott, hogy Bódog bácsi folyton arra uszít, hogy csak a fejébe bele a bestiának és én a macskáknak mindig és következetesen csak a fülét ta­lálom el. Volt olyan elszánt kandúr a fa­luban, amely a fülén már három lyukkal fizetett rá a vakmerőségére, olyan is akadt, amelyiknek mind a két fülét egy­szerre átlőttem, de még sohasem adatott meg nekem az a nagy és diadalmas öröm, hogy egy jól irányzott fejlövéssel a macskát végérvényesen leterítsem és a farkánál húzva, győzelmei ordítással vigyem a professzor úr elé. Mondom, őszintén és mélyen el voltam keseredve. Míg aztán ... Míg aztán egy szép napon a lugasban arra lettem figyelmes, hogy az ezüst­fenyőn — de halkan, mint a kísértet és alattomosan, mint a kígyó — egy tigris­­szőrű macska sompolyog, mászik, kú­szik, aztán meglapul, a farkát kéjelegve Ára 24 fillér

Next