Magyarság, 1933. június (14. évfolyam, 123-145. szám)
1933-06-01 / 123. szám
A mi kerecatanunk (p. s.) A délutáni baloldali közvélemény egyik orgánuma a politikai fregalizmus vádját emeli Milotay István ellen, amiért keddi parlamenti beszédében olyan kisebbségi politikát sürgetett a magyar kormányról, amely számolva a korszellem változásával, számolva országunk helyzetével és nemzetpolitikai céljaival, új ösvényt és lehetőséget nyit a történelmi Magyarország céljai felé. Az alkonyati órák futárja szemére lobbantja Milotay Istvánnak, s utána mindazoknak, akik a nemzetiségi, illetve a kisebbségi kérdésben, a magyar állameszme érdekében is a megértésnek, az egyen-jogúságnak és a rekonciliációnak személetét és irányzatát képviselik, hogy a közelmúltban még mint vad soviniszta uszítók szerepeltek, széthintve a gyűlölködés sárkányjogait s megakadályozták azt, hogy ezekkel a nemzetiségekkel, ezaz az utódállamokkal szemben egy reális, józan, higgadt közszellem alakuljon ki. íme — írják —, Jászi igazolva, aki éppen azért lett hazaáruló és földönfutó, mert azt az irányt szolgálta, amelyet most a „szélsőjobboldali“ publicista és politikus a képviselőház hasonló érzelmű tagjainak helyeslése közben a magyar nemzeti politika alapkövetelményének ismert el. Mit válaszoljunk erre a szánandó ügyvédi rabulisztikára? Azt mondjuk-e, hogy Milotay István parlamenti nyilatkozataiban és a Magyarság hasábjain tíz év alatt nem található, még csak véletlenül egy szó sem, amely a tót, a horvát, a német vagy a rutén nép nemzeti érzékenységét még csak horzsolhatta volna is? Éppen az ellenkezője az igaz. Mi mindig a legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel írtunk és beszéltünk a horvát, a tót, a német, a rutén stb. nemzetek történelmi, politikai és kulturális személyiségéről és értéktudatáról. Nekünk soha nem volt még csak összezördülésünk se, még csak családi disputánk se ezekkel a nemzetekkel, akikkel együtt éltük át egy ezeréves életközösség viszontagságait és örömeit — s hisszük az Istent — hogy együtt fogjuk átélni a következő századok ismeretlen élményeit is. Ha sorainkban és szavainkban, a kuriri fogalmazás szerint, a gyűlölet, a mi igazságunk és érzésünk szerint a felháborodás és az elkeseredés lángjai csaptak fel és lobognak ma is, azok nem a szlovák, a hazai német, a horvát vagy a rutén nemzeti gondolatot marják és égetik, hanem azt a nagycseh, nagyromán és nagyszerb eszmét, amelynek képviselői visszaélve a nemzeti önrendelkezés jogával, elsikkasztják, megsemmisítik és beolvasztják a mi volt nemzetiségeinknek legelemibb szabadságjogait s akik a magyar kisebbségek kiirtására törnek ma is. Ezekkel igenis élet-halálharcban állunk és fogunk állam utolsó lehelletünkig. Mert amenynyire kívánatosnak és lehetőnek tartjuk azt, hogy volt nemzetiségeinkkel viszonyunkat rendezzük és tisztázzuk velük régi félreértéseinket, éppoly könyörtelen harcot hirdetünk az európai békét és megnyugvást fenyegető nagycseh, a nagyromán, a nagyszerb imperializmussal szemben, amely amazoknak létét éppúgy fenyegeti, mint a mienket. Mi tehát ezekkel szemben nem képviselhetjük az engesztelődést és a megbékélést, hanem szószólói vagyunk a harcnak életre-halálra. . . Ez az engesztelődés és megbékélés a nagycseh, a nagyszerb és a nagyromán eszmével, amit tőlünk ez a baloldali hang számonkér, valójában nem más, mint meghunyászó , dás és megalázkodás, nem más, mint a magyar állameszme kapitulációja, mint farkcsóválás az új urak felé, akik azzal jutalmazzák ezt a liberális nemzetpolitikát, hogy beeresztik őket az okkupált magyar területekre és rászabadítják a liberális neonacionalizmust az idegen impérium alatt sanyargó magyar lelkekre. Teszik ezt azért, mert nagyon is jól tudják, mit cselekszenek. Sose tartozván azon természetű szellemi termékek közé, amelyektől félthetik a status quót, félthetik a befejezett tény uralmát, miért is ne zúdítanák a szegény, a magyar betű után annyira sóvárgó megszállott magyarra ennek a szellemnek és léleknek kiáradásait, amelynek legfőbb törvényhozója a fait accompli áhitatos tisztelete és szolgai kultusza? És amikor mi a kisebbségi politikában új elhatározást és új irányt követelünk és keresünk, éppoly határozottsággal és következetességgel küzdünk minden tollvonásunkkal elszakított testvéreink kisebbségi sorsának enyhítéséért a nemzeti önrendelkezés nevében. Az a tézisünk, hogy nem adhatunk kevesebb jogot nemzetiségeinknek, mint amennyit a mi elcsatolt véreink számára követelünk. Mi nem Jászi Magyarországáért küzdünk, hanem Eötvös, Széchenyi, Deák és Kossuth Magyarországáért s nem egy meghibbant politikai talmudista nemzetiségi politikája az iránytűnk, akinek kezében a kantonizálás és a pacifizmus jelszavainak varázslatával szétmállott a régi haza, hanem ideáljaink azok a nagy magyarok, akik érezték és tudták, hogy a nemzetiségi kérdés a magyar állami lét Achilles-sarka s akik igenis, a liberális sovinizmus ideje alatt, egy fennköltebb, európaibb, szinte saját korukat megelőző nemzetiségi politikát vallottak és hirdettek. A szélsőbaloldal koronatanúja mellett, aki akarva nem akarva azt jelzi, hogy a helyes utón járunk, megszólal ennek a pernek egy másik vádlottja, a régi struccpolitika hangján. Mit válaszoljunk annak a félhivatalos bölcsességnek, amely egy másik estilap hasábjain a nemzetiségi kérdést — mint ezelőtt is évtizedeken át — légbőlkapott problémának mondja? S aki azzal vádol meg minket, hogy hajánál fogva ráncigáljuk elő a nemzetiségi kérdést? „Különös rejtvény ez — álmélkodik a szegény félhivatalos —, amelyet talán még az újdonsült nemzetiségi protektorok sem tudnak megfejteni.“ Nos, mi segítségére sietünk az együgyű félhivatalosnak, aki szerint nincs nemzetiségi kérdés a mai Magyarországon. Milotay István keddi beszédében idézte az újabb magyar közélet ama nagy tekintélyeinek véleményét, akiket ez a félhivatalos a maga betűvetésében irányadókul ismert el mindig. Idézte Teleki Pál, Apponyi Albert és Bethlen István programnyilatkozatait. Bethlen István gróf miniszterelnöki programbeszédében ezt mondta: „A praktikus probléma az, hogy megadjuk azt, amit a latin úgy fejez ki, hogy: suum cuique. A kérdésnek a súlypontja kulturális téren van. Nekünk gondoskodnunk kell arról, hogy bárki e hazában, ha nem is beszéli a magyar nyelvet, az ő oktatását a legalsótól a legfelső fokig anyanyelvén kapja meg. Régóta hiba volt ebben az országban, hogy ebben a tekintetben gondoskodás nem történt. A második feladat pedig az, hogy ott, ahol a nemzetiségek tömör blokkokban laknak együtt, gondoskodás történjék arról, hogy az adminisztrációban nyelvük megfelelő érvényesülést nyerjen, hogy saját fajuk az adminisztrációban kellően képviselve legyen, mert csak az fogja tényleg a nemzetiségeket megnyugtatni, ha ezt elérik. Én teljesen kielégítőnek tart olyan formában, mint ahogy az például a szászoknál megvolt Erdélyben, ahol ők saját anyanyelvükön élvezhették az oktatást, a legalsóbb foktól a középfokú oktatáson keresztül mindenütt. Az adminisztrációban nyelvüket használhatták, a bíróságok előtt szintén és az adminisztrációban is azon vármegyékben, ahol többségben voltak, saját fajukból vett tisztviselők kormányzása alatt állottak. Én azt hiszem, ha eddig a pontig elmegyünk, akkor teljesen kielégítjük azon jogos igényeket, amelyeket a nemzetiségek velünk szemben támaszthatnak, anélkül, hogy ezzel a nemzetnek és a magyar államnak egységét megbontanék.“ Íme, így gondolkozott Bethlen István erről a nemlétező nemzetiségi kérdésről s bizonyára így gondolkozik ma is, sőt a félhivatalos is igy gondolakozott, amikor Bethlen még hatalmon volt s amikor az ő személye körül kellett illatozni a hizelkedés tömjénjével. Szerencsére, mint Hóman Bálintnak a Ház szerdai ülésén elhangzott beszéde bizonyítja, a kormányban helyet foglalnak olyan férfiak is, akik a félhivatalos bölcselkedésével szemben igenis tudják, hogy van nemzetiségi kérdés s akik épp a mi sürgetésünkre hajlandók e fölismerés következményeit politikájukban érvényesíteni, éppen azoknak a nagy céloknak érdekében, amelyeket mi hirdetünk s amelyeket csak egy helyes, igazságos és reális kisebbségi politika útján lehet elérni. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILL. VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS BUDAPEST, 1933 JUNIUS 1. CSÜTÖRTÖK FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, V. KERÜLET, ARADI UTCA 8. SZ. TELEFON: AUTOMATA 294—31, 294—32, 294—33 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62, POSTAFIÓK 129 MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP XIV. ÉVFOLYAM, 123. (3670.) SZÁM Human Bálint a kultúrintézmények fokozatos átépítése mellett foglalt állást A közgazdasági egyetemet a műegyetembe olvasztják be, a vidéki egyetemeket megszakítik, több intézményt összevonnak . A miniszter szerint a kisebbségi nyelvek taníthatók volnának a középiskolákban A képviselőhöz letárgyalta a kultusztárca költségvetését és megkezdte a Szerda Hóman Bálint kultuszminiszter napja volt aképviselőházban. Délután öt órakor emelkedett szólásra a miniszter, hogy a költségvetési vita szónokainak válaszoljon és esti negyed nyolc is elmúlt már, amikor helyét újra elfoglalta. Felszólalására megtelt nemcsak az ülésterem, hanem a karzat is, a kulturális élet minden terrénuma képviselve volt a közönség soraiban. Voltak ott egyetemi tanárok, művészek, színházi emberek és mások sűrű csoportokban, mindenki nagy érdeklődéssel várta a miniszter állásfoglalását, akinek szakmájáról a vita során szó esett. A kultuszminiszter beszédében sorra vett minden kritikai megjegyzést, amely a vita során elhangzott, nagy részletességgel és alapossággal válaszolt minden szónoknak. Közben sok mindent elmondott jövendő terveiről, a különböző átszervezésekről és a kultúrprogram új részleteiről, ami természetesen mindvégig ébrentartotta az érdeklődést. Első nagyobb beszéde volt ez a képviselőházban és általában megállapították, hogyannak során különböző kérdésekről igen sok érdekeset, figyelemreméltót mondott és habár a beszéd, mint szónoki egész, kissé elveszett a részletekben, általában sikere volt. A képviselőház agrárius elemei között különös érdeklődést keltett a kultuszminiszter beszédének az a része, amely arról szólott, hogy a kultuszminisztérium rövidesen átveszi a földművelésügyi minisztériumtól jóformán az egész mezőgazdasági szakoktatást. Az Állatorvosi Főiskolát a Műegyetembe olvasztják be, a kultuszminisztérium hatáskörébe kerülnek a gazdasági akadémiák, sőt egyes hírek szerint az alsófokú mezőgazdasági szakiskolák is. Erről a kérdésről a miniszter beszéde után hosszasan és élénken vitatkoztak a folyosókon, sokan voltak, akik kifogásolták’S«m az intézkedéseket, mások megint 1ош a nemzetiségi kérdés megoldását helyeselték azokat. Az agrártársadalonak igen régi keletű problémája ez. Évtizedek óta sürgetik az agráriusok, hogy a mezőgazdasági oktatást és a kísérletügyi intézményeket, mint szerves egészet egyesítsék és építsék ki a földmivelésügyi minisztérium keretében. Darányi Ignác óta szinte szakadatlanul folyt a harc ennek a gondolatnak megvalósításáért, amelyről Kállay Miklós földmívelésügyi miniszter most, a jelek szerint az általános viszonyok hatása alatt, lemondott. A folyosói vitának alighanem még bőséges folytatása lesz a képviselőház legközelebbi ülésnapjain a földművelésügyi tárca költségvetésének tárgyalásánál. Igen érdekes volt a kultuszminiszter beszédének az a része is, amelyben Milotay István és Eckhardt Tibor felszólalásaira válaszolva, azt mondotta, hogy a kisebbségi és szomszédos állambeli nyelveket melléktantárgyakként taníthatják a középiskolákban, sőt egyes vidékeken kisebbségi középiskolát is lehet elvileg fölállítani. Ára 16 fillér A szerdai ülést négy órakor nyitotta meg Almási László elnök. A kultusztárca részletes vitája következett. A címhez elsőnek Névrati Dezső szólalt föl. Reméli, hogy nem szüntetnek meg egy egyetemi tan-széket sem. Tegyék lehetővé, hogy külföldiek is látogassák az egyetemet, de nosztrifikálás nélkül. Pакоs József sportkérdésekről beszélt. Коcsán Károly szerint a miniszterelnök új embertípusának kitermelésében csak a tanítói és tanári kar lehet segítségére. A tanítói kar sérelmeit végérvényesen orvosolni kell. A legnagyobb sérelem, hogy a törvényben biztosított kis fizetést sem kapják meg. Ha a nyáron újból lesznek előléptetések, kéri, hogy azokat, akik visszamaradtak a VII. fizetési osztályból, léptessék elő. Végül az iskolák túlzsúfoltságáról és az iskolán kívüli népművelés súlyos terhéről beszélt. Kun Béla szóvátette, hogy a tanya- , vidékeken több iskolát kellene építeni. Helytelen, hogy a tanoncoktatásra szánt összegét csökkentették. Nagyrabecsüli az állami oktatást, de a felekezeti még jobb. Adjon a felekezeti iskoláknak az állam megfelelő