Magyarság, 1933. június (14. évfolyam, 123-145. szám)

1933-06-01 / 123. szám

A mi kerecatanunk (p. s.) A délutáni baloldali közvélemény egyik orgánuma a politikai fregalizmus vádját emeli Milotay István ellen, amiért keddi parlamenti beszédében olyan ki­sebbségi politikát sürgetett a magyar kormányról, amely számolva a korszel­lem változásával, számolva országunk helyzetével és nemzetpolitikai céljaival, új ösvényt és lehetőséget nyit a törté­nelmi Magyarország céljai felé. Az al­konyati órák futárja szemére lobbantja Milotay Istvánnak, s utána mindazok­nak, akik a nemzetiségi, illetve a kisebb­ségi kérdésben, a magyar állameszme érdekében is a megértésnek, az egyen-j­ogúságnak és a rekonciliációnak szem­életét és irányzatát képviselik, hogy a közelmúltban még mint vad soviniszta uszítók szerepeltek, széthintve a gyűlöl­ködés sárkányjogait s megakadályozták azt, hogy ezekkel a nemzetiségekkel, ezaz az utódállamokkal szemben egy reális, józan, higgadt közszellem alakul­jon ki. íme — írják —, Jászi igazolva, aki éppen azért lett hazaáruló és föl­dönfutó, mert azt az irányt szolgálta, amelyet most a „szélsőjobboldali“ publi­cista és politikus a képviselőház ha­sonló érzelmű tagjainak helyeslése köz­ben a magyar nemzeti politika alap­­követelményének ismert el. Mit válaszoljunk erre a szánandó ügy­védi rabulisztikára? Azt mondjuk-e, hogy Milotay István parlamenti nyilat­kozataiban és a Magyarság hasábjain tíz év alatt nem található, még csak vé­letlenül egy szó sem, amely a tót, a hor­­vát, a német vagy a rutén nép nemzeti érzékenységét még csak horzsolhatta volna is? Éppen az ellenkezője az igaz. Mi mindig a legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel írtunk és beszéltünk a horvát, a tót, a német, a rutén stb. nem­zetek történelmi, politikai és kulturális személyiségéről és értéktudatáról. Ne­künk soha nem volt még csak összezör­dülésünk se, még csak családi disputánk se ezekkel a nemzetekkel, akikkel együtt éltük át egy ezeréves életközösség vi­szontagságait és örömeit — s hisszük az Istent — hogy együtt fogjuk átélni a következő századok ismeretlen élmé­nyeit is. Ha sorainkban és szavainkban, a kuriri fogalmazás szerint, a gyűlölet, a mi igazságunk és érzésünk szerint a felháborodás és az elkeseredés lángjai csaptak fel és lobognak ma is, azok nem a szlovák, a hazai német, a horvát vagy a rutén nemzeti gondolatot marják és égetik, hanem azt a nagycseh, nagy­­román és nagyszerb eszmét, amelynek képviselői visszaélve a nemzeti önren­delkezés jogával, elsikkasztják, megsem­misítik és beolvasztják a mi volt nem­zetiségeinknek legelemibb szabadság­­jogait s akik a magyar kisebbségek ki­irtására törnek ma is. Ezekkel igenis élet-halálharcban­ állunk és fogunk ál­lam utolsó lehelletünkig. Mert ameny­­nyire kívánatosnak és lehetőnek tartjuk azt, hogy volt nemzetiségeinkkel viszo­nyunkat rendezzük és tisztázzuk velük régi félreértéseinket, éppoly könyörtelen harcot hirdetünk az európai békét és megnyugvást fenyegető nagycseh, a nagyromán, a nagyszerb imperializmus­sal szemben, amely amazoknak létét éppúgy fenyegeti, mint a mienket. Mi tehát ezekkel szemben nem képviselhet­jük az engesztelődést és a megbékélést, hanem szószólói vagyunk a harcnak életre-halálra. . . Ez az engesztelődés és megbékélés a nagycseh, a nagyszerb és a nagyromán eszmével, amit tőlünk ez a baloldali hang számonkér, valójában nem más, mint megh­uny­ás­z­ó , dás és megalázko­dás, nem más, mint a magyar állam­eszme kapitulációja, mint farkcsóválás az új urak felé, akik azzal jutalmazzák ezt a liberális nemzetpolitikát, hogy be­eresztik őket az okkupált magyar terü­letekre és rászabadítják a liberális neo­­nacionalizmust az idegen impérium alatt sanyargó magyar lelkekre. Teszik ezt azért, mert nagyon is jól tudják, mit cselekszenek. Sose tartozván azon ter­mészetű szellemi termékek közé, ame­lyektől félthetik a status quót, félthetik a befejezett tény uralmát, miért is ne zúdítanák a szegény, a magyar betű után annyira sóvárgó megszállott ma­gyarra ennek a szellemnek és léleknek kiáradásait, amelynek legfőbb törvény­­hozója a fait accompli áhitatos tisztelete és szolgai kultusza? És amikor mi a ki­sebbségi politikában új elhatározást és új irányt követelünk és keresünk, épp­oly határozottsággal és következetesség­gel küzdünk minden tollvonásunkkal elszakított testvéreink kisebbségi sorsá­nak enyhítéséért a nemzeti önrendelke­zés nevében. Az a tézisünk, hogy nem adhatunk kevesebb jogot nemzetisé­geinknek, mint amennyit a mi elcsatolt véreink számára követelünk. Mi nem Jászi Magyarországáért küzdünk, hanem Eötvös, Széchenyi, Deák és Kossuth Magyarországáért s nem egy meghib­bant politikai talmudista nemzetiségi politikája az iránytűnk, akinek kezében a kantonizálás és a pacifizmus jelsza­vainak varázslatával szétmállott a régi haza, hanem ideáljaink azok a nagy magyarok, akik érezték és tudták, hogy a nemzetiségi kérdés a magyar állami lét Achilles-sarka s akik igenis, a libe­rális sovinizmus ideje alatt, egy fenn­­költebb, európaibb, szinte saját korukat megelőző nemzetiségi politikát vallottak és hirdettek. A szélsőbaloldal koronatanúja mellett, aki akarva nem akarva azt jelzi, hogy a helyes utón járunk, megszólal ennek a pernek egy másik vádlottja, a régi struccpolitika hangján. Mit válaszoljunk annak a félhivatalos bölcsességnek, amely egy másik estilap hasábjain a nemzetiségi kérdést — mint ezelőtt is évtizedeken át — légbőlkapott problé­mának mondja? S aki azzal vádol meg minket, hogy hajánál fogva ráncigál­­juk elő a nemzetiségi kérdést? „Külö­nös rejtvény ez — álmélkodik a szegény félhivatalos —, amelyet talán még az újdonsült nemzetiségi protektorok sem tudnak megfejteni.“ Nos, mi segítségére sietünk az együgyű félhivatalosnak, aki szerint nincs nemzetiségi kérdés a mai Magyarországon. Milotay István keddi beszédében idézte az újabb magyar köz­élet ama nagy tekintélyeinek vélemé­nyét, akiket ez a félhivatalos a maga betűvetésében irányadókul ismert el min­dig. Idézte Teleki Pál, Apponyi Albert és Bethlen István programnyilatkozatait. Bethlen István gróf miniszterelnöki pro­grambeszédében ezt mondta: „A prakti­kus probléma az, hogy megadjuk azt, amit a latin úgy fejez ki, hogy: suum cuique. A kérdésnek a súlypontja kultu­rális téren van. Nekünk gondoskodnunk kell arról, hogy bárki e hazában, ha nem is beszéli a magyar nyelvet, az ő oktatását a legalsótól a legfelső fokig anyanyelvén kapja meg. Régóta hiba volt ebben az országban, hogy ebben a tekintetben gondoskodás nem történt. A második feladat pedig az, hogy ott, ahol a nemzetiségek tömör blokkokban lak­­nak együtt, gondoskodás történjék arról, hogy az adminisztrációban nyelvük meg­felelő érvényesülést nyerjen, hogy saját fajuk az adminisztrációban kellően kép­viselve legyen, mert csak az fogja tény­leg a nemzetiségeket megnyugtatni, ha ezt elérik. Én teljesen kielégítőnek tart olyan formában, mint ahogy az például a szászoknál megvolt Erdélyben, ahol ők saját anyanyelvükön élvezhették az oktatást, a legalsóbb foktól a középfokú oktatáson keresztül mindenütt. Az admi­nisztrációban nyelvüket használhatták, a bíróságok előtt szintén és az admi­nisztrációban is azon vármegyékben, ahol többségben voltak, saját fajukból vett tisztviselők kormányzása alatt ál­lottak. Én azt hiszem, ha eddig a pontig elmegyünk, akkor teljesen kielégítjük azon jogos igényeket, amelyeket a nem­zetiségek velünk szemben támaszthat­nak, anélkül, hogy ezzel a nemzetnek és a magyar államnak egységét meg­bontanék.“ Íme, így gondolkozott Beth­len István erről a nemlétező nemzetiségi kérdésről s bizonyára így gondolkozik­ ma is, sőt a félhivatalos is igy gondola­kozott, amikor Bethlen még hatalmon volt s amikor az ő személye körül kel­lett illatozni a hizelkedés tömjénjével. Szerencsére, mint Hóman Bálintnak a Ház szerdai ülésén elhangzott beszéde bizonyítja, a kormányban helyet foglal­nak olyan férfiak is, akik a félhivata­­los bölcselkedésével szemben igenis tud­ják, hogy van nemzetiségi kérdés s akik épp a mi sürgetésünkre hajlandók e fölismerés következményeit politikájuk­ban érvényesíteni, éppen azoknak a nagy céloknak érdekében, amelyeket mi hirdetünk s amelyeket csak egy helyes, igazságos és reális kisebbségi politika útján lehet elérni. ­ ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILL. VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS BUDAPEST, 1933 JUNIUS 1. CSÜTÖRTÖK FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, V. KERÜLET, ARADI­ UTCA 8. SZ. TELEFON: AUTOMATA 294—31, 294—32, 294—33 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62, POSTAFIÓK 129 MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP XIV. ÉVFOLYAM, 123. (3670.) SZÁM Hu­man Bálint a kultúrintézmények fokozatos átépítése mellett foglalt állást A közgazdasági egyetemet a mű­egyetembe olvasztják be, a vi­déki egyetemeket megszakítik, több intézményt összevonnak . A miniszter szerint a kisebbségi nyelvek taníthatók volnának a középiskolákban A képviselőhöz letárgyalta a kultusztárca költség­vetését és megkezdte a Szerda Hóman Bálint­­ kultuszminiszter napja volt a­­képviselőházban. Délután öt órakor emelkedett szólásra a miniszter, hogy a költségvetési vita szónokainak válaszoljon és esti negyed nyolc is elmúlt már, amikor helyét újra elfoglalta. Felszólalására megtelt nemcsak az ülésterem, hanem a karzat is, a kulturális élet minden terrénuma képviselve volt a közönség soraiban. Voltak ott egye­temi tanárok, művészek, színházi emberek és mások sűrű csoportokban, mindenki nagy érdeklődéssel várta a miniszter állásfoglalá­sát, akinek szakmájáról a vita során szó esett. A kultuszminiszter beszédében sorra vett minden kritikai megjegyzést, amely a vita során elhangzott, nagy részletességgel és ala­possággal válaszolt minden szónoknak. Köz­ben sok mindent elmondott jövendő tervei­ről, a különböző átszervezésekről és a kul­­túrprogram új részleteiről, ami természetesen mindvégig ébrentartotta az érdeklődést. Első nagyobb beszéde volt ez a képviselő­házban és általában megállapították, hogy­annak során különböző kérdésekről igen sok érdekeset, figyelemreméltót mondott és habár a beszéd, mint szónoki egész, kissé el­veszett a részletekben, általában sikere volt. A képviselőház agrárius elemei között külö­nös érdeklődést keltett a kultuszminiszter be­szédének az a része, amely arról szólott, hogy a kultuszminisztérium rövidesen át­veszi a földművelésügyi minisztériumtól jó­formán az egész mezőgazdasági szakokta­tást. Az Állatorvosi Főiskolát a Műegyetembe olvasztják be, a kultuszminisztérium hatás­körébe kerülnek a gazdasági akadémiák, sőt egyes hírek szerint az alsófokú mezőgazdasági szakiskolák is. Erről a kérdésről a miniszter beszéde után hosszasan és élénken vitatkoz­tak a folyosókon, sokan voltak, akik kifogá­­solták’S«m az intézkedéseket, mások megint 1ош a nemzetiségi kérdés megoldását helyeselték azokat. Az agrártársadalo­­n­ak igen régi keletű problémája ez. Évtizedek óta sürgetik az agráriusok, hogy a mezőgazda­­sági oktatást és a kísérletü­gyi intézményeket, mint szerves egészet egyesítsék és építsék ki a földmivelésügyi minisztérium keretében. Darányi Ignác óta szinte szakadatlanul folyt a harc ennek a gondolatnak megvalósításáért, amelyről Kállay Miklós földmívelésügyi­ mi­niszter most, a jelek szerint az általános vi­szonyok hatása alatt, lemondott. A folyosói vitának alighanem még bőséges folytatása lesz a képviselőház legközelebbi ülésnapjain­­ a földművelésügyi tárca költségvetésének tár­gyalásánál. Igen érdekes volt a kultuszmi­niszter beszédének az a része is, amelyben Milotay István és Eckhardt Tibor felszólalá­saira válaszolva, azt mondotta, hogy a ki­sebbségi és szomszédos állambeli nyelveket melléktantárgyakként taníthatják a középis­kolákban, sőt egyes vidékeken kisebbségi kö­zépiskolát is lehet elvileg fölállítani. Ára 16 fillér A szerdai ülést négy órakor nyitotta meg A­­l­m­á­s­i László elnök. A kultusztárca részletes vitája következett. A címhez első­nek N­é­v­r­a­t­i­­ Dezső szólalt föl. Reméli, hogy nem szüntetnek meg egy egyetemi tan-­­­széket sem. Tegyék lehetővé, hogy külföl­diek is látogassák az egyetemet, de nosztri­­fikálás nélkül. P­а­к­о­­­s József sportkérdé­sekről beszélt. К­о­c­s­á­n Károly szerint a miniszterelnök új embertípusának kiterme­­­lésében csak a tanítói és tanári kar lehet se­gítségére. A tanítói kar sérelmeit végérvénye­sen orvosolni kell. A legnagyobb sérelem, hogy a törvényben biztosított kis fizetést sem­­ kapják meg. Ha a nyáron újból lesznek elő­léptetések, kéri, hogy azokat, akik vissza­maradtak a VII. fizetési osztályból, léptessék elő. Végül az iskolák túlzsúfoltságáról és az iskolán kívüli népművelés súlyos terhéről be­szélt. Kun Béla szóvátette, hogy a tanya- , vidékeken több iskolát kellene építeni. Hely­telen, hogy a tanoncoktatásra szánt összegét csökkentették. Nagyrabecsüli az állami okta­tást, de a felekezeti még jobb. Adjon a fele­­kezeti iskoláknak az állam megfelelő

Next