Magyarság, 1934. július (15. évfolyam, 146-171. szám)

1934-07-01 / 146. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE E1 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILL, VASÁRNAP 82 FUJ- AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP SO GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP HOLLHUTOI MILOTAY ISTVÁN FOUDD­ZATA­I PETHŐ SÁNDOR­T SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL« TL KERÜLET, ARADI­ UTCA 8. TELEFON« *278­0« (SS MELLÉKÁLL»). LEVÉLCÍM« BUDAPEST 62, POSTAFIÓK 12«. FIÓKKIADÓHIV­ATAL« BUDAPEST, TV. ESKÜ-UT 6. FELEM. T.« *888-66. (4 MELLÉKÁLL.^ POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLÁI 28990, BUDAPEST, 1934 JULIUS 1. VASÁRNAP XV. ÉVFOLYAM, 146. (3989.) SZÁM Kopogtatnak... Irta: Milotay István Szepes megyéből, az egykori magyar Felvidékről, érdekes levelet hozott ne­künk a posta. Olyan dokumentum ez a levél a trianoni béke áldásairól, hogy ér­demes volna egyenesen a népszövetség­hez továbbítani, vagy mindjárt Barthou úr figyelmébe ajánlani, aki csak az imént zengte el Kolozsváron a felszabadított dunamenti népek boldog himnuszát. Ehhez a himnuszhoz szolgáltat egy új akkordot ez a levél. Hadd idézzük be­lőle egyelőre csak a következőket: „Sze­rencsés véletlen folytán tudomásunkra jutott, hogy Nagyságod szíves érdeklő­dést tanusít a szlovákság iránt. A mi elé­gedetlenségünk okait mindenhol ismerik, mert hiszen egy szlovenszkói a saját ha­zájában képtelen elhelyezkedni. Minden hivatalt a bevándorolt erőkkel töltenek be, ha mindjárt kvalifikáció nélkül van is az illető. Bármely koncessziót, vagy licencet, ha szlovenszkói kér ilyet, azt legtöbbször idegen kapja meg. A szlo­venszkói ipartelepeket beszüntették és így a magánállások is megszűntek. Sok a bevándorolt, akik Szlovenszkó földjéből az állam támogatásával birtokot kaptak, viszont az idevalóknak csak a terhek jut­nak tömérdek mennyiségben. A nyomor enyhítésére vannak ugyan szociális be­rendezkedések, de ez csak a köznép fe­­nyegető magatartásának tulajdonítható. Sajnos, az intellektuel­ osztályban legtra­gikusabb a nyomor, ez az osztály szót­lanul tűr és szenved, tagjai végső eset­ben öngyilkosok lesznek, vagy ami még ennél is szomorúbb, bűnös útra térnek.“ A levél azután elmondja, hogy az el­helyezkedni nem tudó szlovák értelmi­ség köreiben a legkülönbözőbb vidékeken mozgalom indult meg, amelynek vezetői azt kérik a prágai kormánytól, hogy bo­csásson bizonyos földterületet a kereset nélkül maradt értelmiség rendelkezésére, hogy ezek telepekbe tömörülve, maguk gondoskodhassanak saját munkájukkal megélhetésükről. A francia kormány jó­voltából az orosz emigránsok létesítettek Franciaországban ilyen telepeket s azok ott nagyszerűen be is váltak. „A prágai kormánytól azonban — írja szlovák ba­rátunk — nem sok jóindulatot lehet várni ennek a tervnek megvalósítására, mert hiszen itt nem esetiekről van szó, hanem Szlovenszkónak, az egykori ma­gyar Felvidéknek őslakosairól. Mi nem is számítunk erre — mondja tovább —, hanem megragadjuk az alkalmat és arra kérjük Nagyságodat a szlovák intellek­­tuelek nevében, hogy méltóztassék ezt a tervünket jóakarattal kezébe venni és megvalósításhoz vezetni. Amit nem tu­dunk elérni itt Szlovenszkón, talán meg­valósul Magyarországon, ahová ezer évig tartoztunk. Nem állásokat, nem állami eltartást kérünk, mert hiszen az a mai gazdasági viszonyok között nem volna teljesíthető. Egy olyan, szlovenszkói in­­tellektuelekből alakult kolónia létesíté­sére gondolunk, amely saját kezelésben bemunkált birtok gyümölcseiből, házi­iparból, saját körükben teljesített kultu­rális ténykedések jövedelméből tartaná fönn magát. Egyelőre egy harminc-negy­ven állástalan szlovenszkói intellektuel­­ből alakult telepes közösség meghívása, illetve megtelepedése tettekben bizonyí­taná be Magyarország szimpátiáját és jó­indulatát a testvér szlovák nép iránt. A szlovenszkói intellektuelek hálahimnusza olyan erős lenne, hogy messze a határo­kat is túlszárnyalná. Ennek hatása alatt talán Prága is rászánná magát, hogy a szlovák értelmiség nyomorgó tömegei­nek végre valami életlehetőséget adjon.“ Így szól a levél a nyilvánosságot ér­deklő részeiben. Vájjon mit felelnének rá azok­, akik­ annak idején a csehszlovák­ nemzeti egység turócszentmártoni alap­okmányát aláírták? Ezek az urak azt hitték, mert Prágából azt ígérték nekik, hogy Szlovenszkó autonómiájával együtt a fiatal szlovák értelmiség fogja birtokba venni a kormányzat, az országos és helyi közigazgatás, a kulturális, pénzügyi, köz­­lekedésügyi, bírósági, katonai adminisz­­tráció egész gépezetét, hogy ő fogja be­tölteni az államtól függő közhivatali po­zíciók egész együttesét, a vasúti bakter­iát, vagy a falusi tanítótól kezdve föl az összes fokozatokon keresztül. Mindebből semmi se következett be, illetve bekövet­kezett mindennek az ellenkezője. Körül­belül háromszázezerre rúg azoknak a cseh állampolgároknak a száma, akik­ mindjárt az államalakulás első éveiben a szlovenszkói gyarmatot mint állami hi­vatalnokok, mint ipari vagy banktiszt­viselők, mint katonák és telepesek el­árasztották. A hódítás első éveiben ez Hitler-ellenes összeesküvés és lázadás miatt agyonlőtték Schleicher tábornokot, Rohm kapitányt és két rohamoszta­gos vezértársukat Tudósítás a 3-ik és 4-ik oldalon Aratóbál írta: Polgár László. Élesen fütyül a cséplő gőzgépre, lassít a kereke, leáll a munka. A gazdatiszt odaszól a botosispánnak: — Huja. Keresztben az „élet“, de magasodnak már a kazlak, lassan-lassan magtárba ke­rül az „uj“. Áll a meleg a sárga tarlókon. Estére, feltisztálkodva, a csárda ivójá­ban verődik össze az aratótársadalom. A lányokon suhog a keményített, élénk­­színű ráncos­ szoknya, a legényeken leng a bő lábravaló, meg a szélesujjú, napon­­száradt, fehér ing. A lányok anyjukkal a fal melletti kocsmapadokon ülnek, a le­gények a hosszú asztaloknál. Az embe­rek nem vegyülnek a fiatalok közé, kü­lön asztalnál pipáznak. Füstfelhős borgőz terjeng. * Még csak cimbalmosának látszik a prímás, mintha kettőjükön kívül nem is volna más az ivóban, ahol most kezdő­dik a „cécó“. A félszemű cimbalmos, aki­ről azt beszélik, hogy a „mívéset“ áldo­zata, mert balszemét a hangszerének el­pattant húrja verte ki, mosolyogva tekint prímására. Péter most lép az ivóba. Magas, barna legény. Szemét laposra ráncolja, amint körülnéz, pödörint egyet bajuszán. And­rás, aki örzse miatt még a tavalyi aratás óta haragosa, ott ül a legények között. Péter tehát oda nem telepszik, kerül helye az emberek közt is. Örzse Péter mellett verte a markot az aratásban. Szelíd kis árva. Apja a hábo­rúban, valahol az olasz harctéren ma­radt, anyjáról meg csak annyit tudnak a tanyaiak, hogy a városba ment szol­gálni, azóta nyoma veszett, így hát a kis­lányt ángyáék, Németék nevelték. Köz­ben eladósorba került örzse, ott ül most is a padon ángyikájával szótlanul, sze­mét lesüti, haja simára fésülve, széles Szalaggal két ágba fonva, kezében össze­hajtogatott kiskendőt szorongat. Péter tekintete az első pohár ital után körüljár és örzséével találkozik. A pet­róleumlámpa fénye halványsárgán szű­rődik át a nehéz, kavargó füstön. Halk remegés járja át a két fiatalt. A lámpa­fölötti félhomályban, a fehér mennyeze­ten valami titkos, földöntúli fény játszik. A cigányok elérkezettnek látják az időt, tehát csárdást tetéznek a hallgató­ nó­tákra. A prímás cimbalmosa felé int és belevág: „Hát a keszeg mit eszik, Ha a partra kiteszik, Nem eszik az egyebet, Petrezselyem gyökeret.“ A „dádé“ érti a módját, mert ebben a nótában arra céloz, hogy ne üljenek a lányok, ne áruljanak petrezselymet, azt „egye meg a keszeg“, hanem húzzák el inkább őket a legények táncba. András az ivó közepére siet, megáll, ahogy ez már szokás, örzsére néz és táncra hívja. Aki lány, azt táncba vi­szik. Péter az emberek közt iszik, tekin­tete oda-odavillan, ahol örzsét táncoltat­ják. Nézi, ahogy Andrással táncol. — Hát mégiscsak vele? Mégis Andrást szereti? — rezdül át rajta a sötét fáj­dalom. Rövidre fogja a füstös az első csár­dást, de a legények féllábon állva, oda­kiáltanak a prímásnak: — Hej, Peti! Az egyik lábam fönn­maradt! Peti, a prímás, elérti a tréfát. Húz egy taktust, de csak egyet, amíg padlót ér a legények felhúzott féllába, de hirtelen abba is hagyja, elrántja, nehogy kifogás essék. Rázendítenek a frissesre. Péter most feláll és int érzsének. A lány lassú moz­dulattal emelkedik föl ángja mellől, csöndes, tétova léptekkel indul meg a legény felé. Péter egyhelyben áll, meg­várja, amíg egészen közel ér hozzá örzse, akkor átfogja a derekát. A lány bárso­nyos tekintete simogatón tapad rá, Pé­tert édes meleg járja át. Fordulni akar­nak éppen, amikor András megáll előt­tük. Ennyit mond csupán: — Add ide. Péter megszegi nyakát: — Nem adom, én húztam el, nem más. András homlokán árnyék suhan át: — Én kértem, hallod-e! Péter kinyújtja karját és félrelöki: — Odébb t­örzse elsápad, karja lecsúszik Péter válláról. Péter odafordul Andráshoz, már szembeállnak egymással. — Mi kell? — Tudod! A cimbalmos vadul kezdi verni, de a tánc hirtelen abbamarad. A lányok ijed­ten rebbennek anyjuk mögé, a legények ottmaradnak az ivó közepén. Fele Péter mögött áll, fele András mögött vár. Péterben tűzhányó háborog. Lépni akar, de ebben a pillanatban valaki előre­ löki. András zuhantában támad rá és or­dítva kap a nyakához: — Te! Péter elbődül: — Hej... Szék röpül, a lámpaüveg csörömpölve hull a földre, hirtelen elsötétül az ivó. A fehérnép sikongva keresi az ajtót. Cso­móban kavarog a tömeg kifelé, középen a magja áti-veri egymást. Elfúló nyögé­sek, ordítások közt hömpölyögnek jobb­­ra-balra, előre-hátra. A vaksötétben Örzse sikítása hallatszik: — Péter! Reng az ivó, a fullasztó forróságban minden összekeveredik. — Üsd! — Kutya! — Jaj! Valaki elzuhan, utána csend támad. Lámpát hoznak. Péter a földön fekszik, melléből patakzik a vér. örzse hozzáfut, ráveti magát: — Péter! Péter révedezve nyitja föl szemét: ■*— örzse... — szakad föl kebléből a boldog sóhajtás. örzse átöleli, emeli, úgy állítja talpra. Remegve veti le Péter kacabáját, fehér kendőjével kötözi be a vállán szúrt sebet. — Hogy vérzik figyelmed! Mennyi vér... . . Péter a lány kezét fogja, már átöleli, mélyen a szemébe néz, a szivéből vá­laszol: — Te érted, örzse... .— öleli mellére örzse fejét. Kiérnek a tornác elé, kint csönd van, csak a közeli nádas zenéjét hozza ide a gyenge szél. A poros dűlőn, holdvilágos éjszakád­ban, csillagos égbolt alatt szótlanul bal­­lagnak hazafelé. Elől­örzse megy Péter­rel, utánuk cselleng Németné. Örzse ag­gódó tekintete Péter arcát vizsgálja: — Nagyon fáj? — kérdi. Péter ránéz, elneveti a dolgot: — Briggy mása — legyint —, nem is érzem. — András tette? — Lehet. Nem láttam a sötétben. Péter kézenfogja örzsét, úgy mennek tovább, majd Örzsére tekint, mintha mondani akarna valamit. A lány ránéz, pillant egyet, tiszta tekintet várakozón kérleli: — Mongya kigyelmed — unszolja. — Úgy gondolam... — No, mongya mán — cseng a lány. A legény nekibátorodik: — Úgy gondolam — kezdi újra —, ha várnál rám... örzse, amíg össze­kaparok valamennyit, ha te is úgy akar­nád ... bekötném a fejedet. örzse lesüti szemét, kisvártatva ennyit mond csak: — Várok, Péter. A keresztútnál elválnak, örzse még a távozó Péter után kiált: —— A sebre még friss lépést tegyön kend! Péter visszanéz, bólint, meggyorsítja a lépést. it áll még előtte. Ára a képes melléklettel együtt 32 fillér

Next