Magyarság, 1934. július (15. évfolyam, 146-171. szám)
1934-07-01 / 146. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE E1 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILL, VASÁRNAP 82 FUJ- AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP SO GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP HOLLHUTOI MILOTAY ISTVÁN FOUDDZATAI PETHŐ SÁNDORT SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL« TL KERÜLET, ARADI UTCA 8. TELEFON« *2780« (SS MELLÉKÁLL»). LEVÉLCÍM« BUDAPEST 62, POSTAFIÓK 12«. FIÓKKIADÓHIVATAL« BUDAPEST, TV. ESKÜ-UT 6. FELEM. T.« *888-66. (4 MELLÉKÁLL.^ POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLÁI 28990, BUDAPEST, 1934 JULIUS 1. VASÁRNAP XV. ÉVFOLYAM, 146. (3989.) SZÁM Kopogtatnak... Irta: Milotay István Szepes megyéből, az egykori magyar Felvidékről, érdekes levelet hozott nekünk a posta. Olyan dokumentum ez a levél a trianoni béke áldásairól, hogy érdemes volna egyenesen a népszövetséghez továbbítani, vagy mindjárt Barthou úr figyelmébe ajánlani, aki csak az imént zengte el Kolozsváron a felszabadított dunamenti népek boldog himnuszát. Ehhez a himnuszhoz szolgáltat egy új akkordot ez a levél. Hadd idézzük belőle egyelőre csak a következőket: „Szerencsés véletlen folytán tudomásunkra jutott, hogy Nagyságod szíves érdeklődést tanusít a szlovákság iránt. A mi elégedetlenségünk okait mindenhol ismerik, mert hiszen egy szlovenszkói a saját hazájában képtelen elhelyezkedni. Minden hivatalt a bevándorolt erőkkel töltenek be, ha mindjárt kvalifikáció nélkül van is az illető. Bármely koncessziót, vagy licencet, ha szlovenszkói kér ilyet, azt legtöbbször idegen kapja meg. A szlovenszkói ipartelepeket beszüntették és így a magánállások is megszűntek. Sok a bevándorolt, akik Szlovenszkó földjéből az állam támogatásával birtokot kaptak, viszont az idevalóknak csak a terhek jutnak tömérdek mennyiségben. A nyomor enyhítésére vannak ugyan szociális berendezkedések, de ez csak a köznép fenyegető magatartásának tulajdonítható. Sajnos, az intellektuel osztályban legtragikusabb a nyomor, ez az osztály szótlanul tűr és szenved, tagjai végső esetben öngyilkosok lesznek, vagy ami még ennél is szomorúbb, bűnös útra térnek.“ A levél azután elmondja, hogy az elhelyezkedni nem tudó szlovák értelmiség köreiben a legkülönbözőbb vidékeken mozgalom indult meg, amelynek vezetői azt kérik a prágai kormánytól, hogy bocsásson bizonyos földterületet a kereset nélkül maradt értelmiség rendelkezésére, hogy ezek telepekbe tömörülve, maguk gondoskodhassanak saját munkájukkal megélhetésükről. A francia kormány jóvoltából az orosz emigránsok létesítettek Franciaországban ilyen telepeket s azok ott nagyszerűen be is váltak. „A prágai kormánytól azonban — írja szlovák barátunk — nem sok jóindulatot lehet várni ennek a tervnek megvalósítására, mert hiszen itt nem esetiekről van szó, hanem Szlovenszkónak, az egykori magyar Felvidéknek őslakosairól. Mi nem is számítunk erre — mondja tovább —, hanem megragadjuk az alkalmat és arra kérjük Nagyságodat a szlovák intellektuelek nevében, hogy méltóztassék ezt a tervünket jóakarattal kezébe venni és megvalósításhoz vezetni. Amit nem tudunk elérni itt Szlovenszkón, talán megvalósul Magyarországon, ahová ezer évig tartoztunk. Nem állásokat, nem állami eltartást kérünk, mert hiszen az a mai gazdasági viszonyok között nem volna teljesíthető. Egy olyan, szlovenszkói intellektuelekből alakult kolónia létesítésére gondolunk, amely saját kezelésben bemunkált birtok gyümölcseiből, háziiparból, saját körükben teljesített kulturális ténykedések jövedelméből tartaná fönn magát. Egyelőre egy harminc-negyven állástalan szlovenszkói intellektuelből alakult telepes közösség meghívása, illetve megtelepedése tettekben bizonyítaná be Magyarország szimpátiáját és jóindulatát a testvér szlovák nép iránt. A szlovenszkói intellektuelek hálahimnusza olyan erős lenne, hogy messze a határokat is túlszárnyalná. Ennek hatása alatt talán Prága is rászánná magát, hogy a szlovák értelmiség nyomorgó tömegeinek végre valami életlehetőséget adjon.“ Így szól a levél a nyilvánosságot érdeklő részeiben. Vájjon mit felelnének rá azok, akik annak idején a csehszlovák nemzeti egység turócszentmártoni alapokmányát aláírták? Ezek az urak azt hitték, mert Prágából azt ígérték nekik, hogy Szlovenszkó autonómiájával együtt a fiatal szlovák értelmiség fogja birtokba venni a kormányzat, az országos és helyi közigazgatás, a kulturális, pénzügyi, közlekedésügyi, bírósági, katonai adminisztráció egész gépezetét, hogy ő fogja betölteni az államtól függő közhivatali pozíciók egész együttesét, a vasúti bakteriát, vagy a falusi tanítótól kezdve föl az összes fokozatokon keresztül. Mindebből semmi se következett be, illetve bekövetkezett mindennek az ellenkezője. Körülbelül háromszázezerre rúg azoknak a cseh állampolgároknak a száma, akik mindjárt az államalakulás első éveiben a szlovenszkói gyarmatot mint állami hivatalnokok, mint ipari vagy banktisztviselők, mint katonák és telepesek elárasztották. A hódítás első éveiben ez Hitler-ellenes összeesküvés és lázadás miatt agyonlőtték Schleicher tábornokot, Rohm kapitányt és két rohamosztagos vezértársukat Tudósítás a 3-ik és 4-ik oldalon Aratóbál írta: Polgár László. Élesen fütyül a cséplő gőzgépre, lassít a kereke, leáll a munka. A gazdatiszt odaszól a botosispánnak: — Huja. Keresztben az „élet“, de magasodnak már a kazlak, lassan-lassan magtárba kerül az „uj“. Áll a meleg a sárga tarlókon. Estére, feltisztálkodva, a csárda ivójában verődik össze az aratótársadalom. A lányokon suhog a keményített, élénkszínű ráncos szoknya, a legényeken leng a bő lábravaló, meg a szélesujjú, naponszáradt, fehér ing. A lányok anyjukkal a fal melletti kocsmapadokon ülnek, a legények a hosszú asztaloknál. Az emberek nem vegyülnek a fiatalok közé, külön asztalnál pipáznak. Füstfelhős borgőz terjeng. * Még csak cimbalmosának látszik a prímás, mintha kettőjükön kívül nem is volna más az ivóban, ahol most kezdődik a „cécó“. A félszemű cimbalmos, akiről azt beszélik, hogy a „mívéset“ áldozata, mert balszemét a hangszerének elpattant húrja verte ki, mosolyogva tekint prímására. Péter most lép az ivóba. Magas, barna legény. Szemét laposra ráncolja, amint körülnéz, pödörint egyet bajuszán. András, aki örzse miatt még a tavalyi aratás óta haragosa, ott ül a legények között. Péter tehát oda nem telepszik, kerül helye az emberek közt is. Örzse Péter mellett verte a markot az aratásban. Szelíd kis árva. Apja a háborúban, valahol az olasz harctéren maradt, anyjáról meg csak annyit tudnak a tanyaiak, hogy a városba ment szolgálni, azóta nyoma veszett, így hát a kislányt ángyáék, Németék nevelték. Közben eladósorba került örzse, ott ül most is a padon ángyikájával szótlanul, szemét lesüti, haja simára fésülve, széles Szalaggal két ágba fonva, kezében összehajtogatott kiskendőt szorongat. Péter tekintete az első pohár ital után körüljár és örzséével találkozik. A petróleumlámpa fénye halványsárgán szűrődik át a nehéz, kavargó füstön. Halk remegés járja át a két fiatalt. A lámpafölötti félhomályban, a fehér mennyezeten valami titkos, földöntúli fény játszik. A cigányok elérkezettnek látják az időt, tehát csárdást tetéznek a hallgató nótákra. A prímás cimbalmosa felé int és belevág: „Hát a keszeg mit eszik, Ha a partra kiteszik, Nem eszik az egyebet, Petrezselyem gyökeret.“ A „dádé“ érti a módját, mert ebben a nótában arra céloz, hogy ne üljenek a lányok, ne áruljanak petrezselymet, azt „egye meg a keszeg“, hanem húzzák el inkább őket a legények táncba. András az ivó közepére siet, megáll, ahogy ez már szokás, örzsére néz és táncra hívja. Aki lány, azt táncba viszik. Péter az emberek közt iszik, tekintete oda-odavillan, ahol örzsét táncoltatják. Nézi, ahogy Andrással táncol. — Hát mégiscsak vele? Mégis Andrást szereti? — rezdül át rajta a sötét fájdalom. Rövidre fogja a füstös az első csárdást, de a legények féllábon állva, odakiáltanak a prímásnak: — Hej, Peti! Az egyik lábam fönnmaradt! Peti, a prímás, elérti a tréfát. Húz egy taktust, de csak egyet, amíg padlót ér a legények felhúzott féllába, de hirtelen abba is hagyja, elrántja, nehogy kifogás essék. Rázendítenek a frissesre. Péter most feláll és int érzsének. A lány lassú mozdulattal emelkedik föl ángja mellől, csöndes, tétova léptekkel indul meg a legény felé. Péter egyhelyben áll, megvárja, amíg egészen közel ér hozzá örzse, akkor átfogja a derekát. A lány bársonyos tekintete simogatón tapad rá, Pétert édes meleg járja át. Fordulni akarnak éppen, amikor András megáll előttük. Ennyit mond csupán: — Add ide. Péter megszegi nyakát: — Nem adom, én húztam el, nem más. András homlokán árnyék suhan át: — Én kértem, hallod-e! Péter kinyújtja karját és félrelöki: — Odébb törzse elsápad, karja lecsúszik Péter válláról. Péter odafordul Andráshoz, már szembeállnak egymással. — Mi kell? — Tudod! A cimbalmos vadul kezdi verni, de a tánc hirtelen abbamarad. A lányok ijedten rebbennek anyjuk mögé, a legények ottmaradnak az ivó közepén. Fele Péter mögött áll, fele András mögött vár. Péterben tűzhányó háborog. Lépni akar, de ebben a pillanatban valaki előre löki. András zuhantában támad rá és ordítva kap a nyakához: — Te! Péter elbődül: — Hej... Szék röpül, a lámpaüveg csörömpölve hull a földre, hirtelen elsötétül az ivó. A fehérnép sikongva keresi az ajtót. Csomóban kavarog a tömeg kifelé, középen a magja áti-veri egymást. Elfúló nyögések, ordítások közt hömpölyögnek jobbra-balra, előre-hátra. A vaksötétben Örzse sikítása hallatszik: — Péter! Reng az ivó, a fullasztó forróságban minden összekeveredik. — Üsd! — Kutya! — Jaj! Valaki elzuhan, utána csend támad. Lámpát hoznak. Péter a földön fekszik, melléből patakzik a vér. örzse hozzáfut, ráveti magát: — Péter! Péter révedezve nyitja föl szemét: ■*— örzse... — szakad föl kebléből a boldog sóhajtás. örzse átöleli, emeli, úgy állítja talpra. Remegve veti le Péter kacabáját, fehér kendőjével kötözi be a vállán szúrt sebet. — Hogy vérzik figyelmed! Mennyi vér... . . Péter a lány kezét fogja, már átöleli, mélyen a szemébe néz, a szivéből válaszol: — Te érted, örzse... .— öleli mellére örzse fejét. Kiérnek a tornác elé, kint csönd van, csak a közeli nádas zenéjét hozza ide a gyenge szél. A poros dűlőn, holdvilágos éjszakádban, csillagos égbolt alatt szótlanul ballagnak hazafelé. Előlörzse megy Péterrel, utánuk cselleng Németné. Örzse aggódó tekintete Péter arcát vizsgálja: — Nagyon fáj? — kérdi. Péter ránéz, elneveti a dolgot: — Briggy mása — legyint —, nem is érzem. — András tette? — Lehet. Nem láttam a sötétben. Péter kézenfogja örzsét, úgy mennek tovább, majd Örzsére tekint, mintha mondani akarna valamit. A lány ránéz, pillant egyet, tiszta tekintet várakozón kérleli: — Mongya kigyelmed — unszolja. — Úgy gondolam... — No, mongya mán — cseng a lány. A legény nekibátorodik: — Úgy gondolam — kezdi újra —, ha várnál rám... örzse, amíg összekaparok valamennyit, ha te is úgy akarnád ... bekötném a fejedet. örzse lesüti szemét, kisvártatva ennyit mond csak: — Várok, Péter. A keresztútnál elválnak, örzse még a távozó Péter után kiált: —— A sebre még friss lépést tegyön kend! Péter visszanéz, bólint, meggyorsítja a lépést. it áll még előtte. Ára a képes melléklettel együtt 32 fillér