Magyarság, 1934. december (15. évfolyam, 268-291. szám)
1934-12-16 / 281. szám
A nyájas olvasó Írta: Török Sándor Találkozásom történt a nyájas olvasóval — Isten tartsa meg őt — és most még van bennem egy kis meghatottság. Tudniillik — valljuk be — az író szereti az olvasót; az olvasót, aki nem rokon, nem jóbarát, nem ismerős, hanem rokonszenves idegen, aki egyszerűen olvasó. Nem rokon, aki feltétlenül dicsér minden írásművet, mondván, hogy: te vagy a legnagyobb szívem, és nem jóbarát, aki azt mondja: öregem, ez a legjobb írásod, kár, hogy a vége kissé lapos, az eleje halványan erőtlen s a közepén, mintha elveszítenéd lábad alól a talajt és magad sem tudod, hogy mit akarsz tulajdonképpen, de mondom, brilliáns irásmű, nem tudtam letenni, igazán sajnálom, hogy a szerkezete, hogy is mondjam ... pongyola. És nem ismerős, aki tartja kutyakötelességének írásról beszélni és számot tart arra, hogy minden könyvből tiszteletpéldányt kapjon. Nem akarok hencegni — szégyelném nagyon, ha kérkedésnek tűnne — de nekem van egy olvasóm, én magam láttam, beszéltem vele. Úgy esett, hogy késő éjjel felszálltam Budán az utolsó hetesre. A kocsiban négyen voltunk. Elől a vezető, benn a kalauz és magam s kint a hátsó perronon a nyájas olvasó. Az olvasó szintén villamosbeli ember volt, kalauz, aki, úgy látszik, szolgálat után ment hazafelé. Állott — rendes kalauz, aki szolgálaton kívül sem tud leülni — állott a hátsó perronon, a féknek könyökölve és buzgón olvasott. Még nem tudtam, hogy mit olvas — de olvas, már kedves ember, már rokonszenves, nézegetem őt. Alacsony ember, olyan negyvenes, őszes bajusza, álla borostás, másodnapos, a szeme derűs, jó szem, — olvasó, na. S közelebb húzódom — mint minden betűvel foglalkozó mber, azt cselekedni szokta — mert érdekel, hogy vájjon mit olvas éjjel egy kalauz a hátsó perronon. Kilesem. Húzódom, húzódom közelebb, hajladozom a könyvet tartó keze alá... — az én könyvem, az én könyvemet olvassa!... Nem is olyan kis ember, nem is olyan kicsi, inkább középtermetű, vagy talán valamivel magasabb, csak mert úgy meggörnyedve támaszkodik, azért látszik alacsonynak, de nem alacsony. És milyen szép bajusza van. Ritka szép bajusz. És vágyom utána, hogy beszéljek vele. Az ismeretlen olvasóval. De egyelőre nem merem megszólítani. Pszt... nem zavarom, és ez a buta vezető, mit csenget folyton, hagyják nyugodtan olvasni ezt az embert, mégis csak sok! Lehet, hogy éppen ott tart, amikor a fiú megtudja, hogy a lány ugyebár... — és ez milyen fontos! — mert most jön az a rész, ahol... — és akkor ilyen brutálisan fcsengetni! Meg kellene szólítani, de még nem szólítom meg. Csak nézem az arcát, hogy, hogy reagál. Mit gondol magában, míg figyeli az emberek sorsát, akiket én hordtam magamban, a hősöket, akik bennem laktak, annyi ideig ... mosolyog! ... aha, biztosan most olvassa azt, hogy... elkomorodik!... persze, ezt várhattam volna, most ért oda, hogy — és milyen szép homloka van neki, milyen finom keze... ez nem is villamoskalauz, ez talán az Olvasó maga, mint fogalom, csak álöltözetet öltött, teszi magát villamoskalauznak, felszáll az éjszakai kocsikra és olvas, egyre olvas, hogy az utazgató íróknak örömük legyen. Jaj! Körülnéz, Unja? Nem, nem, csak megnézte, hogy hol járunk, de most már meg kell szólítanom, mert félős, hogy leszáll... leszáll és örökre eltűnik a szemem elől, köd előtte, köd utána, nyájas olvasó volt, nincs. De most nem szólíthatom meg, mikor ilyen figyelmesen olvas, ilyen szépen olvas, majd várok még egy kicsit. Addig közelebb húzódom, ingy —s legközelebb, ha felpillant, akkor csak egészen fesztelenül: *— Olvasgat, olvasgat, kalauz úr? — Háát. Milyen kedvesen mondja, milyen intelligensen, azt mondja: háát. Olyan jól nyújtva, nem mint némelyek, csak úgy kurtán-furcsán odavetve: hát! röviden, hanem szépen nyújtva mondja: — háát. — Mit olvas? — Ezt az izét itt — és mutatja a címlapot. Érdeklődve megnézem. — Abjja aha! Vette? — Nem, kölcsönkaptam. — Vagy, — jobban szeretnénk ha vette volna, ha bement volna a könyvkereskedésbe és azt mondta volna határozottan, kérem ezt és ezt a könyvet! De gyorsan! Mi az ára? Tessék! — s fogja, viszi. De így is jó. Na és, mondja — azt szeretném megkérdezni tőle, hogy tetszik-e, de nem kérdem, mert hátha nem tetszik — sokat olvas? — Sokat. — Na és ... miket olvas? — Mindegy. — Mindegy, hehehe, persze, mindegy, nagyon jó, mindegy, csak jó legyen, mi? — Háát. — És — jaj, beszéljen, drága olvasó bácsi, beszéljen még — és mondja... a családja is olvas? — Háát. Ez a remek szép benne, ahogy mindig azt mondja: háát, — mindjárt látszik, hogy jobb ember, hja, a könyv neveli ám a közönséget, hiába. — Felesége? — Az is. — Gyerek van, persze. — Van, kettő. — Azok is olvasnak ... — Háát. Ez igen, feleség, két gyerek s mind olvasnak, ez egy olvasó család; talán cikkezni kellene arról, hogy a vállalat adjon ennek a derék embernek olvasási pótlékot — ez az én olvasóm kérem, jaj, jobb volna, ha bejönne a kocsiba, itt olyan huzat van, még meghal — és most már igazán meg kellene tőle kérdezni, hogy tetszik-e? Szép? — igen, így kérdezem meg, ez jó, csak úgy könnyedén rámutatok a könyvre és megkérdem: szép? — mi van ebben, semmi. — Szép?... eee ... szép... szééép, hosszú ősz volt az idén, hehehe, szép hosszú ősz, se vége, se hosszú. Háát. — Igen. És... most majd szép, hoszszú tél jön, és szép hosszú téli estéken, sokat lehet olvasni, bizony. Mostanában annyi szép új könyv jelenik meg. — Háát. Az Isten győzi elolvasni. — Na igen, persze, csak a javát válogatja, mi? Ami a leginkább tetszik azt aztán meg... megveszi az ember és olvasgatja. — Ehe. Az úr könyvügynök? — Neem ... csak úgy mondom. — Hát jó éjszakát — odaszaluitál a kollegájának is s leszáll és eltűnik az éjszakában az olvasó, az én olvasóm. A kalauz. Csak már kineveznék ellenőrnek. Egy ilyen derék embert! ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ. EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILL, VASÁRNAP 32 FIJ- AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 10 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP FŐMUNKATÁRSI PETHŐ SÁNDOR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATALA VL KERÜLET, ARADI UTCA 8. SZÁM. TELEFONJ *278—99 SZ. (23 MELLÉKALMIMAS). LEVÉLLÁM( BUDAPEST 82. POSTAFIÓK 128. UTAZÁSI OSZTÁLY( IV. KERESKÜ UT 8. TELEFON) *88808. POSTATAKARÉKPÉNZTÁR( CSEKKSZÁMLA) 28900. BUDAPEST, 1934 DECEMBER 16. VASÁRNAP XV. ÉVFOLYAM, 281 -41241 SZÁM A Ára a képes melléklettel együtt 32 fillér Genf után írta: Pethő Sándor A magyar-délszláv ügy népszövetségi „elintézése“ nemcsak itthon keltett bizonyos megnyugvást, de Belgrádban, Bukarestben és Prágában is, sőt — enyhén szólva — ott a megnyugvásnál is többet. A párisi sajtó nagy része meg egyenesen kánkánt táncolt örömében napokon keresztül. Nemcsak azért, mert sikerült a békét megmenteni. Laval munkájának azért gyújtottak örömtüzeket, mert oly hathatós diplomáciai „sikerhez“ segítette az ellenünk felvonult szláv-román tömböt és a balkáni szövetséget. Angliában hűvösebben és józanabbul mérleglték ezt a sikert, megállapítván belőle azt, hogy az nem az igazság győzelme volt, hanem az európai erőviszonyok és a nagyhatalmi érdekek kompromisszuma. A sajtómagyarázatok és a szövegelemzések, leginkább azonban az ellenfelek mindegyikének közvéleményében felcsattanó győzelmi harsonák után nyilvánvaló, hogy ebben az idegfeszítő perben csak egy győztes volt: a béke, amelynek érdekében nekünk is súlyos áldozatokat kellett hoznunk. Magyar szempontból a siker valódi lényege az, hogy elkerültünk egy italpenteiumai válságot, amelynek kirobbanása nem a mi szándékaink és számításaink által megválasztott időpontban zúdult volna reánk, hanem ellenségeink munkaterve és menetrendje szerint. Reánk csupán annak a kérdésnek megvizsgálása maradt hátra, a jövőre való okulás és tanulság céljából, hogy egy más magyar kormány, amelynek talán kevésbé kellett volna vergődnie a látszatok és a rágalmak özönében, — mondjuk — egy nemzeti koncentrációs kormány, amelyet a haza veszélyének és a nemzetközi feszültségnek öntudata parancsolhatott volna a magyarságra, szerencsésebben ért volna-e partra a magyar államhatalom roncsolt gályájával? Olyan időkben, mint amineket a múlt hetekben átéltünk, s olyan poltikai és pártközi erőviszonyok között, amelyekben a másfél évtizedes kormányzati rendszer vesztegel, csak a kormány tagjainak lelkiismerete lehet döntőbíró e kérdésben, amely az önfelelősség legnagyobb és legérzékenyebb tudatmezejét súrolja. Ha a kormány a történtek után is alkalmasnak tartja magát az ország vezetésére, akkor kétségkívül helyén fog maradni. Ha bírja azoknak az alkotmányos tényezőknek változatlan bizalmát, amelyektől léte függ, megbuktatása hiú erőlködés lenne. Föl kell tennünk, hogy a kormány legjobban ismeri azt a külpolitikai helyzetet, amelyben esetleg alá kell vetnie magát a felelősség ama kényszerűségének, hogy lelkiismeretesen megvizsgálja azokat a sebeket, amelyeket kapott s azokat is, amelyeket adott. Az algeziraszi konferencia előtt, amikor a marokkói ügy tiszkéből már-már lábat vetett a francia-német háború lángja, a Rouvier-kormány feláldozta azt a miniszterét, Delcassét, aki a háborúra való anyagi és erkölcsi készenlét nélkül Franciaország nyakába zúdította a válságot (1905 június), hogy e személyi tehertételtől megszabadulva, mozgékonyabban, gátlások nélkül tárgyalhasson és egyezkedhessen a németekkel. Az egész nacionalista közvélemény akkor felhördült Franciaország megaláztatása miatt s ez a szörnyű Vihar Delcassé után nemsokára elsodorta helyéről magát Rouviert is. Akkor egy nagyhatalom hozott súlyos erkölcsi áldozatokat a béke megóvása érdekében. Ez az analógia — elismerjük — csak részben hathat a magyar kormány elhatározásaira. Hiszen, amit más tényezők helytelenül tettek és mulasztottak, azt éppen Kánya Kálmán külügyminiszter és a fiatal magyar diplomácia ütötte helyre, amennyire az az adott helyzetben lehetséges volt. Kánya halk energiája, irányítása és közbelépése nélkül sokkal rosszabbul is járhattunk volna. Kánya egy már-már vesztett csatát tett döntetlenné, mint Desaix tábornok Marengonál, ha már az általános erőcsoportosulás és a hadműveleti helyzetnél fogva nem is győzhetett ebben a háborúban. De azért persze értelmetlen dolog volt Sztranyavszkyék győzelmi fanfaronádja. Ez a győzelem, minél többet gondolunk rá, az önhipnózis befelejtő módszereivel, legalább is a győzelem pozitív és szabatos fogalma szerint, annál jobban összezsugorodik, mint Balzac hősének mágikus Szamárbőre. A minapi Gömbös-Grigor csatározás alkalmából a miniszterelnök úr azzal leckéztette meg kiváló ellenfelét, hogy, „soha egy ország a belpolitika szempontjából nem ítéli meg az illető ország magatartását velünk szemben“. Viszont néhány mondatnyi távolságban azt mondta, hogy„szimpátiái inkább a harmadik birodalom felé irányulnak, nem a weimari birodalom felé“. Amennyire helyes, okos és politikus a miniszterelnök úr első megállapítása, épp oly szertelenül szolgáltatta ki tárgyi szemmértékének valóságérzékét második megállapításában foglalt érzelmi előítéletének. Százszor elcsépelt közhelyszámba megy, mikor hivatkozunk e háború előtti, sőt a háború utáni francia-orosz szövetségre, amikor a köztársaság a francia hatalompolitika érdekében kezet fogott a cárokkal és a népbiztosokkal. Egy kicsiny ország kormányfője még kevésbé engedheti meg magának a világnézeti, vagy az érzelmi exportpolitika fényűzését. Mert „nem klerikális és nem szocialista szempontok“ azok — hogy a miniszterelnök úr kifejezését idézzük —, amelyek komoly és megfontolt magyar nemzeti politikusokat is arra indítanak, hogy teljes realizmussal szemléljék a német hatalmi törekvéseket, jelentkezzenek azok akár a weimari rendszer frigiai sapkája alatt, akár a harmadik birodalom barna ingében. Lehet, sőt valószínű, hogy Hitler személyes rokonszenvet érez irántunk, mint ahogy nem kérdéses az, hogy a weimari rendszer Németországa kizsákmányoló gazdasági politikát folytatott ellenünk és hogy nagyban és egészben hekuba volt neki az egész magyar kérdés. De