Magyarság, 1934. december (15. évfolyam, 268-291. szám)

1934-12-16 / 281. szám

­ A nyájas olvasó Írta: Török Sándor Találkozásom történt a nyájas olva­sóval — Isten tartsa meg őt — és most még van bennem egy kis meghatottság. Tudniillik — valljuk be — az író sze­reti az olvasót; az olvasót, aki nem ro­kon, nem jóbarát, nem ismerős, hanem rokonszenves idegen, aki egyszerűen ol­vasó. Nem rokon, aki feltétlenül dicsér minden írásművet, mondván, hogy: te vagy a legnagyobb szívem, és nem jó­barát, aki azt mondja: öregem, ez a legjobb írásod, kár, hogy a vége kissé lapos, az eleje halványan erőtlen s a közepén, mintha elveszítenéd lábad alól a talajt és magad sem tudod, hogy mit akarsz tulajdonképpen, de mondom, brilliáns irásmű, nem tudtam letenni, igazán sajnálom, hogy a szerkezete, hogy is mondjam ... pongyola. És nem ismerős, aki tartja kutyakötelességének írásról beszélni és számot tart arra, hogy minden könyvből tiszteletpéldányt kapjon. Nem akarok hencegni — szégyelném nagyon, ha kérkedésnek tűnne — de nekem van egy olvasóm, én magam lát­tam, beszéltem vele. Úgy esett, hogy késő éjjel felszálltam Budán az utolsó hetesre. A kocsiban négyen voltunk. Elől a vezető, benn a kalauz és magam s kint a hátsó perro­­non a nyájas olvasó. Az olvasó szintén villamosbeli ember volt, kalauz, aki, úgy látszik, szolgálat után ment hazafelé. Állott — rendes kalauz, aki szolgála­ton kívül sem tud leülni — állott a hátsó perronon, a féknek könyökölve és buz­gón olvasott. Még nem tudtam, hogy mit olvas — de olvas, már kedves ember, már rokon­szenves, nézegetem őt. Alacsony ember, olyan negyvenes, őszes bajusza, álla bo­rostás, másodnapos, a szeme derűs, jó szem, — olvasó, na. S közelebb húzódom — mint minden betűvel foglalkozó mber, azt cselekedni szokta — mert érdekel, hogy vájjon mit olvas éjjel egy kalauz a hátsó perronon. Kilesem. Húzódom, húzódom közelebb, hajladozom a könyvet tartó keze alá... — az én könyvem, az én könyvemet olvassa!... Nem is olyan kis ember, nem is olyan kicsi, inkább középter­metű,­ vagy talán valamivel magasabb, csak mert úgy meggörnyedve támasz­kodik, azért látszik alacsonynak, de nem alacsony. És milyen szép bajusza van. Ritka szép bajusz. És vágyom utána, hogy beszéljek vele. Az ismeretlen olvasóval. De egye­lőre nem merem megszólítani. Pszt... nem zavarom, és ez a buta vezető, mit csenget folyton, hagyják nyugodtan ol­vasni ezt az embert, mégis csak sok! Lehet, hogy éppen ott tart, amikor a fiú megtudja, hogy a lány ugyebár... — és ez milyen fontos! — mert most jön az a rész, ahol... — és akkor ilyen brutálisan fcsengetni! Meg kellene szólítani, de még nem szólítom meg. Csak nézem az arcát, hogy, hogy reagál. Mit gondol magában, míg figyeli az emberek sorsát, akiket én hordtam magamban, a hősöket, akik bennem laktak, annyi ideig ... moso­lyog! ... aha, biztosan most olvassa azt, hogy... elkomorodik!... persze, ezt várhattam volna, most ért oda, hogy — és milyen szép homloka van neki, mi­lyen finom keze... ez nem is villamos­kalauz, ez talán az Olvasó maga, mint fogalom, csak álöltözetet öltött, teszi magát villamoskalauznak, felszáll az éj­szakai kocsikra és olvas, egyre olvas, hogy az utazgató íróknak örömük le­gyen. Jaj! Körülnéz, Unja? Nem, nem, csak megnézte, hogy hol járunk, de most már meg kell szólítanom, mert félős, hogy leszáll... leszáll és örökre eltűnik a szemem elől, köd előtte, köd utána, nyájas olvasó volt, nincs. De most nem szólíthatom meg, mikor ilyen figyelme­sen olvas, ilyen szépen olvas, majd várok még egy kicsit. Addig közelebb húzó­dom, in­gy —­s legközelebb, ha felpil­lant, akkor csak egészen fesztelenül: *— Olvasgat, olvasgat, kalauz úr? — Háát. Milyen kedvesen mondja, milyen in­telligensen, azt mondja: háát. Olyan jól nyújtva, nem mint némelyek, csak úgy kurtán-furcsán odavetve: hát! röviden, hanem szépen nyújtva mondja: — háát. — Mit olvas? — Ezt az izét itt — és mutatja a cím­lapot. Érdeklődve megnézem. — Abjja aha! Vette? — Nem, kölcsönkaptam. — Vagy, — jobban szeretnénk ha vette volna, ha bement volna a könyv­­kereskedésbe és azt mondta volna hatá­rozottan, kérem ezt és ezt a könyvet! De gyorsan! Mi az ára? Tessék! — s fogja, viszi. De így is jó. Na és, mondja — azt szeretném megkérdezni tőle, hogy tetszik-e, de nem kérdem, mert hátha nem tetszik — so­kat olvas? — Sokat. — Na és ... miket olvas? — Mindegy. — Mindegy, hehehe, persze, mindegy, nagyon jó, mindegy, csak jó legyen, mi? — Háát. — És — jaj, beszéljen, drága olvasó bácsi, beszéljen még — és mondja... a családja is olvas? — Háát. Ez a remek szép benne, ahogy mindig azt mondja: háát, — mindjárt látszik, hogy jobb ember, hja, a könyv neveli ám a közönséget, hiába. — Felesége? — Az is. — Gyerek van, persze. — Van, kettő. — Azok is olvasnak ... — Háát. Ez igen, feleség, két gyerek s mind olvasnak, ez egy olvasó család; talán cikkezni kellene arról, hogy a vállalat adjon ennek a derék embernek olvasási pótlékot — ez az én olvasóm kérem, jaj, jobb volna, ha bejönne a kocsiba, itt olyan huzat van, még meghal — és most már igazán meg kellene tőle kérdezni, hogy tetszik-e? Szép? — igen, így kér­dezem meg, ez jó, csak úgy könnyedén rámutatok a könyvre és megkérdem: szép? — mi van ebben, semmi. — Szép?... eee ... szép... szééép, hosszú ősz volt az idén, hehehe, szép hosszú ősz, se vége, se hosszú. Háát. — Igen. És... most majd szép, hosz­­szú tél jön, és szép hosszú téli estéken, sokat lehet olvasni, bizony. Mostaná­ban annyi szép új könyv jelenik meg. — Háát. Az Isten győzi elolvasni. — Na igen, persze, csak a javát vá­logatja, mi? Ami a leginkább tetszik azt­ aztán meg... megveszi az ember és ol­vasgatja. — Ehe. Az úr könyvügynök? — Neem ... csak úgy mondom. — Hát jó éjszakát — odaszaluitál a kollegájának is s leszáll és eltűnik az éjszakában az olvasó, az én olvasóm. A kalauz. Csak már kineveznék ellen­őrnek. Egy ilyen derék embert!­ ­ ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ. EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILL, VASÁRNAP 32 FI­J- AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 10 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS M­EGJ­EL­ENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP FŐMUNKATÁRSI PETHŐ SÁNDOR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATALA VL KERÜLET, ARADI­ UTCA 8. SZÁM. TELEFONJ *278—99 SZ. (23 MELL­ÉKALMIMAS). LEVÉLLÁM( BUDAPEST 82. POSTAFIÓK 128. UTAZÁSI OSZ­­TÁLY( IV. KER­­ESKÜ UT 8. TELEFON) *888­08. POSTATAKARÉKPÉNZTÁR( CSEKKSZÁMLA) 28900. BUDAPEST, 1934 DECEMBER 16. VASÁRNAP XV. ÉVFOLY­AM, 281 -41241 SZÁM A Ára a képes melléklettel együtt 32 fillér Genf után írta: Pethő Sándor A magyar-délszláv ügy népszövetségi „elintézése“ nemcsak itthon keltett bi­zonyos megnyugvást, de Belgrádban, Bukarestben és Prágában is, sőt — eny­hén szólva — ott a megnyugvásnál is többet. A párisi sajtó nagy része meg egyenesen kánkánt táncolt örömében napokon keresztül. Nemcsak azért, mert sikerült a békét megmenteni. L­aval munkájának azért gyújtottak örömtüze­­ket, mert oly hathatós diplomáciai „si­kerhez“ segítette az ellenünk felvonult szláv-román tömböt és a balkáni szö­vetséget. Angliában hűvösebben és jó­­zanabbul mérleglték ezt a sikert, meg­állapítván belőle azt, hogy az nem az igazság győzelme volt, han­em az európai erőviszonyok és a nagyhatalmi érdekek kompromisszuma. A sajtómagyarázatok és a szövegelemzések, leginkább azon­ban az ellenfelek mindegyikének köz­véleményében felcsattanó győzelmi har­sonák után nyilvánvaló, hogy ebben az idegfeszítő perben csak egy győztes volt: a béke, amelynek érdekében ne­künk is súlyos áldozatokat kellett hoz­nunk. Magyar szempontból a siker va­lódi lényege az, hogy elkerültünk egy italpenteiumai válságot, amelynek ki­robbanása nem a mi szándékaink és számításaink által megválasztott idő­pontban zúdult volna reánk, hanem el­lenségeink munkaterve és menetrendje szerint. Reánk csupán annak a kérdésnek megvizsgálása maradt hátra, a jövőre való okulás és tanulság céljából, hogy egy más magyar kormány, amelynek talán kevésbé kellett volna vergődnie a látszatok és a rágalmak özönében, — mondjuk — egy nemzeti koncentrációs kormány, amelyet a haza veszélyének és a nemzetközi feszültségnek öntudata parancsolhatott volna a magyarságra, szerencsésebben ért volna-e partra a magyar államhatalom roncsolt gályájá­val? Olyan időkben, mint amineket a múlt hetekben átéltünk, s olyan polti­kai és pártközi erőviszonyok között, amelyekben a másfél évtizedes kormány­zati rendszer vesztegel, csak a kormány tagjainak lelkiismerete lehet döntőbíró e kérdésben, amely az önfelelősség leg­nagyobb és legérzékenyebb tudatmeze­jét súrolja. Ha a kormány a történtek után is alkalmasnak tartja magát az or­szág vezetésére, akkor kétségkívül he­lyén fog maradni. Ha bírja azoknak az alkotmányos tényezőknek változatlan bizalmát, amelyektől léte függ, meg­buktatása hiú erőlködés lenne. Föl kell tennünk, hogy a kormány legjobban is­meri azt a külpolitikai helyzetet, amely­ben esetleg alá kell vetnie magát a fele­lősség ama kényszerűségének, hogy­ lel­kiismeretesen megvizsgálja azokat a se­beket, amelyeket kapott s azokat is, amelyeket adott. Az algeziraszi konferencia előtt, ami­kor a marokkói ügy tiszkéből már-már lábat vetett a francia-német háború lángja, a Rouvier-kormány feláldozta azt a miniszterét, Delcassét, aki a há­borúra való anyagi és erkölcsi készen­lét nélkül Franciaország nyakába zú­dította a válságot (1905 június), hogy e személyi tehertételtől megszabadulva, mozgékonyabban, gátlások nélkül tár­gyalhasson és egyezkedhessen a néme­tekkel. Az egész nacionalista közvéle­mény akkor felhördült Franciaország megaláztatása miatt s ez a szörnyű Vi­har Delcassé után nemsokára elsodorta helyéről magát Rouviert is. Akkor egy nagyhatalom hozott súlyos erkölcsi ál­dozatokat a béke megóvása érdekében. Ez az analógia — elismerjük — csak részben hathat a magyar kormány el­határozásaira. Hiszen, amit más ténye­zők helytelenül tettek és mulasztottak, azt éppen Kánya Kálmán külügyminisz­ter és a fiatal magyar diplomácia ütötte helyre, amennyire az az adott helyzet­ben lehetséges volt. Kánya halk ener­giája, irányítása és közbelépése nél­kül sokkal rosszabbul is járhattunk volna. Kánya egy már-már vesztett csa­tát tett döntetlenné, mint Desaix tábor­nok Marengonál, ha már az általános erőcsoportosulás és a hadműveleti hely­zetnél fogva nem is győzhetett ebben a háborúban. De azért persze értelmetlen dolog volt Sztranyavszkyék győzelmi fanfaronádja. Ez a győzelem, minél többet gondolunk rá, az önhipnózis be­­felejtő módszereivel, legalább is a győ­zelem pozitív és szabatos fogalma sze­rint, annál jobban összezsugorodik, mint Balzac hősének mágikus Szamár­­bőre. A minapi Gömbös-Grigor csatározás alkalmából a miniszterelnök úr azzal leckéztette meg kiváló ellenfelét, hogy, „soha egy ország a belpolitika szempont­­­jából nem ítéli meg az illető ország ma­gatartását velünk szemben“. Viszont né­hány mondatnyi távolságban azt mondta, hogy„szimpátiái inkább a harmadik bi­rodalom felé irányulnak, nem a weimari birodalom felé“. Amennyire helyes, okos és politikus a miniszterelnök úr első megállapítása, épp oly szertelenül szolgáltatta ki tárgyi szemmértékének valóságérzékét második megállapításá­ban foglalt érzelmi előítéletének. Száz­szor elcsépelt közhelyszámba megy, mikor hivatkozunk e háború előtti, sőt a háború utáni francia-orosz szö­vetségre, amikor a köztársaság a fran­cia hatalompolitika érdekében kezet fogott a cárokkal és a népbiztosokkal. Egy kicsiny ország kormányfője még kevésbé engedheti meg magának a világnézeti, vagy az érzelmi exportpoli­­tika fényűzését. Mert „nem klerikális és nem szocialista szempontok“ azok — hogy a miniszterelnök úr kifejezését­ idézzük —, amelyek komoly és megfon­tolt magyar nemzeti politikusokat is arra indítanak, hogy teljes realizmussal szemléljék a német hatalmi törekvése­ket, jelentkezzenek azok akár a weimari rendszer frigiai sapkája alatt, akár a harmadik birodalom barna ingében. Le­het, sőt valószínű, hogy Hitler szemé­lyes rokonszenvet érez irántunk, mint ahogy nem kérdéses az, hogy a weimari rendszer Németországa kizsákmányoló gazdasági politikát folytatott ellenünk és hogy nagyban és egészben hekuba volt neki az egész magyar kérdés. De

Next