Magyarság, 1935. július (16. évfolyam, 147-172. szám)

1935-07-07 / 152. szám

Német törvény az orvadászok ellen Míg mi, magyar vadászok, már évtizedek óta úgy szólva napról-napra eredménytelenül harcolunk, lapok hasábjain is, az orvvadá­szok ellen — több, célravezető javaslatot terjesztve az illetékes hatóságok elé —, ad­dig, a német nemzeti szocialista párt új Né­metországa gyökeresen igyekszik megszün­tetni ezt a náluk is immár tűrhetetlen orv­vadászatot azáltal, hogy a vadászat védel­mére alkalmazott személyeket felruházza a fegyverhasználat jogával. Ennek a magyar vadászat rákfenéjének is ugyanilyen tör­vény útján való kiirtására nálunk is szük­ség volna, mert csak ezáltal remélhetjük, hogy a sokszor véres kimenetelű összeütkö­zések, amelyek a vadőrök és vadorzók közt úgyszólva napirenden vannak és amelyek­nek már annyi lelkiismeretes és becsületes vadőr esett áldozatul , jutott ezáltal annyi jobb sorsra érdemes család nyomorba és gyermek árvaságra,­­ teljesen megszűnje­nek. A német birodalmi kormány az orvvadá­szat megakadályozása végett 1935 február 26-án kiadott „Gesetz über den Waffen­gebrauch der Forst- und Jagdschutzberech­­ligten, sowie der Fischereibeamten und Fischereiaufseher“ című­ törvényében követ­kezőkép szabályozza a vadőrök fegyver­használati jogát: 1. §. Az erdő és a vadászat védelmére al­kalmazott hivatalnokok és alkalmazottak, akik vagy szolgálati esküt tettek, vagy a törvényes szabályok alapján, mint erdő­­vagy vadászatvédelemre jogosítottak fel vannak esketve, vagy hivatalosan megerő­sítve, valamint a halászati hivatalnokok és hivatalból megbízott halászati felügyelők szolgálatuk gyakorlása alatt jogosultak fegy­ver használatával élni, és­pedig: a) a támadásnak, vagy a testi épséget vagy életet fenyegető veszélynek elhárítá­sára, b) a törvényes szolgálat gyakorlása ellen alkalmazott erőszak legyőzésére, c) személyek megállítására, akik a tör­vényes szolgálat gyakorlása alatt tett ren­delkezések teljesítése alól magukat menekü­lés által kísérlik meg kivonni. A testi épségre és életre jelenlevő veszély­nek tekinthető az, ha a megállított, vagy menekülő szemé­lyek felszólításra a fegyvereket vagy más veszélyes eszközöket rögtön le nem teszik, vagy a letetteket kifejezett engedély nélkül ismét felvenni készülnek. 2. §. A fegyverhasználatot az 1. §. c) pontja esetében szabály szerinti felhívásnak kell megelőznie, amely által az erdő,, vagy vadászat védelmére jogosított vadászati hi­vatalnok, vagy halászati felügyelő, mint olyan, magát felismerhetővé teszi és a fel­hívottat a szökési kísérlet abbahagyására felszólítja. A felszólítás a levegőbe leadott figyelmez­tető lövéssel helyettesíthető. 3. §: A fegyverhasználat csak olyan mér­tékben vehető igénybe, amennyi a törvényes cél elérésére szükséges. A lőfegyver, kivéve a személy ellen irá­nyult közvetlen támadás elhárítását, csak akkor használható, ha más fegyvernek az alkalmazása eredménytelen maradt, vagy szemmel láthatóan célra nem vezetne. A 4. § felhatalmazza a birodalmi igazság­ügyminisztert, hogy a törvény végrehajtását és kiegészítését az illetékes birodalmi mi­niszterrel egyetértőleg rendeleti úton szabá­lyozza, az 5. § pedig kimondja, hogy a tör­vény kihirdetése napján lép életbe és hogy ezzel a törvénnyel ellenkező rendeletek ha­tályon kívül helyeztetnek. Ezzel a vadorzás megakadályozása végett kiadott törvénnyel, melyet minden igaz vadász örömmel üdvözölhet, a német biro­dalmi kormány a vadászat védelmében olyan lépést tett, amely a vadgazdaságban rövidesen éreztetni fogja üdvös hatását s igy követendő példaként fog állni mindazok előtt az államok előtt, amelyek a vadorzók­tól véglegesen meg akarják szabadítani va­dászterületeiket. Nálunk a szolgálatot teljesítő vadőr fegy­verhasználati jogát — a jogos önvédelem általános szabályain felül — az erdőőrök fegyverviselési, fegyverhasználati és fe­gyelmi szabályairól szóló 72086/1895. F. M­sz. rendelet szabályozza. E rendelet 3. §-a szerint a vadőr jogo­sítva van fegyverhasználatra az ellen: 1. aki őt nyíltan vagy orvul, élete vagy testi épsége ellen irányult szándékkal meg­támadja; 2. ha tettenért vagy alapos gyanúval ter­helt egyén felfegyverkezve lévén, az előze­tes felszólítás dacára magát önként meg nem adja, illetve a nála levő fegyvert vagy más életveszélyt okozó eszközt a felhívás után el nem dobja, vagy esetleg védett helyzeté­ből előjönni vonakodik; 3. aki figyelmeztető utasításainak őt szol­gálata teljesítésében meggátlandó, tettlege­sen ellenszegül; 4. aki, mint többször büntetett kárttevő, előzetes felhívásra az erdőből eltávozni nem akar és az erdőből való kivezetés ellen tett­legesen ellenszegül. A vadőr fegyverhasználati joga azonban feltétlenül megszűnik, ha a kárttevő a ne­talán megkísérlett ellenállás vagy támadás után magát megadja vagy megfutamodik. A vadőr fegyverét általában csak akkor használhatja, ha már minden enyhébb esz­közök alkalmazása eredménytelen maradt, de akkor is a legnagyobb kímélettel és csak oly mérvig, amennyi a támadás visszaveré­sére vagy az ellenállás legyőzésére elkerül­hetetlenül szükséges. A lőfegyver tehát mindenkor óvatosan használandó, különös figyelemmel arra, hogy az ember élete le­hetőleg kimél­essék és szükségtelenül ve­szélynek ki ne tétessék. Ehhez képest, ha az ellenszegülő nem lőfegyverrel támad, ke­vésbé veszélyes fegyver használandó. Panka Károly dr. Nagyvadas területet Budapesthez közel kibérelnénk vagy három részje­gyet átvennénk. Aján­latokat kérjük a ki­adóba „Nagyvadas terület“ jeligére. pCHHSAC 1935 júli­us ?, vasárnap A halak és madarak vándorlásait irányító öntudat­alatti tényezők Némely állatfajnak az a képessége, hogy az embernek tájékozódását elősegítő min­den eszköz nélkül sok ezer kilométernyi utat eltévedés nélkül tud megtenni, egyike a biológia terén megfigyelhető legcsodálato­sabb jelenségeknek. Amióta csak a zooló­gia tudománynak számít, a természettudó­­sok részint megfigyelések alapján, részint következtetések útján azon fáradoznak, hogy ennek a rejtélynek a megoldását megtalál­ják. Kétféle elgondolásból indulnak ki: Mindenekelőtt azokat a tényezőket kutat­ják, melyek az állatokat, mint öntudattal és szabad akarattal biró lényeket vezérelik. Mintha bizony a fürj, a gólya és a fecske a csillagok állása, a szelek iránya után iga­zodna, midőn a téli zord időjárás elől ősz­szel az örök napfény és melegség orszá­gaiba vándorol. Mintha az angolna és a lazac, midőn petéit az Atlanti-óceán sötét mélységeinek hideg poklában, és megfor­dítva, a Tátra hegyipatakjainak kristálysze­­rűen csillogó vizében lerakja, ez utaikat a hajózás tudományos szabályrendeleteitől ve­zérelve tenné meg. Lapunk március 3-i szá­mában „Az állatok tájékozódása“ címen megjelent cikkünk Düngern bárónak ilyen elgondolása közleményét ismerteti. Ez, és ehhez hasonló elmélkedések, bár szerzőik bámulatos megfigyelőképességéről és céltu­datos következtetéseiről tanúskodnak, a leg­több ilyfajta jelenségnek megnyugtató ma­gyarázatával adósok maradnak. Áll ez kü­lönösen egyes halfajoknak a vándorlásaira, melyek őket hosszú évek során a földteké­nek legtávolabbi részeire, néha éppen az átellenes pontjára is eljuttatják. Mindenekelő­tt az angolnával akarok fog­lalkozni. Ez tulajdonképpen nem is hal. A gerincesek ranglétrájának legalacsonyabb fokát foglalja el és a tulajdonképpeni ha­laktól abban különbözik, hogy nincsenek állkapcsai. Szája nem egyéb egy kerek foly­tonossági hiánynál, mely egy izom segítsé­gével, mint a hátizsáknak madzaggal ellá­tott nyílása, tágítható és szűkíthető. Innét ered a görög nyelv szókincséből származó elnevezés: Cyklostoma, azaz kerekszájú. A tudományos eszközökkel és műszaki felké­szültséggel véghezvitt tengerfenék-kutatás egyik legújabb eredményeként megállapít­ható, hogy az Északi-, Fekete- és Földközi­­tenger mellékfolyóiból évekig tartó nászúton a Sargasso-tengerbe vándorol. Az ott lera­kott petékből kikelő féregszerű­­ árvácskák annyira különböznek a felnőtt állattól, hogy azokat a zoológusok mint valamely ala­­csonyrendű külön speciest kezelték. De az angolnaivadékokat még akkor sem ismerték fel, amikor sokkal fejlettebb állapotban már a fentemlített folyók medrébe visszavándo­roltak. Itt lényeges metamorfózis magában véve a legnagyobbfokú alacsonyrendüségnek is­mertetőjele. Annál nehezebben tételezhető fel, hogy egy ilyen lény öntudatosan tudna egy olyan nautikus­ feladatot végrehajtani melyet emberi mértékkel mérve is, a modern műszaki segédeszközök feltalálása előtt a legcsodálatosabb teljesítményeiknek számít­­tottak. Nem azonos, de hasonló tüneteket mutat a lazac élete. A fajfenntartás ösztöne ezt a szép halat, az angolnáétól ,eltérőleg, ép­p arra kényszeríti, hogy a tengerből a folyók­ban felfelé haladva, petéit a hegyipatakok kristálytiszta vizében rakja le. A heringek viszont évezredek óta ugyanazokon az uta­kon vándorolnak a mélyvizű tengerből a sekélyebb helyekre. Miután, amint már fent említettem, ezen jelenségek nem gondolhatók öntudatos cse­lekvéseknek, az állattan-tudósok az élettan terén szerzett tapasztalatoknak legújabb vívmányait igyekeznek felhasználni. Az át­öröklés terén uralkodó törvényszerűségek tanulmányozása oly eredményekre vezetett, melyek ily vonatkozásban a legmesszebb­menő következtetésekre jogosítanak fel ben­nünket. Ilyformán az öntudatosság feltétele­zéséhez képest sokkal valószínűbb az a ma­gyarázat, hogy a kontinens szívében fekvő folyótól a Sargasso-tengerig vezető útnak a képlete, mint távoli ősöktől eredő örökség, raktározódott fel az angolna, illetőleg más­fajta hal idegrendszerében. És ezen adott­ságok alapján egy lényegében ismeretlen, évmilliók óta működő természeti erő úgy vezényli ezeket az alacsonyrendű állatokat, mint ahogy a kapitány és a legénység nél­küli cirkáló hajó mozdulatait a rádióhullá­mok irányítják. Az átöröklés elméletét különben látszó­lag a következő példa is támogatja: A né­metül „Schellfisch“ nevű hal, épúgy, mint a hering, az Atlanti-óceán mélységeiből az Északi-tenger sekély­­ partvidékeire igyek­szik, hogy petéit ott lerakja. Hogy célját el­érje, mindig Skócia legészakibb fokát ke­rüli meg. Még soha nem fordult elő az az eset, hogy egy ilyen halat az Angliát a kon­tinenstől elválasztó csatornában találtak vagy fogtak volna. Ezeknek a halaknak az idegrendszerébe látszólag csak ennek a sok száz kilométeres kerülő útnak a képlete öröklődött át. Nyilván azért, mert ősei való­színűleg sok millió éven át keresték fel a jelenlegi ívási helyeket, amikor a Brit-szi­getek még a kontinensnek egy, messze észak felé nyúló, félszigetét alkották. Igen valószínű ellenben, hogy magasabb­­rendű állatoknál, különösen a madaraknál, az útirány megválasztásánál a külső viszo­nyokhoz alkalmazkodó intelligenciának is bizonyos szerep jut. Ha a „Schellfisch“ a vadlúd, illetőleg a gólya vagy a daru intel­ligenciájával és megfigyelőképességével ren­delkezne, akkor minden valószínűség sze­rint a La Manche-csatornán átvezető utat választaná. Ahogy viszont a heringrajok útjait irá­nyító természeti erő a külső körülmények­kel is bizonyos tekintetben számol, azt a haltömegek időnkénti elmaradása és egy idő múlva való visszatérése mutatja. Az 1808— 1877-ig terjedő időszakban a heringrajok­ Svédországnak nyugati partvidékéről telje­sen elmaradtak, ennek oka a túlságba vitt üldözés lehetett. Azóta, mintha semmi sem történt volna, újra rendszeresen visszatér­nek. A legújabb időben különben azt is ta­pasztalták, hogy a heringrajok az Északi­­tengernek ama részeit is kerülik, ahol a nyersolajmotorokkal hajtott hajók olajos szennye a vizet megfertőzi. Ennek megszün­tetésére különben jelenleg az érdekelt ha­talmak között tárgyalások folynak, melyek remélhetőleg kedvező eredménnyel fognak végződni. Akármilyen szemszögből foglalkozunk kü­lönben az állatok időszaki vándorlásait megindító okokkal, végeredményben mindig azzal a bizonyos kifürkészhetetlen végső erővel és akarattal találkozunk. Ennek a racionalizmus segédeszközeivel örök időkre való megközelíthetetlenségét legjobban a hí­res német matematikus, Dubois Raymond juttatta kifejezésre, midőn egy latin igeala­kot főnévvé léptetett elő: Ignorabimust Maderspach Viktor. Cicavadászat A legkevesebb ember tudja, hogy a cica, a háznak a kedvence, sok esetben egyike a legveszedelmesebb apróvadpusztítóknak. Nap­pal ott szundikál a hűvös szoba legcsende­sebb sarkában, vagy lassan, álmosan húzó­­dik valamely kényelmes karosszék felé, melynek puha párnái között a rövid időre megszakított szundikálást folytatja. Valamely macskabarát mellé simul és kéjes dorombo­lással nyugtatja a­ kéz cirógatását. De a sötétség beálltával egy csapásra ki­vetkőzik lényéből és a simulékony, kedves, becézésért és cirógatásért esedező háziállat vérengző ragadozóvá változik át. Vadonban élő őseinek összes vad ösztönei oly mérték­ben és alakban támadnak fel, hogy azokat az ember által a részére kijelölt vadászterületen nem képes kielégíteni. A ház, a padlás, a csűr és az istálló neki szűk és az egér és patkány nem felel meg ambícióinak. Rende­sen nem éhes, mert a család dédelgetett ked­vence már tejjel és az abba áztatott kenyér­rel jóllakott. De olthatatlan vérszomját a barázdában lapuló nyúlfióka, a fogolycsibe és fákon fészkelő éneklőmadarak vérével igyekszik oltani. Egy német vadászlapban megjelent cikk szerzője igen helyesen arra mutat rá, hogy a vadpusztító macskákat leginkább éjjel, a gépkocsi fényszórójának segítségével lehet a puska csöve elé kapni. Mindenki, aki éjnek idején vidéki országutakon autózott, vagy jó lámpással ellátott kerékpárral utazott, fent említett cikk szerzőjének igazat fog adni. Ha a sötétségben egy villogó szempárt lát, mely a reflektor fényét zöld színben vetíti vissza, az minden esetben macska. És a modern közlekedési eszközök igénybevéte­lével utazó ember, aki éber szemmel figyeli az útközben felmerülő tüneményeket, el­csodálkozik azon, hogy mennyi macska kó­borol éjjel a mezőkön. Ezek kivétel nélkül megérdemlik, hogy további káros szereplé­süknek egy jól célzott sörétlövéssel vessenek véget. A német cikkíró az olyfajta éjjeli autózás­sal összekötött macskalövést érdekfeszítő sportnak nevezi. Efelett nem akarok vele vitába bocsátkozni. Ez utóvégre ízlés dolga. A magam részéről az autóból űzött cica­­vadászat örömeiből, minden egyébtől el­tekintve, már azért sem kérnék, mivel az országúton, vagy akár járható mezei utakon leadott lövések könnyen valamely arra járó ember testi épségét veszélyeztetik. Apróvad­jukat féltő területtulajdonosoknak és vad­őröknek azonban mindenesetre a legmele­gebben ajánlhatom, hogy egy jó fényszóró­val ellátott kézilámpással vonuljanak ki a nyulak, fácánok és fogolymadarak pusztítói ellen. Gyalogszerrel az ember nincs hozzá, kötve azokhoz a közlekedési vonalakhoz, amelyeken a lövöldözés felebarátaink testi épségét veszélyezteti. A vadvédelemnek ezt a módját a magam részéről nem is akarom mint utánzásra méltó mulatságos sportot feldicsérni. Aki azonban éjjeli nyugalmát ily expedíciók kedvéért feláldozza, minden­esetre hasznos munkát végez és vadásztársai­nak elismerését és dicséretét érdemli meg.

Next