Magyarság, 1935. július (16. évfolyam, 147-172. szám)
1935-07-07 / 152. szám
Német törvény az orvadászok ellen Míg mi, magyar vadászok, már évtizedek óta úgy szólva napról-napra eredménytelenül harcolunk, lapok hasábjain is, az orvvadászok ellen — több, célravezető javaslatot terjesztve az illetékes hatóságok elé —, addig, a német nemzeti szocialista párt új Németországa gyökeresen igyekszik megszüntetni ezt a náluk is immár tűrhetetlen orvvadászatot azáltal, hogy a vadászat védelmére alkalmazott személyeket felruházza a fegyverhasználat jogával. Ennek a magyar vadászat rákfenéjének is ugyanilyen törvény útján való kiirtására nálunk is szükség volna, mert csak ezáltal remélhetjük, hogy a sokszor véres kimenetelű összeütközések, amelyek a vadőrök és vadorzók közt úgyszólva napirenden vannak és amelyeknek már annyi lelkiismeretes és becsületes vadőr esett áldozatul , jutott ezáltal annyi jobb sorsra érdemes család nyomorba és gyermek árvaságra, teljesen megszűnjenek. A német birodalmi kormány az orvvadászat megakadályozása végett 1935 február 26-án kiadott „Gesetz über den Waffengebrauch der Forst- und Jagdschutzberechligten, sowie der Fischereibeamten und Fischereiaufseher“ című törvényében következőkép szabályozza a vadőrök fegyverhasználati jogát: 1. §. Az erdő és a vadászat védelmére alkalmazott hivatalnokok és alkalmazottak, akik vagy szolgálati esküt tettek, vagy a törvényes szabályok alapján, mint erdővagy vadászatvédelemre jogosítottak fel vannak esketve, vagy hivatalosan megerősítve, valamint a halászati hivatalnokok és hivatalból megbízott halászati felügyelők szolgálatuk gyakorlása alatt jogosultak fegyver használatával élni, éspedig: a) a támadásnak, vagy a testi épséget vagy életet fenyegető veszélynek elhárítására, b) a törvényes szolgálat gyakorlása ellen alkalmazott erőszak legyőzésére, c) személyek megállítására, akik a törvényes szolgálat gyakorlása alatt tett rendelkezések teljesítése alól magukat menekülés által kísérlik meg kivonni. A testi épségre és életre jelenlevő veszélynek tekinthető az, ha a megállított, vagy menekülő személyek felszólításra a fegyvereket vagy más veszélyes eszközöket rögtön le nem teszik, vagy a letetteket kifejezett engedély nélkül ismét felvenni készülnek. 2. §. A fegyverhasználatot az 1. §. c) pontja esetében szabály szerinti felhívásnak kell megelőznie, amely által az erdő,, vagy vadászat védelmére jogosított vadászati hivatalnok, vagy halászati felügyelő, mint olyan, magát felismerhetővé teszi és a felhívottat a szökési kísérlet abbahagyására felszólítja. A felszólítás a levegőbe leadott figyelmeztető lövéssel helyettesíthető. 3. §: A fegyverhasználat csak olyan mértékben vehető igénybe, amennyi a törvényes cél elérésére szükséges. A lőfegyver, kivéve a személy ellen irányult közvetlen támadás elhárítását, csak akkor használható, ha más fegyvernek az alkalmazása eredménytelen maradt, vagy szemmel láthatóan célra nem vezetne. A 4. § felhatalmazza a birodalmi igazságügyminisztert, hogy a törvény végrehajtását és kiegészítését az illetékes birodalmi miniszterrel egyetértőleg rendeleti úton szabályozza, az 5. § pedig kimondja, hogy a törvény kihirdetése napján lép életbe és hogy ezzel a törvénnyel ellenkező rendeletek hatályon kívül helyeztetnek. Ezzel a vadorzás megakadályozása végett kiadott törvénnyel, melyet minden igaz vadász örömmel üdvözölhet, a német birodalmi kormány a vadászat védelmében olyan lépést tett, amely a vadgazdaságban rövidesen éreztetni fogja üdvös hatását s igy követendő példaként fog állni mindazok előtt az államok előtt, amelyek a vadorzóktól véglegesen meg akarják szabadítani vadászterületeiket. Nálunk a szolgálatot teljesítő vadőr fegyverhasználati jogát — a jogos önvédelem általános szabályain felül — az erdőőrök fegyverviselési, fegyverhasználati és fegyelmi szabályairól szóló 72086/1895. F. Msz. rendelet szabályozza. E rendelet 3. §-a szerint a vadőr jogosítva van fegyverhasználatra az ellen: 1. aki őt nyíltan vagy orvul, élete vagy testi épsége ellen irányult szándékkal megtámadja; 2. ha tettenért vagy alapos gyanúval terhelt egyén felfegyverkezve lévén, az előzetes felszólítás dacára magát önként meg nem adja, illetve a nála levő fegyvert vagy más életveszélyt okozó eszközt a felhívás után el nem dobja, vagy esetleg védett helyzetéből előjönni vonakodik; 3. aki figyelmeztető utasításainak őt szolgálata teljesítésében meggátlandó, tettlegesen ellenszegül; 4. aki, mint többször büntetett kárttevő, előzetes felhívásra az erdőből eltávozni nem akar és az erdőből való kivezetés ellen tettlegesen ellenszegül. A vadőr fegyverhasználati joga azonban feltétlenül megszűnik, ha a kárttevő a netalán megkísérlett ellenállás vagy támadás után magát megadja vagy megfutamodik. A vadőr fegyverét általában csak akkor használhatja, ha már minden enyhébb eszközök alkalmazása eredménytelen maradt, de akkor is a legnagyobb kímélettel és csak oly mérvig, amennyi a támadás visszaverésére vagy az ellenállás legyőzésére elkerülhetetlenül szükséges. A lőfegyver tehát mindenkor óvatosan használandó, különös figyelemmel arra, hogy az ember élete lehetőleg kimélessék és szükségtelenül veszélynek ki ne tétessék. Ehhez képest, ha az ellenszegülő nem lőfegyverrel támad, kevésbé veszélyes fegyver használandó. Panka Károly dr. Nagyvadas területet Budapesthez közel kibérelnénk vagy három részjegyet átvennénk. Ajánlatokat kérjük a kiadóba „Nagyvadas terület“ jeligére. pCHHSAC 1935 július ?, vasárnap A halak és madarak vándorlásait irányító öntudatalatti tényezők Némely állatfajnak az a képessége, hogy az embernek tájékozódását elősegítő minden eszköz nélkül sok ezer kilométernyi utat eltévedés nélkül tud megtenni, egyike a biológia terén megfigyelhető legcsodálatosabb jelenségeknek. Amióta csak a zoológia tudománynak számít, a természettudósok részint megfigyelések alapján, részint következtetések útján azon fáradoznak, hogy ennek a rejtélynek a megoldását megtalálják. Kétféle elgondolásból indulnak ki: Mindenekelőtt azokat a tényezőket kutatják, melyek az állatokat, mint öntudattal és szabad akarattal biró lényeket vezérelik. Mintha bizony a fürj, a gólya és a fecske a csillagok állása, a szelek iránya után igazodna, midőn a téli zord időjárás elől őszszel az örök napfény és melegség országaiba vándorol. Mintha az angolna és a lazac, midőn petéit az Atlanti-óceán sötét mélységeinek hideg poklában, és megfordítva, a Tátra hegyipatakjainak kristályszerűen csillogó vizében lerakja, ez utaikat a hajózás tudományos szabályrendeleteitől vezérelve tenné meg. Lapunk március 3-i számában „Az állatok tájékozódása“ címen megjelent cikkünk Düngern bárónak ilyen elgondolása közleményét ismerteti. Ez, és ehhez hasonló elmélkedések, bár szerzőik bámulatos megfigyelőképességéről és céltudatos következtetéseiről tanúskodnak, a legtöbb ilyfajta jelenségnek megnyugtató magyarázatával adósok maradnak. Áll ez különösen egyes halfajoknak a vándorlásaira, melyek őket hosszú évek során a földtekének legtávolabbi részeire, néha éppen az átellenes pontjára is eljuttatják. Mindenekelőtt az angolnával akarok foglalkozni. Ez tulajdonképpen nem is hal. A gerincesek ranglétrájának legalacsonyabb fokát foglalja el és a tulajdonképpeni halaktól abban különbözik, hogy nincsenek állkapcsai. Szája nem egyéb egy kerek folytonossági hiánynál, mely egy izom segítségével, mint a hátizsáknak madzaggal ellátott nyílása, tágítható és szűkíthető. Innét ered a görög nyelv szókincséből származó elnevezés: Cyklostoma, azaz kerekszájú. A tudományos eszközökkel és műszaki felkészültséggel véghezvitt tengerfenék-kutatás egyik legújabb eredményeként megállapítható, hogy az Északi-, Fekete- és Földközitenger mellékfolyóiból évekig tartó nászúton a Sargasso-tengerbe vándorol. Az ott lerakott petékből kikelő féregszerű árvácskák annyira különböznek a felnőtt állattól, hogy azokat a zoológusok mint valamely alacsonyrendű külön speciest kezelték. De az angolnaivadékokat még akkor sem ismerték fel, amikor sokkal fejlettebb állapotban már a fentemlített folyók medrébe visszavándoroltak. Itt lényeges metamorfózis magában véve a legnagyobbfokú alacsonyrendüségnek ismertetőjele. Annál nehezebben tételezhető fel, hogy egy ilyen lény öntudatosan tudna egy olyan nautikus feladatot végrehajtani melyet emberi mértékkel mérve is, a modern műszaki segédeszközök feltalálása előtt a legcsodálatosabb teljesítményeiknek számíttottak. Nem azonos, de hasonló tüneteket mutat a lazac élete. A fajfenntartás ösztöne ezt a szép halat, az angolnáétól ,eltérőleg, épp arra kényszeríti, hogy a tengerből a folyókban felfelé haladva, petéit a hegyipatakok kristálytiszta vizében rakja le. A heringek viszont évezredek óta ugyanazokon az utakon vándorolnak a mélyvizű tengerből a sekélyebb helyekre. Miután, amint már fent említettem, ezen jelenségek nem gondolhatók öntudatos cselekvéseknek, az állattan-tudósok az élettan terén szerzett tapasztalatoknak legújabb vívmányait igyekeznek felhasználni. Az átöröklés terén uralkodó törvényszerűségek tanulmányozása oly eredményekre vezetett, melyek ily vonatkozásban a legmesszebbmenő következtetésekre jogosítanak fel bennünket. Ilyformán az öntudatosság feltételezéséhez képest sokkal valószínűbb az a magyarázat, hogy a kontinens szívében fekvő folyótól a Sargasso-tengerig vezető útnak a képlete, mint távoli ősöktől eredő örökség, raktározódott fel az angolna, illetőleg másfajta hal idegrendszerében. És ezen adottságok alapján egy lényegében ismeretlen, évmilliók óta működő természeti erő úgy vezényli ezeket az alacsonyrendű állatokat, mint ahogy a kapitány és a legénység nélküli cirkáló hajó mozdulatait a rádióhullámok irányítják. Az átöröklés elméletét különben látszólag a következő példa is támogatja: A németül „Schellfisch“ nevű hal, épúgy, mint a hering, az Atlanti-óceán mélységeiből az Északi-tenger sekély partvidékeire igyekszik, hogy petéit ott lerakja. Hogy célját elérje, mindig Skócia legészakibb fokát kerüli meg. Még soha nem fordult elő az az eset, hogy egy ilyen halat az Angliát a kontinenstől elválasztó csatornában találtak vagy fogtak volna. Ezeknek a halaknak az idegrendszerébe látszólag csak ennek a sok száz kilométeres kerülő útnak a képlete öröklődött át. Nyilván azért, mert ősei valószínűleg sok millió éven át keresték fel a jelenlegi ívási helyeket, amikor a Brit-szigetek még a kontinensnek egy, messze észak felé nyúló, félszigetét alkották. Igen valószínű ellenben, hogy magasabbrendű állatoknál, különösen a madaraknál, az útirány megválasztásánál a külső viszonyokhoz alkalmazkodó intelligenciának is bizonyos szerep jut. Ha a „Schellfisch“ a vadlúd, illetőleg a gólya vagy a daru intelligenciájával és megfigyelőképességével rendelkezne, akkor minden valószínűség szerint a La Manche-csatornán átvezető utat választaná. Ahogy viszont a heringrajok útjait irányító természeti erő a külső körülményekkel is bizonyos tekintetben számol, azt a haltömegek időnkénti elmaradása és egy idő múlva való visszatérése mutatja. Az 1808— 1877-ig terjedő időszakban a heringrajok Svédországnak nyugati partvidékéről teljesen elmaradtak, ennek oka a túlságba vitt üldözés lehetett. Azóta, mintha semmi sem történt volna, újra rendszeresen visszatérnek. A legújabb időben különben azt is tapasztalták, hogy a heringrajok az Északitengernek ama részeit is kerülik, ahol a nyersolajmotorokkal hajtott hajók olajos szennye a vizet megfertőzi. Ennek megszüntetésére különben jelenleg az érdekelt hatalmak között tárgyalások folynak, melyek remélhetőleg kedvező eredménnyel fognak végződni. Akármilyen szemszögből foglalkozunk különben az állatok időszaki vándorlásait megindító okokkal, végeredményben mindig azzal a bizonyos kifürkészhetetlen végső erővel és akarattal találkozunk. Ennek a racionalizmus segédeszközeivel örök időkre való megközelíthetetlenségét legjobban a híres német matematikus, Dubois Raymond juttatta kifejezésre, midőn egy latin igealakot főnévvé léptetett elő: Ignorabimust Maderspach Viktor. Cicavadászat A legkevesebb ember tudja, hogy a cica, a háznak a kedvence, sok esetben egyike a legveszedelmesebb apróvadpusztítóknak. Nappal ott szundikál a hűvös szoba legcsendesebb sarkában, vagy lassan, álmosan húzódik valamely kényelmes karosszék felé, melynek puha párnái között a rövid időre megszakított szundikálást folytatja. Valamely macskabarát mellé simul és kéjes dorombolással nyugtatja a kéz cirógatását. De a sötétség beálltával egy csapásra kivetkőzik lényéből és a simulékony, kedves, becézésért és cirógatásért esedező háziállat vérengző ragadozóvá változik át. Vadonban élő őseinek összes vad ösztönei oly mértékben és alakban támadnak fel, hogy azokat az ember által a részére kijelölt vadászterületen nem képes kielégíteni. A ház, a padlás, a csűr és az istálló neki szűk és az egér és patkány nem felel meg ambícióinak. Rendesen nem éhes, mert a család dédelgetett kedvence már tejjel és az abba áztatott kenyérrel jóllakott. De olthatatlan vérszomját a barázdában lapuló nyúlfióka, a fogolycsibe és fákon fészkelő éneklőmadarak vérével igyekszik oltani. Egy német vadászlapban megjelent cikk szerzője igen helyesen arra mutat rá, hogy a vadpusztító macskákat leginkább éjjel, a gépkocsi fényszórójának segítségével lehet a puska csöve elé kapni. Mindenki, aki éjnek idején vidéki országutakon autózott, vagy jó lámpással ellátott kerékpárral utazott, fent említett cikk szerzőjének igazat fog adni. Ha a sötétségben egy villogó szempárt lát, mely a reflektor fényét zöld színben vetíti vissza, az minden esetben macska. És a modern közlekedési eszközök igénybevételével utazó ember, aki éber szemmel figyeli az útközben felmerülő tüneményeket, elcsodálkozik azon, hogy mennyi macska kóborol éjjel a mezőkön. Ezek kivétel nélkül megérdemlik, hogy további káros szereplésüknek egy jól célzott sörétlövéssel vessenek véget. A német cikkíró az olyfajta éjjeli autózással összekötött macskalövést érdekfeszítő sportnak nevezi. Efelett nem akarok vele vitába bocsátkozni. Ez utóvégre ízlés dolga. A magam részéről az autóból űzött cicavadászat örömeiből, minden egyébtől eltekintve, már azért sem kérnék, mivel az országúton, vagy akár járható mezei utakon leadott lövések könnyen valamely arra járó ember testi épségét veszélyeztetik. Apróvadjukat féltő területtulajdonosoknak és vadőröknek azonban mindenesetre a legmelegebben ajánlhatom, hogy egy jó fényszóróval ellátott kézilámpással vonuljanak ki a nyulak, fácánok és fogolymadarak pusztítói ellen. Gyalogszerrel az ember nincs hozzá, kötve azokhoz a közlekedési vonalakhoz, amelyeken a lövöldözés felebarátaink testi épségét veszélyezteti. A vadvédelemnek ezt a módját a magam részéről nem is akarom mint utánzásra méltó mulatságos sportot feldicsérni. Aki azonban éjjeli nyugalmát ily expedíciók kedvéért feláldozza, mindenesetre hasznos munkát végez és vadásztársainak elismerését és dicséretét érdemli meg.