Magyarság, 1935. szeptember (16. évfolyam, 198-222. szám)

1935-09-01 / 198. szám

maradtak mellé. S amikor 1918 őszén pillanatnyi idegzavarában és megtánto­­rodásában szankcionálta Jásziék és Kunfiék utcai zendülését, országterüle­tének kétharmadával fizetett rá az al­kotmányos élet erőszakos megszakítá­sára. Akik ma, mint az új világrend pionírjai, fejszéjüket ismét a régi ma­gyar alkotmány terebélyére illesztik, ha ugyan képesek volnának áttekinteni iszonyú tettüknek következményeit, bi­zonyára visszarettennének, hogy végze­tes erdőirtó munkájukat folytassák. Azt mondhatná erre valaki, az ar érvelése nagyon helyes, sőt nagyon is meggyőző lenne, ha nem kellene el­marasztalni némely igazságokról való szándékos megfeledkezésben. A példák ugyanis nem helytállók. II. József úgy reformált, hogy németesített is. Marti­novicsék gyökértelen és megbízhatatlan „aufklaristák“ voltak, kik alig rendel­keztek valami életteljes kapcsolattal a XVIII. század végének magyar társa­dalmával. Jásziék és Kunfiék pedig zsidó nacionalisták és forradalmi mar­xisták voltak, akiknek ideológiai pokol­gépe röpítette levegőbe a magyarság történelmi alkotmányát és integritását. De most mem egy idegen uralmi akarat, nem a jakobinizmus kóbor lovagjai, nem a forradalmi zsidóság akarják sutbadobni a rozzant ál-alkotmányossá­got, hanem olyan férfiak, akik „keresz­tény országlászatot“ prédikálnak, akik a zsidóság gazdasági túlsúlya ellen küz­denek, akiknek jó és nemes szándékai­hoz kétség még akkor sem férkőzhetik, ha netán e szándékok tiszta búzájába némely személyi becsvágyak konkolya is belekeverednék. Ma fajvédők, szélső nacionalisták és igazhitű antiszemiták tartják megférhetetlennek az ősi alkot­mányt az újvilágban. Következőleg egy­általán nincs mit tartani azoktól a ve­szélyektől, amelyek — az iménti ese­tekben — csakugyan bekövetkeztek és pedig éppen a nemzet alkotmányos és hatalmi egzisztenciájának rovására. Il­lenék tudni talán a régi latin közmon­dást: si duo faciunt idem, non est idem. Mit feleljünk ezekre a naiv és gyarló ellenvetésekre? Mondjuk-e azt, hogy a kontárság és a politikai műkedvelőség legalább is okozott már annyi bajt és veszedelmet a nemzetre nézve, mint a szándékos rombolás dühe? Mondjuk-e azt, hogy a tudatlanság, vagy a félmű­­veltség gyakran balgább tényeket köve­tett el a nemzettel szemben, mint a de­­monikus kártevés? Mondjuk-e azt, hogy az egykönyvű emberek bárgyú­­sága, szektárius megszállottsága és megkörnyékezhetetlen fanatizmusa leg­alább is kiontott annyi embervért a történet folyamán, mint a legnagyobb zsarnokok és a legféktelenebb katonai ambíciók akarata? Mondjuk-e, hogy egy balul végződő kísérletnél, a jóhisze­műség csupán a büntetőjogban enyhítő körülmény? Mondjuk-e, hogy a legel­­ítélendőbb bűn a nemzet ellen, amikor azt firkálják, hogy a magyar alkotmány keretében képtelenség valóra váltani az újvilág igéit? S mondjuk-e végül, — hogy mi is egy közmondással éljünk — hogy a pokol útjai is jószándékokkal vannak kikövezve? Annak a szódagálynak, amely elön­tötte politikai közéletünket, ugyanak­kora apálya van tettekben és cseleke­detekben, az alkotásra való készségben és képességben. De ha már nem tudnak ujjat alkotni, akkor legalább ne nyúl­janak a múlthoz, főként pedig a múlt­nak ama semmi mással nem pótolható, egy nemzet örök életére szóló kincsé­hez, amelyet magyar alkotmánynak ne­vezünk. Ez a magyar alkotmány nem a mágnásoké és nem a proletároké. Nem az ellenzéké, de nem is a kor­mánypárté. Nem a katolikusoké és nem a protestánsoké. Nem a királyé, de nem is a Gömbösé. Nem az óvilágé, de nem is az újvilágé. Nem a csáklyásoké, de nem is a reformnemzedéké. Hanem ez az alkotmány mindazoké a magyaroké összesen és mind közönségesen, akik itt élnek a trianoni medencében. Sőt azoké is, akik azon túl, Erdélyben, a Felvidéken és Délmagyarországon síny­lődnek egy idegen iga alatt. Ez az al­kotmány nem is csak a magyar faj tu­lajdona, ha ennek géniusza teremtette is meg és formálta újra és újra, hanem érinthetetlen és csorbíthatatlan köztu­lajdona Szent István koronája minden országának és tartományainak. Levél egy reformképviselőhöz As ötíze*RÁDIÓ-GYÁRAK « díjtalanul bemutatja BODNAR VII most csészű­r* ut 60. MARKASm die meteor*« minősíti az a körülmény, hogy az Uj­par- Központ: Podmaniczky­ u. 27. Készséggel bemutatja : — Kétezerhatszáz osztrák értékü fo­rint, először, másodszor... — Háromezert — kiáltott nagyapám. Mindenki tudta, nem ér annyit a ménes, de nagyapa mindent megvásárolt akár dupla áron is! Már az övé volt hétszáz hold föld, két tanya, a híres Barcsay­­tehénállomány, de mindez jóval értéken felül! Megkapta a lovakat is. Leütötték a szőlőhegyet s a vevő megint csak nagyapám volt! Végül magát a kastélyt bocsátották áruba. — Tizennyolcezer! — kiáltotta egy pálinkás zsidó. — A duplája! — zúgta nagyapám. — Őrült­ség! — mondták mások. (A kastély test­vérek között sem ért többet húszezer­nél.) Mikor fizetésre került a sor, nagy­apám előkotorta valahonnan ócska, zsí­ros tárcáját és hiánytalanul leolvasta egy summában a hatalmas összeget! Senkinek sem maradt adósa egy fitying­­gel sem. Mikor pedig az árvarezők el­vonultak, így szólt valami szutykos, kó­cos Barcsay-szolgálóhoz: — Mulasd meg most már, gyerekem, hol találom a gazdádat? — Fönt szomorkodik az az írószobájá­­ban! Haragosan nézett egymásra a két el­lenfél, Barcsay mögött hangosan zoko­gott a még mindig üde, kívánatos fiatal­­asszony. De nagyapa immár nem köze­ledett hozzá, hanem elővette a protokol­­lumot és összegyűrte hatalmas marká­ban.­­ — Figyeljen kend, Barcsay uram! — dörögte — azzal jöttem, hogy most már én tessékelem ki kendet a házamból. De mivel még mindig szeretem a lányát, ép­igen tisztelt Képviselő úr! A kormány egyik napilapjának múlt vasárnapi számában Képviselő úr a „F­ia­­tal reformképviselők“ nevében levelet in­tézett Eckhardt Tiborhoz. Jómagam, aki kezdettől fogva egyik szerény közkato­nája voltam annak a — mondjuk — reformgenerációnak, amelynek soraiban képviselő urat csak most, beérkezése után voln szerencsém üdvözölni, végig­olvastam, végiggondolkoztam az írását, mondhatnám, ugyanazzal az aggodalmas fontolgatással, igazságkereséssel, amely­­lyel meggyőződésem szerint képviselő úr Eckhardt Tibor legutóbbi beszédét bon­colgatta ebben a levélben. Be kell valla­nom, sok kétségem támadt olvasás köz­ben, sőt nagyrabecsült írásaiból képvi­selő urat jól ismerve, az a hitem alakult ki, hogy ennek a levélnek nem egy meg­állapítását bizonyos jóhiszemű, de súlyos elfogultság diktálta. Méltóztassék meg­engedni nekem, hogy annak a közösség­nek jogán, melyet a „reform“ jelszó alatt tömörült generációhoz való tartozás je­lent, ezeket a kétségeimet őszinte szívvel és némi várakozással elmondhassam itt. Eckhardt Tibor, akiről, úgy hiszem, pen ezért nem tűröm, hogy földönfutó módjára nyomorogja át az életet! A dra­­gonyos adósa maradt kigyelmednek, de én megfizetek érte. Itt van la, a proto­­kollum­. Kvittek vagyunk. Ajánlom Is­tennek irigyelm­eteket! Azzal sarkonfordult és elment. Kiált­hatott, üzenhetett annak maga a római pápa, arra sem hallgatott volna! Min­denki tudta, hogy a nemes bosszúja el­vitte saját birtokainak javát, alig ma­radt valamije, azt is szétszedték később lelketlen, uzsorás kezek. De úri bosszút állott és tovább szeretett mindhalálig. Meg is nősült, de öreganyánkat soha­sem szerette igazán. Ur volt és figyelmes maradt iránta, azonban valami mindig másfelé vitte a gondolatát, ha felöntött a garatra és részegségében őszinteségre vetemedett. A családi vagyon pedig egyre kopott a két meghasonlott ember kezében s mire mi, unokák megszület­tünk, nyoma sem volt mér a tágas muraközmenti mezőknek s a vadonnak, melynek mélyén, farkasorditó hidegben, máig is zavartalanul túrják a makkot éhes vaddisznófalkák. Másnak túrják nem nekünk. Idegeneknek, akik soha sem álmodhattak ilyen ősi birtokról Még a temető se a miénk, ahol pedig két asszonyt temettek egy férfi mellé Egyiket a jobbkezéhez, a másikat bal­ról. És én nem tudok eltávozni attól a sirhalomtól anélkül, hogy a baloldalt fekvő asszonyhoz ne szólnék: — hej, Kató, én is csak igy tettem volna veled, ha nagyapa helyében lettem volna, mert vagyont nem hagytak rám, de öröksé­gem a vér, itt robog a bensőmben vál­tozatlanul ... közösen állapíthatjuk meg, hogy a mai Magyarországnak egyik legkiválóbb ve­zetőegyénisége, a kisgazdapárt választ­mányi gyűlésén mondott beszédében an­nak a hitének adott kifejezést, hogy a kormánypártban ülő fiatal reformképvi­selők ugyanazon célok szolgálatában ál­lanak, mint ő, s „ha a miniszterelnök úr a saját pártjában letöri a szabad véle­ménynyilvánítási és az alkotmányos tö­rekvéseket­, akkor ezekkel a képviselők­kel a miniszterelnök úr feje fölött is meg fogja találni a reformok felé kivezető utat. Képviselő úr, ki írásában kijelenti ön­magáról, hogy a múltban Eckhardt Ti­borhoz talán legközelebb állt, megtagadja ennek a közös munkának a lehetőségét is. Megtagadja a maga és joggal, vagy jogtalanul reformképviselőtársai nevében olyan okoskodás alapján, amely már ki­indulópontjában téves, mert negligálja Eckhardt Tibor felhívásának indokát, amely azonban ezenkívül egyszerűen sutbadobja az adott viszonyok kénysze­rűségeit és a közös ideálok nagyobb ré­szét is. Legyen szabad emlékeztetnem képvi­selő urat annak a mozgalomnak kelet­kezésére és fölfejlődésére, amely a „re­formnemzedék“ táborát kialakította s amely reformképviselőket adott a parla­mentnek. A magyar ifjúságnak kifeje­zetten politikai és pedig ellenzéki meg­mozdulása volt ez, amely elsőbben egyet­len céljának azt vallotta, hogy egy or­szágos nagygyűlés keretében a kormány halogatásával szemben követelje a titkos választójogot, mint a múlhatatlanul szük­séges reformpolitika egyetlen lehetősé­gét. Eckhardt Tibor ennek a megmoz­dulásnak életrehívásában nem vett részt, az ő politikai hitvallása volt azonban annak szellemi gerince. Képviselő úr em­lékezhetik rá, hogy milyen világosan do­kumentálta ezt a Vigadónak lépcsőházát is megtöltő óriási tömeg, midőn újból és újból tomboló lelkesedéssel üdvözölte Eckhardt Tibort. Megelégedéssel méltóztatik elismerni, hogy a választások előtt elvi közösségek alapján Eckhardt Tibor, mint saját párt­jának emberét ajánlotta képviselő urat is a záhonyi kerület választóihoz inté­zett nyílt levélben, bár nem a kisgazda­­párt színeiben indult a küzdelembe. Eck­hardt Tibor ma éppen úgy a választás előtti célokért vetekszik, mint képviselő úr, akiről föltételezni akarom az elvhű­­séget. Miért méltóztatik tehát csodálkozni azon, ha Eckhardt Tibor fegyvertársá­­nak tudja önt, képviselő uram, a közös politikai célok érdekében minden pok­lokon keresztül, sőt még Gömbös Gyula feje fölött is? Egy percig se akarok ké­telkedni abban, hogy ön csakúgy, mint reformképviselőtársai, nem Gömbös Gyu­lát, hanem az elismerten is közös ideá­lokat szolgálják, mindenkivel együtt és mindenkivel, még a miniszterelnök úrral szemben is, ha ezeknek az ideáloknak a miniszterelnök úr állana útjában. De hol van akkor becsületes lehetősége annak, hogy ebben a közös munkában való rész­vételt bármelyikük is megtagadja? Képviselő úr szerint Gömbös Gyulát mindenek dacára és mindenek fölött is­lamentbe ő hozta be legnagyobb szám­ban az új közéleti fiatalságot, bár ezt — Ön szerint — megtehette volna a kis­gazdapárt is, ha elavult pártszempon­­tok, személyi kérdések és a helyi becs­vágy fölé tudott volna emelkedni, s ha idejekorán fölismerte volna azt az igaz­ságot, hogy a mostani választási rend­szer a legjobb barátokat is élesen szem­beállítja. Csodálatos megállapítások ezek, alig pár hónappal a választások után. Az tény, hogy nemcsak a régi, de az új kép­viselők legnagyobb részét is nem a vá­lasztók, hanem Gömbös Gyula hozta be a parlamentbe, de őszinte meggyőződés­sel mondhatom, hogy ezt a választási hadjáratot aligha fogják valaha is javára írni. Nem tehetik ezt még a beérkezett reformképviselők sem, akik előtt fonto­sabb kell hogy legyen a választók száz­ezreinek politikai és emberi önérzete, mint az a mandátum, amit talán ezek megcsúfolása árán elérhetnek. Médiózta­­tik egyébként gondolni, hogy a kisgazda­­párt valóban a fölsorolt kárhozatos okok miatt nem hozott be több ifjú képvise­lőt? Alig hiszem. Nem annyira Eckhardt Tibor, mint inkább Gömbös Gyula ad­hatna számot arról, hová kallódtak az ellenzéki programmal induló új embe­rek. A kisgazdapárt legfeljebb azt a bű­nét vallhatná be, hogy választási költ­séggel nem állhatott jelöltjeinek rendel­kezésére. A kisgazdapárt például képvi­selő úr megválasztását sem tudta volna Fenyő Miksával szemben megadminisz­trálni. Ha azonban Képviselő úr valóban egy új világ kialakításán fáradozik, amelyben például nem lesz helye a nem közös elvi alapon álló ellenfelekkel a megegyezésnek, méltóztassék szigorú vizs­gálat tárgyává tenni, váljon az a pénz, amely megválasztását lehetővé­ tette, nem egy olyan gazdasági rétegtől való-e, amellyel az elvi közösséget megtagadni soha el nem mulasztotta, s ha igen, úgy, véleményem szerint, alig marad más hátra, mint ennek a megismerésnek kon­zekvenciáit hasonló következetességgel levonni. Tény az is, hogy a mostani vá­lasztási rendszer a legjobb barátokat is élesen szembeállítja. De nem cinikus álláspont tőlünk, fiataloktól, ennek a „fölismert igazságnak“ jegyében har­colni, mérhetetlen kárára ennek a sze­gény országnak, amely joggal elvárhatná, hogy mai helyzetében az ellenségek is barátokká változzanak” . Képviselő úr kizárólag a maga számára vindikálja azt a harcot, amelynek célja „úrrá tenni saját földjén, saját hazájá­ban a magyart“, s megtagadja ennek bol­dogító tudatát Eckhardt Tibortól, aki el­játszotta minden jogát, mert szerződött a régi világot jelentő Bethlen István gróf­fal. Szerénytelenség lenne tőlem megvé­deni akár Eckhardt Tibort, akár Bethlen Istvánt, akinek politikájával mindig nyil­an szemben állottam, de viszont ezt a Bethlen Istvánt mindenki gáncsolhatja m­a, kivéve Gömbös Gyula híveit és ma­gát Gömbös Gyulát,, aki a bethleni poli­tikát csaknem egy évtizeden át szolgálta, mikor az teljes virágjában volt. Eckhardt Tibor elvek alapján támadta a Bethlen­­rezsimet s ugyanazt teszi ma is, ha vál­tozatlanul szembenáll ennek a rezsim­nek átmázolt és elrontott folytatásával. Van a politikai logikánál fontosabb va­lami is, s ez az erkölcsi következetesség, de Eckhardt Tibor ennek az útját járja, amikor egy keserves kiábrándulás után az ellenzékiség egyre nehezebb terhet vi­selve, támadja Gömbös Gyulában azt, amit Bethlen Istvánban is támadott. Vagy méltóztatik gondolni, hogy az a vigadói nagygyűlés ma másként folyna le, s azo­nos megnyilatkozásokban az a reform­­ifjúság ma nem lenne a legerkölcsöseb­­ben következetes? Képviselő úr az elaggott liberális rend romjain az erkölcsi felsőbbrendűség je­gyében új világot vár a miniszterelnök úrtól, aki a százszor lecsepült régi vi­lágnak dogmáit se respektálta. A libe­rális világ gazdasági fellegvárában, a 1935 szeptember 1. vasárnap NMueiHehfiroei Nsi előírás szerint kedvező árban Fetti Mu­sransFieiABi CiiBMrZl

Next