Magyarság, 1935. szeptember (16. évfolyam, 198-222. szám)
1935-09-01 / 198. szám
maradtak mellé. S amikor 1918 őszén pillanatnyi idegzavarában és megtántorodásában szankcionálta Jásziék és Kunfiék utcai zendülését, országterületének kétharmadával fizetett rá az alkotmányos élet erőszakos megszakítására. Akik ma, mint az új világrend pionírjai, fejszéjüket ismét a régi magyar alkotmány terebélyére illesztik, ha ugyan képesek volnának áttekinteni iszonyú tettüknek következményeit, bizonyára visszarettennének, hogy végzetes erdőirtó munkájukat folytassák. Azt mondhatná erre valaki, az ar érvelése nagyon helyes, sőt nagyon is meggyőző lenne, ha nem kellene elmarasztalni némely igazságokról való szándékos megfeledkezésben. A példák ugyanis nem helytállók. II. József úgy reformált, hogy németesített is. Martinovicsék gyökértelen és megbízhatatlan „aufklaristák“ voltak, kik alig rendelkeztek valami életteljes kapcsolattal a XVIII. század végének magyar társadalmával. Jásziék és Kunfiék pedig zsidó nacionalisták és forradalmi marxisták voltak, akiknek ideológiai pokolgépe röpítette levegőbe a magyarság történelmi alkotmányát és integritását. De most mem egy idegen uralmi akarat, nem a jakobinizmus kóbor lovagjai, nem a forradalmi zsidóság akarják sutbadobni a rozzant ál-alkotmányosságot, hanem olyan férfiak, akik „keresztény országlászatot“ prédikálnak, akik a zsidóság gazdasági túlsúlya ellen küzdenek, akiknek jó és nemes szándékaihoz kétség még akkor sem férkőzhetik, ha netán e szándékok tiszta búzájába némely személyi becsvágyak konkolya is belekeverednék. Ma fajvédők, szélső nacionalisták és igazhitű antiszemiták tartják megférhetetlennek az ősi alkotmányt az újvilágban. Következőleg egyáltalán nincs mit tartani azoktól a veszélyektől, amelyek — az iménti esetekben — csakugyan bekövetkeztek és pedig éppen a nemzet alkotmányos és hatalmi egzisztenciájának rovására. Illenék tudni talán a régi latin közmondást: si duo faciunt idem, non est idem. Mit feleljünk ezekre a naiv és gyarló ellenvetésekre? Mondjuk-e azt, hogy a kontárság és a politikai műkedvelőség legalább is okozott már annyi bajt és veszedelmet a nemzetre nézve, mint a szándékos rombolás dühe? Mondjuk-e azt, hogy a tudatlanság, vagy a félműveltség gyakran balgább tényeket követett el a nemzettel szemben, mint a demonikus kártevés? Mondjuk-e azt, hogy az egykönyvű emberek bárgyúsága, szektárius megszállottsága és megkörnyékezhetetlen fanatizmusa legalább is kiontott annyi embervért a történet folyamán, mint a legnagyobb zsarnokok és a legféktelenebb katonai ambíciók akarata? Mondjuk-e, hogy egy balul végződő kísérletnél, a jóhiszeműség csupán a büntetőjogban enyhítő körülmény? Mondjuk-e, hogy a legelítélendőbb bűn a nemzet ellen, amikor azt firkálják, hogy a magyar alkotmány keretében képtelenség valóra váltani az újvilág igéit? S mondjuk-e végül, — hogy mi is egy közmondással éljünk — hogy a pokol útjai is jószándékokkal vannak kikövezve? Annak a szódagálynak, amely elöntötte politikai közéletünket, ugyanakkora apálya van tettekben és cselekedetekben, az alkotásra való készségben és képességben. De ha már nem tudnak ujjat alkotni, akkor legalább ne nyúljanak a múlthoz, főként pedig a múltnak ama semmi mással nem pótolható, egy nemzet örök életére szóló kincséhez, amelyet magyar alkotmánynak nevezünk. Ez a magyar alkotmány nem a mágnásoké és nem a proletároké. Nem az ellenzéké, de nem is a kormánypárté. Nem a katolikusoké és nem a protestánsoké. Nem a királyé, de nem is a Gömbösé. Nem az óvilágé, de nem is az újvilágé. Nem a csáklyásoké, de nem is a reformnemzedéké. Hanem ez az alkotmány mindazoké a magyaroké összesen és mind közönségesen, akik itt élnek a trianoni medencében. Sőt azoké is, akik azon túl, Erdélyben, a Felvidéken és Délmagyarországon sínylődnek egy idegen iga alatt. Ez az alkotmány nem is csak a magyar faj tulajdona, ha ennek géniusza teremtette is meg és formálta újra és újra, hanem érinthetetlen és csorbíthatatlan köztulajdona Szent István koronája minden országának és tartományainak. Levél egy reformképviselőhöz As ötíze*RÁDIÓ-GYÁRAK « díjtalanul bemutatja BODNAR VII most csészűr* ut 60. MARKASm die meteor*« minősíti az a körülmény, hogy az Ujpar- Központ: Podmaniczky u. 27. Készséggel bemutatja : — Kétezerhatszáz osztrák értékü forint, először, másodszor... — Háromezert — kiáltott nagyapám. Mindenki tudta, nem ér annyit a ménes, de nagyapa mindent megvásárolt akár dupla áron is! Már az övé volt hétszáz hold föld, két tanya, a híres Barcsaytehénállomány, de mindez jóval értéken felül! Megkapta a lovakat is. Leütötték a szőlőhegyet s a vevő megint csak nagyapám volt! Végül magát a kastélyt bocsátották áruba. — Tizennyolcezer! — kiáltotta egy pálinkás zsidó. — A duplája! — zúgta nagyapám. — Őrültség! — mondták mások. (A kastély testvérek között sem ért többet húszezernél.) Mikor fizetésre került a sor, nagyapám előkotorta valahonnan ócska, zsíros tárcáját és hiánytalanul leolvasta egy summában a hatalmas összeget! Senkinek sem maradt adósa egy fityinggel sem. Mikor pedig az árvarezők elvonultak, így szólt valami szutykos, kócos Barcsay-szolgálóhoz: — Mulasd meg most már, gyerekem, hol találom a gazdádat? — Fönt szomorkodik az az írószobájában! Haragosan nézett egymásra a két ellenfél, Barcsay mögött hangosan zokogott a még mindig üde, kívánatos fiatalasszony. De nagyapa immár nem közeledett hozzá, hanem elővette a protokollumot és összegyűrte hatalmas markában. — Figyeljen kend, Barcsay uram! — dörögte — azzal jöttem, hogy most már én tessékelem ki kendet a házamból. De mivel még mindig szeretem a lányát, épigen tisztelt Képviselő úr! A kormány egyik napilapjának múlt vasárnapi számában Képviselő úr a „Fiatal reformképviselők“ nevében levelet intézett Eckhardt Tiborhoz. Jómagam, aki kezdettől fogva egyik szerény közkatonája voltam annak a — mondjuk — reformgenerációnak, amelynek soraiban képviselő urat csak most, beérkezése után voln szerencsém üdvözölni, végigolvastam, végiggondolkoztam az írását, mondhatnám, ugyanazzal az aggodalmas fontolgatással, igazságkereséssel, amelylyel meggyőződésem szerint képviselő úr Eckhardt Tibor legutóbbi beszédét boncolgatta ebben a levélben. Be kell vallanom, sok kétségem támadt olvasás közben, sőt nagyrabecsült írásaiból képviselő urat jól ismerve, az a hitem alakult ki, hogy ennek a levélnek nem egy megállapítását bizonyos jóhiszemű, de súlyos elfogultság diktálta. Méltóztassék megengedni nekem, hogy annak a közösségnek jogán, melyet a „reform“ jelszó alatt tömörült generációhoz való tartozás jelent, ezeket a kétségeimet őszinte szívvel és némi várakozással elmondhassam itt. Eckhardt Tibor, akiről, úgy hiszem, pen ezért nem tűröm, hogy földönfutó módjára nyomorogja át az életet! A dragonyos adósa maradt kigyelmednek, de én megfizetek érte. Itt van la, a protokollum. Kvittek vagyunk. Ajánlom Istennek irigyelmeteket! Azzal sarkonfordult és elment. Kiálthatott, üzenhetett annak maga a római pápa, arra sem hallgatott volna! Mindenki tudta, hogy a nemes bosszúja elvitte saját birtokainak javát, alig maradt valamije, azt is szétszedték később lelketlen, uzsorás kezek. De úri bosszút állott és tovább szeretett mindhalálig. Meg is nősült, de öreganyánkat sohasem szerette igazán. Ur volt és figyelmes maradt iránta, azonban valami mindig másfelé vitte a gondolatát, ha felöntött a garatra és részegségében őszinteségre vetemedett. A családi vagyon pedig egyre kopott a két meghasonlott ember kezében s mire mi, unokák megszülettünk, nyoma sem volt mér a tágas muraközmenti mezőknek s a vadonnak, melynek mélyén, farkasorditó hidegben, máig is zavartalanul túrják a makkot éhes vaddisznófalkák. Másnak túrják nem nekünk. Idegeneknek, akik soha sem álmodhattak ilyen ősi birtokról Még a temető se a miénk, ahol pedig két asszonyt temettek egy férfi mellé Egyiket a jobbkezéhez, a másikat balról. És én nem tudok eltávozni attól a sirhalomtól anélkül, hogy a baloldalt fekvő asszonyhoz ne szólnék: — hej, Kató, én is csak igy tettem volna veled, ha nagyapa helyében lettem volna, mert vagyont nem hagytak rám, de örökségem a vér, itt robog a bensőmben változatlanul ... közösen állapíthatjuk meg, hogy a mai Magyarországnak egyik legkiválóbb vezetőegyénisége, a kisgazdapárt választmányi gyűlésén mondott beszédében annak a hitének adott kifejezést, hogy a kormánypártban ülő fiatal reformképviselők ugyanazon célok szolgálatában állanak, mint ő, s „ha a miniszterelnök úr a saját pártjában letöri a szabad véleménynyilvánítási és az alkotmányos törekvéseket, akkor ezekkel a képviselőkkel a miniszterelnök úr feje fölött is meg fogja találni a reformok felé kivezető utat. Képviselő úr, ki írásában kijelenti önmagáról, hogy a múltban Eckhardt Tiborhoz talán legközelebb állt, megtagadja ennek a közös munkának a lehetőségét is. Megtagadja a maga és joggal, vagy jogtalanul reformképviselőtársai nevében olyan okoskodás alapján, amely már kiindulópontjában téves, mert negligálja Eckhardt Tibor felhívásának indokát, amely azonban ezenkívül egyszerűen sutbadobja az adott viszonyok kényszerűségeit és a közös ideálok nagyobb részét is. Legyen szabad emlékeztetnem képviselő urat annak a mozgalomnak keletkezésére és fölfejlődésére, amely a „reformnemzedék“ táborát kialakította s amely reformképviselőket adott a parlamentnek. A magyar ifjúságnak kifejezetten politikai és pedig ellenzéki megmozdulása volt ez, amely elsőbben egyetlen céljának azt vallotta, hogy egy országos nagygyűlés keretében a kormány halogatásával szemben követelje a titkos választójogot, mint a múlhatatlanul szükséges reformpolitika egyetlen lehetőségét. Eckhardt Tibor ennek a megmozdulásnak életrehívásában nem vett részt, az ő politikai hitvallása volt azonban annak szellemi gerince. Képviselő úr emlékezhetik rá, hogy milyen világosan dokumentálta ezt a Vigadónak lépcsőházát is megtöltő óriási tömeg, midőn újból és újból tomboló lelkesedéssel üdvözölte Eckhardt Tibort. Megelégedéssel méltóztatik elismerni, hogy a választások előtt elvi közösségek alapján Eckhardt Tibor, mint saját pártjának emberét ajánlotta képviselő urat is a záhonyi kerület választóihoz intézett nyílt levélben, bár nem a kisgazdapárt színeiben indult a küzdelembe. Eckhardt Tibor ma éppen úgy a választás előtti célokért vetekszik, mint képviselő úr, akiről föltételezni akarom az elvhűséget. Miért méltóztatik tehát csodálkozni azon, ha Eckhardt Tibor fegyvertársának tudja önt, képviselő uram, a közös politikai célok érdekében minden poklokon keresztül, sőt még Gömbös Gyula feje fölött is? Egy percig se akarok kételkedni abban, hogy ön csakúgy, mint reformképviselőtársai, nem Gömbös Gyulát, hanem az elismerten is közös ideálokat szolgálják, mindenkivel együtt és mindenkivel, még a miniszterelnök úrral szemben is, ha ezeknek az ideáloknak a miniszterelnök úr állana útjában. De hol van akkor becsületes lehetősége annak, hogy ebben a közös munkában való részvételt bármelyikük is megtagadja? Képviselő úr szerint Gömbös Gyulát mindenek dacára és mindenek fölött islamentbe ő hozta be legnagyobb számban az új közéleti fiatalságot, bár ezt — Ön szerint — megtehette volna a kisgazdapárt is, ha elavult pártszempontok, személyi kérdések és a helyi becsvágy fölé tudott volna emelkedni, s ha idejekorán fölismerte volna azt az igazságot, hogy a mostani választási rendszer a legjobb barátokat is élesen szembeállítja. Csodálatos megállapítások ezek, alig pár hónappal a választások után. Az tény, hogy nemcsak a régi, de az új képviselők legnagyobb részét is nem a választók, hanem Gömbös Gyula hozta be a parlamentbe, de őszinte meggyőződéssel mondhatom, hogy ezt a választási hadjáratot aligha fogják valaha is javára írni. Nem tehetik ezt még a beérkezett reformképviselők sem, akik előtt fontosabb kell hogy legyen a választók százezreinek politikai és emberi önérzete, mint az a mandátum, amit talán ezek megcsúfolása árán elérhetnek. Médióztatik egyébként gondolni, hogy a kisgazdapárt valóban a fölsorolt kárhozatos okok miatt nem hozott be több ifjú képviselőt? Alig hiszem. Nem annyira Eckhardt Tibor, mint inkább Gömbös Gyula adhatna számot arról, hová kallódtak az ellenzéki programmal induló új emberek. A kisgazdapárt legfeljebb azt a bűnét vallhatná be, hogy választási költséggel nem állhatott jelöltjeinek rendelkezésére. A kisgazdapárt például képviselő úr megválasztását sem tudta volna Fenyő Miksával szemben megadminisztrálni. Ha azonban Képviselő úr valóban egy új világ kialakításán fáradozik, amelyben például nem lesz helye a nem közös elvi alapon álló ellenfelekkel a megegyezésnek, méltóztassék szigorú vizsgálat tárgyává tenni, váljon az a pénz, amely megválasztását lehetővé tette, nem egy olyan gazdasági rétegtől való-e, amellyel az elvi közösséget megtagadni soha el nem mulasztotta, s ha igen, úgy, véleményem szerint, alig marad más hátra, mint ennek a megismerésnek konzekvenciáit hasonló következetességgel levonni. Tény az is, hogy a mostani választási rendszer a legjobb barátokat is élesen szembeállítja. De nem cinikus álláspont tőlünk, fiataloktól, ennek a „fölismert igazságnak“ jegyében harcolni, mérhetetlen kárára ennek a szegény országnak, amely joggal elvárhatná, hogy mai helyzetében az ellenségek is barátokká változzanak” . Képviselő úr kizárólag a maga számára vindikálja azt a harcot, amelynek célja „úrrá tenni saját földjén, saját hazájában a magyart“, s megtagadja ennek boldogító tudatát Eckhardt Tibortól, aki eljátszotta minden jogát, mert szerződött a régi világot jelentő Bethlen István gróffal. Szerénytelenség lenne tőlem megvédeni akár Eckhardt Tibort, akár Bethlen Istvánt, akinek politikájával mindig nyilan szemben állottam, de viszont ezt a Bethlen Istvánt mindenki gáncsolhatja ma, kivéve Gömbös Gyula híveit és magát Gömbös Gyulát,, aki a bethleni politikát csaknem egy évtizeden át szolgálta, mikor az teljes virágjában volt. Eckhardt Tibor elvek alapján támadta a Bethlenrezsimet s ugyanazt teszi ma is, ha változatlanul szembenáll ennek a rezsimnek átmázolt és elrontott folytatásával. Van a politikai logikánál fontosabb valami is, s ez az erkölcsi következetesség, de Eckhardt Tibor ennek az útját járja, amikor egy keserves kiábrándulás után az ellenzékiség egyre nehezebb terhet viselve, támadja Gömbös Gyulában azt, amit Bethlen Istvánban is támadott. Vagy méltóztatik gondolni, hogy az a vigadói nagygyűlés ma másként folyna le, s azonos megnyilatkozásokban az a reformifjúság ma nem lenne a legerkölcsösebben következetes? Képviselő úr az elaggott liberális rend romjain az erkölcsi felsőbbrendűség jegyében új világot vár a miniszterelnök úrtól, aki a százszor lecsepült régi világnak dogmáit se respektálta. A liberális világ gazdasági fellegvárában, a 1935 szeptember 1. vasárnap NMueiHehfiroei Nsi előírás szerint kedvező árban Fetti MusransFieiABi CiiBMrZl