Magyarság, 1936. február (17. évfolyam, 26-49. szám)

1936-02-02 / 27. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILL, VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP FŐSZERKESZTŐI PETHŐ SÁNDOR FŐMUNK­ATAI ISZ­AJTAY JÓZSEF SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, VL KERÜLET, ARADI UTCA 8. SZÁM. TELEFON: •27­8­99. SZ. (25 MELLÉKÁLLOMÁS) LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62. POSTAFIÓK 129. UTAZÁSI OSZ­TÁLY: IV. KER. ESKÜ UT 6. TELEFON: *88 8­6­. POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLA: 28990. BUDAPEST, 1936 FEBRUÁR 2. VASÁRNAP XVII. ÉVFOLYAM 27 UTSRI SZÁM Az új cézár írta: Pethő Sándor Az ember gyakran ismételget bizonyos közhelyeket, amelyeket talán már az is­kola porának leverésével kellett volna maga mögött hagynia, vagy legalábbis személyes vizsgálatnak és ellenőrzésnek alávetnie. Ilyen közhely például az, hogy a fenségest csak egy lépés választja el a nevetségestől. Vagy még inkább: a ka­landort csak egy lépés választja el a nagy embertől, s ez a lépés a siker. Legutóbb, hogy kezünkbe jutott Neumann Alfréd kitűnő regényes életrajza (Az új Cézár) III. Napóleonról, alkalmat és módot nyújtott arra, hogy bizonyos esetben és bizonyos személyiségeken át felülvizs­gáljuk az utóbbi, Isten tudja minő veze­tékeken át tudatunkba áramlott konven­­cionalizmust, állítólag az első Bonaparté­nak tulajdonított azt a finom megállapí­tást, hogy a kalandor és a nagyember közti értékképződés különbségének egyet­len és végső ismérve: a siker. Bár Neu­mann könyve csak az államcsíny nap­jáig (1851 december 2.) tárgyalja Bona­parte Lajosnak, a későbbi III. Napokon császárnak, csodálatos életét, amely tele van kalandos tervi kovácsolások, izzó aspirációk, méltatlan és szerencsétlen balesetek sokaságával, a tragikus és hősi nekibuzdulások magasra törő erélyének kicsiny és nagy, bizarr és romantikus teljesítményeivel s a siralmas és komikus elvágódások reménytelen ismétlődéseivel­­a siker, az államcsíny sikere, tehát a ha­talom se változtatta meg ennek a her­cegi kalandornak alaptermészetét. S egyé­niségének hullámvonalai közül legerede­tibb vonásait a császári trón fényessége se borította homályba. Megmaradt szfinx­nek, ismeretlen és talányos embernek — mondjuk meg őszintén —, megmaradt szerencsefunak, összeesküvőnek és kalan­dornak kinek határozatlan, ingatag jelle­mén az a holtmerev fatalizmus se változ­tatott, amely időnként erőt vett rajta szi­laj álomkergetéseinek idegmorzsoló vi­­tustáncai közben. Már nevelője, Lebas, a nagy francia forradalom egyik legtisz­tességesebb és legvéresebb nevei egyiké­nek örököse, észrevette növendéke tehet­ségének és jellemének eredendő parazi­tizmusát, ahogy hallgatagon és állha­tatosan kezdi kovácsolni szerencséjét a napóleoni legenda aranyából. Bonaparte Lajos hollandi király és Beauharnais Hortense fiát, Napoleon La­jost, már a bölcsőben kikezdte a pletyka rágalma. Törvényesített fattyúnak tekin­tették még családi körben is, Hortense királyné futó viszonyai egyikéből szár­mazó szerelemgyereknek, kinek rejtel­mes és zavaros eredetére végül a fanyar hollandi király ráborította a Bonaparte nemzetség bíborfátyolát. Az ifjú Napó­leon Lajosnak túl korán értésére adták családfájában az idegen beostás illegitim szégyenét, s oly hamar meg kellett szok­nia, hogy­ jó képet vágjon hozzá. Ez is egyik pszichologikus oka lehetett annak, hogy­ a legnagyobb mértékben kifejlődött benne a nem­ igaz képessége, a hazudo­zás és a rejtőzködés abszolutuma. A ha­misnak valami pazar képzelőtehetsége, amely megőrizte számára a reménykedés gyermekkorát késő öregségéig is, s amely valami megfoghatatlan és föloldhatatlan keverékben találkozott a legvaskosabb és legjózanabb reálpolitikai érzékkel, va­lahányszor saját helyezkedésének, irá­­nyadásának és személyi emelkedésének becsvágyait kellett fontolgatnia az ese­mények és a körülmények esélyeiben. Olyan elhitető és meggyőző erővel tu­dott hazudni, mintha mindig igazat mon­dana. Ahol politikája aggályokat ékített, ott még mindig sikerrel tudta érvényesí­teni szeretetreméltóságának megveszte­gető, elkábító, vagy elbűvölő charmeját. Majdnem mindenkiben fölkeltette azt a benyomást, hogy az elnök vagy a csá­szár politikája lehet rossz, lehet vesze­delmes és kártékony, de kétségkívül el­ragadó ellenfél —­ mondhatni — a poli­tikai ellentéteknek zavart keltő pszichózi­­sában is, kitűnő és megbízható barát. Az Elysée-palotabeli elnöki szalonban még december elsején este is együtt szórako­zott Hugo Victorral, Lamartine-nel, Ca­­vaignac tábornokkal és egy sereg kép­viselővel, akiket másodikára virradóra vagy elfogatott, vagy futásra kényszerí­­tett. Vendégeinek távozása után moso­lyogva adta át Persignynek, bizalmasá­nak, azoknak a politikusoknak névjegy­zékét, akiket az imént még barátsága mosolyának egyenletes verőfényében für­detett meg. Oh, ez a mosoly! Ez a titokzatos, biz­tató, fölényes, néha vidám, néha méla és savanyu mosoly, melynek hamelmni pat­kányfogójával annyi partnerét és ellen­felét csalta kelepcébe. Ez a mosoly fa­gyasztott derű volt az arcán, amelyből áldozataira szinte többet tékozolt, mint barátaira, ha ugyan voltak barátai. Mert hívei, érdektársai, cinkosai, eszközembe­­rei nagyon sokan voltak, de a barátságra, erre a legférfiasabb érzelemre, lelki alka­tánál fogva képtelennek mutatkozott. Ez a mosoly, jégbehűtve és konzerválva, akkor se tűnt el halovány, vértelen aj­káról, ha veserohamai elgyötörték és összetörték. S mégis, minő különös! Ez az ember, aki egyidőben csaknem min­denkit orránál fogva vezetett, elárult vagy becsapott, állandóan sértve érezte magát annak az egyhangú bizalmatlan­ságnak légkörében, amely személye kö­rül kiképződött. Mintha szellemének örö­kös nyugtalanságában, „cselszövéseinek és ígéreteinek bonyolult ellentmondó já­tékai közben“ maga se látott volna már tisztán, s mintha nem is tudta volna, hogy az egész világot becsapta. Pedig sokáig fenn tudta tartani az emberekben azt a hitet, hogy — lehet — ez a kreol Bonaparte-korcs mindenkit rászedhet, de velem szemben kétségkívül nyílt, őszinte, becsületes. A diadalkapun gyakran rosszabbul lát­juk a hőst, mint a kulcslyukon. Felesége, Eugenie császárné, mondta egyszer Pa­­leologuenak, a kiváló francia diploma­tának, hogy férje kezdettől fogva — mióta az államcsínyt elkövette — tisztában volt vele: a puccsban, a coup d'etat-ban az a tragikus, hogy az embernek szerződést kell kötnie a szerencsével s egész életé­ben arra ügyelnie, hogy az ördöggel való erre a fausti szövetségre ne fizessen rá. S az ilyen helyzet annál sötétebb az em­berre, ha kiderül, hogy az illető nem is büszke sudárra, hanem csak valami pom­pás lapulevél. Egyik minisztere azt mondta róla, hogy a császárnak végte­len álmai vannak és korlátolt képessé­gei. Szeretne rendkívüli dolgokat véghez­vinni, de csak rendkívül furcsa dolgokat mű­vel. Azoknak a plebiscitumokon nyugvó népies parancsuraknaknak, amelyek a mi nemzedékünkben világrészünkön át­söpörtek, ő a hőse és az őse a tizenkilen­cedik századiján. Az ő parancsuralna, „népcsászársága“ azonban nem egy láng­elmének vagy egy démoni akaraterőnek mennydörgése és villámlásai közepette jött létre, a született és küldetett nemzet­ Pataki diák volt a nagyapám Pataki diák volt a nagyapám. Most lenéz az ég csilag­ ablakán, mint a mesében. A Bodrog most is erre kanyarog, s a hold ezüstje éppen úgy ragyog, mint régen. A templom tornya épugy messze néz, s az akácu­lat most is, mint a méz olyan édes. A házak épugy állnak hallgatag, s diák halad az ablakok alatt, mint régen. . . . Mert így járt erre ő is egykoron, kiért most ezt a néhány szót fonom koszomba. Itt járt az utcán, ott a kert alatt s a főiskola fái közt maradt a sóhaja. Egy ódon kilincs keze simítását, s egy régi tükör arca ifjú mását tán őrzi meg. Tán a hangja is itt cseng valahol a vár alatt, ahol a szél dalol a csendnek. S a lábnyoma is itt van tán a porban... Szeretném megkeresni, mint a holdban a hegedűt. Túl a határon van egy temető, s egy sirkant, melyen csak vadrózsa nő azóta már. Ott alszik az, ki álmot itt szövött. — Nagytiszteletű­ kezei között a biblia. — E bus határ veri a sziveket! Arra a sírra sohse vihetek friss virágot. Így köszöntem hát innen, ahol régen ifjú szivével dalolt, mint a réten a pacsirta. Pataki diák volt a nagyapám. Most rám néz az ég csillag-ablakán s két szeme fényes. Mint a könny. (Sárospatak) Rolla Margit A Bárányi Gabriella menyasszonysága — Elbeszélés a régi nemesi életből — Írta: Móricz Pál Még előbb, mielőtt a szépséges Ba­­ranyi Gabriella annak idején elég izgal­mat keltett házassági esetére rátérnék, a szépséges Rhédey Claudia grófnőről (Mary angol királynő nagyanyjáról) és a nemkevésbé szépséges Dobay Veroni­káról, a múlt század első felibéli Erdély két nevezetes leányszépségéről bele­­szövök históriácskámba néhány arany­­fonálszálat. Rhédey Claudia (a württem­­bergi királyfi későbbi hitvese) és Dobay Veronika (csikszentsimonyi Lakatos Ala­jos szilágysági nagybirtokosnak, a volt gárdista és bihari alispán, Lakatos Já­nos és Vay Mária bárónő fiának maj­dani felesége) nagyon szerették egymást úgyis, mint unokatestvérek. Sok boldog időt együtt töltöttek. Sok rózsás leány­álmodozást megosztottak. A távolból préselt virágos leveleket sűrűn küldöz­gettek egymásnak. S ha a szép Rhédey Claudia grófnő fejére egy württembergi királyi herceg helyezett hitvesi koronát, egy keleties ragyogásu hercegi korona a Dobay Veronika büszke-szép fejecské­jére is ráragyogott. Csupán egyedül Dobay Veronika magyar női büszkesé­gén fordult, hogy az oláh fejedelemség leggazdagabb hercege nőül nem vehette a szép Veronikát. A gyógyi fürdőn is­­merkedtek meg, ahol Dobay Ádámné nagyasszony — az erdélyi úricsaládok ezen kedves üdülőhelyén — négy szép lányával fürdőzött. Ghika oláh herceg ugyan választhatott volna a fajtájabeli idesereglett szép bojárnők közül, ám ahogyan meglátta, közelebbről meg­­ismerte Dobay Veronikát, a gyönyörű magyar leányba mingyárt belehabaro­dott. A virágbokrétákat, a déli gyümöl­csöket, a tömérdek édes dulcsácát kü­lön gyorskocsikon hozatta a szerelmes balkáni herceg. A kisebb Dobay-lányok­­nak legkivált ízlettek a különleges bal­káni csemegék, egyedül szíve legvágyot­­tabb ideálját nem bírta magához mé­zelni Ghika. Midőn nőül megkérte Vero­nikát, a fajára büszke, kényes magyar ősnemesi lány őszintén szemébe meg­mondta Ghikának: — Ne haragudjon, herceg, de én oláh embernek semmiképpen, soha nem le­szek a felesége! A goroszlói földesurnak, csikszent­simonyi Lakatos Alajosnak így lett ké­sőbb igaz magyar szerelemmel boldog felesége . . . Mint kedves unokariővéré­nél, Rhédey Claudia grófnőnél pár évvel idősebb, még leánykorában tréfálkozó kedves fogadást tett szeretett Claudiá­­jának: — Claudiám, most mondok néked valamit... — Halljam, édes! A fiatal teremtés szembenézőn magá­hoz ölelte idősebb szép unokanővérét, ki álmot idézőn Claudia vállára hajtotta hamiskásan piruló arcát. Gyöngyös, halk nevetést pergetve, mondá: — Claudiám!... Úgy szeretlek, hogy ha férjhez megyek és lányom születik ... én is Claudiának kereszteltetem azt, — reád emlékezésül. — A bohó leányok meleg testvéri csókkal megpecsételték a fehér leánylélekből fehér álompillan­góként szárnyra kerekedett édes női fo­gadást, ami csikszentsimonyi Lakatos Alajos, a goroszlói dúsgazdag nagybir­tokos és a szépséges Dobay Veronika házasságával az első lánykájuk születé­sekor, a bájos kis Lakatos „Claudia“ megkeresztelésekor valójában testet öl­tött ... Ezt a kis „Claudiát“ szülei a szatmári zárdában neveltették és vakációidon — egész ártatlanul — innét kapcsolódott be a siheder leányka szép Baranyi Gabriella rokonnénjének a regényes, iz­galmas házassági esetébe... A zárdából ugyanis nyaralni Claudiát akkor vitték Micskére Baranyi Lajosékhoz, amikor ott éppen a szép Baranyi Gabriella eskü­vőjére készülődött az egész ház ... Nem ugyan a szép Gabriella szíve szerint ke­rekedett ki ez a dolog ... Másvalakiről álmodott, már korábbról más valakit zárt szerelmes lány szivébe Baranyi Gabriella ... Ha ki kell mondani: — Ara a képes melléklettel együtt 32 fillér

Next