Magyarság, 1936. október (17. évfolyam, 224-250. szám)

1936-10-25 / 245. szám

1038 október 25. vasárnap Bísssaass© Torök Sándor: Riport az illúzióról Világért se kicsúfolni akarom a vándorszí­nészeket azzal, hogy elmondom itt őket, sőt hódolattal szeretnék meghajolni előttük. Va­lamelyes dicsfényt szeretnék köréje vonni — nem a vándorszínészek, hanem a vándorszí­­nes­ség köré. A pesti ember é­s a vidéki városi ember is — jóformán nem tudja, hogy ez még van. Vándorszínész. Archaizáló nyelvezetű vissza­emlékezésekben olvassák, hogy: amikor ez, meg amaz a társulat igy meg amúgy „ekhós szekéren járta az országutakat..— s eb­ből olyan színezete van a dolognak, mintha ma már nem járnák az utakat. Pedig járják. Legfeljebb nem ekhósszekéren utaznak, ha­nem a vicinálisok harmadik osztályán. Jó esetben. Rossz esetben azonban gyalog is és szivesség-szekéren. De a szellem, gondolom, még ma is ugyanaz közöttük, az életmód is keveset változott és a játék játék maradt. A játék lelke pedig micsoda volna? Illúziókat adni — elhitetni. A színpadi szobának csak három fala van. S ha beülök a nézőtérre, az író a színészeken keresztül valamelyes révü­letbe kell ringasson, hogy elhigyjem neki, ami pedig itt a három fallal határolt lehetet­len síkon előttem történik, az mind igaz, az maga az élet. Vagy még több annál a játék. Háromszáz ember helyett nyolc A városok kőszínházaiban hatalmas sze­mélyzet — s micsoda apparátusok — vigyáz­nak arra, hogy a közönség ki ne zökkenhes­sen, hogy a játék — furcsa, de így van —, a játék hitelét ne veszíthesse. Sehol egyetlen, ponton se. Hosszadalmas volna itt felsorolni — bár talán nem érdektelen —, hogy mi min­dene van egy nagy színháznak erre a célra. Ehelyett inkább azt mondom el röviden, hogy mi mindene nincs egy ilyen nyolc-tíz­­tagú vándortársulatnak, amilyenről szólni akarok, hát semmijük sínes. És ők ezzel a semmivel egy nyári estén egy baranyai falu kocsmájában a szájtáti publikum elé vará­zsolták a szemem láttára és fülem hallatára például a Mosoly országát. Amit a budapesti Operaházban — a technikai személyzetet nem is számítva — gondolom, valami háromszáz ember énekel, muzsikál és játszik el, azt ők a kocsm­aszobában végigcsinálják nyolcan vagy tizen­egy harmónium kíséretével. Naiv dolog volna a két előadást összehasonlítani — pon­tosabban a két „produkció“-t. De a két ered­­­ményt, a nézőtéri hangulatot bátran össze lehet hasonlítani. Itt­­is volt taps, volt nevelés, ■sőt volt­ sirás is. Amott háromszáz ember­t visz magával mondjuk, kétezer másik em­­b­ert, itt nyolcan visznek magukkal másik negyvenet bizonyos szépségekbe, elfeledke­­zé­sbe, révületbe —- szóval illúziót adnak. S ha egy előadásukat megpróbálom végig­kísérni, egyformán figyelve a színpadot és a nézőteret is, akkor az elismerést nekik kell adnom. Mert ők igazán a semmiből hoznak mindent, a rájuk feledkező nénik és bácsik elé, díszlet, bútor, kellékek, világítási effek­tusok nélkül kell megteremtsék azt a feszült­séget, ami a nézővel elfeledteli a hiányzó ne­gyedik falat­ok tehát a legtisztább színházat adják — a legigazabb játékot. A direktor személyesen elsőt csönget, egy kis báránycsengővel. Áll az ivó ajtajában az asztalnál, an­ely a pénztárt jelenti és csönget Az asztalnál a felesége ül és szedi a krajcá­rokat. Ám mire idáig elérkezünk, — s hol van még a harmadik csöngetés! — egész sora zaj­lik le az illúzióromboló jeleneteknek, amivel aztán meg kell birkózniok, mire­­ színpadra lépnek. Királyok és hercegnők Például korán reggel láttam a direktort, amint a hősszerelmessel tejért mentek. Tu­dom, hogy a gazda, aki a tejet adja nekik­­estére itt ül a színházban tiszteletjegyével. De az este, ó, az este más! Estére el kell hin­nünk nekik — akiket faltunk kannát lóbálva ballagni a porban — estére el kell hinnünk a két ágrólszakadtról, hogy az egyik öreg ural­kodó, aki népe és lánya boldogsága között hánytorog és összeroskad a kétségek miatt, mig a másikat herceg Hatfahidy-Potterstein­­nak hívják, tegnapelőtt kétszázötvenezer frankot veszített Montekarlóban, saját repü­lőgépén érkezett ide és Millefleur nevű kis hófehér yachtja megsérült a korfui öbölben. Ám ő mindezzel nem törődik, őt lángoló sze­relme hajtotta ide a királyi udvar közelébe, ahol amott a pálmasorban sétál a kényes kis hercegnő , aki az imént szedte be a kraj­cárokat. Fején nincs korona a kis hercegnő­nek, karján, nyakán, vagy homlokán nem csillognak ékszerek, selymek és bársonyok sem takarják testét — délelőtt a házigazdánk­hoz jött át négy tojásért — semmi külső jel nem mutatja, csak egyszerűen el kell hinni, hogy ő hercegnő. Mintegy becsületszóra. S a közönség elhiszi. Elvégre vagy játszunk, vagy nem játszunk. Ha játszunk, akkor ő herceg­nő. Hát játsszunk. Az egész előadás, ha rendes kőszínházban adódna, végig egyetlen nagy kalamitás. Csupa olyasmi történik, amikből ha csak egy is előfordulna egy budapesti színházban, ta­lán botrány lenne belőle és le kellene en­gedni a függönyt. Mikor a pár műsorban ta­lálkoznak a kis hercegnő és a herceg, vidá­man behallatszik a kuglizóból, hogy valame­lyik bányászlegény kilencet vágott egy csa­pásra. Behallatszik és még­sem hallatszik be. Nem tartozik a meséhez, tehát nem veszi tu­domásul senki. Itt most szerelem van. Ami ezen kívül történik­­, nem számít. Nem számít az sem, hogy mire a harmadik csengetésig elérkeztünk a direktor és direk­­torné, akik talán mondanom sem kell szegé­lyes uralkodói és hercegnői díszükben állot­tak már a pénztárasztalnál, kimaszkírozva, mire elkezdődne a játék, kiderül, hogy kicsit várnunk kell, mert egy elengedhetetlen kel­lék — egy hegedű — hiányzik. Kölcsönkér­ték valahonnan, de az illető nem hozta még el. Ez roppant egyszerűen és közvetlenül de­rül ki. A direktor kijön a függöny elé és be­jelenti, hogy még nincs itt a hegedű, várjunk egy kicsit. Várunk, öt perc múlva megérkezik a he­gedű, s egy szárnysegédfélének öltözött mű­vész ugyancsak a szemünk láttába félrehúzza a függönyt. Azután, mivel még nincs dolga a színpadon, lejön a nézőtérre, mert az álo­­másfőnök fia intett neki, hogy jó volna ki­nyitni az ablakot, nagyon meleg van. A szárnysegéd kinyitja az ablakot, aztán fel­megy a színpadra és Terepéhez híven jelenti gr agg uralkodónak, hogy a hercegnő őfen­sége nem hajlandó belemenni a szíve ellenére való frigybe Ha kell a súgó is játszik Elkésve érkezik most a bulgár kertész,­­ aki a társulat főzelékszükségletét szállítja —, megkérdi egy nénitől, mi történt eddig és az­tán leül. A csudák hangulata elfogja és fél perc múlva fekete hüvelykujja már a szájá­ban van, úgy lesi, hogy már most mi történik itt az uralkodócsaládban. Folyik a játék. Rendre már én is csak ha nagyon figyelek, akkor veszem észre, hogy például telefon nincs, ebből kifolyólag nem is csöngethet és végszóra mégis telefonálnak. Hopp, a telefon! — mondja a szárnysegéd, s füléhez emeli a semmit és lebonyolítja a da­rab szerinti fontos beszélgetést. Mindezekhez még a szárnysegéd azt a meghatározhatatlan szinü kimonófélét hordja díszöltönynek, ami tegnapelőtt mint nevezetes „sárga kabát“ szerepelt a Mosoly országa cí­­mü operettben és tegnap a Gürl Babában vi­selte a budai basa. Ma ez a szörnysegédi dísz­ruha. S amint a játék bonyolódik, úgy hovato­vább eltűnnek, kisimulnak ezek a zökkenők. Ki törődik azzal, hogy sugolyuk nem lévén az öreg súgó néni egyszerűen álldogál a bal­oldalon, két deszka között. Kilátszik a cipője, kilátszik szegénykének a hasa is és minde­­nekfelett kilátszik kezében a súgópéldány. Mindez nem baj, mert hiszen ha arra kerül a sor, akkor úgy is átadja a füzetet valamelyik művész úrnak, akinek éppen nincs dolga a színpadon, s ő álló helyéből belép a színpadra , mint udvarhölgy. Azután ha elmondta az udvarhölgy szerepét, visszamegy súgni. Kö­rülbelül ugyanaz, mintha mondjuk, egy pesti színházban a súgó egyszerre csak kibújna a lyukból, elszavalná a mondókáját és vissza­ereszkedne súgni. Itt azonban ez nem feltűnő. Ezen a színpadon nincsen éjszaka és nin­csen nappal, nincsenek hajnalok és nem al­­konyodik soha. Két villanykörte áll kukkra a függöny fölött és a szemünkbe süt. Inkább csak az egyik sírt a szemünkbe, a másikra újságpapírt ragasztottak. És mégis alkonyo­­csik és mégis besötétedik és mégis dereng a hajnal — mert ők azt mondják és mi azért ülünk itt, hogy elhigyjük, amit mondanak. A primadonna azt mondja például: „Azon­nal kedves herceg, csak még át kell öltöznöm az estélyhez...— s kilibben és visszalib­ben ugyanabban a ruhában, karján egy ütött­­kopott Hubertus-kabáttal. Átöltözött. A játék m­ehet tovább. Minden színháznál szabály az, hogy a darab­ban szereplő színész közben nem mutatkoz­­hatik — teszem a szünetben — a közönség előtt, s aki az első felvonásban végzett, az nem ülhet be a nézőtérre, így őrzik az illú­zióinkat. Ne lássuk az iménti királyokat és koldusokat, bírákat és gyilkosokat, ne lás­suk azokat, akiknek az imént elhittük, hogy szerelmes kislányok, féltékeny férjek, hősök,­­ ne lássuk őket civilben. Itt senkit nem zavar az, hogy felvonásközi szünetben a hercegkisasszony leereszkedik a nép közé, sőt cukrot árul. Az. uralkodó maga is megjelenik közöttünk, s fia megkí­nálják, rágyújt egy Leventére. Azután ismét csönget a kis báránycsöngővel, a cigarettát gondosan eloltja és zsebrevágja — mert hi­szen több szünet, mint cigaretta — s az­tán visszamennek a színpadra uralkodónak és hercegnőnek. Akik az imént cukrot árultak és a nehéz gazdasági viszonyokra panaszkod­tak — azok mások. Akik pedig itt a szín­padon ágálnak ismét azok megint mások. Személyek itt már nincsenek — csak mese van Egy jelenet például, ami számomra felejt­hetetlen élmény: a szegény kislány különböző naiv fondorlatok után bejut a palota féltve őrzött legszebb termébe. A színpad természe­tesen nem változik, a díszlet — bárhol va­gyunk —­ egyetlen rózsabokor, ő a rózsabo­kor egyik oldaláról átmegy a másik oldalára. Kitárulnak előtte a nemlétező aranykapuk, ő belép, ámulva körülnéz és bár nem állítom, hogy talán egy utólérhetetlenül nagy színész­nőt fedeztem fel benne — de szemében iga­zán benne van ennek a kincses teremnek minden ragyogásai... S amint a darabnak vége és a függöny utol­­szór, összecsapódik, a direktor és a direktorné egészen kedvesen, háziasan lejönnek elbú­csúzni a közönségtől, megkérdik, mi hogy volt, milyen volt, tetszett-e, jöjjenek el más­kor is, s az ivó ajtajában parolával búcsúz■ nak uralkodók, hercegnők — és a mese hall­gatói. S végül egy igen szép dolgot mindezekről Plakátjuk is van. Ők Írják Rajta a darab cí­me, hogy mikor kezdődik az előadás és meny­nyibe kerül a jegy. Szóval a legszükségeseb­bek. Hogy ki irta a darabot és kik játsszák, az nincs. Mire a „mű­“ idáig eljut, akkorra már nem szerepelnek a nevek. Am­iró beleol­vadt a műbe. A mű­ átmegy a nézőkbe és senki nem kérdi, hogy ki írta mindazt, amit A FILM SZÜLETÉSE ÓTA IL¥EH FILM MÉG NEM VOLT! az UTOLSÓ AKKORD Tasnády Mária, Lil Da­go­ver, Willy Birgel, Theodor Loos és a kis csodagyemek Peter Bosse Hatalmas zenei keret, Beethoven IX. szimfóniája, Csajkovszky Diótörő szvitje és Händel Judás oratóriuma Premier Mi­en ! MILLIÓS VILÁGFILM! || ü ü­­­ü 11 Kacagtatóan szellemes szatira a bűnről és az emberi ostobaságról. Ára kötve P 4.80 elmondtak itt. S irta-e egyáltalán valaki? ... Az itt már nem fontos. Itt már csak mese van, a tiszta mese ... A budapesti ügyvédek meghívták Gower angol képviselőt Magyar­­országra A Budapesti Ügyvédi Kör elnöke, Dési Géza dr. a közelmúltban levelet irt Gower­ Róbert angol képviselőhöz, az angol párnál ment magyarbarát csoportjának vezetőjéhez, akinek polgári foglalkozása ügyvéd. A levél­­ben a Budapesti Ügyvédi Kör felkérte a kép­­viselőt, valamint a köréje csoportosult angol ügyvédeket, hogy Magyarország revíziós kü­zi­delmét továbbra is támogassák. Az ügyvédi kör ugyanekkor meghívta Gower képviselőt Budapestre.­­­­ower Róbert nemrég Dési Gézához inté­­­zett levélben válaszolt és közölte, hogy a meg­­hívásnak a legnagyobb örömmel tesz eleget. Levelében többek közt a következőket írja: Parlamenti barátaimmal együtt felszínen fogj­­uk tartani a revízió kérdését, úgy, hogy az a brit politikában és sajtóban is visszhangra találjon. Hisszük, hogy fáradozásainkat siker, fogja koronázni. Straft»eIS .M R R fémtokban QR V dm gipszbetéttel 1[III. 7 drb sirgyertya .... 19 fillér 24 órás mécses...... 18 „ Üvegsirbura, kereszttel 18 „ Konyhalámpa Og 1­5-ös számú, teljesen felszerelve.... wV „ M S-MU BR50SS­TER 2. József főherceg­ szállót, an

Next