Magyarság, 1937. január (18. évfolyam, 1-25. szám)

1937-01-01 / 1. szám

1937 január 1, péntett négy-öt árny suhant Balázsovits kert­jébe s nekirohant a félig nyitott istálló­nak, ahol az erdőkerülő egyetlen sovány tehénkéje lapult... máris jött kifelé a tehén, az árnyak pedig ráugrottak ... — Nyissátok ki az ablakod! — paran­csolta anyám, aki előkapta apám másik puskáját. Ott, a Muraközben ilyen asz­­szonyok élnek ámi Hópelyhek szállin­góztak be a szobába... anyám már cél­zott, de ekkor csoda történt. Az erdőszélből hatalmas, bozontos, sö­tét állati test repült a farkasok felé, me­lyek a kínálkozó alkalmat ki akarták használni. Lupó volt! Lupó habozás nél­kül nekiugrott a vadaknak. Egyet-kettőt azonnal leterített, de a harmadik kike­rülte roppant fogait és tépni kezdte ... Segítsen neki, Anya! — visítottuk, de Anya nem merte elsütni a puskát, hi­szen a két állat egyetlen gombolyagként h­engergőzött a hóban ... Lupó ordított, 8 farkas vonított... és én, a tízeszten­dős kölyök, felkaptam a kisfejszét és ki­rohantam a házból... valami fehér ro­hant el mellettem... az erdőkerülő te­hene ... anyám sikoltását hallottam és utána két dördülést... sötét­ szisze­gést__Lupó körül felporzott a hó ... és anyám ujratöltött és újra tüzelt és si­koltozott és hivott, de én rohantam a kis­­fejszével, mint egy őrült!....................... Most azonban golyó sivitott el mellet­tem. Hallható csattanással vágódott a küzdő állatok közé. Az ordas feltápász­­kodott és széles vérnyomot hagyva maga mögött, elszelelt, de nem jutott messzire, mert az emberek már összeszaladtak és végeztek vele. Lupó pedig ott feküdt a havon. Most érkeztem oda hozzá. El­dobtam a fejszét és ráborultam az ál­latra. Akárhol simogattam meg, véres lett a kezem. — Lupó! Lupó! — jajgattam és ölembe vettem nagy, busa fejét. Azt csó­kolgattam váltig. Még al­kor is, amikor az emberek körénk sereglettek. Körül­belül ebben a percben történt, hogy­ Lupó megrázta testét, szép, tiszta, har­mattal mosott szemeit rámemelte, ketté­harapott nyelvének maradékával a te­nyerembe simult, aztán elnyujtózott s nem mozdult többé, ő, aki az utolsó pil­lanatban mégis ráébredt kutyakötelessé­­gére és megvédte a gazdája tehenét, el­ment örökre. A sörétek és golyók, melye­ket anyám kétségbeesésében, a küzdő állatok közé eresztett, ezek ölték meg szegényt. Lupó elföldelése az egész falu jelen­létében történt. Gyermektársaim is ott voltak és magukban mélységesen meg­követték a tetemet Hiszen mi okoztuk Lupó életdrámáját, amikor behoztuk az almalopásba. Csak én nem mehettem el Lupó göd­réhez. Azon az éjszakán tüdőgyulladást szereztem. Magas láz gyötört, amikor Lupót átadták az anyaföldnek. Én nem is tudtam, — Anyám mesélte, — hogy akkor hálóingben rohantam Lupó felé a fejszével. 3 Bethlen István gróf nyilatkozata Rosenberg Alfréd cikkéről Bethlen István gróf az újév alkalmával nyilatkozott az ország kül- és belpolitikai helyzetéről. Nyilatkozatában összefoglalta ka­rácsonyi cikkének ama gondolatait, amelyek az erdélyi kisebbségi helyzetre vonatkoznak. Szükségesnek tartja a közvetlen tárgyaláso­kat, de ha ezek nem sikerülnek, akkor a nagyhatalmakhoz kell elsősorban appellálni. Mert — mondotta — nekik kötelességük, hogy a megbillent egyensúlyt helyreállítsák és egyúttal az, hogy hatékony gondoskodás történjék arról, hogy a kisebbségi szerződé­sek betartassanak, másrészt, hogy a nép­­szövetségi paktum revíziós szakasza is élő joggá válhasson. Ha ezt nem tennék, a meg­kötött szerződések egyoldalű­ és önhatalmú megváltoztatását kellene ebben az eljárásuk­ban a magyar közvéleménynek látnia. Csak e lépés után kell a népszövetséghez fordulni és egy utolsó kísérletet tennünk arra, várjon a népszövetség tudatára ébred-e annak, hogy a béke fenntartásának egyik kardinális köve­telménye, hogy ne lehessenek Európában rabszolgasorsban sínylődő és a többség kénye-kedvének kiszolgáltatott kisebbségek. Rá kell szánnunk magunkat arra, hogy ezt a harcot teljes erővel folytatjuk le és annak utolsó konzekvenciáit is levonjuk. lattal, amely a hivatalos német politika ré­széről Magyarországgal szemben gyakran megnyilvánult.­­ A magyar közvélemény ezeket a váda­kat nem vállalhatja. Mindenekelőtt megálla­pítom, hogy Magyarország és Németország a párisi békeszerződésekben ugyanazokat az igazságtalanságokat szenvedte el, azzal a kü­lönbséggel, hogy Magyarországot sokkal na­gyobb mértékben érte az igazságtalanság. De amíg Németország területének, lakosságának csupán néhány százalékát vesztette el, Ma­­gyarország területének 67,7 százalékát, la­kosságának pedig 55,3 százalékát és ebben a világban élő magyarok egyharmad részét volt kénytelen idegen fennhatóság alá bocsátani,­ amiből az következik, hogy amíg a katonai és pénzügyi téren egyformán szenvedtünk, a területi megcsonkítás terén sokkal nagyobb volt az az áldozat, amelyet Magyarország volt kénytelen hozni és hasonlíthatatlanul nagyobb érdeke fűződik ahhoz is, hogy az idegen uralom alá került kisebbségek véde­lemben részesüljenek, mint amilyen érdeke az Németországnak. Magyarország lemaradt a vontatózkötésről — Németország gyakorlati politikájának fő szempontja tehát a katonai és pénzügyi iga alól való felszabadulás volt. Elismerem, so­káig türelemmel várt, de nem lehet azt mon­dani, hogy e téren végeredményben azzal a túlzott önmérséklettel járt volna el, amelyet Rosenberg úr most tőlünk követel, önhatal­múlag szüntették meg e téren a korlátozá­sokat, de nem vette ugyanakkor Magyaror­szágot „Schlepptauba”, ahogy ő magát ki­fejezte, mert hiszen Magyarország ma is az egyoldalú lefegyverezettség állapotában síny­lődik. Viszont Magyarország nem lépett föl a német kormánynál azzal a túlzott követe­léssel, hogy ezt megtegye.­­ Ami már most a területi kérdéseket illeti, Németország azt is megkísérelte, hogy e téren eredményeket érjen el, amennyiben az osztrák Anschlusst erőszakolta és kísérle­tet tett, hogy annak gazdasági téren való keresztülvitelét a többi hatalmakkal elismer­tesse. Mi ebben az esetben is a legnagyobb önmérsékletet tanúsítottuk, amennyiben talán saját érdekeink ellenére, egy lépést sem tet­tünk ez ellen a kísérlet ellen, nem tettük meg mindazt, ami a legalkalmasabb lett volna, illetve a jövőben is alkalmas lehet még ennek a megakadályozására. És tűrtük, jóllehet kárunk volt belőle, hogy velünk szemben az­zal a váddal léptek föl a nagyhatalmak és más országok, hogy Németország vontató­­kötelén járunk. — Nem emelhet tehát Rosenberg úr vádat ellenünk, hogy nem jártunk volna el a leg­nagyobb önmérséklettel. De kérdem, nem tanusítottuk-e a legnagyobb önmérsékletet a magyar revíziós követelések terén is? Csak igazságosabb rendezést kívánunk ? Tudja-e Rosenberg úr egyáltalában, hogy miből állanak a mi revíziós követelé­seink ? A magyar kormány e téren soha konkrét követeléseket nem állított föl, csak igazságosabb rendezést kívánt a béke érde­kében. Mikor Londonban e kérdésben nyi­latkoztam, csak annyit mondottam, hogy visszaadassanak népszavazás nélkül a hatá­rainkon élő magyarok és azok a nem ma­gyar népek, amelyek Nagy magyar­ország­hoz tartoztak. Önrendelkezési jogukat, amelyeket Trianonban nekik nem koncedáltak, gyako­rolhassák és szabadon nyilatkozhassanak hovatartozandóságuk kérdésében. —­ Túlzott követelések ezek? Ellentétben vannak-e azokkal az elvekkel, amelyeket a velünk — tehát Magyarországgal és Német­országgal együtt — szembenálló nagyhatal­mak, Wilson ajkán keresztül, 1918-ban han­goztattak? Én azzal a szemrehányással, hogy túlzott követeléseket állítunk fel, belátó an­gol részről sohasem találkoztam, az utolsó időben előkelő osztrák sajtóorgánumok is megértően nyilatkoztak és így csodálkoznom kell, hogy a velünk sorsközösségben élő né­met nemzet fiának ajkáról kell ilyen váddal találkoznunk. — Arról sem tudok — folytatta Bethlen István —, hogy Magyarország hivatalos kö­rei valaha azzal a kívánsággal léptek volna föl a német kormánynál, hogy az bármilyen revíziós programmal azonosítsa magát. Az fáj a magyar közvéleménynek, hogy amikor PHILIPS RÁDIÓVAL BODNÁR ax fjjfcjrafi A ta|Mi80XrOi lelvtl&Kuau&soklai azun­tál és Össze» MKimfilm díjtalanul bemutatja. Részlet. Caere. Vilmoa e«a»rir­ nl 60. Tel 1 134-97. Arb­erzék b­eren­ gedt­e Rosenberg cikke a német álláspontot? Bethlen István gróf ezután rátért a Völ­kischer Beobachterben megjelent revizió­a legcsekélyebb indokot nem adta, olyan rendreutasításban részesüljön, amelyre sen­kit a világon nem tartok hivatottnak és jo­gosultnak, legkevésbé német embert­­ellenes, különösen Rosenberg, a német nem­zeti szocialista párt külügyi szakértőjének cikke bírálatára. Az a kérdés, — hangoztatta Bethlen István — hogy a cikk tartalma fedi-e a német kormány hivatalos álláspontját. Ér­zésem az, hogy a kettő között különbség van. Mindenesetre kívánatos lett volna, ha a ma­gyar közvélemény erről a hivatalos állás­pontról is megfelelő tájékoztatást nyert volna. Mert kétségtelen, hogy a cikk a magyar köz­véleményben igen nagy visszatetszést keltett. Mivel hivatalos nyilatkozat nem látott nap­világot, nem térhet ki a magyar közvélemény az elől, hogy azt bírálat tárgyává ne tegye. önmérsékletre int a revízió kérdésében Rosenberg úr minket — folytatja Bethlen István —, mintha hiányzott volna e tekin­tetben részünkről ez az önmérséklet. Ugyan­akkor azonban, hogy a javulás útjára térít­sen bennünket, hangoztatja, hogy Német­ország nem hajlandó a megváltó apostol szerepét játszani a revízió terén, vagy magát túlzott követelések szekere elé fogatni. Ami­ből viszont az a vád csendül ki, mintha Ma­gyarország Németországgal szemben e téren, indokolatlan követelőzésekkel lépett volna fel a múltban és visszaélne azzal a jóindi­ Kedden délelőtt temeti Serédi hercegprímás Frigyes főherceget Magyaróvárról jelentik. Csaknem harminc órát feküdt diszatillájában Frigyes főherceg magyaróvári kastélyának dolgozószobájában, a ravatalon. Délben megérkezett Budapestről Vittray egyetemi magántanár, aki a főherceg tábornagy háziorvosával együtt bebalzsa­mozta a holttestet. Ebben az időtájban már többszáz főnyi gyászolóközönség gyűlt egybe a palota körül és a szemben lévő vármegyeház árkádjai alatt, hogy elkísérje a főherceg koporsóját a plébániatemplomba. A bebalzsamozás befejez­tével négy óra után lehozták a pompás eszüstkoporsót a kastély udvarára, ahonnan a gyászmenet Pintér Gyula prépost-plébános­sal és nagy papi segédlettel az élen elindult a plébániatemplomban lévő családi sírbolt­hoz. A kastély kapujában katonai őrség állott, a koporsó két oldalán pedig rohamsisakos katonák haladtak. A koporsó után ment Albrecht főherceg, Gabriella főhercegnő, az elhunyt férjezett leányai közül Hohenlohe hercegné, Waldbott báróna , a főherceg több unokája. A családtagok után Potniczky Lipót főispán, Sattler János polgármester, Körös István alezredes, a helyőrség parancsnoka, a hatóságok, hivatalok, intézmények és testü­letek vezetői haladtak. Részt vett a gyász­­menetben a főhercegi uradalom tisztikara teljes szám­mal. A gyászmenetet sűrű sorok­ban zárta be a társadalom minden rétegéből álló közönség. A templomtéren megállt a gyászmenet és Frigyes főherceg koporsóját kegyeletes csendben a családi sírboltba vit­ték, ahol ideiglenes ravatalra helyezték. Albrecht főherceg sokáig időzött a ravatal mellett, majd hozzátartozói után visszatért a palotába. Pénteken délelőtt a kegyúri templomban gyászmisét mondanak s ennek befejeztével megnyitják a sírbolt kapuját. A közönség a temetésig minden nap délután 5 óráig a nagy halott ravatalához járulhat. A temetés rendje A miniszterelnökségen bárcsházi Bárczy István államtitkár elnöklésével csütörtökön délben véglegesen megállapították a gyász­­szertartás pontos programját. Frigyes főherceg, tábornagy temetése Ma­gyaróváron, január 5-én délelőtt 11 órakor a magyaróvári római katolikus templomból történik, nagy katonai pompával. A gyász­­szertartást Serédi Jusztinián bíboros-herceg­prímás végzi nagy papi segédlettel. A teme­tésen részt vesz Horthy Miklós kormányzó feleségével, a kormány több tagja, valamint közéletünk sok előkelősége. A gyászszertartás gyászmisével kezdődik, majd a hercegprímás feloldozást ad, utána a koporsót kiviszik a templomból, amikor is a kivonult katonai csapatok tisztelgése közben ágyutalpra helye­zik. Majd megalakul a gyászmenet, amely az elhunytat a családi sírbolthoz kíséri, ahol örök nyugalomra helyezik. Ugyanekkor he­lyezik el a családi sírboltban Izabella főher­­­­cegasszony földi maradványait is. A temetés napján, január 5-én reggel 7 óra 20 perckor a keleti pályaudvarról különvonat indul Magyaróvárra. A temetésen résztvenni óhaj­tók a vonatot a rendes gyorsvonat­ díjszabási feltételek mellett vehetik igénybe. A külön­­vonatra a rendes utazási kedvezmények érvé­nyesek. Délután 3 óra 30 perckor a külön­vonat Magyaróvárról visszaindul Budapestre, ahová este 6 óra 05 perckor érkezik. Azok a titkos tanácsosok, kamarások, ma­gas ranggal bíró polgári és katonai szemé­lyek, akik Frigyes főherceg tábornagy Ma­gyaróváron január 5-én délelőtt 11 órakor tartandó végtisztességén résztvenni óhajta­nak, ezt a szándékukat január 3-ig, vasár­napig közöljék a miniszterelnökség segéd­­hivatalával. A kü­lönvonat indul 5-én reggel 7 óra 20 perckor. Magyaróvárra érkezik 9 óra 55 perckor. Tekintettel a magyaróvári katolikus templom szűk befogadó képessé­gére, csak azok kaphatnak a templomban rangsoruknak megfelelő elhelyezést, akik megjelenési szándékukat a miniszterelnök­séggel közlik. A belügyminiszter Magyaróvár és Moson területén a temetés napjára mindennemű nyilvános előadást és mutatványt, valamint zenét eltiltott és az erre vonatkozó rendőr­­hatósági engedélyek hatályát felfüggesztette. A katonai gyászkíséret Frigyes főherceg katonai gyászkíséretében ott lesz a kormány több képviselőjén kívül Röder Vilmos honvédelmi miniszter. A hon­védséget Lányi Hugó főparancsnok, Ráth Jenő vezérkari főnök, négy tábornok, nyolc törzstiszt és tizenhét főtiszt. A fegyvernemek képviseletében Magyaróvárra vezényeltek egy gyalogos zászlóaljat, egy huszárszáza­dot és egy tüzérüteget négy ágyúval katona­zenekar is érkezik. A Frigyes főherceg nevét viselő pécsi gyalogezredet egy ezredesből, több tisztből és hét legényből álló küldött­ség képviseli. A tábornagy, mint ismeretes, a császári KÁROLY­ KÖRÖ­T VÁCI­UTCA 23

Next