Magyarság, 1937. november (18. évfolyam, 249-272. szám)

1937-11-03 / 249. szám

6 Egy csepp vér Ha vízparton megál­lhatok, Úgy érzem, parasztlány vagyokl Az enyémek a kislibák! Kezemben hajlós, lombos ág, Szép nyájam azzal terelem ... Ajkamon dalt fakaszt a nyár, A kék égbolt­­, a szerelem. Ha aratókat láthatok, Úgy érzem, parasztlány vagyok! A sárga mezőn járhatok, Sarlómmal búzát vághatok, A kévéket felölelem ... Napcsókolt arccal, nevetőn, így keresem a kenyerem. Ha őszi földet láthatok, — Úgy érzem, parasztlány vagyok, Párás lovakkal szánthatok, Kötényből szórók száz magod­ Nyomomban varjú feketéit. Száz deres hajnalt hasogat Barázdával az őszi szél. Ha parasztembert láthatok, A szemem forrón ráragyog! Úgy elnézem a kis pipát S az asszonynál a Bibliát! Két szent fejfára gondolok ... És ilyenkor a nagyapámék Vére szivemben feldobog. K. Tóth Lenke Színház a trópusokon Érdekes dolgokat mond el a trópusokról hazatért kiváló hollandi jellemszínész, Don­­gen Frits, a hollandi gyarmatok színházi életéről. — Négyszer voltam — beszéli el a mű­vész — vendégszereplő körúton Jáva, Su­matra, Borneo és Bali szigeteken. Olyan vá­rosoknak, mint Batavia és Surabaya, pom­pás, tévés színházaik vannak. Kisebb helye­ken előadótermekben játszanak a színészek, termekben, melyek fölött az ottani hollandi klubok rendelkeznek. Kosztümöket, díszlete­ket csak egészen különös esetekben visznek magukkal a vendégszereplő színészek, társu­latok s rendesen azokat a díszleteket és ru­hákat használják, melyek a gyarmatok mű­kedvelő színházainak birtokában vannak s melyeket esetenként gyors munkával egészí­tenek ki, vagy alakítanak át a hivatásos szí­nészek számára. — Ha valaki azt hinné, hogy a kolóniákban operetteket, bohózatokat s hasonló könnyű dolgokat játszhatunk, nagyon tévedne. A ha­zájuktól távol élő hollandok a kabarékban és a daltermekben elég felületes és pikáns számot kapnak s ezért tőlünk vendégjáté­kainkon komoly műsort várnak. Egy-egy ilyen turné átlag egy esztendeig tart, de én egyszer két és fél esztendeig maradtam a trópusokon, mert nem tudtam megválni az álomszerűen szép Bálitól. Mikor kollégáim hazautaztak, előbb a művészetekért rajongó fiatalokból társulatot szerveztem, később pe­dig újra csatlakoztam egy a trópusokra ér­kezett másik társulathoz, amely Amszterdam­ból jött. — A fővárosokon kívüli minden előadást gondos propagandával kell előkészíteni, mert az európaiak egymástól távol élnek, elszór­tan ültetvényeiken, birtokaikon. De egyáltalá­ban nem riadnak vissza tőle, hogy egy nívós szinielőadás élvezéséért órákig tartó autó­­utakat ne tegyenek. Egyszer az egyik elő­adás előtt az egyik ültetvény tulajdonosától levelet kaptam, amelyben arra kért kolle­gáimmal együtt, hogy a legjava művészetün­ket adjuk, mert 280 kilométernyi távolságból érkezik autón, hogy láthassa az előadást és ezt az utat visszafelé is meg kell tennie. Le­vélben válaszoltunk neki, megírva, hogy készséggel elismerjük a művészetért való lel­kesedését, mely ilyen hosszú út megtételére készteti, de fölhívjuk rá a figyelmét, hogy mi még nagyobb utat tettünk meg Amszter­damból Jáváig és ennek a hosszú útnak csak akkor lehet célja és értelme, ha mi, mint ha­zánk művészetének és kultúrájának küldöttei, mindenkor, így azon az estén is, melyen ő meg fog nézni bennünket, olyan jól ját­szunk, amennyire csak tehetségünkből telik. Magyar perzsát i­., fö­ u. so. Turáninál Ten­is-ts-7. WACMBSJtfi mmmmmmmmmmmammmmammammsmBammmmmam 1937 november 3, szerda A Nobel-dijas ember Szeged, november 2 Szent-Györgyi Albert kedden is bement az intézetbe, hogy dolgozzék. De a telefon állandóan szól, idegenek jönnek-mennek, egy angol úr érkezik, aki színes filmet akar ké­szíteni róla, a postás több mint kétszáz leve­let számol le Zétényi Margit titkárkisasszony kezébe, a táviratok száma már túlhaladta az ötszázat, az egyetemi rektor jön, újságírók ácsorognak a folyosókon, Rózsa altiszt egy citromot hoz a professzornak, hogy ebből száz darab ennyibe, egy ládával pedig ennyibe kerül, a professzor tapogatja, méregeti a cit­romot, gyorsan kiszámítja, hogyan lesz olcsóbb a vásárlás, aztán azt mondja Rózsa altisztnek, hogy okosabb tehát egy mázsát venni, csak vegyen, de jól nézze meg, hogy mit adnak. Rózsa altiszt távoztában büszkén mondja valakinek, hogy azok voltak ám a szép idők, amikor „tíz vagon zöldpaprikát vettünk, mert annyit dolgoztunk fel a pro­fesszor úrral“, megint a telefon szól, megint bejelentenek valakit — és mindezenközben a nyugtalanságnak, idegességnek, vagy haj­­szoltságnak Szent-Györgyin nyomát sem látni. Valóban nemesen és művészien szép feje kissé oldalt hajlik, hogy állandóan kialvó és újra meggyújtott pipáját kényelmesen lógat­hassa szája sarkában, szeme derűsen moso­lyog, olyan közvetlen és megnyerő, amilye­nek csak az életük fogytáig kicsit mindig gyerekesnek és egészen tisztának maradó zsenik tudnak lenni. — Kérdezze ki a munkatársaimat, amíg elvégzem ezeket a dolgokat — mondja ne­vetve —, hogy hogyan dolgozunk mi itt kö­zösen. El fogják mesélni, hogy amikor valami kidolgozni való ötletem merül fel, akkor azzal kezdem, hogy ezt és ezt a dolgot pedig támadjuk meg jobbról és balról, elölről és hátulról, hátha kiderül, hogy nem helyes az elgondolás. A megtárgyalás során aztán min­denki elmondhatja a magáét, mindenki fel­vetheti a maga ötleteit és úgy megy a munka, mint a karikacsapás. Általában, az a leg­nagyobb örömöm, ha nem néznek szigorú és megközelíthetetlen felsőbbségnek, hanem ba­ráti, emberi hangon dolgozunk együtt, mind, akik itt vagyunk. Megy is a munkánk, hál’ Istennek jól megy... A tanársegédnő beszél mindenki! A professzor mellett nem is lehet más az ember. Nagyszerűket tud mondani, de nem azért jók azok a mondások, mert „a professzor mondta“, tehát mi kötelesség­­szerűen szellemesnek tartjuk. Nem. Igazán élesen és mulatságosan szellemes, kitűnő humora van... Még most is nevetek, ha eszembe jut az a nápolyi jelenet... — Mi volt az? — úgy volt, hogy elmentünk Nápolyba, hogy az ottani intézetben tanulmányozzunk egy tudományos kérdést. Azt akartuk meg­állapítani, hogy a hidegvérű­ek anyagcseréjé­nél a fumarsav katalízis éppolyan fontos szerepet játszik-e, mint a melegvérű állatok­nál. Két nap alatt rájöttünk, hogy nem. Ezt a kérdést — más szempontból — tanulmá­nyozhattuk volna ugyan akár egy évig is, de nekünk csak két hetünk volt és amit akkor tudni akartunk, azt már tudtuk. Az ottaniak azonban olyan nagy tisztelettel voltak a professzor iránt, hogy kétpercen­­ként jöttek: mit óhajtunk, mire van szük­sége a professzornak a kutatásihoz, miféle anyagot adjanak, mit tehetnek kedvére, stb., stb. A professzor nem győzte köszöngetni a kedvességet. A végén­­ megjelent arcán az a bizonyos kedves, humoros, jóizű mosolya és egy kis fanyarsággal, egy kis műelkesere­­déssel keveredett, amíg odasugta nekem: az ördög vinné, itt nem lesz más menekvés, mint az, hogy csakugyan dolgoznunk kell. A kisleányára, a feleségére terelődik a szó. A kisleány, Nellyke, kint van a Cam­bridge­ egyetemen, atyja pályáján akar dol­gozni ő is. Tizenkilencéves, de már másod­éves hallgató. Három évig ott járt gimná­ziumba, most aztán alaposan drukkol, hogy méltó legyen nevére a munkájában, tanulá­sában is. Szent-Györgyi anyja Lenhossék­­leány volt, a kis Nelly tehát már az ötödik generációt képviseli a híres orvosdinasztiá­ból. Fényképén roppantul emlékeztet aty­jára. Csak a szeme az anyjáé, nagy, ragyo­góan intelligens, derűs, fekete szempár. Szent-Györgyinéről azt mondta az ura: — Nyilatkozni? Aligha fog. Feleség és munkatárs. És az a véleménye, hogy ezt a szerepet csinálni kell, nem „elmondani.“ vidám, jókedvű A tanársegédnő, Bangha Ilona doktor, elé­gedetten, boldogan meséli: — Szóról-szóra úgy van, ahogy a profesz­­szor úr mondja. Nekünk olyan ez az intézet, hogy igaziban itt éljük le az életünket, itt vagyunk otthon. A hivatalos órákat nem azért tartjuk be, mert ettől­ eddig így kellene dolgoznunk, hanem azért, mert annyira benne vagyunk a munkában egész lelkünk­kel és minden tudásunkkal, hogy otthon is csak az foglalkoztat bennünket. Itt nem kell ellenőrizni, hogy elkésett-e valaki, úgyis mindenki tovább marad és korábban jön ... Én hét éve dolgozom a professzor mellett. Sokszor szótlanul naphosszat, hiszen már minden gondolatát ismerem és tudjuk egy­más mozdulatairól, hogy mi miért történik. Annau Ernő dr., az adjunktus, azzal jött ide, hogy a saját kutatását végezze, de amellett úgy vonzotta a professzor munkája, hogy egészen belefeküdt abba... Itt van még Laky Kálmán és Straub Brúnó, a két gya­kornok, ők is ugyanazt csinálják, úgy élünk, mint egy népes, szerető család, a dél­utáni uzsonnáinkról már minden újság irt, de az igazi izét ezeknek a teázásoknak, az igazi hangulatát nem lehet megírni, azt csak az érzi át, aki beletartozik a társaságba és minden délután velünk eszi a pirított kiflit, mialatt beszélgetünk nevetünk és olyan jól érezzük magunkat, mint akik minden ké­nyelmetlenség, minden nyomottság alól vi­dáman felszabadultak... — Miről folyik a diskurzus az uzsonná­­zások alatt? — Mindenről. Aki jó filmet látott, azt meséli el, aki jó koncertet hallgatott, az a ze­nét hozza szóba, azon folyik a vita. A pro­fesszor annyit járt külföldön, hogy ha csak azokat az élményeit mesélné, az is évekre elég volna a hallgatóságnak. Derűs a han­gulat, a professzor szellemessége, jókedve, közvetlensége adja meg a hangot. Nincs az, hogy csak akkor ülnek le a többiek, ha a professzor úr már elfoglalta a helyét, vagy csak akkor állunk fel, ha ő asztalt bontott... Nevet, úgy folytatja: — Mondom, családias, örömét és ugyanolyan melegen, mélyen bol­dog ő is. Külön az uráért és külön, mint em­ber, munkatárs. Tizennégy országon kisé­rte végig az urát húsz év alatt, öt nyelven be­szél, öt nyelven segít az ura tudományos írá­saiban. Ahogy életük egyes szakaszaira ke­rül a szó, Hamburgot, Berlint, a különböző amerikai városokat, Leydent, Groningent, Cambridget, Prágát úgy emlegeti, mintha egy ugrásnyira lennének innen. Berlinben éhezés volt, háborús világ, de a kis Nellynek pontos tejadagot adtak mindennap, a gyer­mek fejlődését egy percig sem kellett fél­teni ... A Belle Ile szigetén egyszer egy hó­napig sátoroztak nyaralásnak, mert imádják a szabadságot, a sátoréletet. Az ottani hegyi parasztok hozták nekik a tejet, sajtot. Mikor fizetni akartak nekik, azt mondták: ó, lel­keim, hiszen látjuk mi, hogy milyen szegé­nyek maguk, ha még lakásra sem telik, csak ebben a szegényes kis sátorban tudnak lakni... Az egyetemi városokban viszont a tudósok társasága, a komoly viták, az elő­adások, a meghívások... Olyan élénk, olyan színes a Szent-Györgyiné előadása, hogy neki is nyugodtan katedrát lehetne adni, nála sem unnák magukat a növendé­kek. És ami a legeslegfeltű­nőbb ezen a há­zaspáron: a nagyképűségnek, a jogos, most már az egész világ által elismerten jogos fö­lénynek, a hivalkodó büszkeségnek, annak a bizonyos „látjátok, ki vagyok?“ hangulat­nak a nyomát sem lehet felfedezni rajtuk. Egyszerűek, határtalanul megnyerőek, nem­csak tudományos szempontokból, hanem emberileg is kivételesen intelligensek és —­ amit hallatlanul jól esik látni és érezni —, olyan őszintén, olyan becsületes nyíltsággal boldogok. Ha volna valami olyan világdíj is, amellyel az emberi kiválóságot tüntetik ki , azt is nyugodtan nekik adhatnák a bí­­rálóbizottság tagjai. Harsány! Gréte Szent Györgyiné Szent­ Györgyiné lakása olyan, mint ő maga és az ura: derűs, világos. Melegség és sok szív érzik a levegőben, nyugalom és az a bizonyos atmoszféra, amit a nagyon kiegyen­súlyozott, elégedett, lélekkel és tiszta aggyal érző emberek árasztanak maguk körül Valóban nem „nyilatkozik“ csak régi isme­rős gyanánt beszélget. Boldog. Sugárzik amíg az uráról és a kis Nellyről beszél. — Az uram sportolásáról megírtak mos­tanában mindent. Kell neki a sport, mert élet van benne és mozgás. Az a pihenése. Te­hetsége is van hozzá. Csak néhány hónapja tenniszezik komolyan, de már egészen kitű­nően játszik. És a kis Nelly is. Legnagyobb büszkeségünk, hogy a nyáron a kis Nelly meg én megnyertük itt Szegeden a páros női bajnokságot. Én már régi bajnok vagyok, de ez másféle öröm volt. A kisleányommal, ket­ten, együtt nyertünk! Ő is nagyon büszke volt, hát még én, hogy ővele nyertem! Most voltam kint nála, Cambridgeben, kitűnően érzi ott magát, csak az a baj, hogy nagyon messze van tőlünk. Most beszéltem vele a napokban telefonon, elmondtam neki a nagy örömhírt, olyan boldog volt ő is, mint én és mint az uram ... A titkárkisasszony azt mondta a profesz­­szorról: az a legfeltűnőbb most rajta, hogy egyszerűen meghatja az emberek öröme az ő örömén és a szeretet, amit lépten-nyomon meg kell éreznie. Szent-Györgyinén ugyanezt lehet megállapítani. Látszik rajta, hogy na­gyon mélyen, nagyon melegen érzi át az ura Album Feuillére Edwige írta egy francia hölgy albumába: „Ha meg akarod ismerni egy asszony hi­báit, dicsérj előtte egy másik asszonyt." Rasputin és a kígyóméreg A legborzalmasabb betegségek egyike a fehérvérűség. A beteg egész életét halálféle­lemben éli, retteg minden tárgytól, ami meg­sértheti fizikumát, embertársaitól, kik testé­nek véredényeit nyithatják meg, félnek ön­­maguktól, elhibázott lépésüktől, rosszul fo­gott késüktől, az öngyilkosságtól. Hiába ha­talom, gazdagság, nincs ki a földön segíthes­sen rajtuk, egyedül Istenben bízhatnak. Mé­lyen vallásos emberek. Az orosz cári udvarban is jelentkezett a fehérvérűség és nyomában a fiatal cárevics megmentésére Isten szolgája, Rasputin, zse­bében javasasszonyok titkos receptjével, a fehérvérűség elleni egyetlen biztos szerrel. Innét Rasputin hatalma a cári udvarban a legenda szerint, amelyre most a tudósok is felelnek. A cárné valóban hordozója volt a fehérvérűségnek. Ami e rettenetes betegségre jellemző, a nőknél aktíve nem lép fel, de rajtuk keresztül öröklik a leszármazott fér­fiak. Viktória angol királynő fia, Lipót her­ceg fehérvérűségben vérzett el. Nagyanyja volt a cárnőnek, dédanyja a beteg trónörö­kösnek. Ezt a szörnyű betegséget a spanyol királyné is tovább hordozta magában, Vik­tória királynő másik unokája. Dédanyjuktól örökölték a fehérvérűséget Alfonz, János, Gonzalo és Jenő hercegek. A spanyol exki­­rály fiát, Covadonga grófját hónapokon ke­resztül kezelték egy angol kórházban, mikor egy orosz emigráns jelentkezett a kórház igazgatóságánál Rasputin receptjével. Az or­vosok természetesen nem nyilatkoztak sem annak felhasználásáról, sem eredményéről. Az orvostudomány a hiányzó fehérvérsej­tek pótlására kívánja befolyásolni a szerve­zetet, amellett keresi azt a hatóanyagot, amely a sérült testrészeken lehetővé teszi a varkép­ződést. Kígyóméreggel már eddig is szép eredményt értek el, amely tartalmazza a vér­ből hiányzó, u. n. fibrinogént s annak ada­golásával létrejöhet a varképződés Rasputin késői futárja a londoni St. Bart­holomews kórházban jelentkezett, ott folyt­nak ma a kísérletek, a kigyóméreggel. K. L.

Next