Magyarság, 1938. május (19. évfolyam, 97-121. szám)
1938-05-01 / 97. szám
Ára képes melléklettel együtt 20 fillér ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 10 FILL., VASÁRNAP 20 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLA: 2SS90 J6 SZERKESZTŐI PETHŐ SÁNDOR FŐMUNKATÁR* * AJTAY JÓZSEF SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: II. HUNYADI JÁNOS ÉT 2. TELEFON: *15-60-10 (25 MELLÉKÁLLOMÁSSAL). ÉJJELI SZERKESZTŐSÉG VI. ARADI UTCA 8. TELEFON: 11-54-61,11-54-02. MENETJEGY IRODA: UTAZÁSI ÉS KÖNYVOSZTÁLY IV., ESKI-UT 6. SZÁM. TELEFON: 18-12 10. SZÁM LEVÉLCÍM: BUDAPEST 2. POSTAFIÓK: 55. SZÁM BUDAPEST, 1938 MÁJUS 1, VASÁRNAP XIX. ÉVFOLYAM, 97 (5123) SZÁM Repnin ágyúi írta: Pethő Sándor A nyilas mozgalom különböző variánsai, csoportjai és különítményei az utóbbi időben mintha megokosodtak volna, vagy talán,inkább csak taktikát változtattak, ami egyre megy. Míg a különféle forradalmi rezgelődések nemrég még nem is csináltak titkot abból, hogy erőszakkal akarják elharácsolni a közhatalmat s hogy e céljuk érdekében nem rettennek vissza a vérontástól sem: íme most, a vér- Tel mocskolt diktaturaálmok izzó homlokán mintha feölragyogna a józan ész diadémja is, mikor azt hirdetik, hogy alkotmányos küzdelem medrébe szorítják vissza saját tévelygéseik vadvizeit s alkotmányos és demokratikus fegyverekkel óhajtják biztosítani, országlásuk érdekében, a törvényhozási többséget. Ez mintha a haladás és a kijózanodás első tavaszi fecskéje volna a totalitás zord tele után. S ha az ember nem is rázhatja le magáról annak a bizalmatlanságnak kelletlen borzongását, hogy az általuk értelmezettalkotmányosság afféle danaidaajándék, amelytől inkább kell félni, mint örülni neki, mégis szimptomatikusnak tartjuk, hogy leszálltak vérgőzös álomlátásoik légváraiból s meghátráltak a magyarság alkotmányos tabernákulumából kiáradó lélek előtt. Ugy látszik, rögtön és egycsapásra nem akarják ráhúzni a nemzeti társadalomra egy halálosan idegen életformának politikai kényszerzubbonyát. Akár a magyar szentlélek, akár a kocsma gőze, akár pusztán csak az élettaktikai szimat és fortély mondatja velük az alkotmányosságot, lényegében véve ez a metodikai revízió: meghajlás nemzeti géniuszunk előtt, amelyet mozgalmuk üldözőbe vett és máglyára szánt. S ha óvni kell is magunkat a jelenség túlbecsülésétől, mégis az elégtétel egy nemével állapítjuk meg, hogy a tömeglázadás, a csorda lélek, a maga vandalisztikus rémtettének elkövetése előtt, meghökkent saját szándékának balsorsu árnyékától s valami furcsa és korcs kompromisszumra készül lépni az imént még ócsárolt, meggyalázott és lefitymált magyar alkotmánnyal. A germán barbárok állhattak ilyen lelki zavarodottságban, amikor először pillantották meg a latiumi hegyek tetejéről a szent várost, a népek anyját, az őszhajú matrónát dicsőséges emlékeinek és ékköveinek glóriájában s fizikai önzetlenségének megható kiszolgáltatottságában, mikor Rómát nem védte már semmi, csak tündöklő hírnévé. A legenda szerint a gót király, Alarich, maga is elbusult tépelődésben töltötte sátrában magános napjait s hosszú ideig küzdött benne a kegyelet a zsákmányvággyal, míg azután övéi unszolásának engedve, elkövette a nagy szentségtörést, az első sacco di Romát. Valahogy ilyen érzések rabigájában görnyednek a mozgalom értelmesebb vezetői is talán, amikor megtántorodtak szörnyű buzgalmukban, hogy Garbai Sándorok és Kun Béláék gyalázatos példáját utánozva, kriptába temessék a magyar alkotmányt. Borzadva futottak el a magyar történet égő csipkebokrától, mert valami mélyből vagy távolból szóló hang figyelmeztette őket, hogy szent az a hely, amelyre az idegen barbárság készül rárontani a maga durva patáival. De ha a vezetők még netán visszahőkölnének is ettől a szomorú dicsőségtől, olyan emberek, kiknek cselekedeteit a hangulat és a pillanat legerősebb ösztönzése irányítja: vájjon megállhatnak-e a félúton? Megállhatnak e, mikor mögöttük, üget a tömegszenvedély, amely már megszűnt különböző lovasok engedelmes lova lenni s amely csak addig viszi hátán a tehetetlen bábu-lovagokat, ameddig azok az ő utján nyargalnak? Megállhatnák-e, mikor minduntalan áttól kell reszketniük, hogy hátukba döfik a rejtett tört, amelyet a mozgalom alvezérei és közlegényei hordanak különben szegényes hátizsákjukban? Megállhatnak-e, mikor már rég nem ők diktálják a rohanat vad iramát, hanem, ha vezérkolomposok akarnak maradni, együtt kell futniok a megbőszült nyájjal? Vájjon abban a helyzetben vannak; még, hogy megtarthatják ígéreteiket s hogy a mozgalom kományzására való hatalmukat nem nyeli el az a vihar, amelyet ők bocsátottak ki Aeolus bársngjából? Váljon ki a kezese az ő fogadkozásaik váltójának? Micsoda erő biztosíthatja fenhatóságuk és rendelkezésük érvényét? Hiszen mihelyt megállandó, tüstént a mérséklet — vagy ami egyre megy, az árulás gyanújába keverednek. A mozgalom pszichózisa ugyanis nem tűr félmunkát. Nem ismer menetrendet. Fütyül a saját jogrendjének észszerűbb alapelveire is s az anarchia bolond rivalgásában ma már csak azt a hangot lehet meghallani, amely leforditja a poklok tivornyáját is. Mert amelyik pillanatban netán el akarnák terelni saját tömegeik figyelmét a zsidókérdés Gorgó-fejéről s más problémák irányába feszíteni a szenvedélyek vaksiket haraodását, a Gorgó-fő hajfonatainak kígyói pietilen árulást sziszegnek és halálra marják azt a vakmerőt, aki ellenszegülne igézetének. A vezérek ígérhetnek bármit. Nem uruk többé szavuknak. S aki az okosságot nemcsak nürnbergi tölcséren keresztül kapja, hanem olykor megszólal benne, legalábbis tisztább óráiban,, a magyar daimonion is, az menten szakadárrá és eretnekké, válik, akit ki kell közösíteni a mozgalom igazhivőinek egyházából. Mert az alkotmány és a forradalom viszonya sajátságos tanulságokat tár föl a magyar múltból. Akár a fejedelem emelt kezet az alkotmányra, akár a nép, mindegyik erejét vesztve, hagyta el a merénylet színhelyét. I. Lipót felfüggesztette a magyar alkotmányt és a német lovagrend nagymesterének, Ampringen Gáspárnak kezére adta az országot. II. József meg se koronáztatta magát, nehogy germanizáló reform terveiben bármikor is ellentétbe juthasson a magyar alkotmányra tett esküjével. Lipót — ha német tanácsadóinak ösztönzésére vissza is esett egynéhányszor régi hibájába — politikája csődjének láttára és szorongatottabb óráiban nem restelt visszakanyarodni az észszerűség és a reálpolitika, azaz a magyar alkotmányosság útjára. József ugyan csak a halál közelgésének borzongató óráiban ragadta ernyedt kezebe a tollal, hogy a Magyarországra von Bujdosó katona éneke Iramodjunk, komám. Hányhetvesdel Gyurka, Hátha rátalálunk Még a jobbik útra, Hátha rátalálunk Régi jó időnkre, Szivünktől elfordult Régi szeretőnkre. Elmúlt, régi időnk Oda már, hiába, Bujdosó legénynek Nincsen nyugovása — Rubánatos lelke Hálni jár beléje. Ráhavaz az idő fecsüggedt fejére. Régi igazságát Merre, hol keresné, Tengersok kinjait Meg kicsodán venné? Kassán cseh a bíró, A Bácskában meg rác, Azoktól, jó komám. Igazságot nem látsz. Kákabeledből is Kiszednék a zsírod. Keserü fajtájuk A földeden vijjog ... Fordítsd ki hasadat A szép verőfénynek. Legalább, mig alszol. Nem bántanak téged. Más ez a verőfény. Mint ami volt régen, Amikor csillagunk Fenn jár a magas égen. Lásd, hogy összeestünk A nagy nyújtózásban, Mindenki a maga Sült galambját várja. Nagyokat aludtunk És nagyokat ettünk, Cikornyás szavakra Megtárult a lelkünk. Sok mihaszna senkit .'.tagunkhoz öleltünk, liszt' egy reggelen csak Éjszakára keltünk. Fel kéne keresni A régi tanyánkat. .Meg kellene nézni A régi mátkánkat. Hátha várnak még a Szomorú legényre, Husvét vasárnapra. Pünkösd ünnepére. Nosza, rajta, komám. Hánydelyesdel Gyurka! Iramodjunk egyet A felhőkkel futva. Fekete felhőkkel, fiús őszi szelekkel —■ Hátha még valahol Ránk virrad a reggel! Palasovszky Béla Megbolondul a múmia Zrt. Trócsányi Zoltán A nagy iró hátradőlt a bizonytalan stílusú, bársony huzatú ruganymatracos karosszékben és hanyag füstkarikákat fújt a levegőbe a vastag egyiptomi cigarettából. Tisztelői, férfiak és nők de különösen a nők, akik igen hajlamosak a nagy irók tiszteletére, figyelve lesték keresetlen, hanyag és biztos mozdulatait. Tetszett nekik az a fesztelensége, hogy ő maga mellé tette a szőnyegre a konyai kos üveget, nyilván azzal a szándékkal, hogy töltögetni fog még magának belőle. A házigazda diadalmas tekintetét körülhordozta vendégein. Nem hunyorított senkire sem. Szeméből hidegen sugárzott a gőg, amint valamelyik vendég fölfogta pillantását. ..látjátok, milyen otthonosan érzi magát nálam a nagy iró“. A felnőtt, vagy ahogy régebben nevezték őket, a koros hölgyek, akiknek pillanatnyilag nem volt fontos semmiféle, a hangulatlámpa alatt, vagy a sarokban elsuttogott szerelmi vallomás, valamenynyien itt gyülekeztek össze, leányaikat, vagy unokahúgukat könnyelműen rábízva a ma először látott ismeretlen fiatalemberre. A nagy írót azonban láthatólag jobban érdekelte a konyak, mint a hölgyek. Sőt, amikor az egyik asszony sorrentói útiélményeit mondta el, ügyesen egy elnyomott ásítást miméit.. Eddig egész este ez volt a nagy író legszellemesebb megjegyzése. A tudósok, akiket szintén díszvendégeknek hívtak meg, arcukon tettetett túlvilág) közönyösséggel igyekeztek megvetésüket kifejezni minden iránt, ami körülöttük történik. Rosszul megkötött nyakkendőjük kitaposott lakkcipőjük s szándékosan rosszul fésült hajuk azt az elhatározásukat fejezte,ki, hogy meg fognak vetni mindent, ami az estélyen földi, de pápaszemük üvege mögött észre lehetett venni ütődött, sértődött tekintetüket, hogy nem törődik velük senki. Mindenki a nagy irót teste. A nagy iró hátrasimította bozontos fekete haját, ami nála az elhatározás jele volt. Mindenki érezte, hogy beszélni fog, minden szem felé fordult. A nők úgy tárták felé egész énjüket, mint a hajnalka reggel a nap felé. S a világhírű tudósok egyre jobban összetöpörödtek karosszékükben. Mintha itt se lettek volna. A harmadik teremben dünnyögve, orrhangon megszólalt a dzsessz. A fiatalok — ahogy ma ők mondják — fuvarozni kezdték egymást és süni kölcsönös lábujjtiprások közt elkezdődött számukra a feledhetetlen házibáli éj. Pompás! — szólt a nagy író. — Imádom a dzsesszt! Az összes csatolódó hangok benne vannak. Orrhangon ,beszél a szerelemről, boldogságról, dünynyög, vinnyog, pisszeg, fütyül, visit, hortyog, csuklik, horkan, nyerit, mint a ló, bőg, mint a tehén, gágog, hápog és mindezt a legártatlanabb közönnyel, a leghidegebb angol flegmával, szív és érzés nélkül. Nagy dolog hölgyeim! Nincs benne szív. Nem veszi el az ember eszét, nem leszünk tőle mámorosak, vagy ha véletlenül egy pillanatra megszédít, a következő pillanatban már megszégyenít az orrfuvolás, kicsúrol a ránk horkanó trombita, vagy fütyül érzésünkre, meghatódott szerelmi vágyuinkra valamelyik szemtelen tilinkó, vagy síp. Soha nemes érzéseket keltők és írók így még ki nem csúfoltak, ahogy a dzsessz. A cinikus jelenkor legnagyobb felismerése. Egy-egy pillanatra dandalit, a következő pillanatban azonban már ki is józutt. Néger röhögéssel figyelmeztet, hogy nem kell komolyan venni a másikat, a fiút, vagy a leányt, aki tekintetével, simulásával az imént örökkévaló hűséget fogadott és már ugyanazzal a tekintettel és sinulással próbál örökkévaló hűséget fogadni a másiknak. Ez nem bolondítja meg a fiatalokat, mint a cigány. Nem kínozza sokáig érzékiséggel az idegeket. Nagyot plüsszent, vagy röhög, vagy kacsa-hápogást, libagágogást utánoz és az ember hirtelen eszére tér. Érzi, hogy az ő ellágyulását, meghatódottságát csúfolja ki. Dressz mellett még senki sem lett öngyilkos. Sőt azt is alig tudom elképzelni.