Magyarság, 1938. augusztus (19. évfolyam, 172-195. szám)
1938-08-10 / 179. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK« SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL« EGY HÓRA 4 PENGŐ, A LEGNAGYOBB KEDVEZ- KIADÓTULAJDONOS. MAGYARLAO LAPKIADÓ RT. IL. HUNYADI JÁNOS-UT 2. TELEFON« *1540-14 MENNYEL 2.50 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉT- elnök vezérigazgató, főszerkesztő és felelős kiadói (25 MELLÉKÁLLOMÁSSAL). ÉJJELI SZERKESZTŐKÖZNAP 10 FILL, VASÁRNAP 20 FILL, NÉMET- IFJ. VIRTSOLOGI RUPPRECHT OLIVÉR DR. SÉG VI, ARADI UTCA 8. TELEFON: 11-54-61,11-54-82. ORSZÁGBAN 10 PFENNIG, VASÁRNAP 20 PFENNIG lelet éi SZERKESZTŐ. MENETJEGYIRODA, UTAZÁSI ÉS KÖNYVOSZTÁLY, MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP . KI M | V ^ ' ^ ^ ESKÜ-UT «. SZÁM. TELEFON: 18-12-10. SZÁM POSTATAKARÉKPÉNZTÁR! CSEKKSZÁMLÁI 28390 HUBAY KALMAN X^/V v^^/ LEVÉLCÍM. BUDAPEST 2. POSTAFIÓK, 55. SZÁM , BUDAPEST, 1938 AUGUSZTUS 10. SZERDA XIX. ÉVFOLYAM, 179 (5205) SZÁM Ára 10 fillér ♦ VIRRAD... Irta: FIAL.A. FERENC Kezdetben volt az egyik ortodox liberális újságíró Virrad már Spanyolországban című vezércikke. Az európai látókörrel rendelkező publicista nagy feltűnést keltő írásban foglalkozott a madridi forradalommal és megjósolta, hogy a spanyol marxizmus fogja megszabadítani Spanyolországot a feudális reakciók uralmától. A spanyolországi virradásról szóló cikket rövidesen lángbaborult spanyol templomok rét fénye vonta be és a nacionalista európai sajtó mint a XX. század legszégyenletesebb eseményeit tárgyalta azokat az embertelen, bestiális kegyetlenkedéseket, amelyeket a spanyol virradás bitangjai vittek véghez. Castilia, Szevilla, Granada enyhe dombjairól elmaradtak a tavaszi virágok, mert a spanyol vörösök által kivégzett spanyol hazafiak temetetlen hullái takarták be a mezőket. A párisi népfront központi irodájából igazgatott liberális világsajtó azonban mindezek ellenére és mind mai napig lázadónak és felkelőnek minősíti azt a Franco tábornokot, aki a modern katona minden zsenialitásával és az új világért küzdő modern ember hatalmas aktivitásával harcol a moszkvai pénzen kitartott madridi csőcselék uralma ellen. Nem volt kivétel a magyarországi liberális sajtó sem, amely kezdve a marxizmus magyarországi vezérorgánumától az úgynevezett polgári lapokig, majdnem, hogy gyűjtést nem indított a madridi vörösök számára. Hátborzongató színekkel ecsetelték a felkelő hadsereg vérengzéseit és minden idegszálukkal del Vayoék és az azóta már letűnt orosz megbízott — Rosenberg — mellett drukkoltak. A nagy nemzetközi rémhírterjesztő-központ Párisban és természetesen Prágában székelt, mint amely városokból valóban szenzációs híranyaggal látták el a világot. Ezek a híradóirodák meghamisították a spanyolországi eseményeket és elhazudták azt az igazságot, amely a Francóék táborába özönlő nemzeti és vörös sereghez tóduló nemzetközi önkéntesek igazi számadatait bizonyította volna. 1937 tavaszán a párisi népfrontlapok szerint „legális“ német csapatokat tettek partra Marokkóban, melyeket természetesen rövidesen ugyancsak „legális“ olasz hadosztályok követtek. Mondanunk sem kell, hogy ezek a hírek a fasisztaellenes szervezetek hírszolgálata útján jutottak el a világsajtóhoz. A sok vitát előidéző külföldi önkéntesek erőviszonyáról érdekes könyvet írt a Paris Soir Spanyolországba küldött főmunkatársa, Georges Oudard. Oudard könyvét természetesen elhallgatta a világsajtó s egyetlen sorban sem emlékezett meg a francia író tárgyilagos beszámolójáról az egyébként oly francia- és angolbarát magyar liberalizmus sem. Oudard a múlt év júliusában ment Spanyolországba, ahol mindjárt megérkezése után megállapította, hogy Franco Spanyolországában komoly nemzeti építőmunka folyik. A lakosság élelmezése kitűnő, bőséges, amit egyáltalán nem mondhatunk el a vörösök által uralt területeken, ahol egyes országrészekben valóságos éhínség pusztítja a lakosságot. Szó sem lehet nyugalomról, békéről, mert mindenki gyanús és mindenki az életével játszik. Megállapította Oudard, hogy Spanyolországban körülbelül ötezer német önkéntes harcol, akik valamennyien saját akaratukból keltek át a Pyrenneusokon, hogy a kommunizmus ellen harcoljanak A német önkéntesek a híres condorlégióbán harcolnak, amely légió szoros kapcsolatban áll az olasz önkéntesekből alakított CTV-vel (Commando Truppe Volontarie). Az olaszok számát pontos számítások alapján húszezer főben állapította meg Oudard, aki úgy a vörösöknél, mint Francóéknál teljes mozgási szabadságot élvezett külön fejezetben emlékezik meg Oudard Franco tábornok személyéről. „Franco — írja Oudard — sohasem fog letérni az általa kijelölt útról, amit legjobban bizonyít, hogy midőn a baszkok csatlakozni akartak a nemzetiekhez, de a csatlakozás fejében autonómiát kértek, akkor Franco azonnal megszakította velük a tárgyalást. Pedig a baszkok is jó katonák, legalábbis vannak olyan jók, mint a navarraiak.“ A spanyol polgárháború Oudard szerint tulajdonképpen világnézeti küzdelem. A spanyol kérdés maga nemcsak az ott harcoló idegenek, de a spanyolok szempontjából is a kommunizmus és a nacionalizmus kérdése. A nemzeti oldalon küzdő, főként olasz és német önkéntesek nem önző politikai érdekből segítik a nemzetieket, hiszen Franco tábornok semmiféle területi és gazdasági ígéretet nem adott Berlinnek, sem Rómának. Úgy a német, mint az olasz katonák Hitter, illetőleg Mussolini megállapításait tették magukévá, midőn kijelentették, hogy a bolsevizmus minden terjeszkedését úgy tekintik, mint az európai egyensúly megbontását. A rendkívül érdekes adatokkal alátámasztott könyvben Oudard a következőket mondja a spanyol belpolitikáról: — A sokféle árnyalatú politikai pártok között ma két párté a vezetés: a klerikális monarchistáké és a nemzeti szocialistáké. Franco érdeme, hogy a kommunisták ellen az összes politikai pártokat egyesítette. Hogy a győzelem kivívása után mi lesz a végleges államforma, azt még senki sem tudja. Franco a királyság visszaállítását szeretné, amit a nemzeti szocialisták is támogatnak, természetesen a szükséges alkotmányos és szociális reformok mellett. Véleményük szerint a királyság súlyos hibát követne el akkor, ha csalódást okozna a népnek és ha nem valósítaná meg a spanyol egység, továbbá a földkérdés megoldását. A francia újságíró nagy elismeréssel nyilatkozik a Littorio, a Flammes Noires, a XXlll. Mars és a Flech Noires nevű olasz rohamcsapatok munkáiról, de különösen kiemeli a nagyszerűen kiképzett és halált megvető olasz aviatikusok munkáját. Könyvét az alábbi fejezettel zárja be: — Elérkeztem utam végére. Elértem célomat és pontos adatokat szereztem a Franco táborában harcoló idegenekről. Amit láttam, azt megírtam. Nem az én feladatom, hogy feleljek a spanyolországi látogatásom során elemtáratt kérdésekre. Megmondom őszintén — hiszen a világháborúban négy évig harcoltam a németek ellen —, hogy soha a nemzeti spanyol hadseregben egyetlen legitim német katonát nem láttam. Összeszámoltam a Francóéknál harcoló olaszok számát, de tudom, hogy megállapításom nem fog tetszeni Alvarez del Vayo barcelonai külügyminiszter úrnak, aki azt állítja, hogy százezer olasz harcol Francónál, pedig tudja, hogy ez nem igaz. Nem féltem kimutatni, hogy ezek az egyszerű olasz, német, sőt francia emberek a kommunizmus ellen jöttek ide harcolni, mert odahaza vezéreiktől megtanulták, hogy Európa jövője és békéje a nacionalista államok kezébe van letéve. — Nem hallgattam el, hogy az a kétség, amelybe az európai tömegeket a „demokrácia vagy fasizmus“ jelszóval kergették bele a túlsó oldalról, elejétől végig hamis beállítás. Tudom, hogy a demokrácia még nem kommunizmus és éppen ezért nem tarthatom igaznak a második meghatározást sem. Könyvemben igyekeztem tárgyilagos lenni és éppúgy megírtam az olasz légiók guadalajarai vereségét, mint az általuk kivívott santanderi fényes győzelmet. — Nem vehetik tőlem rossz néven, ha tisztelem azokat a férfiakat, akik régi, nagy időkre emlékeztető bátorsággal harcolnak és meghalnak eszméikért. De ugyancsak nem tagadhatom le, hogy a Spanyolországban küzdő olasz önkéntesek mindig bámulattal beszéltek Mussoliniról. Véleményem szerint nem az ő hibája, ha a demokrácia jelenleg az öngyilkosság látszatát kelti, amikor bolond módjára a kommunizmus vörös karjaiba veti magát. A Komintern érdekei nem az én hazám érdekei és tudom, hogy akik azt szolgálják, azok minekünk is ártanak. — Kénytelen vagyok kijelenteni, hogy véleményem szerint tűrhetetlen, hogy egy csomó elkeseredett és hiú idegen kalan-sdór — akiket sohasem tudok egyes országok tiszteletreméltó emigránsaival öszszetéveszteni, Franciaországot egy új Piemont felé vezetik. És végezetül, amidőn helyeslem a francia kormány bölcs benem avatkozási politikáját, a legmélyebben elítélem kormányom egyes híveinek bűnös ügyetlenségét, ezeknek az embereknek bűnös, veszélyes és a kormány által megengedett agitálását, akik a kommunista eszméktől megrészegedve, merő emberszeretetből habozás nélkül kiirtanák az egész emberiséget. A múlt esztendőben egy keleti állam külügyminiszterével beszélgetve, föltettem neki a kérdést, hogy az én helyemben szóvátenné-e egy olyan szomszédos és baráti állam magatartását, amely ország álláspontjának ismerete fontos volna Franciaország számára. Az illető magas diplomata egy pillanatig habozott, azután nemmel felelt. A válasz után a következőket mondottam neki: „Sajnálom, miniszter úr, de én a spanyolországi dolgokat mégis szóvá fogom tenni hazámban, mert úgy érzem, ha soká leplezzük az igazságot, akkor idő előtt belepusztulunk az örökös hazudozásba.“ Georges Oudard könyve pár hét előtt jelent meg a párisi könyvpiacon. A köztársasági vörös Spanyolországért aggódó európai liberális sajtó egyáltalán nem vett tudomást Oudard könyvéről... Bizonyára ők tudják, hogy miért... áis Jenő honvédelmi miniszter nagyjelentőségű nyilatkozata a hadseregről Vitéz Rátz Jenő honvédelmi miniszter kedden délben a Gellért-szálló Duna-teremben fogadta a sajtó képviselőit, hogy ismertesse előttük a modern honvédelem feladatait és hogy közvetlenebb kapcsolatot teremtsen a honvédség vezetői és a sajtó munkatársai között. A sajtófogadáson megjelent vitéz Lányi Hugó gyalogsági tábornok, a honvédség főparancsnoka, vitéz Keresztes-Fischer Lajos altábornagy, a honvéd vezérkar főnöke és Antal István dr. államtitkár, továbbá a honvédség több magasabbrangú tisztje. A sajtó képviselőit Dulin Elek dr. miniszteri osztálytanácsos mutatta be a honvédelmi miniszternek. Vitéz Rátz Jenő honvédelmi miniszter meleg szavakkal üdvözölte a sajtó képviselőit és hangoztatta, hogy a sajtó nagy közvéleményformáló erejét szeretné igénybe venni a honvédelem nagy munkájához. Alkalmat akar adni a sajtó képviselőinek, hogy személyesen is megismerjék a honvédség vezetőit s hogy a személyes kapcsolatok révén megismerjék a honvédség csapatait, intézményeit és azok mindennapi munkáját. — Egy hadsereg felépítéséhez szükség van emberanyagra, felszerelésre és minden egyébre, ami egy hadsereg felépítésével még együtt jár — mondotta a honvédelmi miniszter. — A hadsereg nagyságát az emberanyag tekintetében a rendelkezésre álló népesség szabjameg. Egy bizonyos népesség kihasználásán tehát nem mehetünk túl, ha céljainknak megfelelő hadsereget józan számítással akarunk felépteni. Az anyagi felkészültséget s a fegyverzet mennyiségét és minőségét pedig megköti az ország teherbíró képessége. Itt sem csaponghat a katona fantáziája a végletekig, hanem csak azokkal az erőkkel számolhat, amelyeket erre a célra felhasználhat anélkül, hogy az ország gazdasági életét felfordítaná. De van egy tényező, amelyet a végsőkig ki tudunk használni és fokozni: a nemzet katonás szelleme. Enélkül ma a legnagyobb hadsereg, a legjobban fölszerelt és legjobban kiképzett hadsereg sem ér semmit. Ennek az erőtényezőnek a kihasználásánál természetesen nemzeti, faji adottságainkat kell a legmeszebb menő módon érvényesíteni. Nincs különbség a nemzet és a Honvédelem tagjai között — A mai háború — folytán ezután Rátz Jenő honvédelmi miniszter — nemcsak a katonák háborúja, mivel a háború nemcsak a frontokon folyik. Ma a háború három dimenziója háború, nincsen választó vonal a front és az anyaország között, hanem az ország egész területe hadi terület s az ország minden egyes lakosa, akár be van sorozva a hadseregbe, akár odahaza folytatja polgári foglalkozását, tulajdonképpen egyformán katona, egyformán tagja a honvédelemnek. Éppen ezért — mint azt már képvselőházi beszédemben is hangoztattam — nem tudok különbséget tenni a nemzet tagjai és a honvédelem tagjai között. — Minthogy a nemzet minden egyes tagja, akár fegyvert visel, akár az íróasztal mellett vagy a műhelyben dolgozik, egyformán ki van téve a háborús veszedelmeknek. Azt mondhatni, hogy a honvédség ma a nemzet és megfordítva: a nemzet maga a honvédség. Amire tehát mi törekedni akarunk s amit mint erőtényezőt ki akarunk használni a végletekig, az ennek a nemzetnek, vagy ami ezzel egyértelmű, az egész honvédségnek a katonás szelleme. Ez a katonás szellem áll a rend és a fegyelem szükségességének önkéntes felismerésében és annak gyakorlásában. Áll az áldozatkészségben, az egyéni érdekeknek az öszszessége érdekei alá rendelésében, munkakedvben és munkaszeretetben olyan célokért is, amelyeket pillanatnyilag talán nem látunk, vagy nem ismerünk fel. Áll a vezetők iránti bizalomból és megbecsülésből, kitartásból, önfeláldozó bátorságból és a nemzet nagyobb és boldogabb jövője iránti törhezet