Magyarság, 1938. augusztus (19. évfolyam, 172-195. szám)

1938-08-10 / 179. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK« SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL« EGY HÓRA 4 PENGŐ, A LEGNAGYOBB KEDVEZ- KIADÓTULAJDONOS. MAGYARLAO LAPKIADÓ RT. IL. HUNYADI JÁNOS-UT 2. TELEFON« *1540-14 MENNYEL 2.50 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉT- elnök vezérigazgató, főszerkesztő és felelős kiadói (25 MELLÉKÁLLOMÁSSAL). ÉJJELI SZERKESZTŐ­KÖZNAP 10 FILL, VASÁRNAP 20 FILL, NÉMET- IFJ. VIRTSOLOGI RUPPRECHT OLIVÉR DR. SÉG VI, ARADI­ UTCA 8. TELEFON: 11-54-61,11-54-82. ORSZÁGBAN 10 PFENNIG, VASÁRNAP 20 PFENNIG lelet éi SZERKESZTŐ. MENETJEGYIRODA, UTAZÁSI ÉS KÖNYVOSZTÁLY, MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP . K­­­I M | V ^ ' ^ ^ ESKÜ-UT «. SZÁM. TELEFON: 18-12-10. SZÁM POSTATAKARÉKPÉNZTÁR! CSEKKSZÁMLÁI 28390 HUBAY KALMAN X^/V­ v^^/ LEVÉLCÍM. BUDAPEST 2. POSTAFIÓK, 55. SZÁM , BUDAPEST, 1938 AUGUSZTUS 10. SZERDA XIX. ÉVFOLYAM, 179 (5205) SZÁM Ára 10 fillér ♦ VIRRAD... Irta: FIAL.A. FERENC Kezdetben volt az egyik ortodox libe­rális újságíró Virrad már Spanyolország­ban című vezércikke. Az európai látókör­rel rendelkező publicista nagy feltűnést keltő írásban foglalkozott a madridi for­radalommal és megjósolta, hogy a spa­nyol marxizmus fogja megszabadítani Spanyolországot a feudális reakciók ural­mától. A spanyolországi virradásról szóló cikket rövidesen lángbaborult spanyol templomok rét fénye vonta be és a na­cionalista európai sajtó mint a XX. szá­zad legszégyenletesebb eseményeit tár­gyalta azokat az embertelen, bestiális ke­gyetlenkedéseket, amelyeket a spanyol virradás bitangjai vittek véghez. Castilia, Szevilla, Granada enyhe dombjairól el­maradtak a tavaszi virágok, mert a spa­nyol vörösök által kivégzett spanyol ha­zafiak temetetlen hullái takarták be a me­zőket. A párisi népfront központi irodájá­ból igazgatott liberális világsajtó azonban mindezek ellenére és mind mai napig lázadónak és felkelőnek minősíti azt a Franco tábornokot, aki a modern katona minden zsenialitásával és az új világért küzdő modern ember hatalmas aktivitá­sával harcol a moszkvai pénzen kitartott madridi csőcselék uralma ellen. Nem volt kivétel a magyarországi liberális sajtó sem, amely kezdve a marxizmus magyar­­országi vezérorgánumától az úgynevezett polgári lapokig, majdnem, hogy gyűjtést nem indított a madridi vörösök számára. Hátborzongató színekkel ecsetelték a fel­kelő hadsereg vérengzéseit és minden idegszálukkal del Vayoék és az azóta már letűnt orosz megbízott — Rosenberg — mellett drukkoltak. A nagy nemzet­közi rémhírterjesztő-központ Párisban és természetesen Prágában székelt, mint amely városokból valóban szenzációs hír­anyaggal látták el a világot. Ezek a hír­­adóirodák meghamisították a spanyolor­szági eseményeket és elhazudták azt az igazságot, amely a Francóék táborába özönlő nemzeti és vörös sereghez tóduló nemzetközi önkéntesek igazi számadatait bizonyította volna. 1937 tavaszán a párisi népfrontlapok szerint „legális“ német csapatokat tettek partra Marokkóban, melyeket természe­tesen rövidesen ugyancsak „legális“ olasz hadosztályok követtek. Mondanunk sem kell, hogy ezek a hírek a fasisztaellenes szervezetek hírszolgálata útján jutottak el a világsajtóhoz. A sok vitát előidéző kül­földi önkéntesek erőviszonyáról érdekes könyvet írt a Paris Soir Spanyolországba küldött főmunkatársa, Georges Oudard. Oudard könyvét természetesen elhallgatta a világsajtó s egyetlen sorban sem em­lékezett meg a francia író tárgyilagos be­számolójáról az egyébként oly francia- és angolbarát magyar liberalizmus sem. Oudard a múlt év júliusában ment Spa­nyolországba, ahol mindjárt megérkezése után megállapította, hogy Franco Spa­nyolországában komoly nemzeti építő­­munka folyik. A lakosság élelmezése ki­tűnő, bőséges, amit egyáltalán nem mond­hatunk el a vörösök által uralt területe­ken, ahol egyes országrészekben valósá­gos éhínség pusztítja a lakosságot. Szó sem lehet nyugalomról, békéről, mert mindenki gyanús és mindenki az életé­vel játszik. Megállapította Oudard, hogy Spanyol­­országban körülbelül ötezer német ön­kéntes harcol, akik valamennyien saját akaratukból keltek át a Pyrenneusokon, hogy a kommunizmus ellen harcoljanak A német önkéntesek a híres condorlégió­­bán harcolnak, amely légió szoros kap­csolatban áll az olasz önkéntesekből ala­kított CTV-vel (Commando Truppe Vo­­lontarie). Az olaszok számát pontos szá­mítások alapján húszezer főben állapí­totta meg Oudard, aki úgy a vörösök­nél, mint Francóéknál teljes mozgási sza­badságot élvezett külön fejezetben emlé­kezik meg Oudard Franco tábornok sze­mélyéről. „Franco — írja Oudard — sohasem fog letérni az általa kijelölt út­ról, amit legjobban bizonyít, hogy midőn a baszkok csatlakozni akartak a nemze­tiekhez, de a csatlakozás fejében autonó­miát kértek, akkor Franco azonnal meg­szakította velük a tárgyalást. Pedig a baszkok is jó katonák, legalábbis vannak olyan jók, mint a navarraiak.“ A spanyol polgárháború Oudard szerint tulajdon­képpen világnézeti küzdelem. A spanyol kérdés maga nemcsak az ott harcoló ide­genek, de a spanyolok szempontjából is a kommunizmus és a nacionalizmus kér­dése. A nemzeti oldalon küzdő, főként olasz és német önkéntesek nem önző po­litikai érdekből segítik a nemzetieket, hi­szen Franco tábornok semmiféle területi és gazdasági ígéretet nem adott Berlin­nek, sem Rómának. Úgy a német, mint az olasz katonák Hitter, illetőleg Musso­lini megállapításait tették magukévá, mi­dőn kijelentették, hogy a bolsevizmus minden terjeszkedését úgy tekintik, mint az európai egyensúly megbontását. A rendkívül érdekes adatokkal alá­támasztott könyvben Oudard a követke­zőket mondja a spanyol belpolitikáról: — A sokféle árnyalatú politikai pártok között ma két párté a vezetés: a kleriká­lis monarchistáké és a nemzeti szocialis­táké. Franco érdeme, hogy a kommunis­ták ellen az összes politikai pártokat egyesítette. Hogy a győzelem kivívása után mi lesz a végleges államforma, azt még senki sem tudja. Franco a király­ság visszaállítását szeretné, amit a nem­zeti szocialisták is támogatnak, természe­tesen a szükséges alkotmányos és szociá­lis reformok mellett. Véleményük szerint a királyság súlyos hibát követne el akkor, ha csalódást okozna a népnek és ha nem­ valósítaná meg a spanyol egység, továbbá a földkérdés megoldását. A francia újságíró nagy elismeréssel nyilatkozik a Littorio, a Flammes Noires, a XXlll. Mars és a Flech Noires nevű olasz rohamcsapatok munkáiról, de kü­lönösen kiemeli a nagyszerűen kiképzett és halált megvető olasz aviatikusok mun­káját. Könyvét az alábbi fejezettel zárja be: — Elérkeztem utam végére. Elértem célomat és pontos adatokat szereztem a Franco táborában harcoló idegenekről. Amit láttam, azt megírtam. Nem az én feladatom, hogy feleljek a spanyolországi látogatásom során elemtáratt kérdésekre. Megmondom őszintén — hiszen a világ­háborúban négy évig harcoltam a néme­tek ellen —, hogy soha a nemzeti spanyol hadseregben egyetlen legitim német ka­tonát nem láttam. Összeszámoltam a Francóéknál harcoló olaszok számát, de tudom, hogy megállapításom nem fog tetszeni Alvarez del Vayo barcelonai kül­ügyminiszter úrnak, ak­i azt állítja, hogy százezer olasz harcol Francónál, pedig tudja, hogy ez nem igaz. Nem féltem kimutatni, hogy ezek az egyszerű olasz, német, sőt francia embe­rek a kommunizmus ellen jöttek ide har­colni, mert odahaza vezéreiktől megta­nulták, hogy Európa jövője és békéje a nacionalista államok kezébe van letéve. — Nem hallgattam el, hogy az a két­ség, amelybe az európai tömegeket a „de­mokrácia vagy fasizmus“ jelszóval ker­gették bele a túlsó oldalról, elejétől végig hamis beállítás. Tudom, hogy a demokrá­cia még nem kommunizmus és éppen ezért nem tarthatom igaznak a második meghatározást sem. Könyvemben igye­keztem tárgyilagos lenni és éppúgy meg­írtam az olasz légiók guadalajarai vere­ségét, mint az általuk kivívott santanderi fényes győzelmet. — Nem vehetik tőlem rossz néven, ha tisztelem azokat a férfiakat, akik régi, nagy időkre emlékeztető bátorsággal har­colnak és meghalnak eszméikért. De ugyancsak nem tagadhatom le, hogy a Spanyolországban küzdő olasz önkénte­sek mindig bámulattal beszéltek Musso­liniról. Véleményem szerint nem az ő hi­bája, ha a demokrácia jelenleg az ön­gyilkosság látszatát kelti, amikor bolond módjára a kommunizmus vörös karjaiba veti magát. A Komintern érdekei nem az én hazám érdekei és tudom, hogy akik azt szolgálják, azok minekü­nk is ártanak. — Kénytelen vagyok kijelenteni, hogy véleményem szerint tűrhetetlen, hogy egy csomó elkeseredett és hiú idegen kalan-s­dór — akiket sohasem tudok egyes or­­­­szágok tiszteletreméltó emigránsaival ösz­szetéveszteni, Franciaországot egy új Pie­mont felé vezetik. És végezetül, amidőn helyeslem a francia kormány bölcs be­­nem avatkozási politikáját, a legmélyeb­ben elítélem kormányom egyes híveinek bűnös ügyetlenségét, ezeknek az embe­reknek bűnös, veszélyes és a kormány ál­tal megengedett agitálását, akik a kom­munista eszméktől megrészegedve, merő emberszeretetből habozás nélkül kiirta­nák az egész emberiséget.­­ A múlt esztendőben egy keleti állam külügyminiszterével beszélgetve, föltettem neki a kérdést, hogy az én helyemben szóvátenné-e egy olyan szomszédos és baráti állam magatartását, amely ország álláspontjának ismerete fontos volna Franciaország számára. Az illető magas diplomata egy pillanatig habozott, azután nemmel felelt. A válasz után a követke­zőket mondottam neki: „Sajnálom, mi­niszter úr, de én a spanyolországi dol­gokat mégis szóvá fogom tenni hazám­ban, mert úgy érzem, ha soká leplezzük az igazságot, akkor idő előtt belepusztu­lunk az örökös hazudozásba.“ Georges Oudard könyve pár hét előtt jelent meg a párisi könyvpiacon. A köz­­társasági vörös Spanyolországért aggódó európai liberális sajtó egyáltalán nem vett tudomást Oudard könyvéről... Bi­zonyára ők tudják, hogy miért... ­­ áis Jenő honvédelmi minisz­ter nagyjelentőségű nyilatko­zata a hadseregről Vitéz Rátz Jenő honvédelmi miniszter ked­den délben a Gellért-szálló Duna-teremben fogadta a sajtó képviselőit, hogy ismertesse előttük a modern honvédelem feladatait és hogy közvetlenebb kapcsolatot teremtsen a honvédség vezetői és a sajtó munkatársai között. A sajtófogadáson megjelent vitéz Lányi Hugó gyalogsági tábornok, a honvéd­ség főparancsnoka, vitéz Keresztes-Fischer Lajos altábornagy, a honvéd vezérkar fő­nöke és Antal István dr. államtitkár, továbbá a honvédség több magasabbrangú tisztje. A sajtó képviselőit Dulin Elek dr. miniszteri osztálytanácsos mutatta be a honvédelmi mi­niszternek. Vitéz Rátz Jenő honvédelmi miniszter me­leg szavakkal üdvözölte a sajtó képviselőit és hangoztatta, hogy a sajtó nagy közvélemény­­formáló erejét szeretné igénybe venni a hon­védelem nagy munkájához. Alkalmat akar adni a sajtó képviselőinek, hogy személyesen is megismerjék a honvédség vezetőit s hogy a személyes kapcsolatok révén megismerjék a honvédség csapatait, intézményeit és azok mindennapi munkáját. — Egy hadsereg felépítéséhez szükség van emberanyagra, felszerelésre és minden egyébre, ami egy hadsereg felépítésével még együtt jár — mondotta a honvédelmi mi­niszter. — A hadsereg nagyságát az emberanyag tekintetében a rendelkezésre álló népesség szabja­­meg. Egy bizonyos népesség kihasz­nálásán tehát nem mehetünk túl, ha cél­jainknak megfelelő hadsereget józan számí­tással akarunk felépteni.­­ Az anyagi felkészültséget s a fegyver­zet mennyiségét és minőségét pedig megköti az ország teherbíró képessége. Itt sem csa­­ponghat a katona fantáziája a végletekig, ha­nem csak azokkal az erőkkel számolhat, amelyeket erre a célra felhasználhat anélkül, hogy az ország gazdasági életét felfordítaná.­­ De van egy tényező, amelyet a végsőkig ki tudunk használni és fokozni: a nemzet katonás szelleme. Enélkül ma a legnagyobb hadsereg, a legjobban fölszerelt és legjobban kiképzett hadsereg sem ér semmit. Ennek az erőtényezőnek a kihasználásánál természete­sen nemzeti, faji adottságainkat kell a leg­­meszebb menő módon érvényesíteni. Nincs különbség a nemzet és a Honvédelem tagjai között — A mai háború — folytán ezután Rátz Jenő honvédelmi miniszter — nemcsak a ka­tonák háborúja, mivel a háború nemcsak a frontokon folyik. Ma a háború három di­­menziója háború, nincsen választó vonal a front és az anyaország között, hanem az or­szág egész területe hadi terület s az ország minden egyes lakosa, akár be van sorozva a hadseregbe, akár odahaza folytatja polgári foglalkozását, tulajdonképpen egyformán ka­tona, egyformán tagja a honvédelemnek. Éppen ezért — mint azt már képvselőházi beszédemben is hangoztattam — nem tudok különbséget tenni a nemzet tagjai és a hon­védelem tagjai között. — Minthogy a nemzet minden egyes tagja, akár fegyvert visel, akár az íróasztal mellett vagy a műhelyben dolgozik, egyformán ki van téve a háborús veszedelmeknek. Azt mondhatni, hogy a honvédség ma a nemzet és megfordítva: a nemzet maga a honvédség. Amire tehát mi törekedni akarunk s amit mint erőtényezőt ki akarunk használni a vég­letekig, az ennek a nemzetnek, vagy ami ez­zel egyértelmű, az egész honvédségnek a ka­tonás szelleme. Ez a katonás szellem áll a rend és a fe­gyelem szükségességének önkéntes felismeré­sében és annak gyakorlásában. Áll az áldo­zatkészségben, az egyéni érdekeknek az ö­sz­­szessége érdekei alá rendelésében, munka­­kedvben és munkaszeretetben olyan célokért is, amelyeket pillanatnyilag talán nem lá­tunk, vagy nem ismerünk fel. Áll a vezetők iránti bizalomból és megbecsülésből, kitar­tásból, önfeláldozó bátorságból és a nemzet nagyobb és boldogabb jövője iránti törhezet­

Next