Magyarság, 1939. július (20. évfolyam, 28-43. szám)

1939-07-30 / 43. szám

MIMI Háromezer cserkészleány Gödöllőn Az idén a gyönyörű gödöllői Emébet-park­­ban rendezték meg az első Pax Tinget, a világ leánycserkészeinek nagyméretű találkozóját. Az egyik tábori oltár mellett láttuk az idegen leánycserkészek hosszú sorának felvonulását. Elvonultak a brit gyarmatok leányai tengerész­­kék ruháikban, narancsszínű nyakkendőkkel, a dánok kék szoknyában és kékeszöld blúzban, a hollandok pasztellkék ruhákban, a lengyelek szürke ruhákban és sárga nyakkendővel, a lit­vánok zöldesszürke blúzban és kék szoknyá­ban, az ír szabadállambeliek kék ruhában, ettől elütő nyakkendővel, a svájciak világos­kék blúzban és sötétkék szoknyában, a brit szi­getvilág azonos alapon szintén különféle nyak­kendőkkel, így az angolok világoskék, a skótok lilaszinó, a walesiek sárga nyakkendőkkel, a finnországi finnek barnás blúzokban, a finn­országi svédek viszont­ kék blúzokban. A száz­nyolcvankét Gödöllőre érkezett finnországi cserkészleány közül huszonhét svéd nemzeti­ségű. Általában a svédek jöttek a legnagyobb tömegben. Mintegy kétszázötvenen táboroznak a nagy park fenyőkkel tarkított pázsitján, csak azokat számítva persze, akik Svédországból ér­keztek. Ehhez tulajdonképpen még hozzá kell számítani a huszonhét Finnországból érkezett svéd leányt E tömeghez képest az óriási brit gyarmat­birodalom számszerűen aránylag gyengén van képviselve. Vannak köztük újzélandiak, ausz­tráliaiak, indiaiak, sőt bermudiak, máltaiak és Jamaikabeldek is. Indiának egyetlen kikül­döttje érkezett ide, egy bengáli, kalkuttai nagy feketeszemű, kávébarna bőrű benszülött, aki elég folyékonyan beszél angolul. Az angolok­kal, a brit gyarmatiakkal, a skótokkal és a walesiekkel angolul beszélek, bár feltűnő, mily sokan értenek közülök franciául is. Valamely fűzös sátor alatt egy jamaikai leányt is látok, brit leánynak mondja magát, azonban gyanú­san félvér, de ezt, úgy látszik, szégyelli, bár sötét arcbőre és nagyon duzzadt ajka nemcsak trópusi bölcsőről, hanem néger vérről is árul­kodnak. Rájövök, hogy tévedés feltételezni, mintha az angolok és brit gyarmatbeliek csak a birkahúst ennék szívesen. A nagy kondérok­­ban marhahús, disznóhús és borjúhús is rotyog nagy mennyiségben, talán nagyobb mennyiség­ben, mint a nálunk nehezen kapható birkahús. Egyesek krumplihámozással vanak elfoglalva. Csaknem minden sátor elött megpillantok egy­­egy nagy halom uborkát. Egy újzélandi, egy walesi és egy angol leány egyforma lelkesedés­sel beszélnek a magyar hagymáról. Csak­nem valamennyi leány elevenbeszédű, barátsá­gos és okosan válaszolnak anyanyelvükön hoz­zájuk intézett kérdésemre. Az angol leányok egy nagyobb csoportja ebéd előtti szökdécselés­sel szórakozik. Egy-egy lekuporodó leány fö­lött ugrálnak át, ügyesen, bizonyos gráciával. Meglepő az angol leányok szép alakja. Hiába, ezek korán szoktatták magukat a sportszerű életmódhoz és meglátszik rajtuk a friss levegő s az egészséges életmód hatása. Megtudom, hogy 7—8 éves korától lehet cserkész a leányka. Ezeket a kicsinyeket az angolul beszélők brownieknek hívják. Tizenkétéves koráig min­den leánycserkész tündér. Meghitten, barátsá­gosan beszélgetünk. A Rákóczi-induló és több magyar népdal dallarfifoszlányait hozza erre az enyhe szél. A kalkuttai kávébarna bőrű brit állampol­­gárnő kísér a svájciak tábora felé. A svájci leányok óriási és széles dobogón járják az appenzelli és a berni nemzeti táncokat, har­monikaszó mellett. Ez igen mulatós, kedves látvány. Sokáig lehetne elnézni. Németül vagy franciául beszélek az üde svájci leányokkal. De már tovább sodornak. Megyünk a kert sűrűbb része felé. Egy pagony szélén két sátor­ban táboroznak a litvánok. Ketten Kaunásból, a litván fővárosból jöttek, egy Zarazaiból, a nagy tavak vidékéről. Ezekkel is érdemes be­szélgetni. S közben értesülök, hogy érdekes bengáli kísérőmet Miss Biswarnak h­ívják. Ne­vét gyönyörű f h­ázi s­zé­­­les köntösén felsüzölt táblácska tünteti föl. Általában blúzukon hordják a leányok itt a nevüket. Sárgakeresztes, égszínkék lobogó rengetege tűnik föl hirtelen. A svéd leányok gyakorlatoz­nak, talán azért, hogy impozánsabb legyen el­vonulásuk Gusztáv Adolf svéd herceg felesége előtt.­­A nagy Svédország legészakibb részétől a legdélebb csúcsig minden táj képviselve van itt. Haparandától, az északi svéd-finn határ­vidéktől a délvidékig, Malmőig, mindenünnen összegyűltek a leányok. Wärmland is képvi­selve van. Természetesen Stockholm, Upsala, Göteborg és Nyköpping is. Zömük nagyon szép, intelligens és barátságos természetű. A nem mindig kellemes kérdésekre zavartalan jókedv­vel, nevetve vagy mosolyogva válaszolgatnak. Nyúlánk termetű a legnagyobb részük, de akad köztük nehézkesebb és kerekarca is buk­kan föl a sok keskeny és finom arc mellett. A tábor közepe táján százötven norvég leány telepedett le az imént. Túljutottak a felvonu­lás izgalmain, átöltöznek s egyszerű zubbo­nyaikban jóízűen falatoznak, eszik a magyar kukoricát. Szőkék, ragyogóak, barátságosan köszönnek és bájosan törik a német nyelvet. Egyik-másik megpróbál angolul vagy franciául csevegni. Közben, angol beszédemet hallva, is­mét egy angol leány csatlakozik hozzám. Nancy Swann, Birkenheadből, Liverpool szomszédsá­gából jött a nyári magyar tájakra. Már őrül a másnapi autóbusztúrának, amikor is Buda­pestet közelebbről bámulhatják. A legtöbb itt összeverődött leány még csak éppen hogy át­utazott fővárosunkon. Jöttek egyenesen a tá­borba. Értesülök, hogy Skóciából és Wa­lesből egyen­ként 36—36 leány jött, Angliából kétszázan ér­keztek. Az északírországiak, tehát az ulsteriek, külön sátrak alatt táboroznak, az ír szabad­állambeliek pedig egészen különválasztott tá­borhelyen, a svédek, litvánok és lengyelek tő­­szomszédságában. Közülök több leányt faggat­tam, ők is jól tudnak angolul, de ír nyelven is beszélnek, kivált azok, akik Írország nyugati partvidékeiről jöttek ide. Mindannyian azt a véleményt hangoztatják, hogy az ír szabad­államnak önállóságát meg kell őriznie. Feltű­nik ezeknek a többnyire igen fiatal leányoknak érett ítélete és bátor fellépése. Átmegyünk a lengyelekhez. Ilona Patravicev­­nával beszélek. Kattowitzban született, nem messze a német határtól. Apja magyar volt. Nyilván Patravicsnak hívták. Nevét csak a len­­gyeles Tag teszi kissé idegenszerűvé. Negyven lengyel leány telepedett le ide, a nagy lengyel birodalom minden tájáról jöttek, Varsóból, Felsősziléziából s az északi és keleti távolesőbb vidékekről is. Háromezer cserkészileány gyűlt össze testvéri egyetértéssel az üde gödöllői parkban, a ma­gyar táj széles égboltozata alá. Marconnay Tibor p itaaBsifi 1939 Julius 30, vasárnap Petőfi Sándor halálának kilencvenéves évfordulója 1849 július 31-én, kilencven évvel ezelőtt, esett el Petőfi Sándor, a magyar szabadság­­harc lánglelkű költője a fehéregyh­ázai véres csatában, az oroszokkal vívott utolsó erdélyi ütközetben. Ekkor már beteljesülőben volt a magyar sors, Haynau, a beresd­ai hiéna győz­tes seregével Szeged felé menetelt, a magyar kormány Aradra tette át székhelyét, Dem­binszky serege a Bánságba vonult vissza, Bem tábornok a beözönlő oroszok elől Te­mesvárra vezette kis seregét, a sötét felhők egyre vészesebben tornyosultak a magyar égen, a katasztrófa elkerülhetetlen volt. Már csak Görgey tart össze jelentékenyebb sere­get, 30 ezer embert Aradnál, az ellenség azonban őt is szorongatja: az oroszok észak­ról, az osztrákok délről. A kormány néhány nap múlva lemond, átadja a hatalmat Gör­­geynek, aki két nap múlva leteszi a fegyvert Rüdiger orosz tábornok elött Világosnál. Petőfi már nem érte meg a dráma utolsó, sötét fejezetét. Mintha érezte volna a ma­gyar szabadságharc összeomlásának gyászos közeledtét, önként utazott el Bem tábornok­hoz s belevetette magát a reménytelen küz­delembe. Szinte azt mondhatni, hogy a ha­lált szándékosan kereste. Különben sem kellett volna háborúba mennie, maradhatott volna idehaza, mint ahogy több korabeli író tette, s mint ahogy az ő helyében talán mindenki más tette volna, hiszen odahaza hagyta rajongva sze­retett ifjú feleségét és újszülött kisfiát. Ezek a hatalmas kapcsok sem tudták visszatar­tani, elment Erdélybe harcolni Bem tábor­nokhoz. Bem apó, ahogy katonái hívták a tábor­nokot, mindenképpen kímélni akarta Petőfit, hogy az életét megmentse, de minden fára­dozása hiábavaló volt, minden jó szándéka megtört a fékezhetetlen, lobogólelkű költő mámoros szenvedélyén. A véres piskis csata után, hogy a veszélytől óvja, futári üzenet­tel küldte Debrecenbe a kormányhoz. Petőfi ugyahogy megérkezett, porosan, gyűrött ru­hában jelent meg Mészáros hadügyminisz­ter előtt, aki felelősségre vonta, amiért nincs kesztyűje és nyakkendője. Petőfi százados volt ekkor s a hadügyminiszter kicsinyessé­gén annyira felháborodott, hogy formálisan összeveszett vele s rangjáról lemondott. Ci­vilbe ment vissza Bemhez, aki látta az ifjú költő feldúlt lelkiállapotát, elküldte Kolozs­várra valami ürüggyel, valójában azonban azért, hogy a testileg-lelkileg leromlott költő kipihenje magát s egészségét helyreállítsa. Petőfinek azonban nem volt maradása a nyugalmasabb légkörben, áprilisban mint közlegény jelentkezett újra Szebenben, ahol akkor Bem serege állott. A tábornok ekkor visszaadta századosi rangját s hogy életét biztosítsa, megtette hadsegédévé és egyik kedves lovát ajándékozta a költőnek . .. Má­jus 13-án kinevezte őrnaggyá s miután sem­miképpen sem tudta visszatartani a veszély­től, ismét futári üzenetet bízott rá, Debre­cenbe küldte Kossuthhoz és Klapkához. Itt Klapkával veszett össze a költő, mert a tá­bornok megfedte, amiért egy kényesebb ter­mészetű levelét engedélye nélkül közzétette. Petőfi ekkor újra lemondott rangjáról és Pestre utazott. Itt sem volt nyugta s amikor az oroszok közeledtéről értesült, mindent itthagyva, megint Bemhez utazott, akivel Bereckén találkozott. Az öreg tábornokot, aki az idők során ugyancsak megedződött a harctereken, annyira meghatotta a költő lángoló hazaszeretete, hogy keblére ölelte és könnyezve csókolta homlokon civillé lett hadsegédét. Julius 29-én érkeztek Marosvásárhelyre s két nap múlva már hősi halott volt a ma­gyar szabadságharc nagy költője. 1849 ju­lius 31-én folyt le a nagy csata Segesvár és Fehéregyháza között az oroszokkal. Bem tá­bornok sem lovat, sem fegyvert nem adott Petőfinek, hogy az ütközetben való részvé­teltől ezzel visszatartsa s mikor Petőfi ennek dacára is a tűzvonalba ment, szigorú pa­ranccsal visszarendelte a tartalékba. Itt azonban fegyvert kerített Petőfi s egy kisebb csapat élén a rohamozó kozákok elé rohant. A csapatot bekerítették a kozákok s többé senki sem látta Petőfi Sándort. Sem élve, sem holtan. A visszavonuló Bem tábornok még ekkor sem feledkezett meg a költőről, civilruhás honvédeket küldött vissza keresé­sére, de nem találtak rá, nyoma veszett. Úgy tűnt el, mint egy üstökös, amely megjelenik a föld felett, szétszórja fényözönét s azután elmerül a világűrben, hogy hová, senki sem tudja. Legendák születtek róla, voltak, akik orosz ólombányákban találkoztak vele, azt állítva, hogy Petőfi nem esett el, hanem fog­ságba került s ott morzsolta le életét a szi­bériai ólombányákban, rabláncra fűzve. Má­sok nyomorék koldusként látták kóborolni az orosz pusztákon s a legendák még ma is szövődnek. Jellemző erre a következő eset: A minap az egyik spiritiszta társaság szeán­szot tartott Budapesten. Bánó Lajos szövet­kezeti igazgató, aki az esetet tudomásunkra hozta, szintén megjelent a szeánszon. A transzba esett médiumok egyike, az igazgató előadása szerint, egyszeresük különös, paj­zán hangon szólalt meg. Megkérdezték a médiumot, ki az, aki jelentkezett, s ez azt felelte, hogy Petőfi Sándor. •— Sándor testvér, — szólította meg az igazgató Petőfi szellemét — ha már a jó Is­ten idevezetett, mondd el nekünk végre ha­lálod igaz történetét, hogyan kerültél át a „másik partra“? A költő erre elmondta — a médiumon keresztül —, hogy nem halt meg a segesvár­­fehéregyházi csatában, csak megsebesült. Egy orosz kozák szúrta keresztül, de a seb nem volt halálos s igy fogságba került. Az oroszok magukkal vitték s mikor megtud­ták, hogy a magyarok legnagyobb költője a sebesült, emberségesen bántak vele. Sebei­ből felgyógyult, de a bánat, amely hazája sorsa miatt mélységesen sújtotta, hamaro­san újra ágynak tüntötte s nemsokára bele is halt lelkifájdalmába. Utolsó kívánsága az volt, hogy erdőbe temessék el, lombos fák alá s küldjenek üzenetet családjának és ha­zájának haláláról. Az oroszok teljesítették egyik kérelmét: erdőbe temették, de üzene­tet nem küldtek róla soha senkinek, sehová. A médium szerint a Krím-félsziget egyik faluja mellett fekszik elhantolva egy erdő­­szélen, sírján kőlap van, minden felírás nél­kül. A legendák így keletkeztek és sokan, ép­pen úgy, mint Rudolf trónörökösről és Orth Jánosról regélték, hogy bujdosókként éltek sokáig. Petőfi Sándor halálát is misztikum­mal vonják körül, mert az emberek olya­nok, hogy akit szeretnek, nem szívesen hi­szik el, hogy meghalt, hacsak szemlél­­szembe nem látták koporsóját. Petőfit pedig egy nemzet szerette s emlékének hódolattal áldoz ma is, örökké. Habár a legendákat megdönteni nem lehet, mert Petőfit holtan senki nem látta, a valóság mégis csak az, hogy a szabadságharc hős költője ott nyug­szik a fehéregyházai tömegsírban, a többi honvédek, a többi hősök között. n. d. IJONCZ 'ÖRÖMESTED IXmiMEMEMb S­P­EC­I­Á­L­I­STAA RI IK ÉSP­R­EC­IZIÓ­S ÓRAK8RtI TEL: 18-40-82 Legtöbb bacillus van a fürdőszobában, legkevesebb a kávéházban A bécsi tudományegyetem biológiai intézeté­nek egyik tanára, Fransek Feliz dr. járt a na­pokban Budapesten, akivel alkalmunk volt be­szélgetni a ő mondotta többek között a követke­zőket: — Bizonyára érdekelni fogja annak a kuta­tásnak az eredménye, melyet több állam terü­letén, éghajlati különbözőségek szerint végez­tünk abban az irányban, hol szoktak leginkább megbújni az emberiség legfélelmetesebb ellensé­gei, a baktériumok. Az eredmény meglepő. Esze­rint a legtöbb bacillus,­­ ami szinte hihetetlenül hangzik — a fürdőszobában található. A gőzzel átitatott fürdőszoba egy gramnyi súlyú vakolat­­darabkájában, átlagban 617,50 élősdi tartózko­dik. A nedves, meleg hely a legkitűnőbb tenyész­­telepe a baktériumoknak. Ebből persze nem sza­bad arra következtetni, hogy a hatszázezer bacil­lus a legveszélyesebb fajtákból való. A fürdőszo­bák után az irodák és várótermek következnek. Az irodák egy gramnyi malterdarabjában, átlag­ban 146.500 bacillus található ott, ahol a közön­ség nagy számban fordul meg. A vasúti váró­termekben szinte majdnem pontosan ugyanennyi bacillus tartózkodik. Ezután következnek a tantermek, majd a színházak és mozik vannak soron. Ezeket a helyeket nem kedvelik túlságo­san a bacillusok. A színházakban, mozikban, át­lagban tizenegyezer bacillus található a falak egygramnyi malterdarabján. Ezeknek nagyobb része is a mennyezetre húzódik, valószínűleg azért, mert ide száll fel a meleg, párás levegő. A legmeglepőbb, hogy a bacillusok a kávéházat még kevésbé szeretik. A vizsgálat eredménye­ként, a kávéházak egy gramnyi malterdarabká­jában, mindössze négyezer bacillus tanyázik. Megállapítást nyert, hogy a kávéházakat az ot­tani füstös levegő miatt nem kedvelik a bacillu­­sok, ellentétben az emberekkel. A kórházakban, klinikákon, szanatóriumokban „mindössze“ 585 bacillus „lézeng“ egy-egy gramnyi falrészben, ami a gondos tisztaságnak tulajdonítható. Igen fertőzöttek bizonyos üzletek falai, különösen azok, melyekben erjedő ételnemű anyagokkal dolgoznak. A ruhás, fűszeres üzletek, a szeszes­italok raktárainak falai kevéssé fertőzöttek. A vasúti kocsik plafonrészei igen fertőzöttek. Négy­zetcenti­merületen átlagban nyolcvanezer bacillus húzódik meg. A gyárak, üzemek falai, ahol tűz­zel, füsttel, gázokkal, savakkal dolgoznak alig fertőzöttek, ellentétben a szövőgyárak falaival. Egy orosz katonai őrház falán, melyet évtizedek óta nem tisztogattak, négyzetcentiméterenként egymillió bacillust találtak. Egy cipőtalpon át­lagban 5000 bacillus van, egy viselt kesztyűn két-háromezer s egy emberi ajakon ötven-száz bacillus található. A szabadtéren levő gyümölcs­házikókban, sátrakban felgyülemlett élősdiek száma megszámlálhatatlan. Egy sanghaji gyü­mölcsöskofa ruhájának minden centiméter terü­letén 600 ezer bacillust találtak, s ugyanilyen mértékben volt fertőzött bódéjának falazata is. Ha valaki reggel, tisztán, megmosakodva megy el hazulról s délben hazajő, bizonyos, hogy a kezén többszáz, még jó, ha nem többezer ba­cillus húzódik meg. Tíz ember ruháját fertőtle­nítettük, azután átsétáltattuk őket egy gyümölcs- és baromfipiac zsúfolt sorai közt. A vizsgálat eredménye, kétszeri séta után ez volt: A férfiak nyaka körül, a gallérral egyvonalban, átlag 5000 bacillust találtunk. Az orrlyukban 70—80 dara­bot, az ajkakon szintén ennyit. Tíz darab fer­­tőtenített ivópoharat adtunk be egy piszkos csap­székbe, hogy hozzák forgalomba. A csapszékben matrózok táncoltak, a forgalom igen nagy volt. Két óra múlva visszavettük a beadott poharakat s a vizsgálat eredménye a következő volt: négy pohár szélén venereás bacillusok húzódtak meg, két pohár alján tuberkulotikus bacillusok, hat pohár külső részén nagy tömeg trachomabacillus s mind a tiz poháron még összesen hetvenezer különböző bacillust találtunk. A tengeri hajókon alig található bacillus, elpusztítja őket a sós pára, mely a tenger vizéből száll a hajóra. A nagyközönség számára mindebből a legfon­tosabb annyit tudni, — fejezte be érdekes köz­lését Fransek dr. — hogy a bacillus minden be­tegség okozója s ez az élősdi a napot egyáltalán nem szereti. Napos, szellős, évente legalább egy­szer meszelt vagy fertőtlenített lakásban sohasem lehet annyi bacillus, hogy az egészséges szerve­zetnek ártalmára lehetne.

Next