Magyarság, 1940. július (21. évfolyam, 141-166. szám)

1940-07-05 / 144. szám

Budapest, 1940. július L. Rga.CTKRRSlgft V. Hétfőn reggel bőkezűen szórta Bányász­­falvára sugarait az aranysárga napkorong. A munkába siető bányászokon is meglát­szott, hogy a legtöbbjük előző nap kipi­hente magát. Mosolyogva köszöntötték egymást és nevetgélve mentek a „leszálló” felé. A lámpakamra ablakai előtt már sorba álltak az emberek. Amikor átvették a „Davy”-t csavartak egyet arrta, hogy vár­jon jó-e, azután ki-ki ment a maga dol­gára. A bányamester irodája előtt ketten beszélgettek: — A télen elfogyott a szenem, tehát most pótadagot akarok kérni. Nem tudom, adnak-e? — Bizony azt sohasem lehet tud­ni, pedig csak velünk szűkmarkúak. Bez­zeg a tisztviselőknél nem takarékoskodnak ennyire. — Tegnap sichta után behívatott az igazgató úr és azt mondta: — Paksi, nem volna kedve bemenni autóval a városba. — Kérdeztem, hogy minek? — Szenet kel­lene a lakásba behordani. — Tudtam, hogy ezért egy pengőt szokott adni, tehát vállal­koztam. — Az igazgató úrnak egy évben nyolcvan mázsa szén­ jár, vagyis négyszer annyi, mint nekem. Ő ennek ellenére ed­dig már 160 q-t vett ki, és most még csak tavasz van. Tegnap mégis 60 q szenet kül­detett be velünk a sógorának. Sőt az al­ispánnak 25 q kokszbrikettet, a főjegyző­nek 40 q kandallófát és a főispánnak 20 q szenet szállítottak. — A legjobb az, hogy amíg a főispánná és az alispánná egy-egy pengőt adott a behordásért, a főjegyzőné még le lusta disznózott azért, mert állítólag lassan hord­tam be a kosarat. A bányamester szobájából kijött a sor­ban előttük lévő, aki tehát szenet akart kérni, bement. — Megvártam, hogy vár­jon kap-e vagy sem, mert most már érde­kelt. Pillanatok alatt kijött és tehetetlen dühvel káromkodott. A bányamester azt felelte, hogy vegyen, ha elfogyott. Ne költ­se korcsmára a fizetését, akkor majd jut szénre is ... Ez a pár perces jelenet megdöbbentett: Bányászfalván ilyen mérhetetlen űr tátong a jól fizetett vezetők és a kiuzsorázott munkások között? És bizony félő, hogy sok Bányászfalva van hazánkban. Amikor a pap miatt nem imádkoznak az emberek Lassan megtelt a várószoba. A villany­óra mutatója fél hat felé közeledett Föld­szag áradt ki az emberek ruhájából és a levegő megtelt a kapadohány füstjével. A bányában nem szabad dohányozni, tehát nagyot akart szívni utoljára mindenki belőle. Az irodaszolga két gyertyát hozott ki. A Szent Borbála szobor elé tette és bekere­tezett imaszöveget rakott le mellé. Az egyik öreg munkás közben a padon egy­más mellé rakta lámpáját, batyuját, az­után odament a szobor elé, letérdelt és imádkozni kezdett. Vékony, elnyújtott hangjára idegesen rezzentek össze az em­berek. Majd mintha csak villámütés érte volna őket, sietve megindultak kifelé. Ar­cukra az áhitat helyett szenvtelenség ült és a beszélgetés mindenütt abba maradt. Ment ki-ki a vonata felé. Megdöbbentem, csak nem istentagadók ezek az emberek? Pedig nincs munkás a világon, akit annyira a kezében tartana a Mindenható, mint a bányászt. Már cihelődött az imájával végzett elő­imádkozó is. Nem tartott az egész soká. Melléje szegődtem. — Mondja, báttya, miért hagyták magát ott az emberek, ta­lán sok a haragosa? — vettem valatóra az öreget. — Nemcsak engem hagynak, hanem min­denkit, fiam, aki imádkozik. Nem rossza­ságból teszik, mert Istenfélő emberek, ha­nem a pap az oka. Az elődjénél nem így volt. Ez azonban rettenetes ember. — Las­san megoldódott az öreg ember szava fo­lyása. — A beiktatása utáni vasárnap már be­lénk kötött. Azt prédikálta, hogy 60—70 pengőből meg kell élni egy munkáscsalád­nak. Sőt apró vagyonkát is lehet gyűjteni belőle. Nem nehéz elképzelni, hogy milyen felháborodást váltott ki ez a prédikáció. „Hiszen a munkások zöme valóban ennyi­ből nyomorog és azt várták, hogy legalább a papjuk melléjük áll a nagyobb darab kenyérért vívott becsületes harcban. CJ ehelyett már az első vasárnap szőrösszí­­vűbben beszélt, mint a bányaigazgató.­­ Akkor pedig végleg kitört az embe­rekből az elkeseredés, amikor megtudták, hogy a plébános úr havi fizetése 400 pengő, természetbeni lakás és fűtés-világítás. Ezenkívül decemberben és januárban két­havi fizetést kap téli segély címén. Csakhamar észrevette a pap is a szaka­dást, azonban ahelyett, hogy kereste volna a megbékélés lehetőségét, elkezdette szidni a nyilaskereszteseket. Nem múlt el vasár­nap, hogy ne gyalázta volna „az új esz­mék” követőit, akik „nem alázatosak, ha­nem örökké elégedetlenek”. Erre azután még üresebb lett az Isten háza. A munká­sok imára nyíló szája bezárult, mert a papjukat nem érezték maguk mellett, ha­nem odaát, a napfényes oldalon . . . Ez az oka annak, hogy a reggeli ima elől is elhúzódnak az emberek. Ahol a gyónás kéthetenként „kötelező“ Az ügy végül is a vezérigazgató elé ke­rült. Itt ismét csak a papot hallgaták meg. A munkásokat nem kérdezte meg az üzem vezetője sem. A bányafőtanácsos úr röviden végzett. Kiadta parancsban, hogy vasárnap minden katolikus munkás köteles templomba men­ni és a kéthetenkénti gyónás is kötelező. A felvigyázók vasárnaponként megjelen­tek a templom ajtajában és másnap jaj volt annak, aki hiányzott. A gyónási napokon cédulákat kaptak az emberek. Ezekre mindenkinek rá kellett írni a nevét és a gyóntatószéknél le kel­lett adni. A kenyér kellett, megtörtek az emberek. Közben a plébános a „lelki nevelés te­rén elért eredményeiért” érseki tanácsos lett. A kéthetenként érkező kedves szerze­tes gyóntatók nem vehették észre, hogy milyen baj van belül a lelkekben és hogy az emberek kelletlenül, végzik az ájtatos­­kodást: féltette mindenki a kenyerét és még a gyónási titoktartás mellett sem merte elmondani a valót. A bányafőtanácsos időközben még a papnál is többet­­ „törődött” a munkások lelki életével. Ő is szeretett volna valami címet, vagy rangot kapni érte. Irigyelte az „érseki tanácsosságot” a plébánostól. Va­lóságos kultuszt csinált tehát a munkások lelki „ápolásából”. Mindenekelőtt megállapította, hogy a falu temploma kicsi, oda vasárnaponként nem férnek be az emberek, tehát a lakó­telepen, a kolónián, új templomot kell épí­teni. Igen ám, de a Szénkitermelő Rt. ren­dezetlen vallású elnöke ilyen célra nem igen bocsájtott volna 400.000 pengőt ren­delkezésre, tehát valahonnan máshonnan kellett a pénzt előteremteni. A vezérigaz­gató úr azonban nem azért volt főtanácsos, hogy a szomszédba menjen ötletért. Elren­delte tehát, hogy a bányászoknak kell se­gíteni a pénzt előteremteni, így is történt. Az önsegélyező vezetősége megszavazta a hozzájárulást és a munkások nem mertek ellentmondani. Éveken keresztül mindenkinek levontak havi egy pengőt a keresetéből templom alapra. Arra természetesen vigyáztak, hogy az erőszaknak még a látszata se ma­radjon meg. Tehát mindenki „önként” ajánlotta fel. Azóta a templom a munkások filléreiből Szén-oltár és az új orgona Egyre több főpap érkezett a „mint a lelki életet élő” bányatelepre. El voltak ragad­tatva a bámulatos eredménytől, hiszen ed­dig még sehol sem fordult elő, hogy kol­dus­szegényen élő bányászok nagy templo­mot emeljenek keservesen szerzett fillé­reikből és saját jószántukból, kéthetenként gyónjanak. A főtanácsos úr végre egy szép napon elérte a célját: pápai titkos tanácsos lett. Rendjelet kapott és a katolikus világ felső tízezrei meleg ünneplésben részesítették. Aki valamit elér, még többet­­akar, így tett a vezérigazgató úr is. Egy napon ki­találta, hogy a lakótelep egyik üresen álló terére „szén­ oltárt” kellene építeni. Ezt azonban már nem volt mersze a munká­soktól kérni, tehát az elnök úrhoz fordult. Mert, hogy a bányavállalat közéleti repu­tációja ennyire meg annyira megkívánja azt, hogy most megmutassák az áldozat­­készségüket. Az elnök úr belement. Megépült a bányaácsozatú szénoltár. Főterái nem voltak töröttek, mint lent a bányában. felépült. A főtanácsos úr pedig Szent Te­réz és Szűz Mária szobrai közé felfestette a falra az arcképét. Hogy maradjon meg emlékezetül az utódoknak az, hogy miként kerül valaki a szentek közé azért, mert a munkások 400.000 pengőt „összeadtak” a templomalapra. Bélyeggyű­sten­ény és aranyrudak a bíróság előtt A budapesti büntetőtörvényszék, mint uzsora­bíróság Van den Berghet 3 évi fegyházra ítélte el és elrendelte az ország területéről való kiuta­sítását. Ezreket érő gyönyörű bélyeggyűjte­­ményt, aranyrudakat, külföldi valutákat és ezen felül 149.700 pengő készpénzt és egy autót kobozott el a bíróság. A tőzsdeügynök fiát, mint bűnse­­gédi bűnrészest egyévi és 4 hónapi börtönre, Szemere Miksát 4 hónapi börtönre, 10.000 pengő pénzbüntetésre és 10.000 pengő vagyoni elégté­ Amikor szívből mondattak misét az emberek Az Isten azonban nem hagyja el a benne bízókat. Megelégelte végül a bányászfal­viakra küldött csapásokat is. Egy szép na­pon Budapestre, a központba helyezték fel a főtanácsos urat. A zsidótörvény ugyanis alapos tisztogatást végzett az Igazgatóság­ban és ő nem számít zsidónak. Felhozatták tehát a központba. Utoljára azonban még egy apró, de jel­lemző eset történt vele. Az öccse, aki an­nak idején az evangélikus vallást válasz­totta, megbetegedett. Az orvosok nem sok reményt fűztek a felépüléséhez, sőt csak napokat jósoltak neki. A főtanácsos úr megijedt. Hiszen ha itt hal meg a testvére és itt fogják eltemetni, akkor kisül, hogy a család nem katolikus. Tehát, bár Bányász­falván az ország egyik legmodernebb kór­háza van, testvérét sürgősen Pozsonyba küldte. Ott haljon meg, ott legalább senki­­sem tudja meg, hogy nem katolikus és hogy neki annak idején az evangélikus val­lás jobban tetszett. Elérkezett a búcsú napja is. A főtaná­csos úrral elrobogott Pestre a vonat. Ugyanabban az órában a falu öreg templo­mában mélyen térdelve mondtak Te Deu­­mot a bányászok. Nem sajnálták a stóló­pénzt, többet is adtak volna. Az új igazgató megértőbb ember. Ő nem hajszolja gyónni az embereket. De a plé­bános úr buzgalma egy jottányit sem csök­kent. Vasárnaponként most is tüzet okád a nyilasokra, akik nem alázatosak, hanem elégedetlenek. A gyónást ugyan már nem veszik olyan komolyan, de egészen a leg­utóbbi napokig hivatalból levonták min­denkinek a fizetéséből az Actio Catholica tagdíját. Csak egy képviselő közbenjárásá­ra hagyták abba. A plébános úrnak autója van és estén­ként rokonait szállítja rajta hazafelé. A porban gyalog poroszkáló munkásoknak ökölbe szorul a kezük ... Ez Bányászfalva, ahol a pap hibájából lesz, nem lettek hívőbbek az emberek. ­ Szent Istvánkor avatták fel A díszes ünnepségre meghívták az egyház legfőbb vezetőit, sőt két külföldi érsek is érkezett. És a főtanácsos úr boldogan akasztotta elhízott nyakába az újabb rendjelet. Most már nem ismert a kitüntetések utáni kapzsisága határt, összehivatta a bánya önsegélyző vezetőségét és kijelen­tette, hogy az új templomba egy méltóbb orgona kellene. Kinek van kifogása az el­len, hogy ezt az önsegélyző ajánlja fel? Természetesen senkinek sem volt. Több­­ezer pengő költséggel megépült az új or­gona is. És egy héttel később, amikor az egyik munkás segélyt kért, mert három hónapig betegeskedett, öt pengőt utaltak ki neki. Azzal tagadták meg a kérését, hogy zavaros időket élünk takarékoskodni kell minden fillérrel. Pedig szegénynek hat gyermeke már hetek óta teán és ke­nyéren élt. Az antwerpeni sikerközpont elfogott futára bűnügyének tárgyalását megkezdte a Kúria Kudarcba fulladt a puli zsidók vagyonmentése 1939 május 13-án, egy nagy belga jelzésű autón Budapestre érkezett Van den Berghe René (?) antwerpeni ügynök a családjával. Előkelő duna­­parti szállodában béreltek lakást és a bejelentő­­lapra azt írták, hogy a főváros megtekintése cél­­jából érkeztek Magyarországra. A valutaügyész­ség detektívjei azonban csakhamar mást tapasz­taltak. A belga tőzsdeügynök nagyszabású va­lutagengszter társaság nemzetközi futára volt, azzal a céllal jött, hogy a kivándorolni készülő zsidók pénzét külföldre mentse. A vagyontár­gyakat, aranyat, érmét, és valuta összeszedését már megérkezésük után való nap megkezdték és rövid, idő alatt több kiló aranyat tudtak össze­szedni. Az itteni bűntársakkal lefolytatott elő­zetes megbeszélés alapján Van den Berghe egy színes rózsacsokrot ábrázoló rajzzal vagy olyan bankjeggyel igazolta magát, amelynek számát itt előre feljegyezték. Amikor a tőzsdeügynök megjelent a Magyar-Szlovák Bankban, hogy ott 5 kiló szinaranyat és 1500 svájci frankot vegyen át, a hatóság emberei közbeléptek, igazoltatták, majd a valutaügyészségen őt, családját és gya­núsított bűntársait előzetes letartóztatásba he­lyezték. fel megfizetésére ítélték. Kolben Artúrt 1 hó­napi börtönre, Dévény Mártont 1 évi és 4 hó­napi börtönre, 10.000 pengő pénzbüntetésre és 35.000 pengő vagyoni elégtétel megfizetésére kö­telezte. Fried Józsefet 3 évi fegyházra, 20.000 pengő pénzbüntetésre és 100.000 pengő vagyoni elégtétel megfizetésére ítélte. Somló Dezső 1 évi és 3 hónapi börtönt, 20.000 pengő pénzbünte­tést kapott és 70.000 pengő vagyoni elégtétel megfizetésére kötelezték. Stein Sándor keres­kedő 5 hónapi fogház és 5000 pengő pénzbünte­tést kapott és ezenfelül köteles 10.000 pengő va­gyoni elégtételt fizetni, Lakatos József büntetése 10 hónapi börtön, 1000 pengő és 2500 vagyoni elégtétel, Kohut Erzsébetet 400 pengő pénzbün­tetésre ítélte az uzsorabíróság. A „kiváló“ csa­lád másik két tagját felmentették. A Kúrián csütörtök délelőtt folyamán a bűn­­per iratait ismertették, majd Kéhler Béla dr. koronaügyészhelyettes szólalt fel. Hangsúlyozta, hogy egy mélyreható és szerteágazó bűncselek­ményről van szó: a vádlottak cselekvésükkel a magyarság gazdasági érdekeit is súlyosan veszé­lyeztették. A védők felszólalása után a Kúria a tárgyalást pénteken délelőttre halasztotta. A TALMUD ismertetése magyarul írta: Rohling Ágoston dr. Darabja 1 pengő Felelős kiadó: túrkevei Bukry Szabó István. Kapható a Magyarság könyvosztályában: II., Hunyadi János­ út 2. Vidékre is szállítunk az ár és 12 fillér portóköltség előzetes beküldése után.

Next