Magyarság, 1941. augusztus (22. évfolyam, 164-188. szám)
1941-08-24 / 182. szám
Vasárnap, 1941. augusztus 24. MUGHRSifi DUNAI ÚTI JEGYZETEK Az apatini utcán meleg volt, az emberek az árnyékot keresték, a fák porosan, csüggedten hallgattak a nyárban. Voltak, akik hűvös, lefüggönyözött szobáikban délutáni, éber álmukat aludtak, míg arcukat enyhe veríték harmatozta és fejük fölött legyek zümmögtek tanácstalanul. Valahol a távolban vándor fagylaltoskocsi csilingelt, amelynek hangjára nyeltek egyet a kiszáradt torkú emberek. Itt a sarkon pedig négy lányka állt körben az utcán. Három kislány kezében fagylaltos tölcsér volt, a negyedik — aki bizonyosan nem kapott pénzt fagylaltra — hátrakulcsolt kézzel állt közöttük és ő is fagylaltot evett. A három kislány ugyanis felváltva odatartotta tölcsérét a negyediknek, aki nyugodtan nyalt egy-egy nyelvhegynyit, így ettek négyen, három tölcsérrel fagylaltot. A földön egy sárga, húsfülű tacskókutya ült, nyelve hosszan és vörösen lógott ki szájából, vágyán felpislogott a kislányokra, nyála a földre csurrant. Vigasztalan és szomorú volt, tudta, hogy soha sem ízlelheti meg ezt a drága, féltett étket, amelyet az emberek az utcákon nyalogatnak. Ha csak valamikor valamilyen ügyetlen ember leejt a félre egy ilyen hosszú tölcsért és ő lehet az a szerencsés, aki épen felnyalhatja. Egy halk sikoly és a csoda megtörtént. Az egyik félig lenyalt fagylaltos tölcsér a tacskó orra elé esett. Máris feléje kapott, aztán ijedt vakkantással ejtette vissza a földre és szűkölve berohant valamelyik udvarra. Olyan volt, mint a jég, dermesztően hideg. Milyen különös ízlésük van az embereknek!? Aki Mohácson jár, nézze meg a Szent Mihály templomot, ahol ájtatos szemű magyar és sokác menyecskék térdelnek a padlón és közön, míg a templom előtt imazsámolynyi pihenőre letették terhüket — a vállukra tett rudat, amelyen két fekete kőkorsóban vizüket ringatják hazafelé. Most készül a mohácsi fogadalmi templom, hatalmas, gömbölyű kupolája, magas, keskeny ablakai, szürke kőteste a város legszebb épületévé avatják. Az előtte levő hatalmas téren, az 1918—1921-ig tartó szerb uralom alól való felszabadulás emlékoszlopai állnak és öntudatosan néznek a szembenálló impozáns városházára. A szépen parkírozott Hősök terének közepén nagy vízmedence van, amelyben még jobban kinyúlik a hatalmas, egyszerűségében is lenyűgöző Hősök emlékoszlopa. Mohács egészen a Duna partján épült, a hajóállomásról a városba lép az ember és megelégedetten látja a tiszta, békés, fejlődő várost, amely éberen őrködik kis gyarmata felett, a szemben elterülő nagy mohácsi sziget felett. Elszórt tanyák vannak a termékeny talajon és dúsan teremnek gyümölcsöket. Baja, szintén szépen fejlődik, bár kissé távolabb esik a parttól. Most készült el az új, modern Mabi-palota. A parton a Future nagy gabona raktára épült és laktanyát építenek. Nagyon sokan utaznak Bajára hajóval és vissza Budapestre. Talán legtöbben ide utaznak az egész útvonalon, pedig a vasútvonala is egyenes, gyors. A szépen rendezett paksi Duna-korzóról karok lendülnek a magasba, árnyékos fák alól integetnek felénk, felveszik velünk a kapcsolatot a levegőn keresztül a találkozás és búcsú nyugtalan keze nélkül. Csak integetnek arcok nélkül ismeretlen ismerősen. A fák fölött kimagaslik a két templom torony és a mögéjük nyugvó nap sugarai a vízre nyújtják az árnyékukat. Szinte ideér az árnyék, előttünk reszket a vizen ez a testetlen üdvözlet is. Láttam már sok hullámleső vadevezőst, akik éhes evezőkkel lesik a közeledő hajókat, hogy a hullámoknak fordítsák csónakjukat és ringassák magukat a vizen. Igen. Ilyeneket nagyon sokat láttam, seregestől ültek lesben csónakjukban és a hajó közeledtére evezőt ragadva felénk eveztek. De amit Mohácson láttam, az csakugyan csodálatos volt. Fiatal kacsák pislogtak a parton és mi* Egy parasztháznak álcázott szovjet kísérőd előtt. iiiiiiiiiiMliiiiiiiiiiiHiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiii(Hiiiiiiiiiiiiiiiiiiriiiiii)iiii nmiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiTliniiniiiumnniiimiHmHMimHMHiiHtmiiiHtiiiiiiiiiHi FALUN Irta: Bognár József — Pinnye következik! — szól be a fülkébe a kalauz, összehajtom a kezemben lévő könyvet és kinézek az ablakon. Szürkéssárga tarlók futnak el mellettem Sopron felé. De mintha megismertek volna: egyre lassítanak, aztán megállnak, amikor a vonat is megáll, ösztönösen a fejem fölött lévő hálóba nyúlok a táskám után. Mozdulatom még tétova: nem tudom, mitévő legyek. Két perccel ezelőtt eszemben sem volt, hogy kiszállok Pinnyén és most mégis lefelé noszogat bennem valami: eredj gyorsan, mert elvisz a vonat... Édesanyám tuszkolt maga előtt ezzel a figyelmeztetéssel vagy huszonöt esztendővel ezelőtt. Gyorsan lekapom a táskámat és már lent is vagyok a sínek között. A kalauz egy pillanatig csodálkozva néz rám, talán mondja is, hogy tévedni tetszik, még nem vagyunk Pesten, de hangját elnyeli az induló gyorsmotoros dübörgése. Még mindig nem tudom, hogy mit is akarok tulajdonképpen. Nyúlnék a kapaszkodó után, hogy megint felszálljak, de a gyorsmotoros már a váltón csattog és hamarosan elbenzingőzöl a szemeim elől. Itt maradtam, holott estére Pesten kellett volna lennem. Kellemetlen érzés fog el. Hogy megnyugtassam magamat, megkérdezem a forgalmi tiszttől: mikor megy a legközelebbi vonat Pest felé !... — Másfél óra múlva — mondja —, de annak nincs csatlakozása Győrben. Közvetlen vonat tőlünk csak holnap reggel 6 óra 7 perckor indul. Megköszönöm a felvilágosítást és talán először örülök annak, hogy bevezették a vonatkorlátozást. Ha nincs vonat, hát itt kell maradnom. Benézhetek akár Ebergőcre is. Hirtelen felágaskodik bennem valami kajánság, hát nem ezt akartad!? Elnevetem magamat, persze, hogy ezt akartam! Most már biztosan tudom, hogy ezt akartam. Egyszeribe elfüstölög belőlem minden szorongás és vidáman nekivágok az ebergődi vicinális útnak. Lépteim alatt huppog a por, fácánkakas rikolt mögöttem és zöldhátú gyíkok riadoznak a lábaim előtt, akárcsak huszonöt esztendővel ezelőtt. Hirtelen mintha édesanyámat is magam mögött érezném és hallanám zsörtölődő hangját: eredj már, Jóska, sohse érünk Börgőcre, ha mindig a lábam előtt botorkálsz... Meggyorsítom a lépteimet, de hamarosan megint poroszkálásba váltok át. Hiába, öregszem. Lám, az utat szegélyező csalitosból is erdő lett azóta. Derékvastagságú fák sárguló üstökkel hajladoznak felém, mintha ráhagynák, hogy bizony, eljárt felettünk az idő. Ha engedném, sírásra görbülne a szám, de nem engedem. Kihúzom magamat és rátartni ellépek a fák előtt... A kanyarból most látom a falut. Érzem, hogy szomorkás mosoly derül az arcomra, de aztán meghökkenek. Mit keresek én itt tulajdonképpen? A Janzsó öregapám már régen halott. Bokán Márt keresztanyám sem él. A Nyáriék szétszóródtak, mint a pelyva. Ki Amerikába ment, ki Ausztriába, ki pedig Pestre... Már fordulnék vissza, amikor eszembe jut, hogy Vánkos Bisti bácsi, édesanyám anyai nagybátyja és a felesége, Pannica néni talán még meglesznek, hisz nem is olyan régen hallottam felőlük, hogy még élnek. Most már határozott céllal és vidámabban szedegetem a lábaimat. Hogy hamarább érkezzem, elkerülök a sikátornak, az út melletti feszület előtt megemelem a kalapomat, aztán befordulok a Weiler zsidó háza előtt és máris helyben vagyok. A nyitott kapu előtt öreg kuvasz nyújtózkodik a porban. A gádor alól börcsökös oleanderek virítanak. Pannica néném a konyhaajtóban szöszmötöl. Mennék befelé, de a kuvasz észbekap és rám vicsorítja a fogait. Még szégyenben hagy — gondolom, aztán elkiáltom magamat: — Pannica néném! Pannica néném! Az öregasszony felfülel, lassan a kapu felé fordítja a fejét és ráemeli a szemeit. A kutya már ugat és kapna a nadrágomhoz, ha nem hátrálnék előle. — Pannica néném! — kiáltom még egyszer. Az öregasszony erre megmozdul. Hessent egyet a kutya felé, aztán elém tipeg. — Pannica néném, hát nem ismer meg?! Én vagyok Jóska, a Janzsó Mári fia. Ráncos arca kiderül és összecsapja a két kezét. — Jézus Máriám, a Janzsó Mári fia! Most már toppant egyet a kutya felé. — Takarodsz, Morzsa, hogy az ördög bújna beléd !... A kutya eliszkol és mi állunk egymás előtt, csak állunk, mint akik nem tudnák mihez kezdeni. Pannica néném felfogja a köténye szegélyét, ide-oda mutat, aztán elkiáltja magát: —Bisti, Bisti, öreg Vánkos, gyere mán, gyere, nézd ki van itt!... Bisti bácsi vasvillával a kezében kifordul az istállóból és megáll. — Gyere mán, — unszolja Pannica néném, ■— itt van a Janzsó Mári fia. Bisti bátyám az istállóajtónak támasztja a vasvillát, a két kezét végigdörzsöli a nadrágszárán és megindul felénk. Mögötte újra előóvakodik a kutya, de már nem ugat. Nem is törődünk vele. Nézzük egymást, hosszan, fürkészve. Eltelik néhány pillanat. Pannica néném, hol az órára pislant, hol rám. Látom rajta, hogy szorong, hátha nem az vagyok, aminek mondom magamat. A mai világban sok minden megtörténik. De Bisti bácsi hamarosan megenyhül. — Ugye-e, te vagy a nagyobbik?! — Én vagyok, Bisti bátyám! — No, kerülj beljebb. Már nincs semmi baj. Pannica néném fellelkesül. — Gyere, idős lelkem, gyere. Megehitél, mi? No, majd mingyá csinálok fényét, de előbb megiszo’ e’ bögre ides tejet. Éppen az imént fejtem. Szereted-e? ... — Szeretem, Pannica néném, szeretem.. Az öregasszony tesz-vesz körülöttem. Kötényével letörli az asztalt, széket toldjám, tejet önt és kenyeret tesz elém... — Egyél, idős lelkem, egyél ... Ha úgy jobban szereted, aprítsd a kenyeret a tejbe. Mingyá’ hozok egy kanalat... Nézem a két öreget és hogy szóljak valamit, megkérdezem, hogy’ vannak. — Csak megvagyunk, fiam, — adja a szót Bisti bácsi, — hát ti hogy vagytok? Mit csinál az édesanyád? ... — Meghalt szegény. Októberben lesz három esztendeje, hogy eltemettük. Pannica néném a szeméhez emeli a köténye szegélyét és egy darabig hallgatunk. Csend van, nagy csend... Nemsokára sóhajt egyet Pannica néném. — Szegény Mári. Rendes asszony volt. Tisztességesen felnevelt benneteket. Téged papnak szánt, fiam, de látom, nem lettél az... Biztosan nagyobb hivatalod van... Látom, úr lett belőled... — Úr? Tudja az Isten. Van úgy néha, hogy szívesen eljönnék Börgöncre akár harangozónak is... Meghökkennek. __Eregy má, fiam, — mondja rosszaidon Bisti bácsi, — öregapádnak még hetven lánc födje, meg szőlleje vót a kislozsi dűlőben, csak nem szégyenkezné vissza... __Nem, nem Bisti bátyám, nem így értettem a dolgot... Érzem, hogy rosszul szóltam. Még ott hiszik, hogy pénzt akarok kérni tőlük. Hogy megint neki szivélyesítsem őket, előveszem a tárcámat és mintha keresnék valamit, egy pillanatra kivillantok néhány bankót. Látom rajtuk, hogy megkönnyebbülnek. Bisti bácsi az asztalra csap: . — Hírünk menne, hallod-e, ha ilyenek harangozónk lenne ... Tán még Völcsejről is ide járnának búcsúra ... Pannica néninek tetszik az ötlet és hangosan elneveti magát. — Hidd el fiam, neked csókolnának kézzet, nem a papnak... Ma már ilyen a világ falun is. Csak pénz kéne nekik... Lassan sötétedik. Pannica néném megveti az ágyakat és lefekszünk, de a sötétben még elbeszélgetünk egy darabig. Sorra megelevenednek előttem Gombás sógor, akit ötven esztendős korában tánc közben ütött meg a guta, a részeges Bodorkos, aki mindenét elitta, Liszka bérmakeresztanyám, aki olyan zsugori volt, hogy még a sót is sajnálta az ételből... Aztán politikára terelődik a szó. — Mondd, fiam, — kérdi Bisti bácsi — igaz-e, hogy a báróta eveszik a fődet, oszt nekünk adják?... — Nem megy az olyan könnyen, — mondom —, de megtörténhetik... — Pedig juó vuána, — ha mingyá’ nyuocvanhatesztendős vagyok is... — Nyolcvanhat esztendős Bisti bátyám ! — Annyi én... — Szép idő... — Bizony szép ... Ezen elgondolkozunk. Múlnak a percek. Már azt hiszem, hogy rajtam kívül mindenki elaludt, amikor megint megszólalt Bisti bátyám: — Hát Ferenc Jócska él-e még? Úgy teszek, mintha aludnék, csak a fejemet fordítom az ablak felé. Odakint mozdulatlanul ragyognak a csillagok. Mozdulatlanul, mint huszonöt esztendővel ezelőtt. A nagy mindenségben semmi sem változott. Csak idelent, a földön történt egy és más, de erről sem tud mindenki. Hát érdemes ezért tülekedni? Érdemes?... /» kor meglátták a hajót, vagyis a hullámok megcsapkodták a partot, a kiskacsák hangos, boldog sápogással a hullámok közé vetették magukat. És ringtak, mint az emberek. Gondolom, vaderős kacsák voltak. * Asszonyok álltak a vízben, fejüket menyecskésen hátrakötötték fejkendőjükkel, hogy elővillant fehéren marad homlokuk, fülcimpájuk és lebarnult arcuk, mint furcsa, elszabott álarc hatolt a vízre. Rövidujjú ingvállban voltak, szoknyájukat feltűzték derekukra, mely alól elővillant napnem látott térdük, így mostak, sulykoltak a sekély vízben a part közelében, gyúrták, gyömöszölték a mosópadon a ruhákat. A matrózok szétvetett lábakkal álltak a fedélközben, kezüket zsebre dugták, de előbb sapkájukat felnyomták homlokukról. Barna arcukon széles, elégedett mosoly derült, szemük fehérje hamisan csillogott elő sötét arcukból. Így nézték a fehértérdű, fehér homlokú, sulykoló asszonyokat a vizen. Eljöttünk sok dunai strand mellett, amelyen hemzsegtek a lebarnult, komplikáltan pőre öltözetű, fiatal, csinos, jóalakú nők, de a matrózok semmi érdeklődést nem mutattak. Nem törődtek velük. Ez a három felöltözött, sulykoló menyecske szemmel láthatólag érdekelte őket, pedig csak a térdükből látszott valami és a homlokuk volt fehér. Az asszonyok felnéztek, beárnyékolták szemüket, úgy nézték a hajót. És hirtelen ők is szélesen, boldogan elvigyorodtak. Nem integettek, nem kiabáltak, csak mosolyogtak. Észrevették egymást. A menyecskék és a matrózok. Aztán az asszonyok tovább mostak, a matrózok kikötéshez készülődtek. — Szépek voltak — mondja az egyik matróz és kezébe fogta a dobókörtét. A másik elgondolkozva bólintott: — Milyen fehér lehet a bőrük?! * A nap beletemette izzó arcát a hús, zöld lombokban, mint szemérmesen piruló lány az ifjútól kapott virágcsokorba. Nem is nézett fel többé, elnyugodott. Csak színe reszketett még a vizen és olyan volt a Duna, mint egy vörösréz-folyó. Benne ringott a parti, húsfejű fűzfák, elnyuladtak a hullámokon, emelkedtek és visszaestek, mint az emberek az élet vizén. Kőváry Margit.