Magyarság, 1941. augusztus (22. évfolyam, 164-188. szám)

1941-08-24 / 182. szám

Vasárnap, 1941. augusztus 24. MUGHRSifi DUNAI ÚTI JEGYZETEK Az apatini utcán meleg volt, az embe­­rek az árnyékot keresték, a fák porosan, csüggedten hallgattak a nyárban. Voltak, akik hűvös, lefüggönyözött szobáikban dél­utáni, éber álmukat aludtak, míg arcu­kat enyhe veríték harmatozta és fejük fölött legyek zümmögtek tanácstalanul. Valahol a távolban vándor fagylaltos­­kocsi csilingelt, amelynek hangjára nyel­tek egyet a kiszáradt torkú emberek. Itt a sarkon pedig négy lányka állt körben az utcán. Három kislány kezében fagylaltos tölcsér volt, a negyedik — aki bizonyosan nem kapott pénzt fagylaltra — hátrakul­csolt kézzel állt közöttük és ő is fagylal­tot evett. A három kislány ugyanis fel­váltva odatartotta tölcsérét a negyedik­nek, aki nyugodtan nyalt egy-egy nyelv­­hegynyit, így ettek négyen, három töl­csérrel fagylaltot. A földön egy sárga, húsfülű tacskó­kutya ült, nyelve hosszan és vörösen ló­gott ki szájából, vágyán felpislogott a kislányokra, nyála a földre csurrant. Vi­gasztalan és szomorú volt, tudta, hogy soha sem ízlelheti meg ezt a drága, fél­tett étket, amelyet az emberek az utcákon nyalogatnak. Ha csak valamikor valami­lyen ügyetlen ember leejt a félre egy ilyen hosszú tölcsért és ő lehet az a szerencsés, aki épen felnyalhatja. Egy halk­ sikoly és a csoda megtörtént. Az egyik félig lenyalt fagylaltos tölcsér a tacskó orra elé esett. Máris feléje kapott, aztán ijedt vakkantással ejtette vissza a földre és szűkölve berohant valamelyik udvarra. Olyan volt, mint a jég, dermesz­tően hideg. Milyen különös ízlésük van az embereknek!? Aki Mohácson jár, nézze meg a Szent Mihály templomot, ahol ájtatos szemű magyar és sokác menyecskék térdelnek a padlón és közön, míg a templom előtt imazsámolynyi pihenőre letették terhü­ket — a vállukra tett rudat, amelyen két fekete kőkorsóban vizüket ringatják haza­felé. Most készül a mohácsi fogadalmi temp­lom, hatalmas, gömbölyű kupolája, magas, keskeny ablakai, szürke kőteste a város legszebb épületévé avatják. Az előtte levő hatalmas téren, az 1918—1921-ig tartó szerb uralom alól való felszabadulás em­lékoszlopai állnak és öntudatosan néznek a szembenálló impozáns városházára. A szépen parkírozott Hősök terének kö­zepén nagy vízmedence van, amelyben még jobban kinyúlik a hatalmas, egysze­rűségében is lenyűgöző Hősök­ emlékosz­­lopa. Mohács egészen a Duna partján épült, a hajóállomásról a városba lép az ember és megelégedetten látja a tiszta, békés, fejlődő várost, amely éberen őrködik kis gyarmata felett, a szemben elterülő nagy mohácsi sziget felett. Elszórt tanyák van­nak a termékeny talajon és dúsan terem­nek gyümölcsöket.­­ Baja, szintén szépen fejlődik, bár kissé távolabb esik a parttól. Most készült el az új, modern Mabi-palota. A parton a Fu­ture nagy gabona raktára épült és lakta­nyát építenek. Nagyon sokan utaznak Bajára hajóval és vissza Budapestre. Talán legtöbben ide utaznak az egész útvonalon, pedig a va­sútvonala is egyenes, gyors. A szépen rendezett paksi Duna-korzó­ról karok lendülnek a magasba, árnyékos fák alól integetnek felénk,­ felveszik ve­lünk a kapcsolatot a levegőn keresztül a találkozás és búcsú nyugtalan keze nél­kül. Csak integetnek arcok nélkül isme­retlen ismerősen. A fák fölött kimagaslik a két templom torony és a mögéjük nyugvó nap sugarai a vízre nyújtják az árnyékukat. Szinte ideér az árnyék, előttünk reszket a vizen ez a testetlen üdvözlet is. Láttam már sok hullámleső vadevezőst, akik éhes evezőkkel lesik a közeledő ha­jókat, hogy a hullámoknak fordítsák csó­nakjukat és ringassák magukat a vizen. Igen. Ilyeneket nagyon sokat láttam, se­­regestől ültek lesben csónakjukban és a hajó közeledtére evezőt ragadva felénk eveztek. De amit Mohácson láttam, az csakugyan csodálatos volt. Fiatal kacsák pislogtak a parton és mi­* Egy parasztháznak álcázott szovjet kísérőd előtt. iiiiiiiiiiMliiiiiiiiiiiHiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiii(Hiiiiiiiiiiiiiiiiiiriiiiii)iiii nmiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiTliniiniiiumnniiimiHmHMimHMHiiHtmiiiHtiiiiiiiiiHi FALUN Irta: Bognár József — Pinnye következik! — szól be a fül­kébe a kalauz, összehajtom a kezemben lévő könyvet és kinézek az ablakon. Szürkéssárga tar­lók futnak el mellettem Sopron felé. De mintha megismertek volna: egyre lassí­tanak, aztán megállnak, amikor a vonat is megáll, ösztönösen a fejem fölött lévő hálóba nyúlok a táskám után. Mozdulatom még tétova: nem tudom, mitévő legyek. Két perccel ezelőtt eszemben sem volt, hogy kiszállok Pinnyén és most mégis lefelé noszogat bennem valami: eredj gyorsan, mert elvisz a vonat... Édes­anyám tuszkolt maga előtt ezzel a figyel­meztetéssel vagy huszonöt esztendővel ezelőtt. Gyorsan lekapom a táskámat és már lent is vagyok a sínek között. A ka­lauz egy pillanatig csodálkozva néz rám, talán mondja is,­­ hogy tévedni tetszik, még nem vagyunk Pesten, de hangját el­­­­nyeli az induló gyorsmotoros dübörgése. Még mindig nem tudom, hogy mit is aka­rok tulajdonképpen. Nyúlnék a kapasz­kodó után, hogy megint felszálljak, de a gyorsmotoros már a váltón csattog és hamarosan elbenzingőzöl a szemeim elől. Itt maradtam, holott estére Pesten kel­lett volna lennem. Kellemetlen érzés fog el. Hogy megnyugtassam magamat, megkér­dezem a forgalmi tiszttől: mikor megy a legközelebbi vonat Pest felé !... — Másfél óra múlva — mondja —, de annak nincs csatlakozása Győrben. Köz­vetlen vonat tőlünk csak holnap reggel 6 óra 7 perckor indul. Megköszönöm a felvilágosítást és talán először örülök annak, hogy bevezették a vonatkorlátozást. Ha nincs vonat, hát itt kell maradnom. Benézhetek akár Ebergőc­­re is. Hirtelen felágaskodik bennem vala­mi kajánság, hát nem ezt akartad!? El­nevetem magamat, persze, hogy ezt akar­tam! Most már biztosan tudom, hogy ezt akartam. Egyszeribe elfüstölög belőlem minden szorongás és vidáman nekivágok az ebergődi vicinális útnak. Lépteim alatt huppog a por, fácánkakas rikolt mögöt­tem és zöldhátú gyíkok riadoznak a lá­baim előtt, akárcsak huszonöt esztendővel ezelőtt. Hirtelen mintha édesanyámat is magam mögött érezném és hallanám zsör­tölődő hangját: eredj már, Jóska, sohse érünk Börgőcre, ha mindig a lábam előtt botorkálsz... Meggyorsítom a lépteimet, de hamaro­san megint poroszkálásba váltok át. Hiába, öregszem. Lám, az utat szegélyező csali­­tosból is erdő lett azóta. Derékvastagságú fák sárguló üstökkel hajladoznak felém, mintha ráhagynák, hogy bizony, eljárt fe­lettünk az idő. Ha engedném, sírásra gör­bülne a szám, de nem engedem. Kih­úzom magamat és rátartni ellépek a fák előtt... A kanyarból most látom a falut. Ér­­zem, hogy szomorkás mosoly derül az ar­comra, de aztán meghökkenek. Mit kere­sek én itt tulajdonképpen? A Janzsó öreg­apám már régen halott. Bokán Márt ke­resztanyám sem él. A Nyáriék szétszóród­tak, mint a pelyva. Ki Amerikába ment, ki Ausztriába, ki pedig Pestre... Már for­dulnék vissza, amikor eszembe jut, hogy Vánkos Bisti bácsi, édesanyám anyai nagybátyja és a felesége, Pannica néni ta­lán még meglesznek, hisz nem is olyan ré­gen hallottam felőlük, hogy még élnek. Most már határozott céllal és vidámabb­­an szedegetem a lábaimat. Hogy hama­rább érkezzem, elkerülök a sikátornak, az út melletti feszület előtt megemelem a kalapomat, aztán befordulok a Weiler zsidó háza előtt és máris helyben vagyok. A nyitott kapu előtt öreg kuvasz nyújtóz­kodik a porban. A gádor alól börcsökös oleanderek virítanak. Pannica néném a konyhaajtóban szöszmötöl. Mennék be­felé, de a kuvasz észbekap és rám vicso­rítja a fogait. Még szégyenben hagy — gondolom, aztán elkiáltom magamat: — Pannica néném! Pannica néném! Az öregasszony felfülel, lassan a kapu felé fordítja a fejét és ráemeli a sze­meit. A kutya már ugat és kapna a nad­rágomhoz, ha nem hátrálnék előle. — Pannica néném! — kiáltom még­ egyszer. Az öregasszony erre megmozdul. Hessent egyet a kutya felé, aztán elém tipeg. — Pannica néném, hát nem ismer meg?! Én vagyok Jóska, a Janzsó Mári fia. Ráncos arca kiderül és összecsapja a két kezét. — Jézus Máriám, a Janzsó Mári fia! Most már toppant egyet a kutya felé. — Takarodsz, Morzsa, hogy az ördög bújna beléd !... A kutya eliszkol és mi állunk egymás előtt, csak állunk, mint akik nem tudnák mihez kezdeni. Pannica néném felfogja a köténye szegélyét, ide-oda mutat, aztán elkiáltja magát: —­­Bisti, Bisti, öreg Vánkos, gyere mán, gyere, nézd ki van itt!... Bisti bácsi vasvillával a kezében kifor­dul az istállóból és megáll. — Gyere mán, — unszolja Pannica né­ném, ■— itt van a Janzsó Mári fia. Bisti bátyám az istállóajtónak támasztja a vasvillát, a két kezét végigdörzsöli a nad­rágszárán és megindul felénk. Mögötte újra előóvakodik a kutya, de már nem ugat. Nem is törődünk vele. Nézzük egymást, hosszan, fürkészve. Eltelik néhány pillanat. Pannica néném, hol az órára pislant, hol rám. Lá­tom rajta, hogy szorong, hátha nem az va­gyok, aminek mondom magamat. A mai vi­lágban sok minden megtörténik. De Bisti bácsi hamarosan megenyhül. — Ugye-e, te vagy a nagyobbik?! — Én vagyok, Bisti bátyám! — No, kerülj beljebb. Már nincs semmi baj. Pannica néném fel­lelkesül. — Gyere, idős lelkem, gyere. Megehitél, mi? No, majd mingyá csinálok fényét, de előbb megiszo’ e’ bögre ides tejet. Éppen az imént fejtem. Szereted-e? ... — Szeretem, Pannica néném, szeretem.. Az öregasszony tesz-vesz körülöttem. Kötényével letörli az asztalt, széket tol­djám, tejet önt és kenyeret tesz elém... — Egyél, idős lelkem, egyél ... Ha úgy jobban szereted, aprítsd a kenyeret a tej­be. Mingyá’ hozok egy kanalat... Nézem a két öreget és hogy szóljak va­lamit, megkérdezem, hogy’ vannak. — Csak megvagyunk, fiam, — adja a szót Bisti bácsi, — hát ti hogy vagytok? Mit csinál az édesanyád? ... — Meghalt szegény. Októberben lesz há­rom esztendeje, hogy eltemettük. Pannica néném a szeméhez emeli a kö­ténye szegélyét és egy darabig hallgatunk. Csend van, nagy csend... Nemsokára só­hajt egyet Pannica néném. — Szegény Mári. Rendes asszony volt. Tisztességesen felnevelt benneteket. Téged papnak szánt, fiam, de látom, nem lettél az... Biztosan nagyobb hivatalod van... Látom, úr lett belőled... — Úr? Tudja az Isten. Van úgy néha, hogy szívesen eljönnék Börgöncre akár ha­­rangozónak is... Meghökkennek. __Eregy má, fiam, — mondja rosszaidon Bisti bácsi, — öregapádnak még hetven lánc födje, meg szőlleje vót a kislozsi dűlő­­ben, csak nem szégyenkezné vissza... __Nem, nem Bisti bátyám­, nem így ér­tettem a dolgot... Érzem, hogy rosszul szóltam. Még ott hi­szik, hogy pénzt akarok kérni tőlük. Hogy megint neki szivélyesítsem őket, előveszem a tárcámat és mintha keresnék valamit, egy pillanatra kivillantok néhány bankót. Látom rajtuk, hogy megkönnyebbülnek. Bisti bácsi az asztalra csap: . — Hírünk menne, hallod-e, ha ilyen­ek­ harangozónk lenne ... Tán m­ég Völcsejről is ide járnának búcsúra ... Pannica néninek tetszik az ötlet és han­gosan elneveti magát. — Hidd el fiam, neked csókolnának kéz­zet, nem a papnak... Ma már ilyen a vi­lág falun is. Csak pénz kéne nekik... Lassan sötétedik. Pannica néném meg­veti az ágyakat és lefekszünk, de a sötét­ben még elbeszélgetünk egy darabig. Sorra megelevenednek előttem Gombás sógor, akit ötven esztendős korában tánc közben ütött meg a guta, a részeges Bodorkos, aki mindenét elitta, Liszka bérmakeresztanyám, aki olyan zsugori volt, hogy még a sót is sajnálta az ételből... Aztán politikára terelődik a szó. — Mondd, fiam, — kérdi Bisti bácsi — igaz-e, hogy a báróta eveszik a fődet, oszt nekünk adják?... — Nem megy az olyan könnyen, — mon­dom —, de megtörténhetik... — Pedig juó vuána, — ha mingyá’ nyuocvanhatesztendős vagyok is... — Nyolcvanhat esztendős Bisti bátyám ! — Annyi én... — Szép idő... — Bizony szép ... Ezen elgondolkozunk. Múlnak a percek. Már azt hiszem, hogy rajtam kívül min­denki elaludt, amikor megint megszólalt Bisti bátyám: — Hát Ferenc Jócska él-e még? Úgy teszek, mintha aludnék, csak a feje­met fordítom az ablak felé. Odakint moz­dulatlanul ragyognak a csillagok. Mozdu­latlanul, mint huszonöt esztendővel ezelőtt. A nagy mindenségben semmi sem változott. Csak idelent, a földön történt egy és más, de erről sem tud mindenki. Hát érdemes ezért tülekedni? Érdemes?... /» kor meglátták a hajót, vagyis a hullámok megcsapkodták a partot, a kiskacsák han­gos, boldog sápogással a hullámok közé vetették magukat. És ringtak, mint az em­­berek. Gondolom, vaderős­ kacsák voltak. * Asszonyok álltak a vízben, fejüket me­­nyecskésen hátrakötötték fejkendőjükkel, hogy elővillant fehéren marad homlokuk, fülcimpájuk és lebarnult arcuk, mint fur­csa, elszabott álarc hatolt a vízre. Rövid­­ujjú ingvállban voltak, szoknyájukat fel­­tűzték derekukra, mely alól elővillant nap­­nem látott térdük, így mostak, sulykoltak a sekély vízben a part közelében, gyúrták, gyömöszölték a mosópadon a ruhákat. A matrózok szétvetett lábakkal álltak a fedélközben, kezüket zsebre dugták, de előbb sapkájukat felnyomták homlokuk­ról. Barna arcukon széles, elégedett mo­soly derült, szemük fehérje hamisan csil­logott elő sötét arcukból. Így nézték a fe­hértérdű, fehér homlokú, sulykoló asszo­nyokat a vizen. Eljöttünk sok dunai­ strand mellett, amelyen hemzsegtek a lebarnult, kompli­káltan pőre öltözetű, fiatal, csinos, jóalakú nők, de a matrózok semmi érdeklődést nem mutattak. Nem törődtek velük. Ez a három felöltözött, sulykoló me­nyecske szemmel láthatólag érdekelte őket, pedig csak a térdükből látszott valami és a homlokuk volt fehér. Az asszonyok fel­néztek, beárnyékolták szemüket, úgy néz­ték a hajót. És hirtelen ők is szélesen, bol­dogan elvigyorodtak. Nem integettek, nem kiabáltak, csak mosolyogtak. Észrevették egymást. A menyecskék és a matrózok. Aztán az asszonyok tovább mostak, a matrózok kikötéshez készülődtek. — Szépek voltak — mondja az egyik matróz és kezébe fogta a dobókörtét. A másik elgondolkozva bólintott: — Milyen fehér lehet a bőrük?! * A nap beletemette izzó arcát a hús, zöld lombokban, mint szemérmesen piruló lány az ifjútól kapott virágcsokorba. Nem is nézett fel többé, elnyugodott. Csak színe reszketett még a vizen és olyan volt a Du­­na, mint egy vörösréz-folyó. Benne rin­gott a parti, húsfejű fűzfák, elnyuladtak a hullámokon, emelkedtek és visszaestek, mint az emberek az élet vizén. Kőváry Margit.

Next