Magyarság, 1942. július (23. évfolyam, 146-172. szám)

1942-07-04 / 149. szám

6 Hierarchkus demokrácia A huszadik század munkaállamának új értékelései Írta: Rohán Antal herceg . A demokrácia népuralmat jelent. Érdekes azonban, hogy a késői kapitalista nyugati demokráciákban a nép, mint konkrétum már alig jelentkezik. Hogy valami politikai szerepet játszhasson, bizonyos alakjának kell lennie. Az atlanti kapitalizmus élet­terében azonban a nép alaktalanná vált. Amíg a Tengely-Európa népeinek új ala­kot adott, addig a nyugati népek régi rend­szerét az individuálist­a atomizálódás és a technikai forradalom darabokra szaggatta. Ma már nyugaton a nép csak elvont és ki­segítő fogalmakban, valamint fikciókban szerepel, mint „közvélemény“ vagy mint „többségi akarat“. A nép nyugaton a meg­fejthetetlen rejtély és a legkülönbözőbb irányzatok által felállított politikai egyenle­gek nagy ismeretiem. A bolsevizmus itt is egész munkát vég­zett. A nép Szovjetoroszországban már csak a politikai beszédek lírai részében szerepel. „A munkások és parasztok népének“ vagy „a dolgozó népnek“ szokták aposztrofálni. Elméletileg a bolsevizmus „proletárdiktatú­ra“, a valóságban azonban a rabtartók kényuralma a rabszolgák felett. A mai Oroszország és a régi cári uralom között a különbség mindössze annyi, hogy akkor a nép két részre oszlott: szabadokra és rabszolgákra; míg a mostani Szovjetorosz­országban, a technika századának ebben az óriási hangyabirodalmában a rabszolgatar­­tók maguk sincsenek biztonságban afelől egyetlen pillanatban sem, hogy egy maga­sabb rendű rabszolgatartó nem fogja-e őket is rabszolgasorba taszítani. A bolsevizmus Prokrusztész ágya A bolsevizmus nem úgy jár el az élettel, a valósággal, tehát a néppel szemben, mint a kertész a rábízott növényekkel, tehát nem gondozza őket, hanem kérlelhetetlenül bele akarja gyömöszölni a rendszer Prokrusztesz ágyába: ha a valóság nem felel meg az el­méletnek, akkor annak lábait, kezeit néha még a fejét is levágják, hogy a Prokrusz­tesz ágyba, az elméletbe beleilleszthető le­gyen. Az analfabéták, a leírhatatlan emberi szaporaság országában, a legtermékenyebb és nyersanyagokban leggazdagabb földön, amely mindig készenlétben áll, hogy az éle­tet mint valami elterülhetetlen átkot vegye magára, azokon a síkságokon, ahol a világ­fájdalom és a bosszúálló Istennek időtlen jelenvalósága az egyedül valóságok, ez a radikalizmus megszámlálhatatlan áldozata ellenére is valami megmagyarázhatatlan összetartó erőt képvisel. Minden más or­szág már régen tönkre ment volna a zűr­zavaros eszméknek ebben a szörnyű ural­mában. Önkormányzat és vezér­eszme A nép atomizálásának nyugati rendszere és a népnek rabszolgává tétele, tehát a po­litikai életből való kirekesztése között az új Európa népei új alapelveken fejlődnek. Egyedül az európai forradalom képes ar­ra, hogy a népet valódi rendszerbe foglal­ja. Alapelve az, hogy a legmesszebbmenő önkormányzatot kell adni a dolgozó ember­nek, hivatása, illetve szociális teljesítmé­nye keretén belül. Természetes, hogy a hivatásszervezetek keretei is vezetésre szo­rulnak, sőt, ahol szükséges, vagy a háborús viszonyok indokolják, az önkormányzatot felfüggesztik és a részautonómia a népkö­zösséget érdekeinek alárendelik. A hivatás­szervezeteknek ez a háború által indokolt időleges közös parancsnokság alá vonása azonban semmiesetre sem változtat azon az alapelven, amelyre az új épületet fel kell építeni és fel is fogják építeni. A hierarchikus demokrácia modern nép­állama és Európa bármely állama között, amely a reneszánsz és liberalizmus ideje között szerepet játszott, az az alapvető különbség, hogy a mezőgazdasági kérdé­sekben mezőgazdák, az asszonyi ügyekben asszonyok, a borbélyok, fűzőkészítők vagy bábák problémáiban borbélyok, fűzőkészítők és bábák döntenek. Persze nem lényegileg és nem mindig szavazás útján, hanem az önkormányzat keretében a vezéreszme ér­vényesítésével kialakult hierarchia kereté­ben. A hierarchikus tagozódás keretében nem csak az egyéni vezetés, akarat és pa­rancs érvényesül lefelé, hanem alulról föl­felé ugyanúgy érvényesül a híradás, buzdí­tás, kívánság, sőt követelés. ­ Tádlózás A volt miniszterelnök beszédéről Bárdossy László volt miniszterelnök finom, előkelő és kulturált egyénisége, valahányszor bármi módon nyilatkozik meg, mindig a tehet­ségnek és kiválóságnak kijáró visszhanggal ta­lálkozik. Így történt ez most legutóbb is, ami­kor a szombathelyi díszpolgárrá történt válasz­tásakor elmondott beszédében a politikának és az államvezetésnek igen figyelemreméltó téte­leit állította fel. Sajnálatos módon azonban ő sem kerülhette el a magyar államférfiak és általában közéleti vezetőink mai sorsát, hogy tudniillik: a zsidóság kiragadott mondatokkal és tendeneózus idézetekkel igyekszik kimagya­rázni a volt miniszterelnök beszédéből a maga számára kellemes, — sőt egyedül kellemes — értelmet. E tekintetben a Bárdossy beszéddel kapcsolatban szinte rekordot állított fel a te­rézvárosi héberek hűséges délutáni kiszolgálója, az Esti Kurir. Ez a lap belekapcsolódott Bárdossy­ beszé­dének ama két tételébe, hogy „a vezető ne cse­rélje fel szerepét a vezetettével, ne keresse kegyét annak, akinek irányt kellene, hogy mu­tasson",­­­ továbbá, hogy gyakran megtörtént, hogy „akik az élen állottak, a maguk portéká­ját kínálgatták és a nemzeti élet elfogulatlan, önzetlen vizsgálata helyett egymással verseng­tek“. Ez idézetek után legnagyobb meglepetésünkre az Esli Kurir nemes egyszerűséggel kijelenti, hogy húsz esztendős fennállása óta ő is min­dig ezeket az elveket vallotta. Ezt el is hisszük neki, de a legnagyobb mértékben kétségbevon­juk, mégpedig a kétségbevonhatatlan tények alapján, hogy ezeknek az elveknek hirdetése Bárdossy László szellemiségében történt volna az Esti Kurir részéről. Mert bizonyos ugyan, hogy a Kurir a legnagyobb mértékben kifogá­solta minden időben a politikai versengést, ezt azonban kizárólag a nemzeti és keresztény szellemiségű jobboldalra redukálta. Rassay Ká­roly és az olykor-olykor köréje verődött stepp bezzeg mindaddig nem élt a szordinóval, amíg az idők és az európai helyzet változása olyan légkört nem teremtett, amelyben ez az idejét­múlt, egykor rikácsoló, ízléstelen és a hatalo­mért való versengésben egyáltalán nem váloga­tós politikai rendszer egyszerűen­­ befulladt. Ami pedig ,,a politikai portéka kínálgatását" illeti: elismerjük, a Kurir ezt is mindig elle­nezte, de ismételjük, esa­k ak­kor, ha ez a poli­tikai portéka keresztény csomagoldából jött. A legotrombább zsidó érdekek mindenkit és mindent túlharsogó jerikói kürtje volt közel két évtizeden át ez az Esti Kurir, amelynek mai jámborságáról csak annyit mondhatunk, mint Anatole France a példás életű vénasszo­nyéról: a kor megszilárdította erényeit. Végül még egyet: derék laptársunk — ami­közben szemforgató köntörfalazással össze­vissza „csacsenolja“ és égig magasztalja Bárdossy László beszédét, ugyanakkor, való­ban meglepő csattanó gyanánt , a végén egyszerre csak ráolvassa a volt miniszterelnök fejére, hogy annak „utólag be kell látnia, hogy voltak olyan pillanatok, amikor taktikai okok­ból megfeledkezett azokról a fontos kormány­zati alapelvekről, amelyeket most államférfiúi éleslátással és bölcseséggel elengedhetetlenül fontosnak állított be.“ Ez magyarán azt jelenti, hogy Bárdossy sem jobb a Deákné vásznánál, ő is vizet prédikál, de bort­­ ivott. Igazán nem a mi feladatunk megvédeni az aktív és a nyugalombavonult mi­niszterekét, de a zsidóság szócsövének ez a kioktató hangja szükségessé tette, hogy a nem­zeti magyar keresztény közvélemény figyelmét külön is felhívjuk a pusztulásba sehogy bele­nyugodni nem akaró liberális-demokrata oldal méretkeverő, de legalább is bosszantó mester­kedéseire. A „Kommunista Munka Hősei" Bár nem tartozik szorosan e rovat ke­retébe, csak a kuriózum kedvéért je­gyezzük meg, hogy a minap olvastuk az egyik külföldi lapban, hogy Sztálin atya kiosztotta a sarlóval és a kalapáccsal ékesített azt a legmagasabb bolsi kitün­tetést, amelynek ez a neve: a ,,Kommu­nista Munka Hőse". Öt elvtárs kapta meg Sztálin mesternek ezt a kétes értékű ki­­tüntetését, de jellemző, hogy az öt kö­zül­­ négy zsidó. Csak mint apró ada­lékot közöltük le ezt a csekélységet ah­hoz az egyébként köztudott tényhez, hogy a művelt nyugati fehér emberiség ellenségeinek első sorában fm­volit­ ott látjuk a zsidó hordákat, akár a bolse­ lis­ta, akár a plutokrata fronton. TAGLÓ P­artraszállások a hadtörténelemben TRÓJÁTÓL AZ ALEUTÁKIG Írta: Caprivi ezredes Amióta a görögök több mint háromezer évvel ezelőtt Kisázsia ellenséges partjain partraszál­­lottak, hogy tíz évvel utóbb Odüsszeusz cselével elpusztítsák Trója városát, a különböző tenge­­e­reken számtalan ellenséges partraszállás történt. . Ha azonban a mai partraszállás alapelemeit és , lehetőségeit vizsgáljuk, feleslege® a múltba ilyen messzire visszatekinteni. A repülőgép, a­­ hadviselés elemeit annyira megváltoztatta,­ogy­ azok a tapasztalatok, amelyeket a légi fegyvernem alkalmazásai előtti időkből rendel­kezésre állnak, csak igen csekély mértékben nyújthatnak útbaigazít­ást a mai partraszállások tekintetében. A légi fegyvernem egy esetleg partraszállás­nál három szempontból jön tekintetben. Első­sorban, mint felderítő eszköz, kikémlelheti a tervezett partraszállás helye körül található , tengeri erőket, de kikémlelheti a beljebb eső területeket is, azok erődítményeit, a bennük tartózkodó csapatokat, azok harci eszközeit. Másodszor az ellenséges harci berendezéseket és alakulatokat megtámadhatják bombákkal, vagy utak és hidak és vasutak elpusztításával kés­leltethetik az ellenségnek a partraszállás elhá­rítására vonatkozó előkészületeit. A harmadik, egészen újszerű szerepe a légi haderőnek a csa­patok partratétele, tehát ejtőernyősöknek a helyszínre való vitele. Itt természetesen nem szabad a fantáziát túlságosan szabadjára eresz­teni. Az ejtőernyős­ök és repülőgépen szállított gyalogság harcbavetésére vonatkozólag a hadi­tudomány még nem sok tapasztalattal rendel­kezik. Eddig azonban az az elv alakult ki, hogy főleg embereket, nem pedig nehéz fegy­vereket, lovasságot, ágyúkat lehet partra­­tenni. Tekintsünk most végig az 1914 óta sikerrel keresztül vitt partraszállásokon. Kicsi zavaró vállalkozások, amilyeneket az angolok a nor­végiai Lojot szigeteken, vagy a francia par­ton pl. Saint Nazaire-nél kíséreltek meg, itt nem jöhetnek tekintetbe. történt, amely a part felől a több száz kilomé­terrel keletre húzódó egyesült francia-angol arcvonallal biztosítva volt támadás ellen. A partraszálló csapatokat semmi háborús veszede­lem nem fenyegette, sőt még sietni sem kellet a partraszállással. Nyugodtan kirakhatták az amerikai csapatokat, amelyeket aztán francia­országi gyakorló tereken jól kiképezhettek új feladataikra. A mostani háborúban az angolszász hatalmak egyetlen partraszállást sem vittek véghez. A németek ellenben a téren is két dicső hadi­tettre hivatkozhatnak: a norvégiai partraszállás­ra 1940 április közepén és a krétaira 1941 má­jusában. Mindkét esetben tekintélyes és elszánt ellenséges erők megtöréséről volt szó. Ez mind­két esetben sikerült, mindkét terület ez idő­­szerint is korlátlanul a németek birtokában van. A japán partraszállások Mesteri partraszállásokat végzett az utolsó félesztendőben a japán szigetor­szág hadserege a nagy ázsiai térben. A partraszállások sora az Amerikához tartozó Fülöp-szigeteken és az an­gol birtokban lévő Maloja-félszigeten kezdődött 1941 decemberében. Azóta az egykori holland gyarmatbirodalom szigeteitől Ausztrália part­jaiig sok szigetet szálltak meg a japánok a szá­razföldön, tengeren és a levegőben kifejtett el­lenállás dacára. A sikereknek természetesen az volt a feltétele, hogy Japán úgy a tengeren, mint a levegőben ura a nagy ázsiai térségnek. Miután a japán haderő hazája biztonságát dél, kelet és nyugat felől bebiztosította, észak felé fordult. Itt az Aleuta szigeteken az amerikaiak már 1933 óta tengeri és légi támaszpontot léte­sítettek. Az Aleuták legfontosabb kikötője Dutch Harbour ellen június 5-én és 6-án erős légitámadásokat indítottak a japánok. Ugyan­akkor a szigetcsoport legnyugatibb, tehát a Ja­­­pánhoz legközelebb eső szigetein a japán csa­patok szállottak partra, míg a tengeri haderő a légihaderővel szoros összeműködésben szép győzelmet aratott az amerikai flotta fölött, amely így nem vehetett részt a partraszállás elhárításában. Az Aleutok megszállása közvet­lenül a jégmentes nyári időszak kezdete előtt történt. Ezzel a japánok nemcsak azt érték el, hogy az amerikai búvárhajók és repülőgépek támadását tették lehetetlené a Dutch Harbour-i támaszpontról, hanem olyan bázist teremtettek a maguk számára, amelyről kiindulva bármikor eredményesen támadhatják Északamerika nyu­gati partjait. "­•Tsstewr. ^ A gallipoli angol partraszállás Az első világháborúban három egészen kü­lönböző, de egyaránt jelentőségteljes partraszál­lás történt. 1915-ben rendezte Anglia akkori fiatal haditengerészeti minisztere és mostani mindenható miniszterelnöke Churchill a hír­hedt gallipoli partraszállást. Később pedig megkísérelték az angolok, hogy a tengerszoro­son való átkelést kikényszerítsék. Mikor az túlságosan nagy hajóveszteségekkel járt, meg­kísérelték, hogy az elöregedett és gyengén fel­szerelt török parti erődítményeket a száraz­föld felől foglalják el, hogy ezzel biztosítsák hajóik számára a szoroson keresztül való köz­lekedést. Az átjárásnak ugyanis a háború ak­kori állása mellett óriási jelentősége volt. Angliának akkor meglehetősen határtalan volt a Földközi-tenger feletti uralma. Azzal tehát, bejuthatott volna a Fekete-tengerre, sikerült volna neki az orosz tömegeket az akkori idők-­­­höz viszonyítva óriási mennyiségű fegyverrel és­­ munícióval felszerelni. Az angol partraszállás két helyen is sikerrel járt ugyan, de különböző körülmények, ezek között nem utolsó sorban a vezetés gyengesége, megakadályozta, hogy a partraszállott francia-angol seregek tovább jus­sanak a partraszállás helyétől. A törökök körül­zárták az egymástól független partraszállási helyeket, a partra tett csapatok pedig, sokat szenvedtek a vízhiány és a kellemetlen éghajlat miatt. Járványok törtek ki, úgyhogy az ango­lok, bizonyos idő múlva boldogok voltak, hogy észrevétlenül újra hajókra szánhattak. Az egész partraszállás tehát­ tulajdonképen fiaskót jelen­tett Churchill és az angolok számára, habár Angliának meg volt még a korlátlan tengeri uralma és ha lehet ezt mondani, légi fölénye is; az ellenség pedig különösen tüzérségi, lő­szerben súlyos hiányt szenvedett. 1917-ben történt a németek partraszállása Oesel és Dage szigetén, az észt partoktól nyu­gatra. Németországnak akkor is, akárcsak ma korlátlan hatalma volt az Északi tengeren. A partraszállást a hadsereg és hadiflotta egyet­értően készítette elő és tervszerűen vitte keresz­tül. A szigeteknek megfelelő és jól felszerelt helyőrsége volt, amely bátor ellenállást tanúsí­tott, de az egész partraszállás tulajdonképen másodrangú vállalkozás volt, szép fegyvertény, amelynek azonban a háború kimenetelére dön­tő jelentősége nem lehetett. Az USA a francia parton Egészen más jellegű és jelentőségű volt azonban az USA expedíciós hadseregének a francia parton még ugyanazon évben történt partraszállása. Első eset volt ez a világtörténe­lemben, hogy egy egész hadsereget óriási fel­szerelésével, fegyverekkel, járművekkel, lőszer­rel és minden más szükséges anyaggal egyik kontinensről a másikra átszállítottak. Másrészt azonban az egész partraszállás tulajdonképen majdnem békebeli szállító vállalkozás volt. A tengeri szállítást a német tengeralattjárók a technika akkori állása mellett komolyan nem fenyegethették s valóban a német búvárhajók egyetlen amerikai csapatszállító hajót sem tudtak elsüllyeszteni. A kirakodás egy technikai­lag jól előkészített baráti (francia) kikötőben Szombat, 1942. Julus VI I 1800 éves a tábori posta A berlini múzeum papiruszgyűjteményei kö­zött egy második századból származó tábori levél található, melyet egy Apion nevű görög ifjú az édesapjához intézett. A levél tárgya hasonló bármely mai korban élő ifjú leveléhez és bete­kintést nyújt a régi görögök magas műveltségé­be. Ez a második századból származó tábori levél tehát a mai tábori levelek egyik legrégibb reánk­maradt ősének tekinthető, mely szerint a tá­bori posta intézménye 1800 éves múltra te­kinthet vissza. Szénporral fűtött turbina A már jól bevált Pawlikowski-féle szén­pormotor mellett kilátás van arra, hogy a jö­vőben az úgynevezett szénpor-turbina is szé­leskörű alkalmazásra fog találni. Föttinger professzor, a berlini technikai főiskola világ­hírű áramláskutatója, akinek érdemeit a Goethe-emlékérem adományozásával nemrég maga a­ Führer is elismert, kimerítő előmunká­lataival alapvetően tisztázta a szénpor-turbi­na gyakorlati megszerkesztésének problémá­ját. A szénpor-turbina alapgondolata a szén­porkeveréknek a forgásában lévő víz örvény­terében való meggyújtásában áll. A forgó vízköpenyt a gázok ezután megfelelő beren­dezés közvetítésével tetszés szerinti vízturbiná­ba hajtja. Ilyen örvény­tér keletkezik például, ha a pohárban lévő vizet kezünkkel gyorsan kavarjuk. A víz a pohár falain magasabb szintet foglal el, középen pedig üres teret képez. Ha a gyújtás szénporkeverék útján történik, nagy előny, hogy a robbanáskor ke­letkező hamurészecskéket a turbinába ömlő víz maga távolítja el. A szénporturbina vég­leges megszerkesztése természetesen még sok részletkérdés tisztázását teszi szükségessé, a kilátások erre azonban olyan kecsegtetők hogy Föttinger professzor, a nagy jövőjű gon­dolat előharcosa, arra az esetre, ha az állam maga akarná a szénturbina kifejlesztésének feladatát vállalni,­ felajánlotta, hogy tapaszta­latain és munkaerején kívül minden bel- és külföldi szabadalmát kész ellenszolgáltatás nélkül az állam rendelkezésére bocsátani.

Next