Magyarság, 1943. április (24. évfolyam, 73-96. szám)
1943-04-04 / 76. szám
Vasárnap, 1943. április 4. Nincs más utunk, mint amelyen ők menetelnek... Beszámoló az új Tábori Színház működéséről — Fedák Sári beszél szovjetföldi élményeiről . Az otthoniak szerető gondoskodása, figyelme kiséri a szovjetföldön lévő honvédeinket. A németek példájából és később a miénkből is már rég beigazolódott, hogy ennek a gondoskodásnak nemcsak a felszerelésre és a testi ellátásra kell kiterjednie hanem lelkiekre, szellemiekre is. Ebben a vonatkozásban a Tábori Színháznak igen nagy a jelentősége. A messze, idegenben élő ember hálás örömmel fogad minden hazai hangot, megnyilatkozást, hátha még ezt élvezetes, szórakoztató formában kapja. Az otthoniakat is érdekli, mivel szórakoztatja odakünn honvédeinket az újabb Tábori Színház, amely hetekkel ezelőtt katonai parancsnoka és vitéz Bánky Róbert vezetésével ment ki. Olyan részletes beszámolót most nem kaptunk, mint ahogy az előző tábori színház működéséről Utry Anna beszámolt a Magyarságnak, de több, kintről érkezett levél és hazatértek elbeszélése alapján megtudtunk egyet-mást a mostani Tábori Színház működéséről. A magyar honvédeket a Tábori Színház ezúttal is nemcsak a városokban keresi fel, hanem onnan autóbuszokon kimegy a községekbe is. Színházhelyiségben, teremben, szobában, pajtában éppúgy lelkesen szórakoztatják a tábori színészek derék honvédeinket, mint a kórházakban- Amikor hetekkel ezelőtt kimentek, orosz földön még tél volt. A tábori színészek azonban, — korelnökükkel, Fedák Sárival élükön, — jól bírták az idők viszontagságát éppúgy, mint az út fáradalmait. Nagy elismeréssel beszélnek arról, hogy Fedák nemcsak színpadi, hanem úti teljesítményeivel is meglepte honvédeinket Jól bírta a fáradalmakat és volt rá eset, hogy a társulat fiatal tagjaival együtt egész éjjel kemény fapadon utazott, utána néhány óráig hóviharban kellett várakozni, s még aznap éppoly lelkesen játszott, mintha teljesen kipihenteni állt volna közönsége elé. Nagy élménye volt a Tábori Színház tagjainak a német hősök napján az egyik nagyobb város hősi temetőjében rendezett ünnepség. A magyarok szabadságünnepét, március 15-ét nagyobb város színházában ünnepelték meg. A magyar nemzeti színekkel feldíszített orosz színházban katonai parancsnokuk mondott ünnepi beszédet, s a szovjettől meghódított területen magyar honvédek lelkesedéssel ünnepelték a 48-as március idusát. A Tábori Színház műsoráról a honvédek elismeréssel beszélnek. Mulatságos jeleneteket, rövid vígjátékokat, dalokat, táncokat adtak elő és az artista-rész is színvonalas. Ezek a beszámolók még arról az időről szólnak, amikor a műsorban Fedák Sári is részt vett. Vele együtt sikert arattak mindenütt Antal Ha, Hammy Duci, Varga Imre, Fülöp Sándor, Vincze Mihály, Ruttleay Mária és a többiek is mind, akik teljes odaadással, lelkesedéssel játszottak. Fedák olyan műsort állított össze magának, amelyben részt vettek a társulat énekesei is. Bevezetőül a magyar anyák üzenetét tolmácsolta hős fiaiknak. Azt üzenték, mindig szem előtt tartják, hogy itt harcolják ki Magyarország következő ezer esztendejét. Azután elénekelte Füredi Imre: „Édes fiam, Péter“ című hatásos dalát. Bemutatott egy dalt, Babay-Buday dalát a következő Fedák operettből, a Tábornoknőből. A dal olyan, hogy valóban a szovjetföldön lévő honvédek voltak a legilletékesebbek arra, hogy elsőnek hallgassák meg. A darab egy része a háborús Ukrajnában történik. Babay József versének refrénje így hangzik: „Ott, ahová való vagyok, Még az ég is szebben ragyog- Zöldebb ott a kis fű feje, Édesebb az anyák teje, Boldogabbak ott az orcák ... Azt a földet, azt a kincset Úgy hívják, hogy Magyarország!“ Érthető, hogy szovjetföldön honvédeink dörgő tapssal fogadták a dalt. Kedves jelenet volt, amikor az egyik alkalommal a dal után az egyik honvédből önkéntelenül kitört a sóhaj: „Az én hazám.. . A művésznő aztán zenés-dalos magyarországi körútra vitte hallgatóit. Minden vidékre ellátogatott velük és a vidékek ismert nótáit részben ő, részben Varga Imre, Antal Ila, Ruttkay Mária és Hamvay Lucy énekelték. A honvédek között rendszerint akadt a szóbanforgó vidékre való, jelentkeztek is, s együtt énekelték a hazai nótákat, így azután közvetlen kapcsolatot fei nemtettek hallgatóikkal. A Tábori Színház előadásain gyakran vettek részt német és olasz katonák is. Fedák a németeknek elmondotta azokat a benyomásait, amelyeket a legutóbbi nürnbergi pártnapon szerzett, amikor Hitlert hallgatta, akinek területeink visszaszerzéséért hálásak vagyunk és elmondta azt is, hogy egy-egy irredenta dalnál miért lelkesedtek oly nagyon a honvédek. Az olasz katonákhoz olaszul beszélt és az mondotta, hogyha harminc évvel fiatalabb lenne, akkor szerelmes nápolyi dalt énekelne nekik, így azonban inkább arról beszél, hogy mi is mindnyájan mennyire tiszteljük és szeretjük Mussolinit, mert tudjuk, hogy neki is mennyit köszönhetünk a trianoni bűnök jóvátételéért. * Egyébként a Tábori Színházról és a művésznő munkájáról a színház parancsnoka március 25-én kelt hozzánk írt tábori lapján ezeket a megállapításokat teszi: „Harmadik hete szórakoztatjuk derék honvédeinket, hála Istennek nagyon szép sikerrel és szerménnyel. Zsazsa bámulatos, ünnepük is mindkét részről. Kár, hogy hazamegy, de megígérte: visszajön. Alig várom, mert a szórakoztatás mellett nevelő hatása is hatalmas. és hogyan bírja az iramot, fáradalmakat és milyen pontos, fegyelmezett példának állítom oda léptennyomon a kezdők elé.“ ■* Azóta a szovjetföldről már hazaérkezett Fedák Sári, mert itthoni kötelezettségei hazaszólították. Meglátogattuk Szolyva utcai villájában. Magyarosan berendezett dolgozószobájában beszélgetünk. Ez a szoba egyszerű, puritán. Emlékeit a hatalmas szalonban őrzi, ahol vitrinekben a „János vitéz“ ruhái és felszerelése, ezüstkoszorúk és más értékes ajándéktárgyak egész sora és a falakon régi partnerek és pályatársak, Prielle Kornélia, Hegedűs Gyula, Jászay Mari, Petrás Sári, stb.... dedikált fényképei tanúskodnak több, mint négy évtizedes sikerekben gazdag művészi múltjáról. * A szovjetföldön, honvédeink között szerzett benyomásairól kérdezzük s ezeket válaszolja: — Hogy mondja Petőfi? Álmodtam szépet, gyönyörűt, álmodtam és felébredek .. A gyönyörű álomból én is felébredtem. Haza kellett jönnöm, pedig nincs az a hatalom, az a vagyon, amiért visszajöttem volna, ha vállalt kötelezettségem nem késztetett volna erre. Ezekben a hetekben, amelyeket kinnt töltöttem, maradéktalanul boldog voltam, hiszen tisztalelkű, hazaszerető, önzetlen magyarok között jártam. A Tábori Színház szép gondolat és hála illeti azokat, akik megcsinálták, mert erre igen nagy a szükség. Ezt magunkról is meg tudjuk ítélni, mert ha mi olyan lelkesedéssel, izgatott örömmel megyünk a katonákhoz, elképzelhető, milyen lelkesedéssel és boldogan várnak ők minket . Hallottam már itthon, csak úgy foghegyről beszélni a Tábori Színházról. Ez hiba, mert a Tábori Színház komoly dolog, nem majális. Ami szerény személyemmel történt, azt szóval nehéz kifejezni. Régi színésznő ment ki katonáinkhoz, akiket édesanyjuk bölcsőjükben azzal a dallal ringatott: Én vagyok a bojtárgyerek, napszám után éldegélek... Akik életük első meséjét talán éppen az aranycsizmás huszárról, Kukorica Jancsi kisbojtárról hallották. Édesanyjuk gyermekkorukban elmondta nekik, hogyan hívták azt az aranycsizmás zöld huszárt. A szeretet áradását éreztem és boldog voltam. — Sok ajándékot kaptam az Istentől, de ez volt a legszebb. Kár, hogy oly hamar el is vette tőlem- Alig várom, hogy előírt munkámat az Új Magyar Színházban befejezzem, aztán indulok is vissza honvédeinkhez. Nem voltam ott se beteg, se fáradt, se álmos, se rekedt. Az öreg postagalamb frissen és jókedvűen vitte ki a magyar anyák ■ gyengéd szerettét és minden jókívánságát. Útja nem volt hiábavaló. Olyan lánigoló hazaszeretetet tapasztalt az egyszerű hon-védtől fel a tábornokig, amelyet itthon talán el sem tudnak képzelni. És milyen bajtársias szeretet van köztük! Beszéltem ott mindenféle katonával! Úgy örültem gyönyörű magyar beszédüknek s annak, hogy milyen nyugodtan, okosan, sokszor bölcsen felelgettek. Mikor meg német bajtársaikkal társalogtak, az egyenesen elragadó volt. Halálos komolysággal magyarázhattak egymásnak, persze volt úgy, hogy ki-ki a maga nyelvén, de így is remekül megértették egymást. Kedves magyar fiaink, de sokszor magunkattak! . . .. Kis ajándékokat csúsztattak kezembe, néha nyakukról a talizmánt és más apróságot. Sok volt ez már egy ilyen kis öreg, sokat hányatott szívnek, amilyen az enyém. — És ha visszagondolok azokra az ijesztő emberroncsokra, a földalatti odúkra és az úgynevezett előkelő lakásokra, amelyeket, mint a szovjeturalom eredményeit láttam s ha eszembe jutnak a végtelen szteppék, amelyek csak törpe másai a borzalmas sivatagoknak, amelyekre a magyarokat kiakarják telepíteni előttem s mindazok előtt, akik tudják, miről van szó, nem le-het kétséges — és honvédeink ott kint ezt a legjobban tudják, — hogy Magyarországnak nincs más útja, mint az, amelyen ők s menetelnek. 11 . Megmutatja azokat a kedves emléktár-gyakat, amelyeket a honvédektől kapott, köztük faragott doboz, kép és egy ezüst és arany ikon, értékes régiség is található. De számára talán a legkedvesebb egy magyaros díszítésű emléklap, amelyet tisztek és honvédek írtak alá, s amelyen az áll, hogy hálájuk jeléül adták azért a sok kedves óráért, amelyet a ... helyőrség tisztjeinek és legénységének szerzett. Néhány napra itthon járt a Tábori Színház igazgatója, vitéz Bánky Róbert is, akivel szintén szívesen beszélgettünk volt élményeiről, ő azonban, aki máskor is nehezen található, nemcsak mikor Tábori Színházat is igazgat, sehol sem volt fellelhető. Egyébként a rádió módot ad arra, hogy az itthoni közönség is megismerje azt a műsort, amellyel Fedák Sári honvédeinket szórakoztatta. Április 9-én állították be a műsorba az érdekes számot, amelynek a során a művésznő az ugyancsak korábban a Tábori Színházzal kinnt járt Utry Anna, s úgyszintén Csetényi József közreműködésé- vel mutatja be műsorát és mondja el kod- ves élményeit. ! ' Somody István. J *■ V Magyar Színházban Április 2., 3., 5., 7., 8., 9., 10., 12., 1I. és 14-én DAYKA MARGIT, KISS FERENC, HALASSY MARISKA, SZÉP ILONKA, PETHES FERENC és FÖLDÉNYI LÁSZLÓ felléptével, TÜDŐS KILÁRA rendelésében HENSCHEL HIVAROS minmű Irta: GERHART HAUPTMANN Orgonahangverseny Szép közönséget vonzott a Ludovika Akadémiára ROBB Leo orgonahangversenye. A katonatiszt-orgonista Bach, Boellmann és Guilmant műveiből állította össze műsorát. Színes regisztrálása kapott meg elsősorban; a kis orgona összes hangszínbeli lehetőségeit kiaknázta, ő kísérte ezenkívül orgonán a közreműködő Báthy Anna és Laurisin Lajos operaházi tagokat. Báthy Anna hangja helyenként szinte túl sok volt a kis kápolna méreteihez képest, pianinoi annál inkább érvényesültek. Laurisin Lajos egy Verdi Requiem-részletet és Szabados Béla a Szűz Máriáját énekelte finoman. Közreműködött még a Ludovika Akadémia énekkara szépen előadott Gregorián kórussal. Szininövendékek vizsgaelőadása A Színészegyesület színészképző iskolájavasárnap délelőtt az Új Magyar Színházban vizsgaelőadáson bemutatja Zilahy „Tűzmadár” című színművét Az előadást Boray Lajos tanár rendezi. Bemutató Szatmárnémetiben Vitéz nemes Jakabffy Dezső színigazgató társulata a szatmári Kölcsey Színházban szombaton, április 3-án eredeti bemutatót tart. Bemutatja Jock János, Senkálszky Zoltán és Paulovits Tibor helyi Szerzők „Donparti szerenád” című operettjét Speciális cipója vitás KAPOSVÁRINÁL IV. Magyar u. 11. A KÉZLEGYINTÉS Egyikes vitaminos sajtóorgánumunk szörnyen magas paripára ült kritikusa a Műcsarnok tavaszi tárlatát elintézte s egy fölényes, szinte már a törvény korlátait súroló kézlegyintéssel. Ezzel kapcsolatban jegyzünk fel egy-két gondolatot. Hogy a varga maradjon a kaptafánál, ezt már régen tudjuk. Mindamellett hogy mégis akadnak vargák, akik túl- szaladnak a kaptafájukon, azon viszont nem csodálkozunk. Vannak elegen akik műtörténeti végzettségükkel visszaélve fölényes nyugalommal vágják bele bicskájukat az élő művészet eleven húsába, ehhez sajnos már eléggé hozzászoktatott a Centrál és vidéke, hogy azonban némelyek avatat- t lanul belekaszálnak a képzőműveset szénájába, ehhez a gondolathoz hozzászoknunk már nehezebb. De még nehezebb, majdnem lehetetlen, ha e kaszasuhintás a fellebbezhetetlen orákulum ellentmondást nem tűrő gesztusával törik- Ehhez lenne egy-két szavunk. A képzőművészetben az igazi műbizáló szakember mindig mérlegre teszi egy művész teljesítményét és őrizkedik a fölényességtől, mert ismeri azokat az okokat, amelyek a küzdő művész munkássága elé tornyosulnak és megbecsülik az eredményt akkor is, ha az jóval kevesebb annál, amit, mint mértéket, saját véleménye alapjául maga megállapított. Az ilyen bíráló mértéke is természetesen más lesz, mint aminőt olyan ember állít fel, kinek egy-két szólamon és közhelyen kívül igazi mértékadó szempontja nincs és nem is lehet. A szakember tudja, hogy más dolog a kávéházi fekete mellett gyenge novellát, vagy valami kurtafurcsa cikkecskét megírni és megint más — habár nem nagy jelentőségű — mégis olyan képet megfesteni, mely adott művészi problémát csak féligmeddig is meg tud oldani. Hát ha még az a képzőművészeti alkotás magasabb problémát ölel fel, mint aminő azon a bizonyos kézlegyintéssel elintézett tárlaton min egy akad. Egy ilyen mű fölött könynyedén pálcát törni csak a tudatlanság és hozzá nem értés tud, ám felelősségtudattal bíró komoly ember sohasem! Node hát meg kell ezt a dolgot érteni. A sokféle izmus közt, a jelenkor művészettörténelme feljegyezhet, van egy — nem olyan új — izmus, mely az ilyenféle írásműveket sugalmazza, nevezzük — nem bánom — Gogolákizmusnak. Hiszen — ugyebár — a név mindegy, a lényeg a fő. Nem azért kölcsönöztük az elnevezést a „nagy” Gogoláktól, mert az izmust ő találta fel, de hiszen kiki lőtt már olyan puskaporral, melynek nem ő maga volt feltalálója. Ennek az izmusnak az a kritériuma, hogy , ennek minden nagyszerű, mely a „nyugat” kávéházi költőinek és művészeinek agyából kipattant, ez istenített magyar Zolákat, Verlaineket, ez hörög, ha magyar Gauguineket, Van Goghokat, Picassokat emlegethet s boldog, ha egy magyar festő quattrocentista olaszokról, vagy ó-német oltárképfestőkről bocsát közre rossz utánérzéseket. Ennek az izmusnak a megszállottja nem lát meg semmit, csak ami „progresszív”, csak ami „modern”, csak ami szembehelyezkedik minden eddigi esztétikával, csak akinek hatása a kávéház egyik sarkától a másikig terjed. És ez a megszállott az, aki lelkesedik értelemetlen mondatokért, revelációnak kiált ki Farbenklexereseket és levág minden költőt, aki érthető mondatokban beszél és minden festőt, akinek képei értelmesek és kellemesek és mindenkát, ki nem csupán zs-vitaminos lapok intelektuel olvasóihoz, hanem az egész magyar nemzethez és néphez szól. És teszi ezt akkor, amikor a történelem a fejük fölött dübörög s az orosz pusztákon magyar ágyúk dörögnek! Egy ezidő szerint orosz emigrációban élő zsidó lapszerkesztő egyszer azt állította magáról, hogy ő pompás rajzoló, de sohasem rajzol. — Mi lenne — kérdeztük őt, — ha mi rajzolók is erre az álláspontra helyezkednénk ! — Akkor a lap nem jelenhetne meg volt a bölcs válasz, — de legalább jó rajzok volnának benne. Nem volna jó, ha egynémely kritikus vagy közíró is erre az álláspontra helyezkedne? Igaz, hogy akkor egyikmásik lap nem jelenhetne meg, de hát olyan nagy baj lenne az? Legalább jó kritikák lennének benne! (K. 15