Magyarság, 1943. április (24. évfolyam, 73-96. szám)

1943-04-04 / 76. szám

Vasárnap, 1943. április 4. Nincs más utunk, mint amelyen ők menetelnek... Beszámoló az új Tábori Színház működéséről — Fedák Sári beszél szovjetföldi élményeiről . Az otthoniak szerető gondoskodása, fi­gyelme kiséri a szovjetföldön lévő honvé­­deinket. A németek példájából és később a miénkből is már rég beigazolódott, hogy ennek a gondoskodásnak nemcsak a felsze­relésre és a testi ellátásra kell kiterjednie hanem lelkiekre, szellemiekre is. Ebben a vonatkozásban a Tábori Színháznak igen nagy a jelentősége. A messze, idegenben élő ember hálás örömmel fogad minden ha­zai hangot, megnyilatkozást, hátha még ezt élvezetes, szórakoztató formában kapja. Az otthoniakat is érdekli, mivel szórakoz­tatja odakünn honvédeinket az újabb Tá­bori Színház, amely hetekkel ezelőtt kato­nai parancsnoka és vitéz Bánky Róbert ve­zetésével ment ki. Olyan részletes beszámo­lót most nem kaptunk, mint ahogy az előző tábori színház működéséről Utry Anna be­számolt a Magyarságnak, de több, kintről érkezett levél és hazatértek elbeszélése alapján megtudtunk egyet-mást a mostani Tábori Színház működéséről. A magyar honvédeket a Tábori Színház ezúttal is nemcsak a városokban keresi fel, hanem onnan autóbuszokon kimegy a köz­ségekbe is. Színházhelyiségben, teremben, szobában, pajtában éppúgy lelkesen szóra­koztatják a tábori színészek derék honvé­deinket, mint a kórházakban- Amikor he­tekkel ezelőtt kimentek, orosz földön még tél volt. A tábori színészek azonban­, — kor­­elnökükkel, Fedák Sárival élükön, — jól bírták az idők viszontagságát éppúgy, mint az út fáradalmait. Nagy elismeréssel be­szélnek arról, hogy Fedák nemcsak színpadi, hanem úti teljesítményeivel is meglepte honvédeinket Jól bírta a fáradalmakat és volt rá eset, hogy a társulat fiatal tagjaival együtt egész éjjel kemény fapadon utazott, utána né­hány óráig hóviharban kellett várakozni, s még aznap éppoly lelkesen játszott, mint­ha teljesen kipihenteni állt volna közönsége elé. Nagy élménye volt a Tábori Színház tagjainak a néme­t hősök napján az egyik nagyobb város hősi temetőjében rendezett ünnepség. A magyarok szabad­ságünnepét, március 15-ét nagyobb város színházában ünnepel­ték meg. A magyar nemzeti színekkel fel­díszített orosz színházban katonai parancs­nokuk mondott ünnepi beszédet, s a szov­jettől meghódított területen magyar honvé­dek lelkesedéssel ünnepelték a 48-as már­cius idusát. A Tábori Színház műsoráról a honvédek elismeréssel beszélnek. Mulatságos jelene­teket, rövid vígjátékokat, dalokat, táncokat adtak elő és az artista-rész is színvonalas. Ezek a beszámolók még arról az időről szólnak, amikor a műsorban Fedák Sári is részt vett. Vele együtt sikert arattak min­denütt Antal Ha, Hammy Duci, Varga Imre, Fülöp Sándor, Vincze Mihály, Rutt­le­ay Mária és a többiek is mind, akik teljes odaadással, lelkesedéssel játszottak. Fedák olyan műsort állított össze magá­nak, amelyben részt vettek a társulat éne­kesei is. Bevezetőül a magyar anyák üzene­tét tolmácsolta hős fiaiknak. Azt üzenték, mindig szem előtt tartják, hogy itt harcol­ják ki Magyarország k­övetkező ezer eszten­dejét. Azután elénekelte Füredi Imre: „Édes fiam, Péter“ című hatásos dalát. Bemuta­tott egy dalt, Babay-Buday dalát a követ­­kező Fedák operettből, a Tábornok­nőből. A dal olyan, hogy valóban a szovjetföldön lévő honvédek voltak a legilletékesebbek arra, hogy elsőnek hallgassák meg. A da­rab egy része a háborús Ukrajnában törté­nik. Babay József versének refrénje így hangzik: „Ott, ahová való vagyok, Még az ég is szebben ragyog- Zöldebb ott a kis fű feje, Édesebb az anyák teje, Boldogabbak ott az orcák ... Azt a földet, azt a kincset Úgy hívják, hogy Magyarország!“ Érthető, hogy szovjetföldön honvédeink dörgő tapssal fogadták a dalt. Kedves je­lenet volt, amikor az egyik alkalommal a dal után az egyik honvédből önkéntelenül kitört a sóhaj: „Az én hazám.. . A művésznő aztán zenés-dalos magyar­országi körútra vitte hallgatóit. Minden vidékre ellátogatott velük és a vidékek is­mert nótáit részben ő, részben Varga Imre, Antal Ila, Ruttkay Mária és Hamvay Lucy énekelték. A honvédek között rendszerint akadt a szóbanforgó vidékre való, jelent­­­­keztek is, s együtt énekelték a hazai nótá­kat, így azután közvetlen kapcsolatot fe­­i nemtettek hallgatóikkal. A Tábori Színház előadásain gyakran vettek részt német és olasz katonák is. Fedák a németeknek elmondotta azokat a benyomásait, amelyeket a legutóbbi nürn­bergi pártnapon szerzett, amikor Hitlert hallgatta, akinek területeink visszaszerzé­séért hálásak vagyunk és elmondta azt is, hogy egy-egy irredenta dalnál miért lelke­sedtek oly nagyon a honvédek. Az olasz katonákhoz olaszul beszélt és az mondotta, hogyha harminc évvel fiatalabb lenne, akkor szerelmes nápolyi dalt énekel­ne nekik, így azonban inkább arról beszél, hogy mi is mindnyájan mennyire tiszteljük és szeretjük Mussolinit, mert tudjuk, hogy neki is mennyit köszönhetünk a trianoni bűnök jóvátételéért. * Egyébként a Tábori Színházról és a mű­vésznő munkájáról a színház parancsnoka március 25-én kelt hozzánk írt tábori lap­ján ezeket a megállapításokat teszi: „Har­madik hete szórakoztatjuk derék honvé­deinket, hála Istennek nagyon szép sikerrel és szerménnyel. Zsazsa bámulatos, ünnepük is mindkét részről. Kár, hogy ha­zamegy, de megígérte: visszajön. Alig vá­rom, mert a szórakoztatás mellett nevelő hatása is hatalmas. és hogyan bírja az iramot, fáradalmakat és milyen pontos, fe­gyelmezett­ példának állítom oda lépten­­nyomon a kezdők elé.“ ■* Azóta a szovjetföldről már hazaérkezett Fedák Sári, mert itthoni kötelezettségei ha­­zaszólították. Meglátogattuk Szolyva­ utcai villájában. Magyarosan berendezett dol­gozószobájában beszélgetünk. Ez a szoba egyszerű, puritán. Emlékeit a hatalmas szalonban őrzi, ahol vitrinekben a „János vitéz“ ruhái és felszerelése, ezüstkoszorúk és más értékes ajándéktárgyak egész sora és a falakon régi partnerek és pályatársak, Prielle Kornélia, Hegedűs Gyula, Jászay Mari, Petrás Sári, stb.... dedikált fényké­pei tanúskodnak több, mint négy évtizedes sikerekben gazdag művészi múltjáról. * A szovjetföldön, honvédeink között szer­zett benyomásairól kérdezzük s ezeket vá­laszolja: — Hogy mondja Petőfi? Álmodtam szé­pet, gyönyörűt, álmodtam és felébredek .­­. A gyönyörű álomból én is felébredtem. Haza kellett jönnöm, p­edig nincs az a ha­talom, az a vagyon, amiért visszajöttem volna, ha vállalt kötelezettségem nem kész­tetett volna erre. Ezekben a hetekben, ame­lyeket kinnt töltöttem, maradéktalanul bol­dog voltam, hiszen tisztalelkű, hazaszerető, önzetlen magyarok között jártam. A Tábori Színház szép gondolat és hála illeti azo­kat, akik megcsinálták, mert erre igen nagy a szükség. Ezt magunkról is meg tudjuk ítélni, mert ha mi olyan lelkesedéssel, iz­gatott örömmel megyünk a katonákhoz, el­képzelhető, milyen lelkesedéssel és boldo­gan várnak ők minket . Hallottam már itthon, csak úgy fog­hegyről beszélni a Tábori Színházról. Ez hiba, mert a Tábori Színház komoly dolog, nem majális. Ami szerény személyemmel történt, azt szóval nehéz kifejezni. Régi színésznő ment ki katonáinkhoz, akiket édesanyjuk bölcsőjükben azzal a dallal rin­gatott: Én vagyok a bojtárgyerek, napszám után éldegélek... Akik életük első mesé­jét talán éppen az aranycsizmás huszárról, Kukorica Jancsi kisbojtárról hallották. Édesanyjuk gyermekkorukban elmondta nekik, hogyan hívták azt az aranycsizmás zöld huszárt. A szeretet áradását éreztem és boldog voltam. — Sok ajándékot kaptam az Istentől, de ez volt a legszebb. Kár, hogy oly hamar el is vette tőlem- Alig várom, hogy előírt munkámat az Új Magyar Színházban befe­jezzem, aztán indulok is vissza honvédeink­­hez. Nem voltam ott se beteg, se fáradt, se álmos, se rekedt. Az öreg postagalamb fris­sen és jókedvűen vitte ki a magyar anyák ■ gyengéd szerettét és minden jókívánságát. Útja nem volt hiábavaló. Olyan lánigoló­­ hazaszeretetet tapasztalt az egyszerű hon-­­­védtől fel a tábornokig, amelyet itthon ta­­l­­án el sem tudnak képzelni. És milyen baj­­társias szeretet van köztük! Beszéltem ott mindenféle katonával! Úgy örültem gyö­­­­nyörű magyar beszédüknek s annak, hogy milyen nyugodtan, okosan, sokszor bölcsen felelgettek. Mikor meg német bajtársaikkal társalogtak, az egyenesen elragadó volt. Halálos komolysággal magyarázhattak egy­másnak, persze volt úgy, hogy ki-ki a ma­ga nyelvén, de így is remekül megértették egymást. Kedves magyar fiaink, de sokszor­­ magunkattak! . . .. Kis ajándékokat csúsz­tattak kezembe, néha nyakukról a taliz­mánt és más apróságot. Sok volt ez már egy ilyen kis öreg, sokat hányatott szív­nek, amilyen az enyém. — És ha visszagondolok azokra az ijesztő emberroncsokra, a földalatti odúkra és az úgynevezett előkelő lakásokra, amelyeket, mint a szovjeturalom eredményeit láttam s ha eszembe jutnak a végtelen szteppék, amelyek csak törpe másai a borzalmas si­vatagoknak, amelyekre a magyarokat ki­akarják telepíteni előttem s mindazok előtt, akik tudják, miről van szó, nem le-­­­het kétséges — és honvédeink ott kint ezt a legjobban tudják, — hogy Magyarország­nak nincs más útja, mint az, amelyen ők s menetelnek. 11 . Megmutatja azokat a kedves emléktár-­­gyakat, amelyeket a honvédektől kapott, köztük faragott doboz, kép és egy ezüst és arany ikon, értékes régiség is található. De számára talán a legkedvesebb egy magya­ros díszítésű emléklap, amelyet tisztek és honvédek írtak alá, s amelyen az áll, hogy hálájuk jeléül adták azért a sok kedves óráért, amelyet a .­­.. helyőrség tisztjeinek és legénységének szerzett. Néhány napra itthon járt a Tábori Szín­ház igazgatója, vitéz Bánky Róbert is, aki­vel szintén szívesen beszélgettünk volt él­ményeiről, ő azonban, aki máskor is nehe­zen található, nemcsak mikor Tábori Szín­házat is igazgat, sehol sem volt fellelhető. Egyébként a rádió módot ad arra, hogy az itthoni közönség is megismerje azt a műsort, amellyel Fedák Sári honvédeinket szórakoztatta. Április 9-én állították be a műsorba az érdekes számot, amelynek a során a művésznő az ugyancsak korábban a Tábori Színházzal kinnt járt Utry Anna, s úgyszintén Csetényi József közreműködésé-­ vel mutatja be műsorát és mondja el kod-­ ves élményeit. ! ' Somod­y István. J *■ V­ Magyar Színházban Április 2., 3., 5., 7., 8., 9., 10., 12., 1I. és 14-én DAYKA MARGIT, KISS FERENC, HA­­LASSY MARISKA, SZÉP ILONKA, PETHES FERENC és FÖLDÉNYI LÁSZLÓ felléptével, TÜDŐS KILÁRA rendelésében HENSCHEL HIVAROS minmű Irta: GERHART HAUPTMANN Orgonahangverseny Szép közönséget vonzott a Ludovika Aka­démiára ROBB Leo orgonahangversenye. A katonatiszt-orgonista Bach, Boellmann és Guilmant műveiből állította össze műsorát. Színes regisztrálása kapott meg elsősorban; a kis orgona összes hangszínbeli lehetőségeit kiaknázta, ő kísérte ezenkívül orgonán a közreműködő Báthy Anna és Laurisin Lajos operaházi tagokat. Báthy Anna hangja he­­lyenként szinte túl sok volt a kis kápolna méreteihez képest, pianinoi annál inkább érvényesültek. Laurisin Lajos egy Verdi Requiem-részletet és Szabados Béla a Szűz Máriáját énekelte finoman. Közreműködött­­ még a Ludovika Akadémia énekkara szépen előadott Gregorián kórussal. Szininövendékek vizsgaelőadása A Színészegyesület színészképző iskolája­­vasárnap délelőtt az Új Magyar Színházban vizsgaelőadáson bemutatja Zilahy „Tűz­madár” című színművét Az előadást Boray Lajos tanár rendezi. Bemutató Szatmárnémetiben Vitéz nemes Jakabffy Dezső színigazgató társulata a szatmári Kölcsey Színházban­­ szombaton, április 3-án eredeti bemutatót tart. Bemutatja Jock János, Senkálszky Zol­tán és Paulovits Tibor helyi Szerzők „Don­­parti szerenád” című operettjét Speciális cipója vitás KAPOSVÁRINÁL IV. Magyar­ u. 11. A KÉZLEGYINTÉS Egyik­es vitaminos sajtóorgánumunk szörnyen magas paripára ült kritikusa a Műcsarnok tavaszi tárlatát elintézte s egy fölényes, szinte már a törvény kor­látait súroló kézlegyintéssel. Ezzel kap­csolatban jegyzünk fel egy-két gondo­latot. Hogy a varga maradjon a kaptafánál, ezt már régen tudjuk. Mindamellett hogy mégis akadnak vargák, akik túl-­­ szaladnak a kaptafájukon, azon vi­szont­­ nem csodálkozunk. Vannak ele­gen akik műtörténeti végzettségükkel visszaélve fölényes nyugalommal vág­ják bele bicskájukat az élő művészet eleven húsába, ehhez­­ sajnos már eléggé hozzászoktatott a Centrál és vi­déke, hogy azonban némelyek avatat- t lanul belekaszálnak a képzőműves­et szénájába, ehhez a gondolathoz hozzá­szoknunk már nehezebb. De még nehe­zebb, majdnem lehetetlen, ha e kaszasu­hintás a fellebbezhetetlen orákulum el­­lentmondást nem tűrő gesztusával tör­­­ik- Ehhez lenne egy-két szavunk. A képzőművészetben az igazi műbizáló szakember mindig mérlegre teszi egy­­ művész teljesítményét és őrizkedik a­­ fölényességtől, mert ismeri azokat az okokat, amelyek a küzdő művész mun­kássága elé tornyosulnak és megbecsüli­k az eredményt akk­or is, ha az jóval keve­sebb annál, amit, mint mértéket, saját véleménye alapjául maga megállapított. Az ilyen bíráló mértéke is természetesen más lesz, mint aminőt olyan ember állít fel, kinek egy-két szólamon és közhelyen kívül igazi mértékadó szempontja nincs és nem is lehet. A szakember tudja, hogy más dolog a kávéházi fekete mellett gyenge novellát, vagy valami kurta­furcsa cikkecskét megírni és megint más — habár nem nagy jelentőségű — mégis olyan képet megfesteni, mely adott művészi problémát csak féligmed­­dig is meg tud oldani. Hát ha még az a képzőművészeti alkotás magasabb prob­lémát ölel fel, mint aminő azon a bizo­nyos kézlegyintéssel elintézett tárlaton min egy akad. Egy ilyen mű fölött köny­­nyedén pálcát törni csak a tudatlanság és hozzá nem értés tud, ám felelősségtu­dattal bíró komoly ember sohasem! Node hát meg kell ezt a dolgot ér­teni. A sokféle izmus közt, a jelenkor művészettörténelme feljegyezhet, van egy — nem olyan új — izmus, mely az ilyenféle írásműveket sugalmazza, ne­vezzük — nem bánom — Gogolákizmus­­nak. Hiszen — ugyebár — a név mind­egy, a lényeg a fő. Nem azért kölcsönöz­tük az elnevezést a „nagy” Gogoláktól, mert az izmust ő találta fel, de hiszen kiki lőtt már olyan puskaporral, mely­nek nem ő maga volt feltalálója. Ennek az izmusnak az a kritériuma, hogy , ennek minden nagyszerű, mely a „nyugat” kávéházi költőinek és művészei­nek agyából kipattant, ez istenített ma­gyar Zolákat, Verlaineket, ez hörög, ha magyar Gauguineket, Van Goghokat, Picassokat emlegethet s boldog, ha egy magyar festő quattrocentista olaszokról, vagy ó-német oltárképfestőkről bocsát közre rossz utánérzéseket. Ennek az iz­musnak a megszállottja nem lát meg semmit, csak ami „progresszív”, csak ami „modern”, csak ami szembehelyez­kedik minden eddigi esztétikával, csak akinek hatása a kávéház egyik sarkától a másikig terjed. És ez a megszállott az, aki lelkesedik értelemetlen mondato­kért, revelációnak kiált ki Farbenklexe­­res­eket és­ levág minden költőt, aki ért­hető mondatokban beszél és minden fes­tőt, akinek képei értelmesek és kelleme­sek és mindenkát, ki nem csupán zs-vi­­taminos lapok intelektuel olvasóihoz, hanem az egész magyar nemzethez és néphez szól. És teszi ezt akkor, amikor a történelem a fejük fölött dübörög s az orosz pusztákon magyar ágyúk dörög­nek! Egy ezidő szerint orosz emigrációban élő zsidó lapszerkesztő egyszer azt állí­totta magáról, hogy ő pompás rajzoló, de sohasem rajzol. — Mi lenne — kérdeztük őt, — ha mi rajzolók is erre az álláspontra helyez­kednénk ! — Akkor a lap nem jelenhetne meg volt a bölcs válasz, — de legalább jó rajzok volnának benne. Nem volna jó, ha egynémely kriti­kus vagy közíró is erre az álláspontra helyezkedne? Igaz, hogy akkor egyik­­másik lap nem jelenhetne meg, de hát olyan nagy baj lenne az? Legalább jó kritikák lennének benne! (K. 15

Next