Magyarság 1944. május-december (25. évfolyam, 107-284. szám)

1944-05-14 / 109. szám

VASÁRNAP, 1944 MÁJUS 14. MUCTMSIa tA . Bolgyoni Váró Andor vasárnapi levele: „Párizs, az én­ Bakonyom...“ Háború és béke a Fény Városában Síig van fővárosa a világnak, amely olyan jelentős és annyira­­változatos szerepet játszott volna a világtörténelemben, mint Párizs. A gazdag és véres, a kegyes és ke­gyetlen múltnak mennyi emléke ... Párizs megér egy misét ... Forra­dalom ... Napóleon . .. Fény és kárhozat, áldák és átok! Párizs sokat élt és sokat szenve­dett. És sokat ajándékozott a világ­nak. Nagy költőket és nagy festőket. Keveseknek adatott meg, hogy Párizsnak mindkét arcát láthassák, békés és háborús arcát is. A diákok, a kincskeresők, a turisták, az élve­zetet kergető gazdagok, a padlás­, szoba-romantikában élő, a világ minden zugából Párizsiba áramló költők, művészek csak a „másik“ Párizst ismerik, a könnyűt és köny­­nyelműt, a vidámat és gondtalant. Néhányan megismerhettük a hábo­rús Párizst is. A más­odik világháború idején háromszor­ jártam Párizsban. A nyugati hadjárat idején mint a német birodalmi rádió munkatársa. Akkor a helyszínről számoltam be friss­ párizsi élményeimről, amelye­ket most összefoglaló előadás kere­tében mondtam el a magyar rádió hallgatóinak. Láttam a Párizsiba bevonuló né­met csapatokat az Arc de Triomph alatt, ott, ahol 1871 március 1-én ugyancsak német katonacsizmák dübörögtek. Bismarck akkor úgy kívánta, hogy a németek nem a diadalmi emlékmű boltíve alatt, ha­nem azt kétoldalt megkerülve vo­nuljanak Párizsba. 1940 június 11-én először a rádió szárnyán repülte be a világot a hír: a német csapatok bevonultak Pá­rizsba! Párizs ép volt és sértetlen — a németek nem bántották. Annál inkább később az angolszász bom­bázók. Az egykor olyan bohém fő­város legregényesebb­ és talán leg­többet megénekelt negyede, a Montmartre, a varázsváros ma már nagyrészt romokban hever. Romok­ban, mint ahogyan por és hamu Európa annyi temploma, műemléke, szellemi közkincse. Nem áll már Goethe szülőháza és­ bombák szag­gatták meg a milánói dóm és a — A háború Franciaországiban még nem fejeződött be, de a csata Franciaországért már elveszett — mondotta Weygand tábornok június 7-én, két reményteljes nap után, amikor egy pillanatig úgy látszott, hogy a francia ellenállásnak mégis lesz valami eredménye. Rouen, Soisson ... 8-ától már hallani Pá­rizsban az ágyúk tompa, földrengés­­szerű, de egy­re félelmetesebben erő­södő dörgését. Párizsban még játszanak a szín­házak, de üresen kongó sorok előtt. A kormány izgatott rendeletekkel Párizst védelméről akar gondoskodni. Amikor Párizsba értünk, a meg­szállott Párizsiba, az utcán még ott sárgultak, rongyolódtak a falraga­szok, amelyeken a párizsi kerület védelmére, lövészárkok ásására, sáncok emelésére hívják fel az ép­kézláb embereket. Szemtanúk mond­ják el — most már nyugodtan —, hogy Párizsban a barrikádharcok lángját gyújtották fel. Harcolnunk kell utcáról-utcára, mint vörös­­sipkás testvéreink egykor: a sza­badságért! Szóval Párizsból Varsó lesz,. .. nem, nem, ezt egyetlen párizsi sem akarja. De a németek sem, akik szeretnék megkímélni a Nyugat, sőt a világ regényesen szép fővárosát. A német repülőgépek­­ soha nem dobtak bombákat Párizsra, a vá­rosra (arinál inkább később az an­golszászok). A németek csak a francia főváros külső védelmi öve­zetét és repülőterét bombázták. Azt a repülőteret, ahol Párizs diadal­­mámorban fogadta a Münchenből hazatérő Daladiert , ahol röviddel ezelőtt minden ünnepélyes külsőség nélkül, komoran szivarozva Chur­chill szállt ki gépéből. Ekkor még maga sem sejtette: utolsó tanácsko­zásra Európa földjén ... A németek 1940 június 12-én át­kölni székesegyház klasszikus tes­tét, drága szobrok mállottak szét és nagy festők műve vált üszőkké — ki tudja, mi lesz holnap a Louvre sorsa? Mert a Pinakotéka, a másik nagy mű­vész város, München büsz­kesége nem áll már többé. Párizs szenvedése nem akkor kezdődött, amikor a várost meg­szállták a németek, hanem amikor megindult az úgynevezett „légi in­vázió“. Legalább is így csúfolják azt a harciatlan ténykedést, amely gyermekek és szentek, klasszikus emlékek és pótolhatatlan műkin­csek gyilkosa. A nagynak nevezett angol író, H. G. Wells, a legfantasztikusa­bb regé­nyek írója és a legfantáziátlanabb háborús uszító legutóbb szédült ve­zércikket írt lapjában arról, hogy a terrortámadások során elpusztult ku­ltúremlékeket nem kell ám­olyan nagyon sajnálni és nem kell olyan szívszaggatóan megsiratni. A látha­tatlan ember beteges gondolkodású írója szerint ma, amikor a fényké­pezés olyan műszaki tökélyre emel­kedett és ma, amikor három hónap alatt felhőkarcolókat építenek .Ame­rikában — kár az elveszett műem­lékek sorsán siránkozni. Majd újraépítünk mindent — mondja Wells —, amit pedig nem tudunk újjá­teremteni, annak emlékét meg­őrzik a jól sikerült fényképek. — Ó, milyen hitvány beszéd! — mondaná a költő a politizáló angol író bércikkét olvasva. És mi azt mondjuk: az európai kultúrán esett szégyent és­ gyalázatot nem lehet jóvátenni téglákkal és fényképekkel!" Michelangelót vagy Rubenst, az eredeti, a felmérhetetlen és felbe­csülhetetlen művészi alkotásokat ta­lán mégsem pótolja a­­ fekete vagy akár színes fénykép. A fény­képmásolat-ízlést ünnepélyesen és boldogan átengedjük a giccsimádó angolszászoknak, akik Wells elmé­lete alapján már békéiben nyugod­tan azt ajánlhatták volna, hogy lás­suk el­ két szép új karral a szegény milói Vénuszt... S most beszéljünk a háborús Párizsról, a megszállott Párizsról, s ezzel együtt az­­ angolszász légi ke­gyetlenség nemes ellentétéről­ lépték a Mámét. A máméi csoda nem ismétlődött meg: Hitler dicső seregét többé semmilyen földi ha­talom nem tudta feltartóztatni­ , Párizst nyílt várossá nyilvánítot­ták. S a németek féltően tisztelték is a nyílt város jogait, nem úgy, mint az angolszászok, akik évekkel később, a légi terror szörnyű,, em­bertelen és kulbturálatlan hatásában kéjelegve nyugodtan tovább bom­bázzák azt a Rómát, az örök várost, amely a legelemibb hadijogra hivat­kozva szintén kíméletet kért. A német csapatok von Bock ve­zérezredes vezetésével 1940 június 14-én bevonultak Párizsba. Elő­ször a fehérkeresztes harcikocsik lepték el a főváros utcáit, majd felrepült a horogkeresztes lobogó az Eiffel-toronyra. S a párizsi asz­falt német gránátosok lépteitől zengett. Ha nem lett volna amúgy­­is kőből, kővé válhatott volna az Arc de Triomph néma, megdöb­bent csodálkozásában: húsz évvel Versailles után, íme, Hitler be­vonul Párizsba! A birodalmi rádió gépesített kü­lönítményével érkeztem a meg­szállott Párizsba. A külföldi tudó­sítók közül a forró napokban csak jómagam és olasz kartársam, Mar­tinéni, csak mi ketten jöhettünk Párizsba. A német haditudósítók után én vehettem először kezembe a mikrofont. — Párizsban vagyunk, Párizs­ból beszélünk és jelentjük, hogy német páncélosok dübörögnek a francia főváros szíve felé! Európa leghatalmasabb felkiáltójelén, az Eiffel-tornyon a nemzetiszocialista győzelem­ zászlaja! Furcsa, őrjítő, felfoghatatlan, elképzelhetetlen, nagyszerű érzés, hogy Párizs, a nagy és gyönyörű­­ Párizs felett ez a lobogó, Hitler lobogója csattog! Kész az első riport, őrzi a mag­netofon. Most be a Radio Paris épületébe, Berlinnel már megvan az összeköttetés: Hier Reichsrund­­fink, Berlin — ja, bitte — es ist so weit — ja, Einmarsch Paris, ungarische Aufnahme, los! S már megy a hangom a levegő csodála­tos szárnyán Párizsból Berlinbe, hogy innét sugározzák ki egész Európába, az egész világra. . . Közben a rádiósokhoz és újság­írókhoz beosztott főhadnagy át­adja a lakáscédulát. Az Ambassy­­ba kvártélyoztak be. Pompás! Fe­hér, tiszta ágy — ilyet sem láttam már nem tudom, mióta. És fürdő­kád, víz, melegvíz, igazi,­ hamisí­tatlan melegvíz! Majdnem elsírom magam a gyönyörűségtől. Istenem, milyen szép az élet... ha akarom, meg is beret­válk­ozhatom! Ágy, fürdőkád, beretva: nincs az a ki­rály, akivel cserélnék. Igaz, hogy­­manapság nem érdemes a kirá­­lyokkal cserélni! Ó, Párizs, Párizs, milyen boldog voltam, hogy nem romokban lát­talak viszont! Milyen jó, hogy nem vagy üszkös és szép arcod nem torzult el! Milyen jó, hogy ismét itt vagyok öledben, amely annyi­szor zárult be kegyetlenül előttem, de annyiszor volt kegyes is hoz­zám, s annyiszor adott puha, bol­dog helyet szegény fejemnek. Párizs ... háború van­­és messzi­ről komor ágyúdörgés morajlik és Messerschmittek és Junkersek zúg­nak el a levegőben ... nincs idő az álmodásra, nem az érzelgés és ellá­­gyulás korát éljük! Most Mars-isten útlevelével és menetjegyével top­pantunk be a francia fővárosba. Egy francia újságíróval beszélgetek Azt mondja, hogy a németek Pá­rizs megszállásával nyerték meg igazában a nyugati háborút. Mert ekkor bizonyították be a francia nép színe előtt, hogy nem barbárok, aminek nekivadult, habzószájú rá­diózsoldosok hirdették őket. A né­met katona vigyázzban állt és áll a kultúra előtt. Feszes áhítattal, tisztelegve köszönti a művészet kin­cseit. .A németek csak csodálták, de nem tulajdonították el a műkincse­ket, mint később Szicília és Nápoly hóhérai. A német katona most is bebizonyította kultúrfölényét és mű­vészettiszteletét. Nem vitt el semmit Párizsból, ami a francia nép kincse volt, de kenyeret, burgonyát, szenet adott a francia népnek. A német katonától Párizs előbb idegenkedett, azután kíváncsian nézte, majd megismerte és tisztelni kezdte. Hiszen ezek emberek, em­berséges emberek A régh­e ágyban átaludt éjszaka után az Ambassy erkélyéről az éb­redő Párizst nézem. Sűrűsödnek az utcák. Egyre több ablak nyílik ki és egyre több ember merészkedik a járdára. S lassan kinyitnak az üzle­tek is. Úgy nyílik ki az élet egyik óráról a másikra, egyik napról a másikra, mint ahogyan az illatos gyöngyvirág apró kelyhei nyílnak ki sorban, felfelé. Kitárulnak a Lou­vre kapui. Sajnos, Mona Lisánk nincs itt: vidékre vitték, messzi, mély pin­cébe. Pedig de szerettem volna édes mosolyát látni, a mosolyt, amelyre annyit gondol az ember életében, viharok és veszélyek közepette is . .. S elmegyünk az Notre Dame-ba is egy Miatyánkra. Lassan-lassan meg­sokasodik a hívők száma a székes­­egyházban. Asszonyok - .és gyerme­kek térdelnek mély imába merülve. Köszönik az Istennek és Miasszo­nyunknak, hogy élnek és él Párizs! Ébredő Párizs . .. 1940 júniusa. Ismét vér kering a világváros ereiben, játszani kezde­nek a színházak és a mozik. A piacokat friss gyümölcs és főzelék­féle önti el. Már ismét énekelnek az utcai énekesek a Montmartre-ort. A katonai parancsnokság előtt összeverődött csoport nézi a fesze­sen álló őrséget. A bulváron német páncélosok állnak. Rövid pihenő, azután mennek tovább, nyuga­tabbra. Egyre több kíváncsi me­részkedik a harcikocsik közelébe. Egy meglehetősen harcias külsejű, kanárisárgahajú hölgy először a napernyőjével bök a páncélos felé, majd csipkekesztyűs kezével is megtapogatja. — Hiszen ez valóban vasból van, kemény vasból, igazi vasból ... A tarka csoport hitetlenkedve ta­­máskodik s egymásután kezdik ta­pogatni a kocsikat. Páncél ez a ja­vából, akárki akármit mond, pán­cél! És nem papiros. Pedig a fran­cia és az angol rádió azt mondta, a lapok azt írták, hogy a német h­arcikocsiktól nem­­kell félni, hi­szen csak pupendekliből készültek! A halálfejes, fekete páncélosvadá­­szok mosolyogva nézik a nagy ta­­pogatást s derülten hallgatják a rettenetesen gyors beszédet, a meg­lepetés, az ámulat hadaró szavait. Szállodánk előtt néhány katona­­autó áll. A kocsiknál két kölyök. Az egyiken baszksapka, a másiknak még sapkája sincsen. Amikor el­megyek mellettük, éppen fogadást kötnek. Fogadást öt Maryland­­cigarettába, hogy az autó kereke nem gumi. Hiszen ezeknek nincs egy szem gumijuk .— mondja a baszksapkás suhanc. — Tudom biztosan, hogy nincs, a Petit Pari­sienne is megírta! Párizs ébred, Párizs ismét embe­rekkel telik meg. Mi az ördögnek is menekültünk el? — hallom az út­ „Ez történt június 1" Benn, a rádiópalotában német haditudósítóval beszélgetek, amíg reám kerül a sor. Elmondja leg­érdekesebb esetét. Bizonyos Carne­­val nevű magánzóval beszélgetett. Carneval úr nem menekült el, sőt a legnagyobb nyugalommal járt ki naponta a Szajna partjára hor­gászni. Azt mondta: — Kérem, még soha nem harap­tak a halak olyan jól, mint június 14-én. "Úgy látszik, kiéheztek a dö­gök: napok óta én voltam az egész hosszú folyóparton az egyetlen horgász. A Mária-hídnál ültem le, ott a helyem már évek óta. Már a harmadik sügért húztam ki a léből, amikor egyszerre csak kerékpáro­sok jelennek meg a hídon. Néme­tek. Miért bántsanak, gondoltam s áztattam a horgomat tovább. Úgy­látszik, a kerékpárosok megláttak... leugrottak a gépükről, odajöttek a híd korlátjához, jól megnéztek és nagyot nevettek. Az egyik leszólt hozzám: Bon jour! Mire én is fel­kiáltottam nekik: Bon jour! Vala­mit németül is kiáltottak, de ezt nem értettem. Megint nevettek és integettek, aztán továbbkerékpároz­­tak. Így volt... ez történt június 14-én, semmi egyéb! S amikor már megindul Párizs­ban a mindennapi élet, táblák ke­rülnek egy-egy metró­kocsira: „Fenntartva a német véderő tagjai­nak“. Néhány éttermen, kávéházon és mulatón is ilyen tábla jelenik meg. De nincs szükség az elkülö­­nítő­ rendelkezésekre. A németek és a párizsiak egy-kettőre összebarát­koznak. Sok német katona elég jól tud franciául: ilyenkor különösen gyorsan megy a barátkozás. A „kamerádokkal“ Prunier-nél vacsorázunk s utána elmegyünk a Chez Elle-be, Lucienne Boyert akar­juk hallani. Azt is, hogy „Parlez moi d’amour . .Boyer kedves kis kabaréja volt az első, amely kinyi­tott. Boyer és férje — Párizs egyik legnépszerűbb táncoskomikusa — nem menekült el Párizsból. A hal­latlanul népszerű Boyer június 17-én már énekelt, zsúfolt ház előtt. Beszéltünk vele. Szidta a Tommykat. Milyen neveletlenek, ré­szegek voltak, szám közben felszól­tak a színpadra, duhajkodtak. Azt hitték, övék a világ és főként Párizs! Azt akarták, hogy a zenekar állan­dóan a ..mosoda-indulót“ játssza — mondta Boyer —, a híres dalt a Siegfried-vonalról. Azt, hogy „ba­bám, ne búsulj értem, a kimosott alsóruhámat hamarosan a Siegfried­­vonalon szár­lgatott majd . . Közben egy kis baj támadt az alsóruhával, nagyon vizes lett Dan­cán. — Ezt a pár borzalmas na­pot, a csavargást, az istentelen tü­lekedést az országúton nem egy­hamar felejtem el... A látvány tényleg szívszaggató volt: az utakon végtelen ember­karaván, batyukkal, gyermekkocsik­kal, kerékpárokkal, ebekkel, ka­nárimadarakat. Fáradtak voltak és éhesek s nem tudták, merre men­jenek. A németek most a menekülőket és a céltalanul, elkeseredetten bo­lyongókat visszairányítják Párizsba, az emberek boldogok, hogy vissza­jöhetnek. Fedél van a fejük felett, ihatnak és ehetnek. S nem bántja őket senki. Párizsiakkal beszélek, minden rendű és rangú , párizsival. Be­megyek egy péküzletbe. A pék de­rűsen fogad: — Nem mentem el. Ha már ít pék is elmegy, ki süsse a kenyeret azoknak, akik ittmaradnak? Egy kedves kis midinett ki­jelenti, hogy soha még Versailles-ön túl nem volt. A világért el nem hagyta volna Párizst. Hű marad hozzá mindörökké. — Azt hiszem, Párizs nélkül nem is lehet élni! Idős nénikével beszélünk. Öt napig bolyongott a családjával, Bordeaux-ba akartak jutni.. . Már nem bírtam tovább, azt hittem, meghalok, leültem az árok szélére . .. úgy húzott fel a leá­nyom és hurcolt magával, tovább. A gyerekek bőgtek ... és mindnyá­jan nagyon féltünk, me­rt azt mond­ták, hogy a németek ... most már nem is merem kimondani, ki sem mondom ... mert most már tu­dom, hogy jó emberek és szívük van, kenyeret adtunk nekünk és felvettek a kocsijukra, mert látták, hogy öreg vagyok és nagyon fá­radt ... kén, semmi egyéb!“ Kirchennél s nem lehetett csak odl­­ston. Albionban alaposan megszák­í­tani. De a nagysikerűnek is nevez­hető dal azért tovább pattogott az éterben. Azzal a különbséggel, hogy most már nem a párizsi vagy strasssburgi vagy londoni rádió su­gározta,­­hanem a­­ berlini radio. A párizsi bevonulást követően a német rádióban az angol nyelvű né­met hírek adása után mindig fel­csendült a Siegfried-fox, illetve nép­szerű francia nevén: a mosoda­induló. Minden kommentár nélkül... Amikor visszajöttem Párizsból, az egyik berlini napilap — a nyu­gati hadszíntérről hazatért újság­írókkal folytatott körkérdés kereté­ben — arra kért, hogy mondjam el három mondatban, mi ragadott meg legjobban a megszállott Párizs­ban, így válaszoltam: „A bevonuló német csapatok ,egyik különítményének első útja az Ismeretlen Katona sírjához veze­tett. Én is ott voltam a sírnál, a francia ismeretlen katona sírjánál s láttam a babérkoszorút, amely a Pour la Patrie 1914—18 felett pi­hent. A koszorút a Führer küldte. . . a német kultúrfölényről és humánumról ­ Könyv Habucza Józsa: Somogyi honvédek nyomában A szerzőnő saját kiadású novellás­­kötete a somogyi honvédek front­­történetét ismerteti. Közvetlen, egy­szerű szavakkal mutatja be a talpra­esett, egészséges gondolkozású, bátor magyar katona életét. Ifjú repülők évkönyve Jánosy István kiadásában jelent meg az ifjú repülők évkönyve. A repülésnek minden ágával foglalko­zik. A vitorlázó repülők, komoly modellezők éppoly érdeklődéssel forgathatják ezt a kis könyvet, mint az ifjság. A mai kor legnagyobb ér­deklődése a világháború felé fordul. Minden kérdésre felel­ az ifjú repü­lők évkönyve, amely ezen a téren felmerülhet. A repülőmotor mecha­nikai munka­ alap fogalmait ismer­teti az olvasókkal, bem­itatja a kü­lönböző gépek motorjainak főbb jellemvonásait. A repülés mechani­kájáról, alapfogalmáról, a hadirepü­lésről, a hadijelzésekről, a Szema­forjelző ábc-ről találunk még érde­kes fejezeteket. Kétségtelenül az egyik legérdekesebb évkönyvnek, mondhatjuk az ifjú repülők köny­vét, amely nemcsak a fiatalságnak, de a komoly embereknek is kedvelt olvasmánya lesz.

Next