Magyarság 1944. május-december (25. évfolyam, 107-284. szám)
1944-05-14 / 109. szám
VASÁRNAP, 1944 MÁJUS 14. MUCTMSIa tA . Bolgyoni Váró Andor vasárnapi levele: „Párizs, az én Bakonyom...“ Háború és béke a Fény Városában Síig van fővárosa a világnak, amely olyan jelentős és annyiraváltozatos szerepet játszott volna a világtörténelemben, mint Párizs. A gazdag és véres, a kegyes és kegyetlen múltnak mennyi emléke ... Párizs megér egy misét ... Forradalom ... Napóleon . .. Fény és kárhozat, áldák és átok! Párizs sokat élt és sokat szenvedett. És sokat ajándékozott a világnak. Nagy költőket és nagy festőket. Keveseknek adatott meg, hogy Párizsnak mindkét arcát láthassák, békés és háborús arcát is. A diákok, a kincskeresők, a turisták, az élvezetet kergető gazdagok, a padlás, szoba-romantikában élő, a világ minden zugából Párizsiba áramló költők, művészek csak a „másik“ Párizst ismerik, a könnyűt és könynyelműt, a vidámat és gondtalant. Néhányan megismerhettük a háborús Párizst is. A második világháború idején háromszor jártam Párizsban. A nyugati hadjárat idején mint a német birodalmi rádió munkatársa. Akkor a helyszínről számoltam be friss párizsi élményeimről, amelyeket most összefoglaló előadás keretében mondtam el a magyar rádió hallgatóinak. Láttam a Párizsiba bevonuló német csapatokat az Arc de Triomph alatt, ott, ahol 1871 március 1-én ugyancsak német katonacsizmák dübörögtek. Bismarck akkor úgy kívánta, hogy a németek nem a diadalmi emlékmű boltíve alatt, hanem azt kétoldalt megkerülve vonuljanak Párizsba. 1940 június 11-én először a rádió szárnyán repülte be a világot a hír: a német csapatok bevonultak Párizsba! Párizs ép volt és sértetlen — a németek nem bántották. Annál inkább később az angolszász bombázók. Az egykor olyan bohém főváros legregényesebb és talán legtöbbet megénekelt negyede, a Montmartre, a varázsváros ma már nagyrészt romokban hever. Romokban, mint ahogyan por és hamu Európa annyi temploma, műemléke, szellemi közkincse. Nem áll már Goethe szülőháza és bombák szaggatták meg a milánói dóm és a — A háború Franciaországiban még nem fejeződött be, de a csata Franciaországért már elveszett — mondotta Weygand tábornok június 7-én, két reményteljes nap után, amikor egy pillanatig úgy látszott, hogy a francia ellenállásnak mégis lesz valami eredménye. Rouen, Soisson ... 8-ától már hallani Párizsban az ágyúk tompa, földrengésszerű, de egyre félelmetesebben erősödő dörgését. Párizsban még játszanak a színházak, de üresen kongó sorok előtt. A kormány izgatott rendeletekkel Párizst védelméről akar gondoskodni. Amikor Párizsba értünk, a megszállott Párizsiba, az utcán még ott sárgultak, rongyolódtak a falragaszok, amelyeken a párizsi kerület védelmére, lövészárkok ásására, sáncok emelésére hívják fel az épkézláb embereket. Szemtanúk mondják el — most már nyugodtan —, hogy Párizsban a barrikádharcok lángját gyújtották fel. Harcolnunk kell utcáról-utcára, mint vörössipkás testvéreink egykor: a szabadságért! Szóval Párizsból Varsó lesz,. .. nem, nem, ezt egyetlen párizsi sem akarja. De a németek sem, akik szeretnék megkímélni a Nyugat, sőt a világ regényesen szép fővárosát. A német repülőgépek soha nem dobtak bombákat Párizsra, a városra (arinál inkább később az angolszászok). A németek csak a francia főváros külső védelmi övezetét és repülőterét bombázták. Azt a repülőteret, ahol Párizs diadalmámorban fogadta a Münchenből hazatérő Daladiert , ahol röviddel ezelőtt minden ünnepélyes külsőség nélkül, komoran szivarozva Churchill szállt ki gépéből. Ekkor még maga sem sejtette: utolsó tanácskozásra Európa földjén ... A németek 1940 június 12-én átkölni székesegyház klasszikus testét, drága szobrok mállottak szét és nagy festők műve vált üszőkké — ki tudja, mi lesz holnap a Louvre sorsa? Mert a Pinakotéka, a másik nagy művész város, München büszkesége nem áll már többé. Párizs szenvedése nem akkor kezdődött, amikor a várost megszállták a németek, hanem amikor megindult az úgynevezett „légi invázió“. Legalább is így csúfolják azt a harciatlan ténykedést, amely gyermekek és szentek, klasszikus emlékek és pótolhatatlan műkincsek gyilkosa. A nagynak nevezett angol író, H. G. Wells, a legfantasztikusabb regények írója és a legfantáziátlanabb háborús uszító legutóbb szédült vezércikket írt lapjában arról, hogy a terrortámadások során elpusztult kultúremlékeket nem kell ámolyan nagyon sajnálni és nem kell olyan szívszaggatóan megsiratni. A láthatatlan ember beteges gondolkodású írója szerint ma, amikor a fényképezés olyan műszaki tökélyre emelkedett és ma, amikor három hónap alatt felhőkarcolókat építenek .Amerikában — kár az elveszett műemlékek sorsán siránkozni. Majd újraépítünk mindent — mondja Wells —, amit pedig nem tudunk újjáteremteni, annak emlékét megőrzik a jól sikerült fényképek. — Ó, milyen hitvány beszéd! — mondaná a költő a politizáló angol író bércikkét olvasva. És mi azt mondjuk: az európai kultúrán esett szégyent és gyalázatot nem lehet jóvátenni téglákkal és fényképekkel!" Michelangelót vagy Rubenst, az eredeti, a felmérhetetlen és felbecsülhetetlen művészi alkotásokat talán mégsem pótolja a fekete vagy akár színes fénykép. A fényképmásolat-ízlést ünnepélyesen és boldogan átengedjük a giccsimádó angolszászoknak, akik Wells elmélete alapján már békéiben nyugodtan azt ajánlhatták volna, hogy lássuk el két szép új karral a szegény milói Vénuszt... S most beszéljünk a háborús Párizsról, a megszállott Párizsról, s ezzel együtt az angolszász légi kegyetlenség nemes ellentétéről lépték a Mámét. A máméi csoda nem ismétlődött meg: Hitler dicső seregét többé semmilyen földi hatalom nem tudta feltartóztatni , Párizst nyílt várossá nyilvánították. S a németek féltően tisztelték is a nyílt város jogait, nem úgy, mint az angolszászok, akik évekkel később, a légi terror szörnyű,, embertelen és kulbturálatlan hatásában kéjelegve nyugodtan tovább bombázzák azt a Rómát, az örök várost, amely a legelemibb hadijogra hivatkozva szintén kíméletet kért. A német csapatok von Bock vezérezredes vezetésével 1940 június 14-én bevonultak Párizsba. Először a fehérkeresztes harcikocsik lepték el a főváros utcáit, majd felrepült a horogkeresztes lobogó az Eiffel-toronyra. S a párizsi aszfalt német gránátosok lépteitől zengett. Ha nem lett volna amúgyis kőből, kővé válhatott volna az Arc de Triomph néma, megdöbbent csodálkozásában: húsz évvel Versailles után, íme, Hitler bevonul Párizsba! A birodalmi rádió gépesített különítményével érkeztem a megszállott Párizsba. A külföldi tudósítók közül a forró napokban csak jómagam és olasz kartársam, Martinéni, csak mi ketten jöhettünk Párizsba. A német haditudósítók után én vehettem először kezembe a mikrofont. — Párizsban vagyunk, Párizsból beszélünk és jelentjük, hogy német páncélosok dübörögnek a francia főváros szíve felé! Európa leghatalmasabb felkiáltójelén, az Eiffel-tornyon a nemzetiszocialista győzelem zászlaja! Furcsa, őrjítő, felfoghatatlan, elképzelhetetlen, nagyszerű érzés, hogy Párizs, a nagy és gyönyörű Párizs felett ez a lobogó, Hitler lobogója csattog! Kész az első riport, őrzi a magnetofon. Most be a Radio Paris épületébe, Berlinnel már megvan az összeköttetés: Hier Reichsrundfink, Berlin — ja, bitte — es ist so weit — ja, Einmarsch Paris, ungarische Aufnahme, los! S már megy a hangom a levegő csodálatos szárnyán Párizsból Berlinbe, hogy innét sugározzák ki egész Európába, az egész világra. . . Közben a rádiósokhoz és újságírókhoz beosztott főhadnagy átadja a lakáscédulát. Az Ambassyba kvártélyoztak be. Pompás! Fehér, tiszta ágy — ilyet sem láttam már nem tudom, mióta. És fürdőkád, víz, melegvíz, igazi, hamisítatlan melegvíz! Majdnem elsírom magam a gyönyörűségtől. Istenem, milyen szép az élet... ha akarom, meg is beretválkozhatom! Ágy, fürdőkád, beretva: nincs az a király, akivel cserélnék. Igaz, hogymanapság nem érdemes a királyokkal cserélni! Ó, Párizs, Párizs, milyen boldog voltam, hogy nem romokban láttalak viszont! Milyen jó, hogy nem vagy üszkös és szép arcod nem torzult el! Milyen jó, hogy ismét itt vagyok öledben, amely annyiszor zárult be kegyetlenül előttem, de annyiszor volt kegyes is hozzám, s annyiszor adott puha, boldog helyet szegény fejemnek. Párizs ... háború vanés messziről komor ágyúdörgés morajlik és Messerschmittek és Junkersek zúgnak el a levegőben ... nincs idő az álmodásra, nem az érzelgés és ellágyulás korát éljük! Most Mars-isten útlevelével és menetjegyével toppantunk be a francia fővárosba. Egy francia újságíróval beszélgetek Azt mondja, hogy a németek Párizs megszállásával nyerték meg igazában a nyugati háborút. Mert ekkor bizonyították be a francia nép színe előtt, hogy nem barbárok, aminek nekivadult, habzószájú rádiózsoldosok hirdették őket. A német katona vigyázzban állt és áll a kultúra előtt. Feszes áhítattal, tisztelegve köszönti a művészet kincseit. .A németek csak csodálták, de nem tulajdonították el a műkincseket, mint később Szicília és Nápoly hóhérai. A német katona most is bebizonyította kultúrfölényét és művészettiszteletét. Nem vitt el semmit Párizsból, ami a francia nép kincse volt, de kenyeret, burgonyát, szenet adott a francia népnek. A német katonától Párizs előbb idegenkedett, azután kíváncsian nézte, majd megismerte és tisztelni kezdte. Hiszen ezek emberek, emberséges emberek A réghe ágyban átaludt éjszaka után az Ambassy erkélyéről az ébredő Párizst nézem. Sűrűsödnek az utcák. Egyre több ablak nyílik ki és egyre több ember merészkedik a járdára. S lassan kinyitnak az üzletek is. Úgy nyílik ki az élet egyik óráról a másikra, egyik napról a másikra, mint ahogyan az illatos gyöngyvirág apró kelyhei nyílnak ki sorban, felfelé. Kitárulnak a Louvre kapui. Sajnos, Mona Lisánk nincs itt: vidékre vitték, messzi, mély pincébe. Pedig de szerettem volna édes mosolyát látni, a mosolyt, amelyre annyit gondol az ember életében, viharok és veszélyek közepette is . .. S elmegyünk az Notre Dame-ba is egy Miatyánkra. Lassan-lassan megsokasodik a hívők száma a székesegyházban. Asszonyok - .és gyermekek térdelnek mély imába merülve. Köszönik az Istennek és Miasszonyunknak, hogy élnek és él Párizs! Ébredő Párizs . .. 1940 júniusa. Ismét vér kering a világváros ereiben, játszani kezdenek a színházak és a mozik. A piacokat friss gyümölcs és főzelékféle önti el. Már ismét énekelnek az utcai énekesek a Montmartre-ort. A katonai parancsnokság előtt összeverődött csoport nézi a feszesen álló őrséget. A bulváron német páncélosok állnak. Rövid pihenő, azután mennek tovább, nyugatabbra. Egyre több kíváncsi merészkedik a harcikocsik közelébe. Egy meglehetősen harcias külsejű, kanárisárgahajú hölgy először a napernyőjével bök a páncélos felé, majd csipkekesztyűs kezével is megtapogatja. — Hiszen ez valóban vasból van, kemény vasból, igazi vasból ... A tarka csoport hitetlenkedve tamáskodik s egymásután kezdik tapogatni a kocsikat. Páncél ez a javából, akárki akármit mond, páncél! És nem papiros. Pedig a francia és az angol rádió azt mondta, a lapok azt írták, hogy a német harcikocsiktól nemkell félni, hiszen csak pupendekliből készültek! A halálfejes, fekete páncélosvadászok mosolyogva nézik a nagy tapogatást s derülten hallgatják a rettenetesen gyors beszédet, a meglepetés, az ámulat hadaró szavait. Szállodánk előtt néhány katonaautó áll. A kocsiknál két kölyök. Az egyiken baszksapka, a másiknak még sapkája sincsen. Amikor elmegyek mellettük, éppen fogadást kötnek. Fogadást öt Marylandcigarettába, hogy az autó kereke nem gumi. Hiszen ezeknek nincs egy szem gumijuk .— mondja a baszksapkás suhanc. — Tudom biztosan, hogy nincs, a Petit Parisienne is megírta! Párizs ébred, Párizs ismét emberekkel telik meg. Mi az ördögnek is menekültünk el? — hallom az út „Ez történt június 1" Benn, a rádiópalotában német haditudósítóval beszélgetek, amíg reám kerül a sor. Elmondja legérdekesebb esetét. Bizonyos Carneval nevű magánzóval beszélgetett. Carneval úr nem menekült el, sőt a legnagyobb nyugalommal járt ki naponta a Szajna partjára horgászni. Azt mondta: — Kérem, még soha nem haraptak a halak olyan jól, mint június 14-én. "Úgy látszik, kiéheztek a dögök: napok óta én voltam az egész hosszú folyóparton az egyetlen horgász. A Mária-hídnál ültem le, ott a helyem már évek óta. Már a harmadik sügért húztam ki a léből, amikor egyszerre csak kerékpárosok jelennek meg a hídon. Németek. Miért bántsanak, gondoltam s áztattam a horgomat tovább. Úgylátszik, a kerékpárosok megláttak... leugrottak a gépükről, odajöttek a híd korlátjához, jól megnéztek és nagyot nevettek. Az egyik leszólt hozzám: Bon jour! Mire én is felkiáltottam nekik: Bon jour! Valamit németül is kiáltottak, de ezt nem értettem. Megint nevettek és integettek, aztán továbbkerékpároztak. Így volt... ez történt június 14-én, semmi egyéb! S amikor már megindul Párizsban a mindennapi élet, táblák kerülnek egy-egy metrókocsira: „Fenntartva a német véderő tagjainak“. Néhány éttermen, kávéházon és mulatón is ilyen tábla jelenik meg. De nincs szükség az elkülönítő rendelkezésekre. A németek és a párizsiak egy-kettőre összebarátkoznak. Sok német katona elég jól tud franciául: ilyenkor különösen gyorsan megy a barátkozás. A „kamerádokkal“ Prunier-nél vacsorázunk s utána elmegyünk a Chez Elle-be, Lucienne Boyert akarjuk hallani. Azt is, hogy „Parlez moi d’amour . .Boyer kedves kis kabaréja volt az első, amely kinyitott. Boyer és férje — Párizs egyik legnépszerűbb táncoskomikusa — nem menekült el Párizsból. A hallatlanul népszerű Boyer június 17-én már énekelt, zsúfolt ház előtt. Beszéltünk vele. Szidta a Tommykat. Milyen neveletlenek, részegek voltak, szám közben felszóltak a színpadra, duhajkodtak. Azt hitték, övék a világ és főként Párizs! Azt akarták, hogy a zenekar állandóan a ..mosoda-indulót“ játssza — mondta Boyer —, a híres dalt a Siegfried-vonalról. Azt, hogy „babám, ne búsulj értem, a kimosott alsóruhámat hamarosan a Siegfriedvonalon szárlgatott majd . . Közben egy kis baj támadt az alsóruhával, nagyon vizes lett Dancán. — Ezt a pár borzalmas napot, a csavargást, az istentelen tülekedést az országúton nem egyhamar felejtem el... A látvány tényleg szívszaggató volt: az utakon végtelen emberkaraván, batyukkal, gyermekkocsikkal, kerékpárokkal, ebekkel, kanárimadarakat. Fáradtak voltak és éhesek s nem tudták, merre menjenek. A németek most a menekülőket és a céltalanul, elkeseredetten bolyongókat visszairányítják Párizsba, az emberek boldogok, hogy visszajöhetnek. Fedél van a fejük felett, ihatnak és ehetnek. S nem bántja őket senki. Párizsiakkal beszélek, minden rendű és rangú , párizsival. Bemegyek egy péküzletbe. A pék derűsen fogad: — Nem mentem el. Ha már ít pék is elmegy, ki süsse a kenyeret azoknak, akik ittmaradnak? Egy kedves kis midinett kijelenti, hogy soha még Versailles-ön túl nem volt. A világért el nem hagyta volna Párizst. Hű marad hozzá mindörökké. — Azt hiszem, Párizs nélkül nem is lehet élni! Idős nénikével beszélünk. Öt napig bolyongott a családjával, Bordeaux-ba akartak jutni.. . Már nem bírtam tovább, azt hittem, meghalok, leültem az árok szélére . .. úgy húzott fel a leányom és hurcolt magával, tovább. A gyerekek bőgtek ... és mindnyájan nagyon féltünk, mert azt mondták, hogy a németek ... most már nem is merem kimondani, ki sem mondom ... mert most már tudom, hogy jó emberek és szívük van, kenyeret adtunk nekünk és felvettek a kocsijukra, mert látták, hogy öreg vagyok és nagyon fáradt ... kén, semmi egyéb!“ Kirchennél s nem lehetett csak odlston. Albionban alaposan megszákítani. De a nagysikerűnek is nevezhető dal azért tovább pattogott az éterben. Azzal a különbséggel, hogy most már nem a párizsi vagy strasssburgi vagy londoni rádió sugározta,hanem a berlini radio. A párizsi bevonulást követően a német rádióban az angol nyelvű német hírek adása után mindig felcsendült a Siegfried-fox, illetve népszerű francia nevén: a mosodainduló. Minden kommentár nélkül... Amikor visszajöttem Párizsból, az egyik berlini napilap — a nyugati hadszíntérről hazatért újságírókkal folytatott körkérdés keretében — arra kért, hogy mondjam el három mondatban, mi ragadott meg legjobban a megszállott Párizsban, így válaszoltam: „A bevonuló német csapatok ,egyik különítményének első útja az Ismeretlen Katona sírjához vezetett. Én is ott voltam a sírnál, a francia ismeretlen katona sírjánál s láttam a babérkoszorút, amely a Pour la Patrie 1914—18 felett pihent. A koszorút a Führer küldte. . . a német kultúrfölényről és humánumról Könyv Habucza Józsa: Somogyi honvédek nyomában A szerzőnő saját kiadású novelláskötete a somogyi honvédek fronttörténetét ismerteti. Közvetlen, egyszerű szavakkal mutatja be a talpraesett, egészséges gondolkozású, bátor magyar katona életét. Ifjú repülők évkönyve Jánosy István kiadásában jelent meg az ifjú repülők évkönyve. A repülésnek minden ágával foglalkozik. A vitorlázó repülők, komoly modellezők éppoly érdeklődéssel forgathatják ezt a kis könyvet, mint az ifjság. A mai kor legnagyobb érdeklődése a világháború felé fordul. Minden kérdésre felel az ifjú repülők évkönyve, amely ezen a téren felmerülhet. A repülőmotor mechanikai munka alap fogalmait ismerteti az olvasókkal, bemitatja a különböző gépek motorjainak főbb jellemvonásait. A repülés mechanikájáról, alapfogalmáról, a hadirepülésről, a hadijelzésekről, a Szemaforjelző ábc-ről találunk még érdekes fejezeteket. Kétségtelenül az egyik legérdekesebb évkönyvnek, mondhatjuk az ifjú repülők könyvét, amely nemcsak a fiatalságnak, de a komoly embereknek is kedvelt olvasmánya lesz.