Magyarság, 1970 (46. évfolyam, 1-47. szám)
1970-05-15 / 20. szám
Kis nép — nagy nemzet írta:Szitnyai Zoltán Egy éjjel, hetven esztendeje, érctrombita elnyújtott sikolya ébresztett fel álmomból: — Tű-űz vem! Tü-üz van! A félrevert harang is megszólalt a Katalin-templom zömök tornyában. Sikongott az érckürt, jajgatott az ércköppeny: — Tűz van! Emberek, tűz van! Falánk lobogás vörhenye mardosta az ég alját. A Szentháromság-téren, ahol évszázados paloták négyszögéből lépett ki a házunk, kapuk nyitódtak-csapódtak, léptek dobogtak bazalt kövezeten, vágtató patkók csattogtak, fémsisakos tűzoltókkal száguldó szerkocsik dübörögtek macskaköveken és egyre szólt az éj csöndjébe kiáltó riasztás: — Tűz vám! Ablakainkban felgördültek a függönyök, falainkra magasba törtető lángok visszfénye vetődött. Bíbor palástot lengető sátáni pompa. Égett az Óvár! Selmecbánya nyolc évszázados annatezseiben ezernyi magyar juss, tett, áldozat meg önfeláldozás bizonyítékát, árpádházi királyok kézjegyeit őrző pergőmentek, Hunyadi Mátyás meg Rákóczi levelei porladtak el a Várban őrzött levéltár termeiben, azon, az éjszakán. Ez az éj, ez a tűz ébresztett a Vár jelentőségének tudatára. Addig csupán házak fölé emelkedő falai, vezéri tartású délceg tornya, távoli tájakat bejáró harangjainak komor kongása keltette fel csodálatomat. A Várat ostromló lángok félelmetes látványa, ősi okmányok pusztulásán kesergő sóhajok ébresztettek annak sejtésére, később tudatára, hogy a város minden más építményénél becsesebb a Vár. A Várban múltak elrejtett lelke él. A Vár maga a város, rég elhalt nemzedékek hosszú sorának követésére intő menetével, csipkés őrfalakkal, kémlelő bástyákkal, füstös lövésekkel, hajdani várárokkal, felvonóhíddal, köböl faragott csigalépcsővel, boltíves lovagtermekkel, márványba vésett latin szavakkal. Nagy királyok szolgálatában végzett tettek, hazáért meg szabadságért vívott harcok véres emlékét őrizte a Vár. És még valami mást is A magyar állami léttel egyidős város létének mozgalmas történetén az államot alkotó magyar nemzet ezer éves története vonult át. Évszázados dolgos verejtékével létesült bányák, járatok boltozatát kongatták Selmecbánya lakásainak léptei, átvészelt megpróbáltatásokról szóltak terem fogadalmi emlékművek s a hegyek oldalán kanyargó országúton ökrökkel vontatott, súlyos szekerek szállították az egykor hadakat tápláló selmeci aranyat Budára. Templomok, tornyok, szobrok, városkapuk, ódon paloták, céhek patinás székházai, omladozó zúzok, kohók, ligetek oldalán sötétlő bányabejáratok és kopár boltozatú hegyen a világhírű Kálvária hirdette a teremtő erőt, amellyel a magyarok alkottak, s csak ők alkottak államot a népek vándorlásának Kárpátokkal övezett országútján. Az Óvár, amelynek falai alatt születtem és töltöttem ifjúkorom éveit, nem csak építészeti remekmű, hanem jelkép is. Alapzatával a magyar múltba kapaszkodik s toronyujjával a magyar jövőbe mutat. Gondolatban sokszor lépek be kapuján, ballagok át udvarán, betűzöm márványtömbön az ígéret elmosódott latin szavait, hogy “hodie mihi, cras tibi”, és a boltíves termekbe érve, szorongva kérdem néma falaktól: — Mi maradt meg a múltból? — Mi maradt meg a múltból? — visszhangzik a válasz. — Maga a múlt, amely nemcsak ezekben az üvegszekrényekben őrzött kurtákat, falakra aggatott zászlókat, győzelmi trófeákat jelenti, hanem azt is, hogy mi magyarok adtunk nevet a hegyeknek, folyóknak, mi létesítettünk városokat, szántottunk földeket, műveltettünk bányákat, építettünk, temlomokat, iskolákat, kórházakat. Ázsiából érkezve, ezer éven át harcoltunk azért, hogy Európának általunk meghódított darabja ne váljék Ázsiává és törvények védjék, virágoztassák ott a polgári életet. Ki veheti el ezt tőlünk és mely más nép fiai hivatkozhatnak erre ezer éves birtoklásunk területén? — Életünk fáját időnkint megcsonkíthatják, de gyökereink kiirthatatlanul kapaszkodnak a földbe, amelynek minden rögét verünk, verejtékünk öntözte. Ez maradt számunkra a múltból. Az ezer esztendő! — Ne hivatkozz a múltra és az ezer esztendőre! — hallottam megalkuvó magyarok rosszaló szavát. — Ne idegenítsd el t tőlünk azokat a népeket, amelyek hazát találtak nálunk, velünk éltek évszázadokon át s amelyekkel megújítani szeretnék a Trianonnal széthullott közösséget. Döbbenten néztem tengereken inneni és tengereken túli testvéri arcokba: — Mondjunk le vérrel és alkotásokkal szerzett jogainkról, öngyilkos értelmezésével a békülékenységnek, amellyel őseink magukhoz öleltek legyőzötteket és honfitársakká fogadtak szívós beszüremléssel új hazát keresőket? —• A történelem örök folyamat,— érvelt a válasz, — új helyzeteket teremtve hatálytalanít régit, dönt le állami építményeket és létesít újakat. Az emberiség új korszakhoz érkezett. Világnézetek harcának két táborában, két cél elérése érdekében menetelnek velünk, akiket a múltban ellentétek választottak el tőlünk s ha eldőlt a világnézetek harca, nem történelmi jogok idejétmúlt követelményei, hanem a népek önrendelkezési joga alaján alakul ki az új világtérkép. — De melyik nemzet vallja ezt? — kérdeztem. — A világ mely népe fogadna el ily érvelést? Mely kormányzat hatálytalanította valaha is birtoklása történelmi jogait önként? Talán a Szovjetállam, amely a nemzetköziség megtévesztő jelszvával bomlasztja a nyugati világot és kebelez be letiport népeket? Visszaadott-e talpalatnyi földet is a szibériai területből, amelyet hódító cároktól örökölt és tart hatalmában a törénelmi birtoklás jogán? A spanyolok nem mondanak le Gibraltárról, Ausztria Déltirolt igényli vissza és Afrikában új államok egész sora létesült évszázadok előtti történelmi állapot jogán. — Mi azonban magános és rokontalan nép vagyunk. Nekünk meg kell alkudnunk. Csak önkéntes lemondással menthetjük meg azt, amit engedékenységünk fejében hagynak meg nekünk. — Kis nép is lehet nagy nemzet! — hallottam az idők távolából a férfi hangját, akit a haza bölcsének nevezünk s aki száz éve, hasonlóan válságos korszakban, így szólt honfitársaihoz : “Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse visszahozhatja; de amiről a nemzeti félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és kétséges.” — Rég elvesztett szülőföldemtől távol, sokszor hallom az érctrombita sikongását, félrevert harangjai szavát: — Tűz van! Kitáruló ablakom előtt alpesi és vörhenyesen tántorgó fényözönét látom. Hol vagyok, honnan törnek fel e lángok? Talán ismét a Selmecbányai Vár ég? A város, az ország? Maga a világ ? ! Akár hiszi,— —akár nem... “A háborút most kell megállítani!” — ez a filozófiája annak a Times-ben megjelent fizetett hirdetésnek, amelyet oly ‘fontos’ személyiségek írta alá, mint példának okáért — — Szent Györgyi Albert és a nemrégen Lenindíjjal kitüntetett Linus Pauling s egy nagy tömegben olyan egyetemi vezető egyéniségek, kik Izraelben is remekül taníthatnának szociológiát. Ha Szent-Györgyi professzor olyan őszintén imádná a békét, akkor 1944-ben is ki kellett volna álljon pl. a moszkvai Pravdában egy általa finanszírozott fizetett hirdetést, tutlakozva a szovjet haderőnek Németország ellen beindított inváziója ellen stb. Nem emlékszünk rá, hogy az illusztris professzor annak idején ily nagy mértékben féltette volna a békét.... Aztán e hetekben sem tudunk róla, hogy tiltakozott volna pl. az északvietnami kommunista csapatok Laos, Délvietnam, vagy Cambodia elleni inváziója ellen... Csupán a Campbdia elleni amerikai “invázió” táj olyan rettenetes módon mostami lelkiismeretének... _Az • NEM kisebb autoritás, mint a moszkvai Pravda írta a Times nov. 17-i jelentése szerint, hogy “Izrael jelenlegi urai úgy döntöttek, hogy ahitleristák nyomaiba lépnek. — Várjon a Davan-doktrina miben különbözik attól, amit a fascisták követtek el a megszállt, térikleteken? A hitleristák lelőtték a túszokat és leégették azok házait, csupán azért, mert a partizánokkal szimpatizáltak. Dayan a gyakorlatban ugyanazt csinálja. Az ő doktrínája, amit nem is restell kinyilatkoztatni, az erőszakosság burkolatlan tana.” MAGYAROK MARADJUNK MINDIG!