Magyarság, 1971 (47. évfolyam, 1-48. szám)

1971-10-01 / 35. szám

1971. október 1. (Folytatás az 1. oldalról) küzdőkkel nem mint katonákkal, hanem mint úton­­állókkal bántak el. Nem megölni akarták akkor or­szágunkat, hanem meggy­alázni; világgá ki­relölték, hogy az aradi vár foglyai nem nemzeti hősök, hanem rablók, akik nem is érdemlik meg a katonákat meg­illető halált, hanem a bitófát. Egy gyászos nap ilye­nekben amúgy sem szegény történelmünkben, mely­ből azonban a nemzet erőt merített, reményt és hitet a jövőre. Meghalhat-e az oly hon, melynek ilyen fiai vannak, nem kell-e jobbra fordulnia az oly ügynek, melynek ily áldozatai vannak­­? Ez a, nap, ez a kez­dete a sötét éj­szakának,­ez tanította a nemzetet bíz­ni, hogy megvirrad még valaha, nem lesz mindég­­éjszaka! Mikor Világosnál véget ért a baj ez, a kamaril­­la tagjai ekkor kiadták a jelszót, hogy az országot teljesen meg kell semmisíteni. S ehhez a legjobb út volt a magyarok ügyének leghősibb védelmezőit — kivégeztetni. A “Mach­t der Sieger”-t, a győztesek hatalmát ne emlegesse senki, nem ők győztek lenün­ket. Ausztria soha egy győzelmet sem vív ki, ha az oroszokat segélyül nem hívja. Becsületes ellenség ily megtorló eszközöket nem is használ; csak a tehe­tetlen, a gyáva, ki dühében fogát csikorgatja, de egyebet nem tehet, az veri arcul az idegen segítség­gel megölt becsületes ellenséget! Az az aradi hadbí­róság, amely kimondta az ítéletet, nem az elítélteket, hanem önmagát bélyegezte meg; az a hyena Haynau, akit a kamarilla azért, küldött ide, hogy gyilkoljon, pusztítson, véres ítéleteivel, csak ügyünk igazságát bizonyította be a­ külföld előtt. Nem tartózkodhatik sehol. Ahol felismerik, ott kővel haj­igál­ják meg, a­­kár Londonban van, akár Párisban. És megismerik a népek mindenütt, elárulja, a hozzátapadt vérszag, a magyarok vére. Nem tudom, menny igaz belőle, mennyi nem de elég jellemző, hogy mily bestiának tartotta és tartja, a magyar nép ezt az embert. — Baranyában az a, hit van elterjedve, hogy Haynaut elérte az isten büntetése gaztetteiért: hétszer halt m­eg. U­aynau ugyanis borzasztó fejgörcsökben szen­vedett s egy görcsös roham alkalmával az orvosok már halottnak tartották, boncolni kezdték s a bon­colás alatt adta ki a lelkét! Akkor hajc meg! Akkor sóhajtotta az utolsót!” people in Amercia are better off, than the rich people in Hungary.” Szóval, — gondoltam,-----mégiscsak lesz majd valami a magyarokról is... — De később azután Barbara Holsopple írásában megdöbbenve vettem észre, hogy őnagysága minket, magyarokat simán ‘besuszterolt’ a szlávok közé, — a “The Slavis People” c. terjedelmes, irreális meséjébe... Nem ismerem a hölgyet, de a lelkem-galambom alighanem sokat hiányzott, amikor a “híg-school”-ban esetleg a magyar történelmet akarták buksi fejébe erőltetni. Máskülönben meg­tanulhatta volna, hogy a “szláv” és a “magyar” bizony nem mindegy! ‘Jó’ újságíró lehet, akit írás közben a tények semmit sem zavarják... — Ilyen felkészültségű írnokok szokták összetéveszteni a két fővárost: “Bukarest”— “Budapest”.... Mi a különbség? — ugye!­­Úgy látom, a 4 hónapos szünet a szerkesztőnek is ártott.. A lap pittsburghi olvasói több figyelmet vártak volna! Tisztelettel: A­láírás. A “The Pittsburgh Press” szíves figyelmébe! c/o Mr. John Patterson ! A magyar nem „Slavic People” Motto: AKI NEM TUD ARABUSUL, NE BESZÉLJEN ARABUSUL,­­ MERT AKKOR A MAGYAR BÚSUL! A következő levelet kaptuk: ‘Kedves Szerkesztő Úr! A “The Pittsburgh Press” múlt vasárnapi számának egyik melléklete a “Roto” ezt a címet viselte: “ETHNIC GROUPS IN PITTSBURGH” Érdeklődéssel vettem a kezembe az elég durva címlappal megjelent “special issue”-t, vagyis különkiadást, mely aztán már a 2. oldalon lévő tartalomjegyzékével is idegesíteni kez­dett, mert gyors átfutás után megállapítottam, hogy m­agyar, vagy ‘Hungárián’ nincs benne. Csak ilyen alcímek, hogy: “The Slavic People”, “The Italians”, ‘The Blacks”, “The Irish”, “The Polish”, “The Germans”, ‘The British”, “The Jews”, ...... “The Small Groups” etc. Sehol sem volt: “THE HUNGARIANS”... Jobban átgondolva, nem is bántam,­­ mert ugyan mi dicsőség lett volna, hogyha egyik-másik mellé sorozzák be? Aztán átnéztem a mellékletet és egy kis elégtétellel lát­hattam egy egészoldalas képet, mely alatt ez állt: “Mich­ael Bányász” Vagyis: “Bányász Mihály”, akiről kiderült, hogy 1904-ben jött Pittsurghba, de már egy mukkot sem tudott magyarul, amikor tavaly decemberben elköltözött az élők világából s ezt hagyta meg gyermekeinek: “Even the poor MAGYARSÁG A helytállás hősiessége c. cikkben írta vitéz Duska László a “HADAK ÚTJÁN”-ban: “Mi a különbség a hősiesség és bátorság között ? ” Hábo­rúban egy bajbajutott harccsoport parancsnoka lényegileg három elhatározás között választ. Vagy megadja magát,­­ez esetben a körülmények és az ésszerűség felmenthetik a gyáva­­ság vádja alól­, vagy bátran felveszi a harcot, ami még reménytelennek látszó helyzetekben is sikerre vezethet, vagy pedig az átérzett feladat és a nagy cél érdekében hősiesen kitart, harcol, a saját élete megmentésének minden reménye nélkül, mint azt Zrínyi Miklós tette Szigetvár védelmében. A mindennapi életből egy tipikus példa a bátorságra. Az esti órákban egy boltos asszony egyedül van az üzletben. Fér­je csak pár perce távozott. Egy ember lép be, pisztolyt fog az asszonyra és pénzt követel. Az asszony azonban nem ijed meg, hanem egy vasdarabbal fejbevágja a betolakodót, aki meglepetve kereket old. — Imponáló az asszony lélekjelenléte és bátorsága. De mert csupán saját életének és vagyonának a védelmét szolgálta, cselekedete nem hősiesség, hanem személ ly©s bátorság. Ki tehát a hős? — Hős az, aki saját félelmét legyőzve berohan az égő házba, beugrik a jeges vízbe, hogy gyermeke, rokona, vagy idegen embertársa életét megmentse. Hősök a­­zok, akik mentőexpedícióra vállalkoznak tengeren, lavinás hegyekben, árvíz vagy földrengés sújtotta vidéken. Hősök a­­zok az ápolók, orvosok és papok, akik lepra, sárgaláz, kolera és más járványok áldozatai közé viszik a gyógyulást, a hitet és a reményt, egyes egyedül­­i felebaráti szeretet nevében. Semmivel sem kisebb hősük azok, akik életükből éveket, évtizedeket áldoznak fel embertársaikért, fajtájukért, kitartó szívós munkával, céltudatos akarattal, elismerés helyett a gáncsoskodók hazug rágalmaitól és gúnykacajától kísérve, de mégis megtorpanás nélkül, fiaetés nélkül, sőt saját fizikai és anyagi képességeik megfeszítésével, nem ritkán súlyos, vagy egyenesen végzetes eredménnyel saját egészségük életük kárára De éppúgy hősök azok a szülők, akik gyermekeikért ad­ják önmagukat a mindennapi élet őrlőmalmában, szívós, fo­lyamatos helytállással és egy egész életen át nyújtott példa­­mutatással. A magyar emigrációban több a helyzet magasla­tán álló szülő, mint más emigrációs csoportoknál. Bizonyíték erre nem egy ország vezető férfiainak megállapítása, akik megtiszteltetésnek veszik ma is, ha egy-egy magyar megmoz­duláson vendég gyanánt részt vehetnek. Ők állapították meg, hogy a magyarok között úgy látszik az if­jú generáció­­ nem szakadt el a szülőktől. — És miért nem? — Mert a szülők élet­­szemlélete, de mindenekelőtt önfeláldozó példája soha nem marad nyom nélkül a gyermekekre. A magyarság fennmaradásáért és jövőjéért az emigrá­ciót súlyos felelősség terheli. Ebben a küzdelemben a legfon­tosabb eszközök a szellemi értékek folyamatos továbbadása a fiatal generációknak és az anyagi összefogás. Mindkettőnek az alapja az önfeláldozó helytállás és a hősi életszemlélet.” A MAGYAR SZABADSÁGHARCOS SZÖVETSÉG pittsburghi szervezete az 1956-os szabadságharc 15. évfordu­­lójára “Kultúr­ délutánt”rendez a Duquesne Univer­­sity hangverseny­termében, 1971. október 31-én, vasárnap délután 3 órai kezdettel. A pittsburghi Professional Club és az Irodalmi Kör, valamint a pittsbughi és környékbeli egyhá­zak és egyesületek is támogatják a kultúrdélutánt, melyen Tollas Tibor, a neves szabadságharcos költő is szerepel. 3. oldal Akár hiszi,— — akár nem... EH TITO, Jugoszlávia dik­tátora elmondhatja magáról, hogy burokban született. Az élet egyik legnagyobb adomá­nya valaki számára, hogyha esze van... S ebben Titónál nincs hiány. Ha bajban van, mindig tudja, hova kell for­dulnia. Egész pontosan ide, Amerikához! — Ennek az im­már rögeszméjévé vált elgon­dolásának legújabb jeleként máris kiküldött az USA-ba egy öttagú tiszti bizottságot. És ez az ‘illusztris’ társaság, Veljko Kadijevic vezérőrnagy vezetésével meglátogatta az amerikai Honvédelmi Minisz­tériumot s egyéb fontos ame­rikai “berendezkedéseket’...... A sok tárgyalás, barátkozás eredményeként, már egészen nyílt titok, hogy Amerika kö­zel 300 millió dolláros segít­ségben fogja részesíteni a jugoszláv kommunista dikta­túrát. A ‘demokrácia’ szelle­mében, — természetesen. — Ráadásul az Egyesült Álla­mok “keresi a módjait annak, hogyan duplázhatja meg a jugoszláv hússzállításo­­kat s bútorbeszerzést” a No- Németországban állomásozó a­­merikai katonai erők jobb el­látása érdekében...­­Mert hát az ottani katonáinkat gyerek­korukba az asztal körül ker­gették, ha nem akartak jugo­­húst enni/ és most lelki­ gyöt­rődésben szenvednének, hogy­ha nem lenne jugoszláviai fá­ból faragott bútoruk. Mind­ez abban a naiv hitben tör­ténik, hogy a labdázással s ló­versennyel és ‘számozással’ el­foglalt amerikai közönség ész­re sem veszi. /Ebben van va­lami igazság!­ Talán még azt se venné észre, ha a délviet­­námban harcoló amerikai e­­rők hússzükségletét valami bölcs kereskedelmi lángészek magából Hanoiból szállítaná az USA Army harcoló csa­pataihoz,­­ hiszen már a szállítás is olcsóbban jönne ki a jól kiépített Ho-Chi-Minh útvonalon... orírt levelek a Daily News-ből “Szóval Kennedy Edward szenátor azt akarja, hogy a Kent State-ban eldördült lö­­vésekkel kapcsolatos jelenté­seket hozzák nyilvánosságra... Szabad legyen megkérdez­nem a nagyrabecsült szená­tort, hogy vájjon miért tar­tották a Chappequiddick-i ki­hallgatásokat zárt ajtók mö­gött s azon incidenssel kap­csolatos jelentéseket miért nem zárták ki a közönség felé?” "Madarat tolláról, kommu­nistát barátjáról!" .

Next