Magyarság, 1983 (58. évfolyam, 1-24. szám)
1983-10-15 / 19. szám
MAGÁNYOS SÍR A MATO GROSSON Írta: Füzy Lajos Sao Paulo belső repülőtéréről, a Congonhasről reggel kilenckor induló VASP belföldi brazil járatával két és félórás, leszállás nélküli repülőút Campo Grande városa. Meglepetésszerűen szép, tiszta és rendezett város. Az utcákat állandóan söprik, locsolják és tisztogatják. Az utcák két oldalán terebélyes fák és virágok. Mindenütt virág és virágzó fák. Kevés ilyen szép és tiszta város van Braziliában. A házak is egy és kétemeletes, virágos kertekkel körülvett nyaralók és gazdagságot mutató, fehértornyos villák. Már messziről jelzik, hogy az ittlakók gazdag, vagyonos emberek, akiknek személyzetük, kertészük, sofőrjük, inasuk, szobalányaik és szakácsnőik a villák mögötti személyzeti lakásokban laknak. Innen, a város közepétől, ahol négyféle mutató zöld táblák jelzik a legközelebbi helységeket s a kilométereket, innen négy, ötszáz kilométerre, a felégetett Mato Grosson terülnek a birtokok,vagy ahogyan itt mondják és ahogy a térképen is jelölik, a fazendák. Legalább száz évvel ezelőtt Campo Grande néhány telepes házából kiindulva, kezdődött el az ember harca az ősrengeteggel. Lépésről-lépésre égették fel az őserdőt és a bozótot, utat törtek és a földet fölszántották. A mindenütt vörös televény föld, a sok folyókozott virágos retekre, legelőkre zöldelt és hizlalta a szürkeszínű, kajlaszarvú, púposhátú brama teheneket és a szomorú, dús délifajta ökröket. A legelők után mind több és több felégetett őserdő és bozót helyébe, a jó vörös földbe következett a rizs. Különleges, délamerikai fajtájú, úgynevezett száraz rizs, ezt nem elárasztott földekre vetik, mint Ázsiában. Van itt eső bőven, amennyit a rizs kíván. Terem is jobban, mint bármi. A rizs volt, ami megalapozta a fazendákat, azok jólétét és a másik a jószág. Bővizis, dúsfüvír, nem savanyú legelőkön hízott a birka, marha és köztük a lovak. Mint ahogyan a magyar Alföldön volt szokás, a városi házban lakott az egész család, de munkaidőre kiköltözött mindenki a tanyára, itt is. A gazda legtöbb idejét a fazendán tölti, csak ritkán jön be a városi házába, ha meghívja a kormányzót, vagy lakodalom, keresztelő van, vagy színházba akar menni, hogy megnézze a vendégszereplő madridi vagy lisszaboni társulatot. Közben megépült a vasút is Santostól, a tengeri kikötéstől egészen a Campo Grandeig, most már könnyű volt a rizst és vágó jószágot elszállítani. Föld volt bőven, csak igényelni kellett az ősvadont és a kormány örült, hogy portugál, olasz és görög telepesek megművelik az áthatolhatatlan ősvadont és termőfölddé varázsolják. Egy-egy vasárnap délutáni napon, amikor a szabadban sütik a különféle marha- és disznóhúsokat, csirkéket és isszák hozzá a cukornád pálinkát, a kaspirinyát,a kormányzó hozta magával a kiállított földkiutalást a régi mellé. Amennyi földet kért, annyit adtak... A folyóig, ötszázezer hektár, vagy több. Akkora, mint Somogy vármegye. Sokszor a gazda szabadkozott is, hogy a folyón túli részt már nem akarja, elegendő neki az a félmillió hektár föld. Ha több fia születik még és több föld kell, majd felégetnek többet a Mato Grossoból. Ittak rá egészen a részegségig. A vendégeket rendesen a szolgák és feleségek cipelték haza, a kocsikra, vagy vendégszobákba. Lassan, égett az erdő. A száraz rozsé gyorsan lángba kapott és az égig felcsapott, de a fák és az ég felé fordított, gyökeres tuskók, amiket láncokkal és ökrökkel szaggattak ki a földből, parázslottak és éjjel messziről bíborlottak. A szél elhordta az égő pernyefüstöt egészen a bolíviai határig, de a fák szenesedtek, kormolódtak. Újra kellett gyújtani, néha ötször, hatszor is. Aztán ökrös boronákkal összehúztak a megyében, a félig égett törzseket és mintegy falat alkottak a táblák közt. Még parázslottak a szenesedő faderekak, de a megtisztított táblán már vetették a rizst, a szójababot és a kukoricát. Ez a három felelt meg a legjobban, mert jól is fizetett és gyorsan el lehetett adni, nem kellett tárolni. Ez a lakosság főtápláléka mindenütt Brazilban. Rizs és fekete bab. Naponta háromszor. Itt még hozzájön a hús is, ami még a rizsnél és babnál is olcsóbb. Mindenki marhahúst eszik. Minden faluban, de a fazendákon is mindenütt van mészáros és kimérik a vágott jószágot. Igyekeznek gyorsan, mert sok a légy és sok bogár jön a húsra. Jégszekrény nincs és csomagolópapír is kevés van. A marhahúsból csak a felsült és a vesepecsenyét, a fülét tartják nagyra, a többi részét a marhának, csak hifi-nek hívják. A marhahúst, amelyet nem a leghigiénikusabban kezelnek, még a legjobb éttermekben sem, azt tartják róla, hogy akkor jó, ha színe kissé szürkés és így van egy nem kellemes, állott illata. Szerintük ez a jóporhanyós és ízletes marhasült. Gusztus dolga. A mi finyás orrunknak kissé állott ízes és szagú hús, nekik a legfinomabb pecsenye. A fazendákon minden nap vágnak egy, két marhát, a munkások számától függően. Amilyen nagyszerűen tudnak roston és kardalakú nyársokon húst sütni, serpenyőben a legjobb marhahúst is elrontják. Papírvékony szeletekre vágják, aztán bő zsírban vagy olajban a vékony kis szeleteket keményre és szárazra sütik. Annál jobban értenek a füstöléshez és a sózáshoz. Mindkettő valószínűleg a bevándorlási és letelepedési időből való. A csirkét is megfüstölik. A disznóhús és a krumpli a legdrágább. A szegény emberek nem is igen esznek ezt. A krumpli értékét azzal is kifejezik, ha valamire azt akarják mondani, hogy rendkívüli szép, vagy jó, hüvelyk és mutatóujjukat összefogva, csettintve azt mondják: batata, vagyis krumpli. A csinos nőre is azt mondják, batata. A második háború után a fazendákon is nagy változás következett be. Jött az autó, a teherautó a traktor, a villany, telefon, rádió és a repülő. Az erdőt ma már traktorokkal túrják és irtják, de utána csak úgy égetik, mint azelőtt. A legtöbb fazendán van már áramfejlesztő és saját villanytelepük, rádióállomásuk. A földet is egészen modern módon írják be a telekkönyvbe. A repülőre az állam küldte hivatalos ember térképpel a kezében beül a pilóta mellé és a tulajdonos is ott van. A repülő egymotoros, Cessna, Campo Grandéból, vagy Manaosból felrepül, aztán amikor a megjelölt folyóhoz érnek, ahol a fazendának a vége, akkor benyomják a stopperórát és a gép százötven kilométeres szebességgel repül a folyó felett egy órát. Akkor újra benyomják a stoppert és most kilencven fokos szögben délfelé repül egy órát, aztán így tovább. Még a levegőből szépen felparcellázzák és telekkönyvileg is hitelesítik a Mato Grosso Őserdejét, amelyet majd az új tulajdonos feléget és megművel. Természetesen, a földmérés után megint nagy csuraszkos áldomás következik, sok pálinkával és természetesen a kiküldött, hivatalos közeg megvendégelésével és megjutalmazásával, ami elengedhetetlen kelléke minden hivatalos ügynek. Egy ilyen hivatalos földmérés alkalmával kerültem ide a Mato Grossóra és az akkori Pedro Villera fazendájára. Pedro Villera apjától örökölte a Szatmár vármegye nagyságú földet és a még fel nem égetett Mato Grossót. Pedrot azonban nem érdekelte a falusi élet és minden idejét a városban és a szórakozóhelyeken, Sao Pauloban, vagy Rióban a bajanáknál töltötte. Apja halála után azonnal eladta a birtokot és a húga nem akart a mellette lévő birtokkal törődni, azt is eladták, tehát az egész terület, a Paraiso műúttól felfelé a Costa Rica irányában, a Paraiso és a Sucuri folyók mentén, mélyen be az őserdőbe, egészen a bolíviai határig. Ez most egy óriási fazenda. A legközelebbi fazenda negyven kilométerre van, a St Anton de Padus Gera és mellette a Dorsi Barbara de Sója fazendája, aztán a Paraiso folyó másik oldalán észak fele van a Rusto testvérek fazendája. A város, Campo Grande autóval öt és fél óra. A közelben van még néhány kisebb település, tizenöt, húsz ház egy-egy tisztáson és néhány birka, meg púpos tehén. Más semmi. Mindenfelé sok gyerek, sötétbőrűek, de nem négerek és villog a szemük, mint a fényesített cipőgomb. Most már iskola is van Costa Ricában és autóbusz behordja a gyerekeket hetenként. Hétfőn reggel viszi és szombaton délután hozza vissza őket a fazendákra és az úton leteszi, onnan gyalogolnak be a gyerekek öt, hat kilométert a házukig. Az új fazenda, amelyet Zolcsák István most vett meg, már a bejáratánál ott van a felírás a székelyfaragásos fakapun: pedro Hungária. A Villera intézője, Json családostól itt maradt. Mindkettő itt születt a fazendán. 1962-ben láttak itt először teheratót. Azelőtt ökrös szekéren mentek be Camporande-ba, harmincöt napig tartott az út. Ha az ig jó volt és a száj meg a nap felszántotta az eső akkor is hat nap kellett teherautóval bejutni Capo Grandeba, mert a vízmost a mély szakadékot be kell temetni, vagy fákkal áthidalni, kikerüli a hídnélküli folyókon áthajtani és ha elakadt, inkábban az időben, tihát nem is olyan régen, 1945 után még csak lóháté közlekedtek, így jött ki a pap temetni, vagy eskedi vagy keresztelni. Az együttélőket ilyenkor megkette és rendesen az esketés alkalmával meg keresztelte a gyerekeket. Az esketés és a kesztelés ára egy félokör volt. A babát lóháton hozák negyven kilométerről. Puskája mindenkinek vol és még 1962 ben is az ököljog uralkodott. Sok ezer eltűnt, sokat agyonlőttek, minden további jelzőség nélkül. A gyilkosok soha nem kerültek el Volt egy öregasszony, aki puskával állt lesber és a lánya udvarlóit éjszaka, amikor elmentek, megleste és lelövöldözte. Nilson és felesége igen beszédes. Brazilportugált beszélik, de mentik a spanyol-olaszt. Emlékeznek még, gerekkorukban a Paraiso folyó és a Sucuri folyók útján sok indián élt. A telepesek ponyvával fogdták őket össze. A férfiakat lemészárolták, mert indiánok nem voltak hajlandók dolgozni. A fiak lányokat és asszonyokat megtartották maguknt Nilson feleségének az anyja is indián asszonyit. Az őserdőt felégették és az indiánokat leoksték, néhánynak sikerült csak elbújdosnia a Mato osso őserdejében. Az indián asszonyok azonban vték tovább a hagyományt a gyerekeikben is. A meset és a babonákat, meg a régi nagy hírüket. Beszélgetés közben sulson felesége mondott valamit, amire különösen figyelmes lettem A háború után a tepesek az állam fölhívására hoztak ide európaienekülteket. Sok volt az olasz,a német, lengyel , magyar. Hirtelen megállított és nem voltam benne biztos, hogy jól mondtam Itt, ezen a Marcarosso-i fazendán voltak magyarok? Mindketten megerők, itt is voltak, meg a Gera és a Sója fazenokon is magyarok, meg japánok . . . Újra megállítottam. — Biztos, hogy marok voltak ? Honnan tudja? Nilsonné közbeszól. Én emlékszem, ha van itt egy magyar, ő maradt utoljára a Villé fazendán, a többiek elvándoroltak. Nem nekik ,aló volt a Mato Grosso. Az asszonyok sírtak, az eberek komorak voltak és elmentek mind. Előbb csa szökdöstek át Bolíviába, aztán mind elment egy erre. Csak egy férfi maradt itt. Indián feleset vett magának. Szép indián lány volt. Én jól jertem. Aztán az asszonyát egyszer elrabolták , banditák. Az erdőben találta meg holtan. Attól ez élve vadászott a banda tagjaira. Ott van a sírja folyó mellett... — Megtudnád muta a sírt...? Nilsonné odaszól mellettünk ácsorgó lányának. — Anita, mutasd szenyor Luisnak . . . A mezítlábas lány az ugrik is, hozza a két lovat, csak agypányvával nyakukon, nyereg nélkül. A magas fűben a lovakra, balra kapkodva fóliáznak egy, egy fanyalá . Lekerülünk egészen a folyópartra. Az iszapos összetúrva és taposva. Nagycsór tetőssel, röfög felverik a lovak a pocsolyázó vaddisznókat, tán a lovak meghorkannak. Ez már komoly vac , jelenthet. A tizennégy éves lány már mutatja iss újjával. Onsza, onsza. Ahol disznó van, ott ons is van. Aztán a folyókanyarban, ahol a víz sem az alja kemény köves, itt van az átkelője az autóknak is. Átmegyünk a túlsó partra, ovak lehajolnak inni. A túlsó, magasabb parton ott maradt mangó-fa alatt meglátom^a sirdom Anita is leugrik a lóról és rámutat a sírra. — Itt van senyor, ^ keresel... Piros fából faragó kereszt is van a síron. Félrehajtom a magas fát és az esőmosta, napszítta felírást olvasom. (Folytatás a 8. oldalon) 4. oldal_____________________________________________________ ———11———M MAGYARSÁG 1983. október 15. 1983. október 15. HARASZTI ENDRE: MAGYARSÁG “HUNYT VEZÉREM IFJÚ, SZÉP SUGÁR A...” . (Vázlatos tájékoztató a cserkésztisztképzésről) Egyetértek azokkal, akik hittel, meggyőződéssel vallják, hogy a - több mint három évtizede - emigrációba szorult magyar cserkészet egyike a jelenlegi magyar határokon kívül létező legfontosabb, legszervezettebb és minden bizonnyal a jövő szempontjából is legígéretesebb magyar intézményeknek. Hiába vannak kontinentális csúcsszervezeteink, hiába vannak óceántól-óceánig hatáskörrel rendelkező politikai és kulturális szervezeteink, hiába vannak íróink, könyvkiadóink, művészeink és hetilapjaink, — ha egyszer eljutnánk arra a holtpontra, hogy — nem lenne kinek átadni a magyar becsület stafétabotját, nem lennének öntudatos ifjú magyarok, nem lennének új, feladatukat értő, azokat teljesíteni képes, fiatal magyar vezetőink... Még mindig találkozom olyan honfitársakkal, akik - homályos hazai emlékeik alapján - semmi többet nem fedeznek fel a cserkészmozgalomban, mint olyan "gyerekeket foglalkoztató" csoportosulásokat, melyek egyenruhásdit játszanak, énekelnek, menetelnek, sátrat vernek, esetleg - néha - gyakorolják a csomókötés különböző fortélyait. Az ilyen emberek annak idején odahaza sem sokat konyítottak a cserkészet lényegéről, idekint még ködösebb lett az agyuk. Nem veszik észre, tán azért, mert "elfoglaltságuk miatt" ritkán járnak magyar körökbe és "nem érnek rá" magyar újságot sem kézbe venni, hogy a magyar cserkészmozgalom - idekint még sokkal inkább és sokkal felelőségteljesebben mint annak idején odahaza - jellemes, új magyar generációkat ad nekünk; olyan generációkat, melyek nemcsak azemberebb embert, magyarabb magyart" - jelszó alapján alakulnak a szemünk előtt értelmes, ifjú vezetőkké, de - mindezen túlmenően - rendelkeznek azzal a képességgel is, amellyel jelenlegi vezetőink csupán részben és ritkán rendelkeztek: a tökéletes kétnyelvűség erejével! Az új, vezetésre-szervezésre alkalmas generáció felbukkanásával egyre gyérülni fog azon "szervezők-vezetők" száma, akiknek képességei alig terjedtek túl egy-egy olyan cigánycikornyás disznótoros vacsora megrendezésén, vagy egy-egy kacskaringós-páthoszú hordószónoklat elrecsegésén, de minden bizonnyal nőni fog az olyan magyar vezetők száma, kik — messze túl az egymás válláraborulás sírvavigadásán — befogadó országaink politikai— gazdasági-kulturális köreiben, az illető ország nyelvét magas szinten használva fog becsületet-hasznoteredményeket szerezni-hozni a földgolyót átfogó Szellemi Magyarországnak. Itt van az ideje, hogy emigráció-szerte ezt felismerjük és értékeljük. Már sokszor megírtam, hogy mennyire fáj — még ma is — nekem az, hogy annak idején nem lehettem cserkész. Ezen végtelenül sajnálkozni azonban meddő és negatív dolog volna. "Cserkészbarát" lehet bárki, aki felismerte a cserkészmozgalom óriási jelentőségét, jövőbeni hatását; — én is, te is, — mindenki, aki a közeli-távoli jövő számításából sohasem felejti ki a Magyar Feltámadás lehetőségét. "Résztvenni" a cserkészmozgalomban úgy is lehet, ha nem húzunk cserkészinget és nem bújunk a cserkészsátor homályába. Ne feledjük: ha pl. az 1956-os forradalom és Szabadságharc nem is adott nekünk Bocskay Istvánokat, Rákóczi Ferenceket és Kossuth Lajosokat, még mindig termelhet a nemzethű szórványmagyarság olyan vezetőket, akik emelt fővel, nyílt tekintettel nézhetnek eleinkre, ígérvén, hogy becsülettel, tehetséggel veszik áz elődeiktől a magyarnapmaradás felelősségét, a magyarság-irányítás vezérlő pálcáját. Ezek a gondolatok járnak a fejemben, mikor a cserkészmozgalomra gondolok, ezek az érzelmek melengetik bensőmet, mikor a cserkésztisztképzés rendelkezésemre bocsátott dokumentumait nézegetem. Eszembe jut az, amit pl. Istenben boldogult Mindszenty József hercegprímásunk mondott 1956 októberében, amikor lelkes magyar szabadságharcos ifjakat köszöntött: "...Igazán az öreg Toldi Lőrincné szavai télálnak ajkamra: Lelkemtől lelkedzett gyönyörű magzatom. — Csakhogy szép orcádat még egyszer láthatom. Gyönyörét látni téged magyar ifjúság, ilyen nagynak, szépnek.Legyen hitetek és ragaszkodástok az erkölcsi alaphoz mindenben és mindenkor !" A valamikori magyar miniszterelnökre és főcserkészre, gróf Teleki Pálra gondolva, eszembe jut Vörösmarty "Szép Ilonkájának" az az emlékezetes sora, mely a vén Peterdi ajkára adja pohárköszöntőjében ezt a kezdő mondatot "Hunyt vezérem ifjú, szép sugára...!" -Peterdi élete végéig gyászolta hunyt vezérét, Hunyadi Jánost; mi életünk végéig gyászoljuk a mártír sorsú politikust és főcserkészt. ^ Peterdi - helyesen - a hunyt vezér "ifjú szép sugarának" titulálta Mátyás királyt. Mikor én a derék, ifjú, lelkes cserkésztiszteket nézem, akkor Peterdi szavai jutnak eszembe s a Teleki Pálok friss, ígéretes reinkarnációit látom itt született, de magyarul tökéletesen beszélő, magyarnak nevelt ifjainkban."Hunyt vezérem ifjú, szép sugára ..." Ne várjon tőlem senki valami "szakszerű" beszámolót a cserkésztiszt képzésről. Amit írok, azt a "laikus" írja "laikusoknak"; cserkész-barát írja a jelenlegi és leendő cserkész-barátoknak. A teljesség igénye nélkül írok, csupán vázlatosan és olyan gondolat-elemekkel, melyekről ez a kívülálló - azt hiszem, hogy azok a leglényegesebbek. Előre kell bocsájtanom, hogy abban az időben, mikor ausztriai és németországi barakktáborokban, nyomortanyaszerű menekült szállásokon Kisbarnaki Farkas Ferenc, az 1945 utáni idők főcserkésze kijelölte fiatal munkatársait, az első cserkészvezetőket az amigrációban, — akkor a huszonegynéhány éves Bodnár Gábor máris gondoskodott 16-20 éves vezető-utánpótlásról! A cserkész mozgalom, — nagyon helyesen és évtizedekre előrelátva — már az 1940-es évek második felében minden mozgósítható erőt a vezetőképzésre összpontosított. Ma már Bodnár Gábor, (a Magyar Cserkészszövetség Ügyvezető elnöke) sem az a kimondottan "fiatalember", mivel jelentősen fiatalabbnak néz ki koránál, tehát nem árulom el, hogy hány éves, csak annyiban "árulkodók", hogy megsúgom: ugyanabban az esztendőben született, mint én. Mindketten a "trianoni nemzedék' sarjai-tagjai vagyunk, — csaknem azonos hittel, hagyományokkal, filozófiával. Gábor barátom - - nagyon természetesen — ma is a cserkészvezető képzést tartja legfontosabb feladatának. Az idei vezetőképző munkával kapcsolatban szeretném ismertetni, hogy már 1983 áprilisában szétpostázásra került Némethyné Kesserfi Judit csapatcserkésztiszt levele, mely az illetékeseket örömmel köszöntötte a cserkész tisztképzőre való jelentkezés alkalmával. Ugyanez a levél előírta, hogy a sdőszeknek milyen tárgyú írásbeli feladatot kell jun. 15-ig beküldeniük. Nem kevesebb, mint öt disszertáció megírása képezte a leendő cserkésztisztek első lépéseit. Ki kellett dolgozniuk csapatuk egyéves munkatervét, válaszolniuk kellett arra, hogy - nézetük szerint - a Teleki-hagyaték fordulópontot jelentett-e a cserkész próba rend-szer kialakulásában; - "A magyarországi cserkészet története" c. könyv elolvasása után előadás-kéziratot kellett készíteni a könyv legérdekesebbnek tartott részéből; - tábortűz-tervet kellett összeállítani; - végül válaszolni kellett /értekezés formájában/ arra a fogas kérdésre, hogy vájjon milyen kapcsolatokat tart helyesnek, vagy megengedhetőnek környezete számára a mai Magyarországgal. Ezen utóbbi kéziratot úgy kellett elkészíteni, hogy (a) 25 év alattiakat, (b) 25-40 év közöttieket és (c) 40 éven felülieket kellett meginterjúálni. Látható fentiekből, hogy a cserkésztisztjelöltek feladatai messze túlmentek a szokványos és kimondottan szerkesztevékenységet jelentő tárgykörökön. Már az írásbeli dolgozatok is megmutathatták azok elbírálóinak, hogy a jelölt -azon túlmenően, hogy cserkésztiszt lesz — vajon milyen mértékben válik helyi magyar közössége vezetőinek egyikévé. A tisztjelöltek a tisztképző táborra úgy ké(Folytatás a 6. oldalon) 5. oldal