Magyartanítás, 1997 (39. évfolyam, 1-5. szám)
1998 / 1 - Jókai Anna: Nyelvművészet, nyelvbűvészet
Jókai Anna Nyelvművészet, nyelvbűvészet Elhangzott a TIT és az Anyanyelvápolók Szövetsége 1997. november 6-i, a Magyar Tudomány Napja alkalmából rendezett konferenciáján. Az írónő hozzájárult ahhoz, hogy előadását az erdélyi Látó c. folyóirat után másodjára közöljük. Reméljük, iránytűként szolgál az irodalmi művek és közvetve a tankönyvek megítélésében.) A nyelv nem cél; a nyelv eszköz. Eszköz az önkifejezésre, kapcsolatteremtésre, eszköz a megismeréshez. Az anyanyelv: identitásunk, életbiztosításunk alapja. A dolgokat néven nevezni, valódi néven nevezni csak nyelvünk által lehet. S persze a hazugság is nyelv által nyer formát. Egy lelkes nyilatkozótól hallottam, tíz-tizenöt évvel ezelőtt: magyar nyelven lehetetlen hazudni. Sajnos, nem így van. Minden nyelv szolgálja a gazdáját, öltözteticsillogtatja azt is, ami nem igaz, nyíltan nem lázadhat a használója ellen, legfeljebb finoman árulkodik róla — annak, aki a silányságot már képes kihallani. A nyelv a gondolat, érzés, akarat megtestesülése — önmagában sem föl nem szárnyalhat, sem el nem aljasulhat. Mindig a beszélő teremtőereje van mögötte, annak minősége szabja meg szépségét, csúfságát, erejét vagy éppen halványságát. Ha a gondolat pontatlan, habozó lesz a nyelvhasználat. Ha tétova, megszületnek a pongyola mondatok. Ha az érzés túlhabzik, cikornyás, barokkos lesz a szöveg; ha csak az akarat vezet, a stílus csikorog. Az eszköz — ha egyszer eszköz — nem tehet mást, közvetít. De az alkotó számára a nyelv mégsem egyszerűen passzív végrehajtó, mint az anyagi világ formálásához bármely más munkaeszköz. Van abban valami titok, valami majdnem csoda, ahogy egy-egy szó, szókép visszahat az eredeti elgondolásra, vagy a semmiből hirtelen megképződik, és az elbeszélőt szinte kiigazítja. Ami eredetileg laza volt, lötyögött, feszessé és tömörré válik, ami szürkén csordogált, színesen fölbuggyan. A nyelv ritka pillanatokban felszabadítja magát eszközmivoltából, a bajmolódó íróembert megsegíti. Író és nyelv viszonya ezért sokkal szorosabb, sokkal végzetesebb, mint bármely más művész kapcsolata a nyelvével. A zenész, a táncos, a festő, a szobrász nyelvétől fosztottan is zenész, táncos, festő, szobrász marad. A színész pedig a kölcsönvett szavakat tölti meg élettel. Az író számára azonban a nyelv a személyiségének, énjének meghosszabbítása, a mű létrejöttének behelyettesíthetetlen, pótolhatatlan feltétele. Ha a kifejezőereje elsorvad, lényének meghatározó része sorvad el, az ember élhet tovább, de az író nincs többé. Az anyanyelvhiány pedig egyszerűen lepusztítja a tehetséget. Néhány szerencsés megtanul ugyan angolul, németül, franciául vagy akár hottentottául is írni, ehhez azonban az szükséges, hogy a szókincsen kívül a gondolatai is egy másik nyelv szabályaihoz illeszkedjenek. „A szónak nincs árnyéka” — egy jeles, amerikaivá vált literátus barátom így panaszkodott. Kosztolányi híres szavai: „Hogy mondod idegen nyelven, hogy jaj de breteg vagyok?” Az árnyalat, az íz, a zamat, a hangutánzó és hangulatfestő szavak a magyarban áldott bősége! A humorforrások! A szólások és közmondások! (Például említem, amikor az első regényem, a 4447 megjelenés előtt állt Len- 3