Magyartanítás, 2008 (49. évfolyam, 1-5. szám)
2008 / 1 - Költészet - Apáti Lajos: Petőfi Sándor: A puszta, télen
A táj általános képe után a tagadó nyelvi elemek játsszák a főszerepet( nincs, nem, sem, senki), ezeknek a szerepük, hogy az ábrázolt tavaszi-nyári képének értékkiüresedését szólaltassák meg. Más törekvések is fölerősítik ezt a tendenciát, például az üres és a csendesek melléknév, valamint a befagyott tengerhez való hasonlítása a vidéknek. Természetesen mértéket tart a lírikus e törekvésében, nem egy ember látta holdbéli tájat akar megrajzolni, csupán egy kiüresedett vidéket, ahol azonban emberek is élnek. A béres, a csárdás és a betyár jellegzetes alakjai ennek a világnak, a lírai realizmus eszközével megjelenő szerepeltetésükkel az a célja az alkotónak, hogy jelezze: nem ember nélküli világ ez télen sem, ha le is lassulnak az életfolyamatok. Ellentétes stílushatást kelt ezzel a következő sorokban olvasható leírás, ami a kinti világ rajza, ezerszer dinamikusabb itt minden, s elsősorban az expresszív stílushatású igék az éles váltás eszközei. Ám a kavarog, nyargal, szikrázik igék mellett a téli pusztán leselkedő veszélyforrások (szelek, viharok, holló, farkas, betyár) is más világról adnak hírt, mint a bent néhol kissé már idillikusra sikerült rajta. A műalkotás utolsó strófája ismét változást hoz, hiszen ebben a nap lenyugvásának folyamatát olvashatjuk. De nem elsősorban a téma jelenti a váltást, hanem a gondolatvezetés radikálisabbá válása. Igaz, már korábban is lekicsinylően, tréfás hangnemben jelenítette meg a versíró a téli napot (harmadik strófa), ám itt nyilvánvalóvá válik, hogy tudatos deheroizálás volt az. Aztán az is egyértelmű lesz, hogy ez a tájvers is megszólaltat politikai mellékjelentést, sőt valójában nem is mellékjelentés ez. A véres korona lehullása ugyan a lenyugvó napra vonatkozó állítás, de a korábbi „kiűzött király" jelzős szintagma is fölerősíti azt az értelmezési lehetőséget, hogy a költő közismert királyellenessége szólal itt meg. Petőfinek még az alkotmányos monarchia sem volt elég, ő elkötelezett köztársaságpártinak vallotta magát. Kettős célja volt tehát a tájleírásnak. Egyrészt a téli alföldi világ bemutatása, másrészt a versíró radikális politikai nézetének, királygyűlöletének megszólalása. Stilisztikailag nagy költői bravúrt igényel, hogy ezek az eltérő gondolatok egységbe tudjanak forrni a műalkotásban. Petőfinek ragyogóan sikerült megoldania ezt a feladatot, szervesen össze tudta kapcsolni a két eltérő költői szándékot. Elsősorban a versben előbukkanó tréfás megfogalmazás teremtette derűs életszemlélet adja az erős kapcsolóelemet, hiszen ez már a közlést is szinte kötetlen és tréfás társalkodássá formálja át. Másrészt az a két eltérő jelentéssík összekapcsolásának találó eszköze, hogy a tájba már korábban is belerajzolt szerepében megmosolyognivalóan lekicsinyelt nap lenyugvása hordozza magában a politikai üzenetet. Néhány elismerő szót egyébként is megérdemel a mű formai oldala is. Különösen a szóképek merész eredetisége és egyértelmű tudatossága fogja meg az olvasót. A második strófában pedig a jelzői metaforák erős hangulatteremtő ereje érdemel kitüntetett figyelmet. A „méla kolomp”, „kesergő síp”, ,fsarsogó haris” nem pusztán a szemléletesség eszközei, a jelzőkben való jelentés információt ad a jelzett szóról is. Aztán az utolsó strófában is megváltozik a versszaknyitó hasonlat szokványos sorrendje. Ezt mással nem lehet magyarázni, csak azzal, hogy nagyobb hangsúlyt akart adni a költő a „kiűzött király" szintagmának. A szóképekben távoli dolgok között teremtődik kapcsolat, szinte már a következő század stílusát vetíti ez előre (szikrázó haraggal", „szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő”). Úgy zárhatjuk le ezt a dolgozatot, hogy a mű radikalizmusa pompásan illik a forradalmian újszerű modern köntöshöz, tehát magas fokon valósul meg itt is a tartalomnak és a formának az egysége. 5