Mai Magazin, 1985 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1985-02-01 / 2. szám
A vád tehát: kétrendbeli gyilkosságra való felbujtás, közte a törvényes király megöletése, s ennek következtében trónbitorlás (ami — különösen Shakespeare korában — fenyegetően időszerű politikai veszedelem volt; ez is a magyarázata a III. Richárddal szembeni különleges ellenséges történetírásnak és irodalmi ábrázolásnak). Nézzük mármost a tényeket. 1483. április 9-én meghalt IV. Edward király, aki Richárdnak, Shakespearenél „Gloster”-nek, vagyis Gloucester hercegének bátyja volt. „Meghalt a király — éljen a király!” — mondja az angol szólás, amely egyben kifejezi a törvényes helyzetet is, vagyis a király halálának pillanatában a trónörökös máris király, a koronázás későbbi ügy. Így tehát az elhunyt IV. Edward gyermekfia V. Edward néven király lett, és mellé régensnek kinevezték nagybátyjukat, Richárdot. Nem egészen három héttel utóbb, április 29-én Richard emberei feltartóztatták a London felé úton levő gyermekkirályt és a Towerba vitték (ami azonban nemcsak börtön, hanem királyi rezidencia is volt akkor!). Az özvegy királyné, kisebbik fiával, Richárd yorki herceggel a Westminster Apátságban keresett menedéket. „Gloster” kitűzte a koronázás napját június 24-ére és 16-án az anyakirálynét és a yorki hercegecskét szintén a Towerba küldte, „hogy majd jelen legyenek a koronázáson”. Erre azonban soha nem került sor. Viszont június 25-én Richárd érvénytelennek nyilvánította sógornője és elhunyt bátyja, IV. Edward házasságát, azon a címen, hogy a király állítólag már korábban szerződést kötött egymással kötendő házasságra. Ennek az érvénytelenítésnek a következtében a gyermekek törvénytelen szülöttekké váltak, tehát V. Edward többé nem volt jogosult a trónra. Hanem kit? Természetesen „Gloster”, alkat III. Richárd néven július 6-án királlyá is koronáztak! A kor politikai viszonyai azonban érthetővé teszik, miért festettek olyan elrettentő képet III. Richárdról, aki két évig uralkodott, és nem volt rosszabb, vagy nagyobb machiavellista, mint a kor angol (és nem angol) uralkodói. A York és a Lancaster ház küzdelme, vagy ahogyan általában ismerik, a piros rózsa és a fehér rózsa harca, amely II. Richárd, az utolsó Plantagenet-házbeli királynak a trónfosztásától III Richárdnak, az utolsó Yorknak a haláláig (tehát 1399-től 1485-ig) tartott, vérbe és pusztulásba borította Angliát. Ennek vetett véget a bosworthi csata, amelyben VII. Henrik legyőzte III. Richárdot és vele trónra lépett a békét teremtő Tudor dinasztia. Nem ritkaság a történelemben, hogy egy uralomra került uralkodóház minden erővel igyekszik a maga legitimitását azzal is erősíteni, hogy a legsötétebb színekkel festi — nem ritkán hazugságokkal is fűszerezve — elődje uralmának képét, beleértve személyek tetteit és indítékait is. Így történt ezúttal is. Sir Thomas More („humanista”, vagyis latin nevén Morus) VIII. Henrik lordkancellárja volt, tehát mint a Tudor-dinasztia egyik vezető államférfiának, kötelessége volt, hogy az előző uralkodóházról szóló történelmi művében ne kövesse a latinos műveltsége révén nyilván jól ismert ókori klaszszikus történetíró hivatást: „sine ira et studio”, harag és részrehajlás nélkül írni. De Shakespeare sem volt elfogulatlan tanú! Ő Erzsébet királynő alattvalója volt, aki VIII. Henrik leánya volt, vagyis a Tudor-dinasztia tagja (igaz, az utolsó, mert gyermektelenül hunyt el). Nagyon is érdekében állt tehát, hogy kegyes — de nem mindig kiszámítható hangulatú — uralkodónőjének kegyét keresse ..., volt amúgy is a rovásán, például nem állt gyanún felül, hogy nem pápista (katolikus)-e, ami pedig akkor törvényesen üldözendő bűn volt Igaz, Richárdnak megvolt — ahogy a modern bűnügyi regények mindig bemutatják — az oka, hogy elkövesse a bűnt, meg volt az indíték, meg volt a lehetőség, az eszköz. Tehát nem lehetetlen, hogy megtette: érdeke volt, hogy a gyermek király meghaljon, ne tömörülhessenek mögé ellenségei. Ámde, hol a holttest? Nos, az is van. Kétszáz évvel az állítólagos gyilkosság után a Westminster Apátságban kiástak két csontvázat. Jóval később, 1933-ban az akkor legkorszerűbb törvényszéki orvostani eszközökkel végzett vizsgálat tanúsága szerint ezek a csontvázak két, az eltűnt hercegekével azonos korú személyeké voltak. Azt is megállapították, hogy a két csontváz két, egymással szoros rokonságban álló személyé volt. A halál okát azonban nem lehetett megállapítani! A „tárgyaláson” kihallgatott „tanúk”, vagyis kiváló angol középkor-történészek egyhangúlag vallották: nincs bizonyíték arra, hogy III. Richárd elrendelte volna a gyermekek megölését. A „keresztkérdések” alatt az egyik tanú, Anthony Pollard elismerte, hogy egy ízben ő maga írta Sir Thomas More-ról, hogy írása tele van bizonyíthatóan hamis tényekkel és ezek alkalmatlanná teszik, hogy építsenek rá. így hát a tizenkét tagú esküdtszék kimondta, hogy III. Richárd nem bűnös unokaöccsei, V. Edward király és Richard, yorki herceg halálában. Aligha bízhatunk azonban abban, hogy a Richárd-kérdés ezzel lezárult volna. Érdekes és jellemző mozzanat azonban, hogy a mai Gloucester hercege, vagyis II. Erzsébet királynő közeli rokona kijelentette: a maga részéről Richárd pártján van. „Nem mondhatom, hogy szent volt — mondta a herceg —, de senki sem lehet olyan gonosz, mint Shakespeare Richárdja”. PETŐ GÁBOR rAb 1351 de volt köztük egy törvényszéki orvosi szakértő is.