Mai Magazin, 1985 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1985-02-01 / 2. szám

A vád tehát: kétrendbeli gyilkosságra való felbujtás, közte a törvényes király megöletése, s ennek következtében trón­­bitorlás (ami — különösen Shakespeare korában — fenyegetően időszerű poli­tikai veszedelem volt; ez is a magya­rázata a III. Richárddal szembeni kü­lönleges ellenséges történetírásnak és irodalmi ábrázolásnak). Nézzük mármost a tényeket. 1483. április 9-én meghalt IV. Ed­ward király, aki Richárdnak, Shakes­­pearenél „Gloster”-nek, vagyis Glou­cester hercegének bátyja volt. „Meghalt a király — éljen a király!” — mondja az angol szólás, amely egyben kifejezi a törvényes helyzetet is, vagyis a ki­rály halálának pillanatában a trónörö­kös máris király, a koronázás későbbi ügy. Így tehát az elhunyt IV. Edward gyermekfia V. Edward néven király lett, és mellé régensnek kinevezték nagybátyjukat, Richárdot. Nem egészen három héttel utóbb, április 29-én Ri­chard emberei feltartóztatták a London felé úton levő gyermekkirályt és a To­­werba vitték (ami azonban nemcsak börtön, hanem királyi rezidencia is volt akkor!). Az özvegy királyné, kisebbik fiával, Richárd yorki herceggel a West­minster Apátságban keresett menedé­ket. „Gloster” kitűzte a koronázás nap­ját június 24-ére és 16-án az anyaki­rálynét és a yorki hercegecskét szintén a Towerba küldte, „hogy majd jelen legyenek a koronázáson”. Erre azonban soha nem került sor. Viszont június 25-én Richárd érvénytelennek nyilvání­totta sógornője és elhunyt bátyja, IV. Edward házasságát, azon a címen, hogy a király állítólag már korábban szerző­dést kötött egy­mással kötendő házas­ságra. Ennek az érvénytelenítésnek a következtében a gyermekek törvényte­len szülöttekké váltak, tehát V. Edward többé nem volt jogosult a trónra. Ha­nem kit? Természetesen „Gloster”, alkat III. Richárd néven július 6-án királlyá is koronáztak! A kor politikai viszonyai azonban érthetővé teszik, miért festettek olyan elrettentő képet III. Richárdról, aki két évig uralkodott, és nem volt rosszabb, vagy nagyobb machiavellista, mint a kor angol (és nem angol) uralkodói. A York és a Lancaster ház küzdelme, vagy ahogyan általában ismerik, a pi­ros rózsa és a fehér rózsa harca, amely II. Richárd, az utolsó Plantagenet-ház­­beli királynak a trónfosztásától III Ri­­chárdnak, az utolsó Yorknak a haláláig (tehát 1399-től 1485-ig) tartott, vérbe és pusztulásba borította Angliát. Ennek vetett véget a bosworthi csata, amely­ben VII. Henrik legyőzte III. Richár­dot és vele trónra lépett a békét te­remtő Tudor dinasztia. Nem ritkaság a történelemben, hogy egy uralomra került uralkodóház min­den erővel igyekszik a maga legitimitá­sát azzal is erősíteni, hogy a legsöté­tebb színekkel festi — nem ritkán ha­zugságokkal is fűszerezve — elődje uralmának képét, beleértve személyek tetteit és indítékait is. Így történt ez­úttal is. Sir Thomas More („humanis­ta”, vagyis latin nevén Morus) VIII. Henrik lordkancellárja volt, tehát mint a Tudor-dinasztia egyik vezető állam­­férfiának, kötelessége volt, hogy az elő­ző uralkodóházról szóló történelmi mű­vében ne kövesse a latinos műveltsége révén nyilván jól ismert ókori klasz­­szikus történetíró hivatást: „sine ira et studio”, harag és részrehajlás nélkül ír­ni. De Shakespeare sem volt elfogulatlan tanú! Ő Erzsébet királynő alattvalója volt, aki VIII. Henrik leánya volt, vagy­is a Tudor-dinasztia tagja (igaz, az utol­só, mert gyermektelenül hunyt el). Na­gyon is érdekében állt tehát, hogy ke­gyes — de nem mindig kiszámítható hangulatú — uralkodónőjének kegyét keresse ..., volt amúgy is a rovásán, például nem állt gyanún felül, hogy nem pápista (katolikus)-e, ami pedig akkor törvényesen üldözendő bűn volt Igaz, Richárdnak megvolt — ahogy a modern bűnügyi regények mindig be­mutatják — az oka, hogy elkövesse a bűnt, meg volt az indíték, meg volt a lehetőség, az eszköz. Tehát nem lehetet­len, hogy megtette: érdeke volt, hogy a gyermek király meghaljon, ne tömörül­hessenek mögé ellenségei. Ámde, hol a holttest? Nos, az is van. Kétszáz évvel az állítólagos gyilkosság után a Westminster Apátságban kiástak két csontvázat. Jóval később, 1933-ban az akkor legkorszerűbb törvényszéki or­vostani eszközökkel végzett vizsgálat tanúsága szerint ezek a csontvázak két, az eltűnt hercegekével azonos korú sze­mélyeké voltak. Azt is megállapították, hogy a két csontváz két, egymással szo­ros rokonságban álló személyé volt. A halál okát azonban nem lehetett meg­állapítani! A „tárgyaláson” kihallgatott „tanúk”, vagyis kiváló angol középkor-történé­szek egyhangúlag vallották: nincs bizo­nyíték arra, hogy III. Richárd elrendel­te volna a gyermekek megölését. A „ke­resztkérdések” alatt az egyik tanú, An­thony Pollard elismerte, hogy egy ízben ő maga írta Sir Thomas More-ról, hogy írása tele van bizonyíthatóan hamis té­nyekkel és ezek alkalmatlanná teszik, hogy építsenek rá. így hát a tizenkét tagú esküdtszék kimondta, hogy III. Richárd nem bűnös uno­kaöccsei, V. Edward király és Ri­chard, yorki herceg halálában. Aligha bízhatunk azonban abban, hogy a Ri­­chárd-kérdés ezzel lezárult volna. Ér­dekes és jellemző mozzanat azonban, hogy a mai Gloucester hercege, vagyis II. Erzsébet királynő közeli rokona ki­jelentette: a maga részéről Richárd pártján van. „Nem mondhatom, hogy szent volt — mondta a herceg —, de senki sem lehet olyan gonosz, mint Shakespeare Richárdja”. PETŐ GÁBOR rAb 1351 de volt köztük egy törvényszéki orvosi szakértő is.

Next