Mai Nap, 1989. december (1. évfolyam, 250-273. szám)

1989-12-20 / 266. szám

ARANY-HÉTVÉGE AZ IBUSZ-IRODÁKBAN. Az IBUSZ 1990. évi bel- és külföldi ajánlataival­­- december 16-án, szombaton és 17-én, vasárnap - irodáink 8 és 17 óra közötti nyitva tartással várják Önöket. (A jelzett napokon a belföldiek devizaszámlájának ügyintézése szünetel.) Várunk minden kedves érdeklődőt! Ez a mi karácsonyi ajándékunk! EiaiBuSZ HUNGARIAN TRAVEL COMPANY 1989. december 20., szerda 19 ­ Férjhez szeretnének menni Egyformák Compton, Los Angeles egyik leg­szegényebb negyede. Lakóinak nyolcvan százaléka fekete. A házak rogyásig zsúfoltak, a helyi lapok nap mint nap írnak a bandák harca köz­ben elesettekről, a gyilkosságokról, a kábítószerezőkről. Azokról, akiket a reménytelenség ölt meg. Compton College: 4500 fekete ta­nuló hallgatja az előadásokat évekig, és végül olyan bizonyítványt kapnak, ami csupán az álmaikat változtatja meg, a valóságot nem. A tanulók ar­ca komoly, talán koruk, talán tapasz­talataik miatt. Itt nincsenek fehérek - állapítja meg a Venerdi című olasz lap riportere, s az alábbi beszámolót küldte egy különleges találkozóról. Délelőtt 11 óra, szünet van, Yvon­ne és Yvette McCarther nevetve lép be az egyetem bárjába. Egy viccen nevetnek, amit éppen most meséltek egymásnak, majd meg-megállnak, beszélgetnek, köszönnek. Vidámak, szellemesek, élénkek. Yvonne és Yvette ikrek. Nemcsak egyformák, hanem elválaszthatatlanok - negy­ven éve a fejüknél össze vannak nő­ve. Körbenéznek a teremben, a kí­váncsiság hozza őket az asztalunk­hoz. „Ki vagy? Mit csinálsz itt? Tu­dod, hogy mindjárt kitűnsz itt a fehér bőröddel?” A rejtett üzenet, amit ez­zel a kijelentéssel mondani akarnak, így hangzik: ne érezd magad zavar­ban miattunk. A fekete Comptonban te is másmilyen vagy, egy cipőben járunk. Majd egyik nevetésben tör ki: „Ismered már a srácokat? Ez itt Nick, ez Mike, ő Samantha. És én Yvonne vagyok, örülök, hogy megismerte­lek.” Kezet fogunk. „Én meg Yvette vagyok” - szól közbe a másik. Yvon­ne gyengéden megsimogatja elvá­laszthatatlan nővérét: „Ja igen, min­dig elfelejtem, hogy itt vagy." Yvonne-nak és Yvette-nek külön agyuk van, külön személyiségük, de egy a vérrendszerük. Ez azt jelenti, hogyha az egyik megbetegszik, meg­betegszik a másik is. Majd ha az egyik meghal, meghal a másik is. Az ő esetük két és fél millió újszülött közül egyszer fordul elő. Amikor megszülettek, 1949-ben a technika még nem volt elég fejlett a szétvá­lasztásukhoz, és az anya, Witta Jones nem akart kockáztatni. Most a két testvér az első, aki elutasítja a szétválasztást. „Nem tudnék Yvette nélkül élni, meghalnék a magánytól." „Hiányosnak érezném magam Yvonne nélkül, mintha a kezemet vágnák le." „Yvette, te akarnál nélkü­lem élni?" „Bolond vagy, nem tudnék mit csinálni.” Az ikrek egyszerre beszélnek, gyorsan, elharapva a szavakat. Időn­ként az egyik fejezi be, amit a másik elkezdett. Mindig egyes szám első személyben beszélnek. Egyszerre néznek az órára: „Jézusom, elfelejtet­tem angolórára menni"-mondja Yvon­ne. „Képzeld, én is” - válaszol Yvette, mintha jelenléte az angolórán függet­len lenne a testvérétől. „Tegnap már magamra haragítottam a tanárt, mert fél órát késtem”. „Én is” - fejezi be Yvette. A McCarther nővérek egyfor­mán öltöznek, a táskájukban ugyan­azokat a holmikat hordják, ugyanazt a cigit szívják (napi két dobozt), ugyanazt és ugyanannyit esznek, és mindig egyszerre fejezik be. De na­gyon különbözik az egyéniségük. „Én meggondolatlanabb vagyok, lyu­kas a fejem”, magyarázza Yvonne. „Yvette sokkal komolyabb és spóro­­lósabb.” „Időnként azon vitatkozunk, hogy kinek van igaza, de mindig a jobbik győz” - szól közbe Yvette. Ne­vetnek. Egyszerre, gyorsan állnak fel, és mennek egy második kávéért. A mamájuk - mesélik nevetve - min­dig meg volt győződve arról, hogy ők olvasnak egymás gondolataiban. Ám ez nem igaz. Negyven évvel ezelőtt pedig az or­vosok voltak arról meggyőződve, hogy az ikrek soha nem fognak járni, és szellemileg elmaradottak lesznek. Ma futnak a busz után, mosnak, főz­nek, takarítanak. Még autót is vezet­nek. Mindezt úgy, hogy a fejüket 90 fokos szögben kell tartaniuk. Willa Jonesnak már öt fia volt, ami­kor a lányok megszülettek. Nyolc em­berre keresett egyedül, az ikrekért fizetett orvosi költségek alaposan megterhelték a családi kasszát. Ezért az anya szerződést kötött egy cirkusszal, így a kislányok híres att­rakcióvá váltak. A show rémségeinek akkor lett vége, amikor az anya hoz­záment Charles McCartherhez. A lá­nyok a helyi templom korában kezd­tek dolgozni: a pap általuk akarta a híveket vonzani. Nehéz évek voltak, ám Yvonne és Yvette nosztalgiával beszélnek róla: az emberek kíváncsiságát könnyű össze­téveszteni a szeretettel. .Abból a pénz­ből élünk, amit az állam ad a rokkan­taknak. Mást sem csinálunk, csak spó­rolunk” - panaszkodnak, de a hangjuk nem szomorú, győzedelmes. „Mit fogtok az iskola után csinálni?” „Szeretnénk dolgozni és férjhez menni" - válaszol Yvonne. „De még nem találtam meg álmaim férfiját. Érett, okos, diplomás férfit keresek, aki a háztartást is vezetné..." „És ter­mészetesen van egy bátyja is” - sza­kítja félbe nevetve Yvette. A két lány feláll, még van fél órájuk a következő óráig, és pólót szeretnének venni. „Kerek nyakú pólót szeretek viselni. Az emberek megállítanak, hogy meg­tudják, miként vettem fel. Senki sem gondol arra, hogy ha valaki elég so­vány, a lábától is bele tud bújni.” Majd Yvette hirtelen komoly lesz. „Tudjuk, hogy mások vagyunk, és tudjuk, hogy nincs mit tenni. Sok bátorság kellett hozzá, de végül elfogadtuk ezt a tényt. Most nem vagyunk se boldo­gabbak, se boldogtalanabbak a töb­bieknél.” Most először beszéltek töb­bes számban. Az ajtóhoz mennek, s megállnak, hogy még egyszer üdvö­zöljenek. Mosolyogva. Sz. D. és elválaszthatatlanok

Next