Mai Nap, 1989. december (1. évfolyam, 250-273. szám)
1989-12-20 / 266. szám
ARANY-HÉTVÉGE AZ IBUSZ-IRODÁKBAN. Az IBUSZ 1990. évi bel- és külföldi ajánlataival- december 16-án, szombaton és 17-én, vasárnap - irodáink 8 és 17 óra közötti nyitva tartással várják Önöket. (A jelzett napokon a belföldiek devizaszámlájának ügyintézése szünetel.) Várunk minden kedves érdeklődőt! Ez a mi karácsonyi ajándékunk! EiaiBuSZ HUNGARIAN TRAVEL COMPANY 1989. december 20., szerda 19 Férjhez szeretnének menni Egyformák Compton, Los Angeles egyik legszegényebb negyede. Lakóinak nyolcvan százaléka fekete. A házak rogyásig zsúfoltak, a helyi lapok nap mint nap írnak a bandák harca közben elesettekről, a gyilkosságokról, a kábítószerezőkről. Azokról, akiket a reménytelenség ölt meg. Compton College: 4500 fekete tanuló hallgatja az előadásokat évekig, és végül olyan bizonyítványt kapnak, ami csupán az álmaikat változtatja meg, a valóságot nem. A tanulók arca komoly, talán koruk, talán tapasztalataik miatt. Itt nincsenek fehérek - állapítja meg a Venerdi című olasz lap riportere, s az alábbi beszámolót küldte egy különleges találkozóról. Délelőtt 11 óra, szünet van, Yvonne és Yvette McCarther nevetve lép be az egyetem bárjába. Egy viccen nevetnek, amit éppen most meséltek egymásnak, majd meg-megállnak, beszélgetnek, köszönnek. Vidámak, szellemesek, élénkek. Yvonne és Yvette ikrek. Nemcsak egyformák, hanem elválaszthatatlanok - negyven éve a fejüknél össze vannak nőve. Körbenéznek a teremben, a kíváncsiság hozza őket az asztalunkhoz. „Ki vagy? Mit csinálsz itt? Tudod, hogy mindjárt kitűnsz itt a fehér bőröddel?” A rejtett üzenet, amit ezzel a kijelentéssel mondani akarnak, így hangzik: ne érezd magad zavarban miattunk. A fekete Comptonban te is másmilyen vagy, egy cipőben járunk. Majd egyik nevetésben tör ki: „Ismered már a srácokat? Ez itt Nick, ez Mike, ő Samantha. És én Yvonne vagyok, örülök, hogy megismertelek.” Kezet fogunk. „Én meg Yvette vagyok” - szól közbe a másik. Yvonne gyengéden megsimogatja elválaszthatatlan nővérét: „Ja igen, mindig elfelejtem, hogy itt vagy." Yvonne-nak és Yvette-nek külön agyuk van, külön személyiségük, de egy a vérrendszerük. Ez azt jelenti, hogyha az egyik megbetegszik, megbetegszik a másik is. Majd ha az egyik meghal, meghal a másik is. Az ő esetük két és fél millió újszülött közül egyszer fordul elő. Amikor megszülettek, 1949-ben a technika még nem volt elég fejlett a szétválasztásukhoz, és az anya, Witta Jones nem akart kockáztatni. Most a két testvér az első, aki elutasítja a szétválasztást. „Nem tudnék Yvette nélkül élni, meghalnék a magánytól." „Hiányosnak érezném magam Yvonne nélkül, mintha a kezemet vágnák le." „Yvette, te akarnál nélkülem élni?" „Bolond vagy, nem tudnék mit csinálni.” Az ikrek egyszerre beszélnek, gyorsan, elharapva a szavakat. Időnként az egyik fejezi be, amit a másik elkezdett. Mindig egyes szám első személyben beszélnek. Egyszerre néznek az órára: „Jézusom, elfelejtettem angolórára menni"-mondja Yvonne. „Képzeld, én is” - válaszol Yvette, mintha jelenléte az angolórán független lenne a testvérétől. „Tegnap már magamra haragítottam a tanárt, mert fél órát késtem”. „Én is” - fejezi be Yvette. A McCarther nővérek egyformán öltöznek, a táskájukban ugyanazokat a holmikat hordják, ugyanazt a cigit szívják (napi két dobozt), ugyanazt és ugyanannyit esznek, és mindig egyszerre fejezik be. De nagyon különbözik az egyéniségük. „Én meggondolatlanabb vagyok, lyukas a fejem”, magyarázza Yvonne. „Yvette sokkal komolyabb és spórolósabb.” „Időnként azon vitatkozunk, hogy kinek van igaza, de mindig a jobbik győz” - szól közbe Yvette. Nevetnek. Egyszerre, gyorsan állnak fel, és mennek egy második kávéért. A mamájuk - mesélik nevetve - mindig meg volt győződve arról, hogy ők olvasnak egymás gondolataiban. Ám ez nem igaz. Negyven évvel ezelőtt pedig az orvosok voltak arról meggyőződve, hogy az ikrek soha nem fognak járni, és szellemileg elmaradottak lesznek. Ma futnak a busz után, mosnak, főznek, takarítanak. Még autót is vezetnek. Mindezt úgy, hogy a fejüket 90 fokos szögben kell tartaniuk. Willa Jonesnak már öt fia volt, amikor a lányok megszülettek. Nyolc emberre keresett egyedül, az ikrekért fizetett orvosi költségek alaposan megterhelték a családi kasszát. Ezért az anya szerződést kötött egy cirkusszal, így a kislányok híres attrakcióvá váltak. A show rémségeinek akkor lett vége, amikor az anya hozzáment Charles McCartherhez. A lányok a helyi templom korában kezdtek dolgozni: a pap általuk akarta a híveket vonzani. Nehéz évek voltak, ám Yvonne és Yvette nosztalgiával beszélnek róla: az emberek kíváncsiságát könnyű összetéveszteni a szeretettel. .Abból a pénzből élünk, amit az állam ad a rokkantaknak. Mást sem csinálunk, csak spórolunk” - panaszkodnak, de a hangjuk nem szomorú, győzedelmes. „Mit fogtok az iskola után csinálni?” „Szeretnénk dolgozni és férjhez menni" - válaszol Yvonne. „De még nem találtam meg álmaim férfiját. Érett, okos, diplomás férfit keresek, aki a háztartást is vezetné..." „És természetesen van egy bátyja is” - szakítja félbe nevetve Yvette. A két lány feláll, még van fél órájuk a következő óráig, és pólót szeretnének venni. „Kerek nyakú pólót szeretek viselni. Az emberek megállítanak, hogy megtudják, miként vettem fel. Senki sem gondol arra, hogy ha valaki elég sovány, a lábától is bele tud bújni.” Majd Yvette hirtelen komoly lesz. „Tudjuk, hogy mások vagyunk, és tudjuk, hogy nincs mit tenni. Sok bátorság kellett hozzá, de végül elfogadtuk ezt a tényt. Most nem vagyunk se boldogabbak, se boldogtalanabbak a többieknél.” Most először beszéltek többes számban. Az ajtóhoz mennek, s megállnak, hogy még egyszer üdvözöljenek. Mosolyogva. Sz. D. és elválaszthatatlanok