Mai Nap, 1991. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-06 / 4. szám

[ ] A­z intim kis vacsora házigazdája, Robert Murat mellett még ketten ültek a dúsan terített asztalnál. Felesége, Micheline és Henri de Beaulieu. Az olajvegyipar mágnása, Murat, mindig finom falatokkal kényeztette ven­dégeit. A szintén vagyonos meghívott­­ számos bank főrészvényese-félig-meddig üzlettársnak is számított, néhány különösen gyümölcsöző ügyletet együtt bonyolítottak le. A hangulat kellemes volt, szinte idilli. A ven­déglátójánál néhány évvel idősebb, hatvan felé járó Henri de Beaulieu a szokott elegáns, könnyed stílusában csevegett, Micheline moso­lyogva hallgatta. Az asszony mindig is ideális hallgatónak bi­zonyult: sikerült elhitetnie a férfiakkal, hogy amit mondanak, roppant érdekfeszítő és fontos. A házigazda ábrázata kissé tépelődő volt, az járt éppen a fejében, hogyan is tudná eltenni láb alól régi barátját... Azon töprengett, vajon mit szeret­het rajta Micheline, hová lett felesége jó ízlése? Ő, Robert Murat minden szempontból különb üzlettársánál. Micheline-t csak az unalom, a tiltott gyümölcs utáni vágy terelhette Henri de Beaulieu karjaiba, immár fél éve, amióta viszo­nyuk van. Akkor szerzett róla tudomást, amikor az asszony sűrűn járt a varrónőjéhez, és Robert­­nek egy ízben okvetlenül beszélnie kellett vele; telefonhívásra a varrónő közölte, hogy már he­tek óta nem is látta Micheline-t. Ekkor a férj költséges magánnyomozók egybehangzó je­lentéseiből győződött meg a valóságról. A vacsora végeztével a kávé és a likőr elfo­gyasztása után Henri de Beaulieu nagy szenve­délyéről tartott kiselőadást, bélyeggyűjteménye volt a téma. „Franciaország legszebb gyűjtemé­nye”-mondta róla szerénytelenül. Más gyűjtők­kel és főleg ügynökökkel levelezett a világ négy tájáról, azok értesítették őt egy-egy érdekes vé­teli lehetőségről, ritkaságok árveréséről, ő pedig hanyatt-homlok utazott oda, ahová kell, ilyenkor még Micheline-t is elfelejtette. Most is valami különlegességről beszélt, kalandos úton beszer­zett példányról, miközben kortyolt egyet a gyógyszerre, amit infarktusa óta rendszeresen szedett. Talán ez lenne a megoldás, tűnődött Robert Murat, az egyik tablettát ki kellene cserélni egy másik hasonlóval, természetesen gyorsan ölő méreggel. De aztán elvetette az ötletet, túl komplikáltnak találta, ráadásul össze kellene szűrnie a levet egy orvossal, gyógyszerésszel vagy vegyésszel. Veszélyes, kockázatos. A fegyverektől viszont irtózott, s természeténél fogva sem volt agresszív, erőszakos. A gyilkos­ságra elszánta magát, de ki kellett találni a mó­dit. Előbb-utóbb sikerülni fog. Ráért. Majd egy esztendővel később, Henri de Beau­lieu ismét a Murat házaspárnál vacsorázott, szinte megismétlődött a tavalyi este. Az étek a szokott kiváló volt, Micheline udvarias mosolya is a régi. És a vendég megint bélyegekről be­szélt. Bosszúsan szidta a megbízottjait, amiért sokat gombolnak le róla, felsrófolták információ­ik árát. Robert titokban egyetértett vele, hiszen hóna­pok óta ő maga is eredményesen foglalkoztat egy egész csapatot, hasonló célból. Már az is előfordult, hogy megelőzte üzlettársát egy-egy kivételes példány megvásárlásában. De nem konkurálni akart, és gyűjtői szenvedély sem he­vítette. Célra tört. O­lyan értesítésre várt türelmesen, amilyet most kapott Kaliforniából, egyik emberé­től. Ezért rendezte meg a mai vacsorát, szinte unottan szólalt meg: - Igaz is, kedves Henri, nem érdekli véletlenül az angol guyanai egypennys, 1856-ból? A vendégnek előbb torkán akadt a szó, majd kitört belőle a nevetés. - Ne ugrasson, Robert. Ez a világ legértéke­sebb bélyege, és csak egyetlen példány létezik belőle. Azt pedig nem dobja piacra a tulajdono­sa. - Idáig ez volt a helyzet. De Los Angelesben­­most leltek rá egy másikra. Sikerült megszerez­nem. Jó befektetés. Henri de Beaulieu szeme kitágult. Csak ma­kogni tudott. Végül sikerült elsuttognia: - Megveszem! Ha rámegy a vagyonom, akkor is! A házigazda elhárító kézmozdulattal vála­szolt: - Nemigen óhajtok megválni tőle, érti... De tudja mit? Keressen fel holnap az irodámban. Legalább megnézheti. Másnap a házibarát már negyedórával a megbeszélt idő előtt ott volt Robert irodájában, a sietségtől elfúló hangon érdeklődött: - Hol van? R­obert Murat kiszámított, lassú mozdulattal vett elő íróasztala fiókjából egy kis, négy­­szögletes dobozt. Kinyitotta, egy csi­pesszel belenyúlt, és a jövevény elé helyezte a kincset. Amaz, a magával hozott katalógust föl­nyitva, nagyító segítségével, remegő kézzel vizsgálta át a bélyeg minden egyes milliméterét, összehasonlítva az albumbéli reprodukciójával. - Fantasztikus! A primitíven rajzolt vitorlás halványodó vonala a kárminpiros háttéren... a kis nyomáshiba, itt alul... a pasztellárnyalatok... Igen, ez az! Egymilliót adok érte. Robert visszatette a bélyeget a dobozkába. - Tudod, hogy a másik példány eredetileg egy iskolásgyereké volt, aki hat schillingért adta to­vább? - Ezt mindenki tudja. Kit érdekel? Másfél mil­lió! Csönd lett. Murat szivarra gyújtott, szenvtelen arccal pöfékelt. - Parancsolsz valami italt? - Nem vagyok szomjas. Másfél millió! Robert unottan bámulta a mennyezetet. - Hallottál Ferrariról? - A másik példány mostani tulajdonosáról? Hallottam. - Azt mondják, ő is ráakadt még egy ilyen bélyegre, óriási szerencsével. És erre mit csi­nált? Hatásszünetet tart, miközben szórakozottan eljátszadozik öngyújtójával.-Megsemmisítette, Henri! Bizony. Merthogy egyetlen példány érté­kesebb, mint kettő. A látogató elsápadt, és előrángatta csekkfü­zetét. - Egy és háromnegyed millió. Jóval túlfizetem. De az ég szerelmére, ne játszadozz a bélyeggel és az öngyújtóval. Kitöltöm a csekket és kész. Oké? Robert a csipesszel fölemelte a bélyeget, megnyomta az öngyújtót, és a lángot a fogazat­hoz közelítette. Henri de Beaulieu szájából arti­­kulálatlan hang tört elő. Félig előrehajolt, hado­nászva nyújtózkodott a zsákmányért, de már elkésett. A fény felerősödött, a papírdarabka lángolva elfeketedett, és az egypennys második példánya pillanatok alatt elhamvadt. Henri de Beaulieu mellkasát vasmarok szorítot­ta, arca eltorzult, teste élettelenül előrebukott. Robert Murat-nak sok pénzébe került ez a tökéletes, mert bizonyíthatatlan gyilkosság. Megérte - gondolta elégedetten -, még akkor is, ha korántsem volt biztos ebben a halálos szívro­hamban. Hiszen a csábító túlélhette volna az esetet. De hát kockázat nélkül nincs siker... Fordította: Hegedűs Tibor Kriminovella Jean-Paul Rouland A GUAYANAI EGYPENNYS 18 1991. január 6., vasárnap

Next