Mai Nap, 1992. április (4. évfolyam, 85-113. szám)
1992-04-16 / 100. szám
Égig érő kerítést építget magában egyre feljebb FELEMELT FEJJEL AZ AKASZTÓFÁIG Jó és tiszta elme ez a K. Józsi. Tanulatlanul is tele van bölcsességgel. Valahogy mégis úgy esett, megrekedt a nyolc osztálynál. Nem lett családja, bár vágyott rá, nem lett háza, kerítése, pedig semmit sem remélt jobban. Dobta a sors ide-oda, cselezgette, de csak nem sikerült neki kibekkelni. Volt idő, amikor már-már feladta. Ám amikor mindenki elveszettnek hitte, újra rúgott egyet a sorsán. A keménykötésű, sokat próbált vagányból mákoshajú, csendes, törvénytisztelő embert csiszolt az idő, így, ötvenévesen, az albérleti szoba magányából egyre inkább külső szemlélőként nézi a világot. Egy szép, szőke lány képét őrzi az iratai között, nem tudni, az anyja, a nővére vagy a kedvese volt. Már nem érdekli a politika, a gyengébb nem, csak rábólint a rendeletekre, bevásárol, s várja a postás idejét. Békében él a világgal, csak önmagával s az Istennel perlekedik olykorolykor. Főként, ha évente egyszer-kétszer a pohár fenekére néz. Ilyenkor emberekre vágyik. Végigjárja a rokonokat, a barátokat, a régi kocsmákat, s ontja magából az eltemetett múltat. Beszél, énekel, prédikál, olykor sírva veri az asztalt. Még az Istent is káromolja, utólag restelkedve. No, nem durván, csak úgy finomabb módra. Nekem is mondta egyszer: hej, ha elkapnám az Isten lábát, bizony lerántanám. Igazi párbeszédet is folytat vele. Teszi mindezt annak ellenére, hogy mindenki tudja - bár templomba, imaházba nem jár -, mélyen és kitartóan vallásos. - Akit ostoroz az Isten, azzal célja van - így vigasztalt egyszer engem is, amikor nagyon odavoltam. Talán ebből a belső templomból, hitből fakadt az a jóság, amivel a kevésből is adni tud annak, aki kér, vagy aki nem kér, de rászorul. Élete titkait azonban nem adja. Egy liter bor után Ülünk egymással szemben a konyhaasztalnál, de mintha ott se lennék. K. Józsi maga elé dünnyög, s úgy tesz, mint aki egy láthatatlan tömegnek intézné szavait... - Hol vagyok én a hatalmas mindenséghez? Hogyan merek én merész terveket szőni magamban? Nézzétek meg az óra szerkezetét... mi vagyok én ahhoz képest? Ki vagyunk szolgáltatva neki - mutat az égre. - Ha ő nem ad erőt, hát semmik vagyunk... - K. Józsi itt suttogóra fogta a beszédet, mint aki szentélybe lépett. Lehet, orgona muzsikált benne, ahogy énekelni kezdett: - Uram, koldus vagyok, rongyos ruhájú csavargó, léha, sőt, vak is, nem illet engem csak a vágy... megelégednék azzal is... Az én emlékeim tele vannak rosszul. Most, hogy lassan megöregszem, ismerem a törvényeket... tudom... semmit nem ad az élet ingyen. Vagy ad fiatalságot, de nem ad pénzt, vagy ad fiatalságot, de nem ad egészséget... Valamit mindig elvesz tőled, hogy egálban legyen az életed. Mindig arról álmodtam, hogy lesz egy gyerekem. Egy fiam vagy talán egy lányom... talán úgy neveltem volna, ahogy engem neveltek... Gondoltam, lesz egy házam. Akkora magas kerítésről álmodtam, hogy ne lásson be rajta senki, csak a jó Isten napja... de ma már egyetlen reménységem van, emberhez méltóan haljak meg... - Meghalni a maga korában? - Mesélték, a falunkban annak idején felakasztottak egy embert. Az apja kísérte, s folyton csak mondogatta: fiam, felemelt fejjel, emberséggel az akasztófáig... Az meg azt mondta: emberség van, de a kitartás kevés. Hát, tudja, arra kérem én az Istent, ha odáig elmegyek, adja meg nekem, hogy ember maradhassak... A második liter Lassúkat pislog K. Józsi. Egyre jobban látszik, hogyan festi pirosra a szemeket az asztalifehér. Lazul a reflex, csak az öklök pohárfojtogató szorítása nem akar lazulni. - Úgy beszél, mint egy próféta a gyülekezethez. - Nem próféta, csak egy részeg disznó vagyok, s nem is nekem kell megmondani az igazságot. Magatokban lakozik az igazság. Hallgassátok a szíveteket, ami olyan, mint a luftballon. Tágul kifelé, befelé. Érzitek a lüktetést, a meleget... ő alkotta ilyenné, hogy érezzétek minden pillanatban. - Mi az a nagy bűn, amit magában hordoz? - Ne keresd az én bűnömet - kiabált rám K. Józsi. - Az én bűnöm az enyém, én felelek érte, a te bűnödhöz semmi közöm. Azért te felelsz. K. Józsi dünnyögött még egy keveset, aztán elaludt. Talán álmodott is valami szépet. Lehet, hogy egy házról, egy szőke lányról, de az is lehet, hogy az égig érő kerítést építgette magában egyre feljebb. Pedig elég magas az már. Nem láthat be rajta földi halandó... Réz Kata Katona Zita felvétele Végkielégítés kielégítő magyarázattal BAJTÁRSI SEGÍTSÉG Történt, hogy tavaly augusztus elsejével megszűnt Debrecenben az Oláh István Légvédelmi Központ, és helyét átvette a Mezőtúrról érkezett Bocskai István Gépesített Lövészdandár. Az új parancsnok, új seprűhöz illően, „takarított”. Mindenki megkapta a járandóságát, 1991-re munkabérét, sőt még egy hónap elhelyezkedési segélyt is felvehettek. Akadtak, akiknek a honvédség segített munkát találni másutt. Aztán suttogni kezdték, hogy az elküldöttek közül néhányat rövid idő múlva ugyanarra a helyre visszavettek, de a pénzeket megtarthatták. A dandár parancsnoka, Nagy Imre meglepően készségesen nyilatkozott. - Mindent törvényesen intéztünk - mondta. - A létszámcsökkentést a megszűnő alakulat hajtotta végre. Összes dolgozójukat elküldték, így akadtak üres státusok. Valóban megígértem néhány elküldött gépírónőnek, hogyha letelik az az idő, melyért végkielégítést vettek fel, utána visszajöhetnek. Közben dolgoztak-e vagy sem, nem tartozik rám. Mintegy ötven személyt vettünk vissza, de ők sem kaptak semmilyen pénzeket. Az a néhány ember nem tehet arról, hogy végkielégítést kapott a ledolgozott évek után, majd újra itt dolgozik régi munkahelyén. Szakszervezetünk - a Hodosz - mindenben egyetértett velünk. Kérdezze meg a személyügyi főtisztet, kell-e valamiért tartani a hátunkat. Megkérdeztem. Papíron minden rendben. Megtudom, hogy a munkanélküliség a seregben is érvényes, fogalmuk sincs, hogy mit tesznek, ha kitör a világbéke. - weisz - 1992. április 16., csütörtök 11