Felsőkereskedelmi iskola, Makó, 1924
3 egész tömege zúdult rája, izgékony érzékenysége nem bírta az üldöztetést, elkedvetlenedett s repatriáltatta magát Budapestre. Az aradi állomáson veszteglő internacionális vonat utasai is megilletődve nézték azt a búcsúzást, ami Kepes igazgató, növendékei, jóbarátai között a virágokkal ékesített vasúti fülke ablaka alatt folyt le. Nem sejtette se ő, se senki akkor, mily hamar bekövetkezik, igazzá válik az a mondása: „Úgy érzem magam s ezek közt a virágok közt s a síró növendékeimet látva, mintha temetnének.“ Budapesten fényes állásokkal kínálták, vezető pozíciókba akarták juttatni, de ő csak tanár akart maradni. „Én csak az iskolában vagyok otthon, ott érzem jól magamat“, írogatta barátainak, „adhatnak nekem akármilyen jövedelmező állást, ha iskolát nem adnak, nem én vagyok“. A legnagyobb örömmel tárgyalt a makói küldöttséggel, amelynek tagjai a kultuszminisztériumból nyert információra érintkezésbe léptek vele, hogy egy új felsőkereskedelmi iskola megszervezéséhez megnyerjék direktornak. Megint boldog volt. Volt új tér a munkára, megint új iskola, új feladatok. Ez volt, amit óhajtott: ismét új iskolát szervezni, naprólnapra figyelni, szeretettel, féltő gonddal lesni az intézet gyarapodását. Újból tőzsgyökeres magyar városba került. S az 1923/24. évben megnyílt a makói négyévfolyamú „Návay Lajos“ felsőkereskedelmi iskola az ő igazgatósága alatt. Még ugyanezen évben megszervezte s megnyitotta az egyéves női szaktanfolyamot is. Küzdelmes iskolai év volt, de boldog nyugodtsággal ment a nyári vakációban pár heti pihenésre, mert az iskola működése a felettes hatóságoknál osztatlan elismerést váltott ki. Ez az elismerés csak növelte ambícióját, fokozta munkakedvét. A következő 1924/25.-i tanévre új rendes tanári állások szervezését ajánlja, lázas buzgalommal fog az új iskolai év megnyitásához; boldogan látja a tanulók létszámának növekedését; a két új rendes tanár megérkezése s az egyéves tanfolyam megszervezése után a legnagyobb reménnyel tekintett az új iskolai év elé is. S ekkor hirtelen egy derűs novemberi napon a kérlelhetetlen Sors megszakította a sok tervet, ábrándot, ambíciót, munkakedvet, a megkezdett szép munkát befejezni, s az alapító igazgatót az első érettségiig eljutni, amit pedig oly lelkesültséggel várt — nem engedte. A háborús izgalmak, az albán gyalogmenetelés fárasztó kínos volta, a fogság lélekölő egyhangúsága, az aradi izgalmak következtében szívbajának kellett lennie, amiről azonban még ő sem tudott, mert soha senkinek nem panaszkodott róla. Ez okozta tragikus, gyors elhunytát, a férfikor delén. Vele a legnemesebb, legideálisabb gondolkozású, meleg szívű pedagógusok egyike szállott a sírba. Imádattal rajongott édesanyjáért, leírhatatlan szeretettel csüngött övéin, meleg szívének egész vonzalmával vette körül barátait, kollégáit s kimondhatatlan gyöngédséggel tekintett minden kis gyermekre, minden kis „iaskára“. Utcán, bárhol bármily elhanyagolt külsejű gyerek került eléje, nem tudott elmenni mellette, ha már meg nem simogatta, vagy „barackot“ nem adott a kis „betörő“ fejére, legalább meg